A hagyomány szerepe a fiatal magyar lírában

Van egy régi latin mondás, így hangzik: ex nihilo nihil. Jelentése: semmiből semmi. És nem nehéz belátni, hogy a semmiből csakugyan nem lesz semmi. De érvényes-e ez a magvas lételméleti igazság a költészetre vonatkoztatva, ahol a kritika és a közönség egyaránt az újat; új időknek új dalait, a soha nem volt eredetiséget tekinti a művészi érték talán legfőbb értékmérőjének? Főként Rimbaud, vagyis a modern líra forradalmának megindulása óta. A semmiből támadt, vagy éppenséggel a költői múlt titokzatosan munkálkodó erejétől kap ösztönzést a költői újdonságra a hatvanas-hetvenes évek magyar lírája? Ezt kérdezem Kormos Istvántól; attól a pályatárstól, aki a negyvenes évek közepén, egy apokaliptikus törtértelmi cezúra után, a legeredetibb hangon, csak őrá jellemző költői világot kifejezve jelentkezett a második világháború utáni új magyar líra első nagy hullámában. Olyannyira, s ezt kevesen tudják, még az irodalomtörténészek, filológusok cédulái közt se igen szerepel ez az adat, hogy a század egyik óriása, Szabó Lőrinc éppen ővele kapcsolatban írta le 1945-ös naplójába a manapság divatos jelzőt, hogy: népi szürrealizmus. Nos, mit tehet a költő a hagyománnyal? Úgy is, mint költő, s úgy is, mint fiatal költők szerkesztője, megítélésed szerint kell-e, szükséges-e egy fiatal, induló költőnek a hetvenes években a hagyománnyal szemben védelmeznie, óvnia a maga eredetiségét?

Semmiképpen nem kell hogy óvja magát. Szerencsés az a költő, aki minél több szálon tud a magyar költői hagyományokhoz kapcsolódni. Weöres, aki ezer saját utat kezdett el a költészetében, azt mondta egyszer, hogy nem kell mindig újat kitalálni, ő sajnálja azokat a költőket, akik mindenáron újra törekednek. A múltból is, a jelenből is át kell venni, ami jó. Pályakezdő költőnek mindenkire gondolni kell, aki előtte magyarul verset írt. A Halotti beszédig visszamenőleg világosan levezethetjük költészetünk szellemi családfáját. S nemcsak a csúcsok fontosak, mert a csúcsok alatt is vannak még csúcsok. De hogy ne csak beszéljünk, vegyünk egy nevet. Ismered Nagy Gáspárt. Fiatal költő, egy kötete jelent meg eddig, 1975-ben. Kötetének Koronatűz a címe. Már a címével befolyásol, érezzük, hogy fontosra gondol: Dózsára. Pályája kezdetén Nagy Gáspár először élő költészetünket próbálta jól megismerni. Sokszor beszéltem vele versekről, meglepett, hogy mai költőink közt milyen fontosnak tartja Jékely Zoltánt. Nemcsak Jékely költészetét, hanem mindent, ami Jékely költészetének holdudvarában látható. Keresi a fogódzót egy ilyen nagy kortárs költő megértéséhez. Szerb Antal korai kritikájáig visszament. Szerb 1936-ban írt az akkor huszonhárom éves Jékely első kötetéről, az Éjszakákról. Tehát ha egy fiatal költőt ennyire érdekli Jékely, már Károli Gáspárig legalább, de ha végiggondolod, a Halotti beszédig érdekelni fogja a magyar hagyomány.

Mi vezette őt megítélésed szerint Jékelyhez? S érezhető-e valamiféle közvetlenebb hatás, megtermékenyítő ösztönzés, ami Jékelyre vallana a verseiben? Vagy más természetű kapcsolat ez?

Olyan hatás, ami Jékely stílushatását jelezné, nincs Nagy Gáspár verseiben. Inkább Jékely szellemisége hat rá.

Valamilyen felszabadító hatást biztosan gyakorol rá. Az csakugyan végzetes volna, ha egy ilyen nagy költő, mint Jékely, akinek a hangja utánozhatatlanul egyéni, közvetlenül, a hangjával hatna egy fiatal költőre – az a fiatal költőt elsorvasztaná. Ennek ellenére bizonyos, hogy megvan az útja-módja annak a belső találkozásnak, amiből hasznot húzhat a fiatal költő, amikor Jékely verseit veszi a kezébe. De mi ez? Itt érzek én valami titkot.

