Lírai riport Kormos Istvánnal

Az országút porában a szürke szamarak kereszttel hátuk szőrén a szürke szamarak patájuk alól fölszáll a por szép lepedő szitál a por fehéren ragyog a lepedő ragyog lebeg és fölszáll alul a szamarak átlépnek át a kórón a szürke szamarak letérnek le az útról eléjük áll a fű a szájuk elé ugrik a kövérhusu fű mosollyal a mezőben a szürke szamarak mennek kik mindent tudnak mennek a szamarak eléjük áll a forrás fölugrik nyelvükig fölugrik és kínálja hűsítő gyöngyeit fejüket lassan rázzák a szürke szamarak ők Krisztus anyját vitték nem érzik szomjukat mennek napon esőben a por szép lepedő a sár sötét az ég kék a fű zöld lepedő (Elmondta: Székhelyi József)

 

Emlékezetem szerint, vagy legalábbis szeretném az emlékezetet úgy irányítani, hogy azt mondhassam, hogy az első állat, amit láttam – szamár volt. Pedig nem jászolban születtem, mint a Kisjézus, de a szamarakat és általában az állatokat gyerekkorom óta nagyon szeretem. Amikor betlehemest játszottunk gyerekkoromban, mindig nagyobb fiúk voltak a társaim – nagy fájdalmam volt, hogy már nagy lónak éreztem magamat, már iskolás voltam, és még mindig a betlehemezésben Kisjézust kellett játszanom. Legalább pásztor szerettem volna lenni! De nem erről akarok beszélni, hanem hogy milyen szerencsések a falusi gyerekek, köztük én is, mert a születés titkaira soha nem kellett gondolnom, soha nem világosítottak föl engem a születésről, hiszen láthattam az állatok szerelmi életét, hogy hogyan születnek az állatok, és csak a fantáziámat kellett egy kicsit megerőltetnem, hogy az emberi életre, az emberi szülésre is pontosan tudjak képet alkotni magamban. Nehezebb ez például egy pesti gyereknek. Az állatokat, a növényeket, a folyókat, tehát a teljes világot magaménak érezhettem, az eszmélés első pillanataitól. Legeslegelső emlékem, hogy egy szamár nézett rám. Sokszor írtam állatokról, ez az előbb elhangzott vers az első szamaras versem volt, de a szamarak sokszor visszatérnek a verseimben. Amikor ez a vers megjelent, alaposan félreértették – igaz, hogy elég nehéz világ volt –, de egy nagyon tekintélyes kritikus vallásosnak, klerikálisnak tartott, mert Jézus anyját emlegetem ehhez a szamaras vershez. Noha soha nem voltam se istenhívő, se istentagadó. A paraszti osztályban vagy vallásosak az emberek, vagy közömbösek Isten iránt. Nálunk nem volt napi téma Isten jelenléte az életünkben.

 

Hajdanvolt fű-fickó időmben elém állt Sövényházi Márta, keményített apácaingét farkasalma bokorra hányta. Cicerélésre szólított, fénydézsából ömölt a nap, de hideg lelt, hogy nagyfülü kutyája lábikrán harap. Palatáblám a fűre raktam, mivel rendszerető valék, bőröm kibökő bordáimra fehér füsttel borult az ég. Szeme két zöld üveggolyó, vadvíz fényével beterít, sivatag-szám szomjún legelte pihés hónalja gyöngyeit. Anyajegyét anyja se látta, csak én, meztéllábas kisisten, lágy pusztakalács-tomporán, ha szél mordulna, félrecsisszen. Arany iniciálék zengtek kódexes feneke alatt, fölöttünk barátrécék úsztak, szálltak szivárványos halak. Siratott szegény nagymama, vele tóthtihamér atya – Balzsammal pólyálta be testem ölének ánizsillata. (Elmondta: Lukács Sándor)

 