Igen, ebbe a legnehezebb belelátni. Itt él Pesten ő is, meg Jékely is. Nem kereste meg soha, nem ismeri személyesen. Annyira tiszteli, hogy nem meri megkeresni. Majdnem ikertestvére Nagy Gáspárnak Pintér Lajos, egy másik fiatal költő – ő is ugyanígy van a „Mesterrel”. Valahogyan megtudta, hogy Jékely közeli barátom, s állandóan úgy faggatózik róla, ahogy diákok egy másik diáktól valamilyen lányról, akit nem ismernek.

És rajonganak érte. De hát ők Jékely verseit ismerik. Ha egymás mellé teszünk egy jellegzetes, nagy Jékely-verset, és – mondjuk – egy Nagy Gáspár-költeményt, érezhető-e ennek a vonzalomnak és rajongásnak valamiféle lecsapódása? Nem stílusbeli, nem kifejezésbeli lecsapódásra gondolok.

Nagyon érezhető. Meg kellene néznünk, meg kellene hallgatnunk először egy jellemző Jékely-verset, mondjuk, A marosszentimrei templomban címűt:

 

Fejünkre por hull, régi vakolat, így énekeljük a drága Siont; egér futkározik a pad alatt s odvából egy-egy vén kuvik kiront. Tízen vagyunk: ez a gyülekezet, a tizenegyedik maga a pap, de énekelünk mi százak helyett, hogy hull belé a por s a vakolat, a hiúban a denevér riad s egy-egy szuvas gerenda meglazul: tizenegyedikünk az árva pap, tizenkettedikünk maga az Úr. Így énekelünk mi, pár megmaradt, – azt bünteti, akit szeret az Úr – s velünk dalolnak a padló alatt, kiket kiirtott az idő gazul.

 

Ezt a verset húszéves kora körül írta Jékely. A versben tízen énekelnek a marosszentimrei templomban, a tizenegyedik a pap, a tizenkettedik maga az Úr. 1934-ben vagy 1936-ban írhatta. Nemrég Erdélyben jártam, és egy kilométer távolságból láttam a templomot, amit Jékely oly gyönyörűen megírt. Már a falu nincs meg, csak a templom áll Marosszentimréből.

És a vers.

Jékely versére rímelő folytatás Nagy Gáspárnak az Eljöhet értem című verse: első kötetében jelent meg, illetve a kötetében, mert második kötete még nincs, csak a kötet óta sok szép verse. Ő is valami olyanról tudósít, amiről Jékely. Másképp, más problémának látszik, mégis azonos alapállást érzek a két, a mai és a harminc évvel ezelőtti fiatal költő között. Nagy Gáspár és Jékely Zoltán között. Íme, Nagy Gáspár verse:

 

Forgok ítéletidőben, puszta-országban vadállatok vonulása után kémlelek, napsütés, évelő-köd határán, szélárnyékban, Bakonyi-főnszél jeges sóhajában korcsolyazik türelmem. Ha belágyul alattam a föld koponyája, ha folyó és tó jege nem bír, nem viselhet; kínzott halszálkaként szúrnak át gyönyörű jövendölések, lehámozottan fönséges kopár Magyarország-medencecsontok: Akkor idesüssetek atyámfiai és házam népe! Fölrobban szájam, a Jónást bekapó, bújtató Ceté, eleven halottaknak ütődve fölrobban! Egymásra fektetett hazákban, archeológiai nagykendőben csontok, csontok virítanak a jégen, tükörpalotában kiárusítva. De már a nagypiacot vagy országos vásárt nem tűrhetem, s más effélét sem, egybe kell tereljem minden csontot a maga helyére, halomba, levegőbe, koronák vakító díszébe, sín közé talpfának, puskacsőbe, hogy ne bámulják fonnyadt hínárban a halak, zokogjanak, s fejükkel törjék föl maguk, mert már minden megtörtént értünk, mert már minden utamba állhat, eljöhet értem!