Azt hiszem, hogy minden magyar költőre érvényes az, hogy amikor a pályáját elkezdte, olyan sötét kétségbeesést kellett hogy érezzen, amire más nem is gondol. Mindig, mindenkori magyar költő előtt olyan elődök álltak, akik után elkezdeni verset írni csak kétségbeesésében kezdhetett el egy-egy költő. Az én nemzedékem előtt ott volt József Attila. Egy hatalmas művet hagyott ránk. Én úgy éreztem, hogy mindent elírt előlem, amit nekem kellett volna megírnom, vagy nekem kellene majd megírnom. Árvaságot, szegénységet, mindent. Annyira személyesnek éreztem minden sorát. Ahogy például Bartók zenéjét is egyenesen saját személyemhez szólónak érzem mindig. Kétségbeestem, amikor először vers jutott az eszembe. Persze mégis másfelé mentem én el a költészetünkben. Jóformán egész életemben csak szerelmes verset írtam. Akkora költészet a miénk, hogy ilyenre is szükség van, mint én vagyok. Ebben nagynevű elődöm van költészetünkben, Nadányi Zoltán, aki egész életében jóformán csak szerelmes verset írt. Tudom, hogy Petőfi kirugdosna a költészet csarnokából, ha volna ilyen, mint régen a régi angol költészetben; Arthur király udvarában mindig összegyűltek a költők – ott költői versenyek voltak. Nálunk nincsenek költői versenyek, de nagy magyar költészet van. A mi országunknak nincsenek Himalája méretű hegyei, de a magyar költészet tele van Himalája méretű csúcsokkal. Nehezen törődtem bele, hogy ezek alatt a csúcsok alatt kell élnem egy életet, végigélni az életemet, de a költészetben nemcsak csúcsok vannak. József Attila nem lehet a mértékem a saját mondanivalómra, mindenki csak saját magához, saját tehetségéhez szabhatja a mondanivalóját. Nem József Attilával kezdődik a költészet, hanem ott fejeződik be. Azt, amit József Attila elért – magaslatokat –, nem sokan érték el magyar költők az elmúlt nyolcszáz év alatt. A József Attila-i csúcsok alatt is jó költészetet hozott létre minden korban egy-egy magyar költő. Az én világom az enyém. Helyettem nem írnak meg ugyan semmit, de amit meg kell írnom, az csak az enyém. Ahol születtem, a Szigetközben, gondolom, hogy ott lettem költő, noha szokatlanul későn kezdtem írni, húszéves koromban. Kevesen ismerik a Szigetközt. Ha barátaimnak beszélek róla, körül kell határolnom, hogy hol van egyáltalán. Ez a Csallóköz alsó része. Elég nyavalyás volt a gyerekkorom, elég szegények voltunk, de nemcsak a távlat miatt érzem szépnek a gyerekkoromat, szépnek azt a világot, ahonnan elindultam, hanem józanul végigmérve is szép az a világ. Nem ismerek költőt, aki közel született volna a falumhoz. Van egy földim ugyan, Radnóti Miklós, aki úgy lett a földim, hogy ahol én születtem, őt ott ölték meg. Amikor Győrből megyek a falumba, akár vonaton, akár autón, akár gyalog, vagy akárhogyan, mindig elmegyek az abdai sír mellett, ahol Radnóti Miklós nyugszik. Ő is persze a nagy elődök közé tartozik. Nagyon fiatal voltam, amikor egy versemet az ő emlékének szántam, egy kis verset. Sokan azt hitték, hogy ez szerelmes vers, hogy egy halott lányról szól, mert nincs ajánlása, nincs alcíme a versnek, de Fehér virág című versem ennek a tiszta, nagy költő emlékének szántam.