 

Eszerint modern költő lehet az is Magyarországon, aki alázatosan elfogadja a hagyományból azt, ami őt megérinti belül.

Nem jól mondod! Nem akarlak manipulálni, de véleményem szerint modern magyar költő csak az lehet, aki elfogadja a hagyományainkat. Azt hiszem, hogy egy mai magyar költő akkor modern, ha Csokonai Vitéz Mihályt tartja közvetlen elődjének. És nem Michel Déguyt. Nem akarom Déguy tehetségét kétségbe vonni, de korán tudomásul kell hogy vegye egy pályakezdő költő, hogy a modernség stílusjegyei itt, Közép-Európában egészen mások, mint háromszáz kilométerrel vagy hatszáz vagy ezer kilométerrel arrébb, nyugatra. Ugyanis itt más a költő szerepe.

Nem minden pályakezdő fiatal költő tarja magát ehhez. Van egy nézet, eléggé elterjedt nézet egyébként, amely szerint vers minden szöveg, amit annak tekintünk. Én ezt a meghatározást megengedhetetlen henyeségnek és nyegleségnek tekintem, de kétségtelen, hogy divatozik, és szedi áldozatait.

Ez nem lehet igaz. Mindent nem lehet versnek tekinteni, aminek látszólag versformája van. Évekkel ezelőtt olvastam egy úgynevezett verset. Valamelyik nyugatnémet autógyár prospektusából voltak különféle tételek egymás alá írva. Ez semmiképp nem vers. Versben emberről, érzelemről kell hogy írjon a költő, s ember legyen a vers mögött, az érzelmei legyenek mögötte. Szeretném tudni, ha egy számomra ismeretlen költőtől verset olvasok, hogy milyen ember lehet ez a költő. És ha igazi költő versét olvassuk, bizonyosan olyan embert találunk mögötte, ha megismerjük, amilyennek a verséből elképzeltük. Tehát: a modernség nem azonos a hasbeszéléssel, ahogy ezt sokan tévedésből hiszik. A vers szavak kötéltánca nélkül is vers, sőt kötéltánc nélkül az. Persze, a legszabálytalanabb alakzatú versszövegnek is megvan, ha igazi vers, a legvadabb avantgárd formátlanságnak is megvan a maga különös belső formája.

Azt hiszem, hogy csak azoknak a költőknek van esélyük, ahogy Nemes Nagy Ágnes mondta, a „tartósított közlés” kivívására, akik valamilyen formát megőriznek, és ehhez a megőrzött formához adnak hozzá valami újat és egyénit.

Én ilyen költőnek tartom például Csukás Istvánt, aki nemzedékének negyvenedik évükön átlépőknek – talán a legérzékenyebb formakultúrájú költője. Csukás abszolút hallású költő, de megenged – megengedhet! – magának olyan játékokat, amelyek szinte tüntetnek formátlanságukkal. Mégsem formátlanok ezek a Csukás-versek. Ledobja a rímet, a ritmust sose. Versének anyaga, mondanivalója sugallja a belső formát és a hallatlan formakultúrát, aminek Csukás a birtokában van. Itt van például egy verse, hosszú címe van: És mi történt a többiekkel, akik lent maradtak? Tavaly jelent meg az Új Írásban, kötetben még nincsen. Jó példa a most mondottakra. Látszólag formátlan vers, mindenestre első szemvillanásra annak látszik, s ennek alapján egyik kritikusa, aki nem rendelkezik éppen abszolút hallással, meg is állapította, hogy Csukás formaérzékével valami hiba van. Tehát ez olyan vers, ami látszólag nyers, mégis sorról sorra, szótagról szótagra azt érzem, hogy formailag is evidens, kikezdhetetlen, megbonthatatlan. Íme, az említett Csukás-vers:

 

És mi történt a többiekkel, akik lent maradtak? Élnek-e, halnak-e? És hogyan élnek és hogyan halnak? Nevelnek-e kölyköt repülésre, vagy menekülésre? Néznek-e utána reménykedve, vagy komoran? Az összehúzott szemekben lobog-e még István Király palástja? Fújnak-e ködöt, gyúrnak-e alá csillagot? Én álmaimat szülöm, mely lesz még az álmuk? És ők? Ugyanazt álmodjuk-e? Ők adják-e még az áramot, amitől a költő világít? Mint szál dróton a villanykörte? És mit szólnak e szorongó és illetlen kérdésekhez? És ki kérdezi? S az utolsó kérdés: én hol vagyok, ha se lent, se fent?