 

Fehér virág a zápor zuhogva ejti szirmát holló a szél az ékkő tócsában mossa tollát szép zöld haját lebontja a kukorica elszáll e sziromzuhogásból a tündöklő ökörnyál Fehér virág kezedben szétporló liliomszál szétporló tenyeredből szökkent e liliomszál szétporló zuhatagból ahogy a szirom elszáll eltüntél aki köztünk angyali zene voltál (Elmondta: a költő)

 

Útra kelni mindig – nemcsak befelé, hanem a térben is – mindenki szeret. Én sokat császkáltam a világon. Azt mondják rólam, hogy otthontalan vagyok. Nem igaz. Én mindenütt otthon érzem magam. Erdélyben, ismeretlen helyeken, ahova először teszem a lábam, Normandiában ugyanúgy otthon érzem magamat.

 

Háromszék, Csík fölött, szivárvány havasáról egy álmos rét repül: gyöngytollú zöld madár, fák ködkucsmái közt szárnyával telleget, karéjosan bukik s az Olt mellé leszáll. Ha rétnek születik az ember lánya, rét lesz, Ágborisrét marad világvégezetig, eső, szél sorsosa, gólyahír, kikerics édes szülője, ki virágot vétkezik. (Elmondta: Ruttkai Éva)

 

Amikor először utaztam Párizsba, az első percben otthon éreztem magam. Sokkal nagyobb csavargók vannak nálam, akiknek nincs ilyen veszett hírük a csavargásban. Ha felületesen nézünk meg egy embert, nem szabad véleményt mondanunk. Amikor Normandiában jártam először – el Párizsból –, emlékszem rá, pedig régen volt, szombati nap volt, Cécile kocsiján mentünk át Normandián, esett az eső, és úgy éreztem, hogy egész Normandia egyetlen erdőből áll, és rajtunk kívül senki sincs Normandiában. Ezeket a szép zöld erdőket autóutak szelik keresztül-kasul, de autó nem volt sehol. Elérkeztünk Jumièges-hez, már fönt a Szajna folyásánál, a Szajna deltájánál van Jumièges, szinte nem lehet ráismerni a párizsi Szajnához mérten. Ott egy kis nyavalyás folyó, olyan, mint a Rábca – számomra –, de Jumièges-nél már majdnem tenger. Komppal mentünk át Jumièges-be, éppen búcsú volt. Egyszerre éreztem Jumièges-ben és a Szigetközben magamat. Május vége volt, egy verset írtam ebből az élményemből. Amikor Párizsba visszamentem, Gara Lacinak és André Frénaud-rak megmutattam. Gara kiröhögött, hogy hülye vagyok, mert én Tél Normandiában címet adok egy versnek, amikor épp a nyár felé megyünk csak. Frénaud, aki költő, sőt nagy francia költő, ő megértett engem – noha a verset nem olvasta. Ő azt mondta: Kormosnak joga van nyáron telet látni. Jumièges-ből írtam Fülep Lajosnak egy üdvözlő lapot. Az a hatalmas katedrális, amit ott láttam, annyira lenyűgözött, csak utólag tudtam meg, hogy ennek a nagy katedrálisromnak a köveiből építették a párizsi Notre Dame-ot, elég régen, nyolcszáz évvel ezelőtt. De áll csodálatosan még a katedrális, pedig sok kő hiányzik belőle. A mi lébényi templomunk tízszer vagy tizenötször is beleférne. Tehát útközben is lehet írni, minden körülmények között lehet írni – ezt gondolom –, noha nem fontos szerintem egyáltalán, mit milyen körülmények között ír a költő, mindig a végeredmény a fontos. Ez szerelmes vers, egyben honvágyvers is volt. Jumièges-ben egy szerelem közepén a gyerekkoromra gondoltam, Lébényre, a győri halpiacra, ugyanúgy az enyémnek éreztem ott, mint ahogy most a magaménak érzem a jumièges-i katedrálist.