 

Csukás azokat idézi emlékezete elé, a saját kisújszállási embereit, akiktől régen távol van, de úgy érzi, hogy ő a legfelelősebb azokért az emberekért, akik ott maradtak.

Azt tapasztalom, hogy azok, akik megkeresik a magyar költői hagyományból a hozzájuk szóló ösztönző részt, éppen azok a fiatalok találják meg ma is a leghamarabb a jellemzően saját költői hangot. Emlékszel talán, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján tűnt föl az Elérhetetlen föld című antológia egyik vezéralakjaként Utassy József. Azóta önálló kötete is megjelent, néhány hete a második, s ő az, aki formai tekintetben is tüntetően vállalja a magyar és az európai hagyományból mindazt, amit úgy tud költőként átvenni és átérezni, hogy abban saját tartalmait is ki tudja fejezni. Ha szemügyre veszünk egy olyan szösszenetnyi Utassy-verset, mint például a Fákat altat a szél és a Fán maradt levelek, akkor nyomban megállapíthatjuk, milyen közel van ez a formai hűség a modern, az apollinaire-i chansonhoz, vagy a benne levő kedves tréfa a lorcai természetű viccelődésekhez! S erre csak igazi tehetség képes.

 

Fákat altat a szél álmos lombú fákat. S én most ébredek rá: nagyon szerethetlek, ha már a sálam is integet utánad.

 

A drága Doktor úr, a novemberi nap röntgenezgeti még beteg bordáikat. Hátuk panaszfalán sóhajokhoz szokott, esőcsepp-puha ujj kopog, kopog, kopog. Magam varjúhodón egy rendelőpadon várok a leletre. Kint fák. Itt-ott levél. És zeng a gyászruhás rigók rekviemje.

 

Aligha születnék meg ez az érdekes „visszhang”, hogyha Utassy eldobná magától a formát, ha ő is arra az álláspontra helyezkednék, hogy vers minden szöveg, amit annak tekintünk, és nem küzdene meg a kifejezésért egy bizonyos formai fegyelem vállalásával. Ez persze nemcsak formai kérdés. Egyik legkedvesebb versem Utassynak a Micsoda évszak című hosszabb verse. Ez a vers egy mitikus élethelyzetből született: az embernek, illetőleg a gyereknek a meghalt apához való viszonyáról beszél. A lírának egyik ősi helyzete ez, amiről több ezer éve írnak verseket a költők, s nagyon érdekes felidézni ezzel kapcsolatban egy másik nagy magyar költeményt, Erdélyi Józsefnek a Reggel című versét, amelyben a meghalt, eltűnt, az időben nyoma veszett apára való visszarévedés egy álom keretében, az idill és a nosztalgia kettős hangzatával szólal meg. Íme, az említett Erdélyi-vers:

 

Egy szép reggelre gondolok, és mosolygok és meghalok. Kéklett az ég, sütött a Nap, mentem sötét fenyők alatt; kezemet fogta jó apám, sárgarigó fütyölt a fán… Sárgarigó, huncut rigó, azt fütyölte, hogy élni jó, hogy élni jó, hogy élni szép, ha fogják az ember kezét; jó lenni nagynak, kicsinek, mindennek és mindenkinek, sárgarigónak legkivált, nagy kertben élni nyáron át, fenyőre szállni rangosan, fütyölni szépem, hangosan, hirdetni vígan szerteszét, hogy élni jó, hogy élni szép; hogy élni jó, hogy élni szép, ha fogják az ember kezét… Egy szép reggelre gondolok, és mosolygok és meghalok. Kék lesz az ég, ragyog a Nap, megyek sötét fenyők alatt; kezemet fogja holt apám, s megszólal egy rigó a fán. Azt mondja majd ez a rigó, hogy élni szép, hogy élni jó; de halni szebb és halni jobb, s én mosolygok és meghalok…

 