 

Hiába-nyár zokogja zöld halálát Május gyerekeit szélroham veri le klorofil tengeren kék láva bugyborékol döndül veres harang nap torkolattüze uszályok menekülnek egy hófehér mezőn bukdácsoló tevék észak oázisába pettyes benzinevő disznó röfög a kipkop esőben kaszálógép hátán ül a kanász Csak nyár ez bár hiába-nyár búcsús lárma-süveg Jumièges piacán alatta falovak forognak elefántok tátogó trombiták céllövő versenye Ásványrárót ide lepényevés idézi dodgemek döreje győri halpiacot komor kötélhúzás egy szenegáli fickó s egy horvátkimlei földim között dühödten fagylalt fagylalt laterna magica szentképen Mária szamaragol fiával ingyen pereceket hajigál be a pék mecséri márcosom fia az ablakon Holt katedrális hol az orgonája – Lébény hol a te orgonád – – Zöld nyár zöld nyár ez még veled vagyok de valahol a tél öltözködik lecsupálódik Cécile zöld-szerelmünk komp hozott komp visz lánca telet csördül (Elmondta: Lukács Sándor)

 

Körülbelül tíz évvel ezelőtt írtam egy verset – Nakonxipánban hull a hó a címe. Amikor megjelent a vers, a nagylányom rám szólt, hogy plagizáltam a címet. Hát bevallottam neki, és bevallhatom, hogy Nakonxipán nem az én világom, hanem Gulácsy Lajosé volt, a nagy festőé. Számára Nakonxipán egy tartomány volt, nekem csak egy úszó sziget lett belőle. A versben addigi életemmel, a szerelmeimmel akartam leszámolni, vagy elszámolni, nem tudom, mit. Mindenesetre leltár a vers.

 

Se házam székem asztalom Surabajában vásált gyöngyöm foszlott magasnyakú pullóver fekszem könyéken puszta földön de semmi vész gyerekeim sajnálnotok fölösleges világokat varázsolok amikor akarom szemem húnyom s belső faláról elém nyüzsög Nakonxipán orrom előtt datolya kókusz zeppelinforma marcipán ez az én úszó szigetem forog gyöngyöző tengeren halért csigáért osztrigáért csak lenyúlok s kiemelem poharamon jég harmata hírlapot is röpítene valami sosemvolt madár persze ha kellene ide civilizáció lábát be nem teszi korallsövény a kerítésem kutyám egy szeliditett bálna van jó orgonaszappanom zsebembe dugta nagymama Szent István király ünnepén buborékait elfuvintom buborékaim szállanak fényüket menny kékjébe issza egy isten töpreng valahol pitypang eső vagy hó legyen mondhatnám legyen meteor lábam elé letoccsanó azt gondolom lehetne hó s mire kimondom hull a hó Nakonxipánban hull a hó csibéim nem hülyéskedek datolyán pálmán kókuszon zöld hópihék fehérlenek ülök a sárga homokon homok püspöklilába csap ujjai közt leskel a hold kormos üvegen át a nap mivel igen magam vagyok solingeni acél eszem méltó komoly dolgokba vág nem mifenézek ostobán gyúrhatnám havam hókazallá hóbiciklivé hókakassá lehetne hómázas hószilke hótrombita vagy hósüveg aha tudom már micsinálok hópelyheim jó ha fölálltok voltatok szappanbuborékok legyetek valahai lányok első szerelmem Mézes Annus amikor elköltöztetek két napig küszöbünkön ültem nem nyúltam lisztes gánicámhoz honnan jössz Fekete Irénke megmosdatott gyerekeid a bácsinak köszönhetnének jónapot kezitcsókolom gyerekem anyja állj ide senkire nem hasonlitasz magát senki ne mérje hozzád mert agyvérzést kapok dühömben nem tudtam mennyi vagy nekem bizonyítható hülye voltam fekvén kerék alá szaladjon meg is döccent gerincemen rue de l’Abbé Carton 63 udvaraszfaltod fény veri négyszögű kút Cécile nevével kiáltozásommal teli Bayeux Cherbourg kuglibabák lábuk leüti az idő egy sorsra szánkázott velük Ertot Flamanville Les Pieux hídon víz fölé könyököl Marie-France törzsfőnök papával papír propellert gyárt Kiki száll par avion Osaka kék Duna gyöngye Budapest hányszor körül loholtalak idáig érve olvasásban ne mondjátok ez jó alak mert csak a szívem gyalogolt vert a kezem dobogott lábam kerestem nem találhatót betűztem föl nem foghatót egyik egérke foga közt halakat elrekeszteni kottázni mások áit éit pisze zsákolta hét napom NN mandula ízeit mentettem volna fogkefémre Vackorral azonositott a mesebeli medveboccsal ki tengermélyből hangtalan szóval halántékomra csattant elhallgatta a mondhatót kikotyogta a mondhatatlant három lépésre villogott egy aranysisakos fej mindig megszámoltam az ujjait tíz meg tíz volt isten bizony hát szappanbuborék-havam kiszámolós játékom lettél Nakonxipánom szigetem vertem gyomorszájon magam poharamban a jég elolvadt meleg megmondommi a szóda aki nem ismer még jöhet jelentkezzen az idióta de gyorsan mert szemem nyitom nincs-ajtóm pedig kulcsra zárom hajnali félnégy csak elalszom ha isten is akarja álmom (Elmondta: Bánffy György)

 

Volt egy fiatalkori versem, abban írtam – szerencsére elveszett a vers –, valahogy így volt: „Nem verem össze a lábam én a halál előtt.” Az ember rájön, hogy az élethez a halál is hozzátartozik. Nagyon szeretem a Hamletet, sokszor olvastam, sokszor láttam. Gábor Miklóst tízszer is láttam Hamletnek. A szegény Yorick szerepe a Hamletben számomra fontosabb, mint néhány valóságos élő szereplőé. Úgy éreztem, hogy az életben sokszor láttak engem Yoricknak. Sokféle becenevem volt kisgyerek koromtól kezdve, később Sarkadi Imrétől kaptam, nőktől kaptam különféle beceneveket. Ezt a Yorickot átvettem Shakespeare-től, magamra számítva ezt a nevet. Gyönyörű a darabban, Arany János szövegében valahogy úgy van, hogy „e koponyának valaha nyelve volt, szépen tudott dalolni”. Nem biztos, hogy így van, csak az emlékemben van így. Amikor a saját halálomra gondoltam, arra, hogy meg fogok halni, nagyon sajnáltam magamat. Akkor írtam ezt a verset. Régen volt már, több mint tíz évvel túléltem a verset is, és nagyon remélem, hogy még sok évvel túl fogom élni, mert azóta kislányom született, szeretném nagylánynak látni.

 

Halálon túl kicsit mondjuk ötszázöt évvel senki nem tudja rólam hogy én valék Yorick koponyám partra vetve fűrésszel elfelezve egy jó öreg sírásó pohárnak kinevez széléről kortyint fecske Hajha barátaim akkor már ti se lesztek Valaha magyarul éneklő nyelvemet árva ükunokáim a kutyának se mondják mert nyelvem elrohad szívem is elrohad mivelhogy aki élt rohad egy miccenésre Dunnyogtam nagymamának tarló tű-tengerén mezítláb átszaladtam lábam csont dobverő lett ujjam a betűkön motozgatott riadtan sillabizálva ó – s újtestametumot térdeltettek sarokba nagy vödröket cipeltem vállam kulcscsontja orsó térdemben stroncium Sakkoztam veletek röhögtem veletek ha ültem veletek nem voltam veletek Báthory utca 8 nyaktilóm fabrikáltam csak elértem gyalog Atlanti partokat Kormos családnevem anyámtól örököltem keresztelésben Istvánt mint ama vértanú sok néven szólítottak Pistika Piska Pista utóbbi főleg lónév volt amíg lovak voltak Cicelle Cormieux végül csak Yorick voltam azaz szegény Yorick (Elmondta: a költő)