Utassy verse, a Micsoda évszak ugyanígy, egy tavaszi idill hangján kezdődik, majd megbicsaklik egy szándékos és sorsszerű disszonancia révén; az idillbe belehasít a borzalmas történelem, amelyik ezt az apát megölte, elpusztította. Ugyanakkor, formáját tekintve, tiszta dal, és ezzel a befejezéssel szívettépő dal. Íme:

 

Zöldül az árok porzik az ut harsog a topolyafa szól a kakukk Füstliliom nyit pernye havaz pattog aranylik hamvad a gaz Távvezetékek húrjait egy csöpp siheder szél pengeti meg. Habzik a fürtös orgonalomb fényzuhogásban túr a vakond Vedlik a vén puli dolga csupán nézni a gyapjas felleg után Héja kereng fönn percek alatt megrohamozza a fecskecsapat Elnyeled őket fényteli ég összenevetnek a szőke csibék Micsoda évszak még a magas drótkerítésen is úr a kakas Sárgarigófütty cinke-öröm pók-szerelem a függönyökön Dália jázmin petrezselyem illata hál a kedvesemen Élni szeretnék Élni Igen Emberül élni végre hiszen azt se tudom hogy (élve talán?) hova temették édesapám kit nem a rák, nem: FEGYVER ÖLT MEG árva maradtam s anyám özvegy És belereszket majdnem elájul ha a suhanc szél blúza alá nyul

 

S most gondolj még egy másik, elhíresült magyar versre egy pillanatig; Illyés Gyula négysorosára, amelyet 1945-ben, a háború után vetett papírra arról a bizonyos almafáról, amely újra fehéret virágzik, miközben a földön egy hulla nyúlik sötéten végig: a második világháborúban elpusztított emberiség. A Tavasz című Illyés-vers is egy mitikus élethelyzetnek ad hangot – a túlélő ember életörömével:

 

A földben a hulla sötéten   nyúlik végig Európán. De az almafa újra fehéren nyílik   nem vért csöpögtet rám.

 

S most jön, húsz vagy huszonöt évvel később Utassy, akinek az apja az a hulla, amelyik az Illyés-versben végigfekszik Európán, s akkor döbben rá az ember, hogy a hagyományhoz való kulcsolódás ilyen lírai mélyréteg-előzményeket is odatol egy-egy vers, egy-egy versszak, vagy akár egy-egy kép és sor mögé, a történelem és a népsors vállalása által. Azt hiszem, ezekből a kapcsolódásokból jön létre a vers hangszerládája, s amit A marosszentimrei templomban végén Jékely ír, hogy „velünk dalolnak a padló alatt, kiket kiirtott az idő gazul” azokat így őrzi meg a költészet.

Utassy talán az egyetlen a fiatalok között, aki Petőfit vállalni meri. Mint 1920-ban Erdélyi József is. Akkor minden fiatal Adyt utánozta. Erdélyi elkezdte újra, ahol Petőfi abbahagyta. Azóta eltelt ötven év, és Utassy olyan költészetet tud létrehozni, amilyet a jó tehetsége enged neki. Biztos vagyok benne, hogy ezzel a költészettel ő is messzire fog menni.

A népköltészet tüdejével lélegzik. Ugyanakkor tele keserű, fájdalmas és modern disszonanciákkal, egy tökéletes forma fegyelmében. Itt van például az Illegális nászéjszaka című verse, ebben is megvan a lorcai tréfa, s megvan az a szomorúság, ami – s ez megint egy furcsa kapcsolódás – mondjuk Csurkának a Happening című novellájából árad. És megvan az a konok következetesség, amivel Utassy végiggondolja a költői kép logikáját, ahogy erre József Attila figyelmeztetett – de nem minden költő hallja meg ma ezt a figyelmeztetést. Íme, az említett Utassy-vers:

 

Olyan sötét van itt már, mint egy pasztásdobozban. Fekszem hanyatt az ágyon. Fekszel hanyatt az ágyon. Kint, a betonküszöb alól, hallucinált tücsök dalol. Ujjad között, leégve lakkig, cigarettavég csillaglik. Megszívod. Látom a melled. Alatta két nagy árnyéksarló. Nem beszélünk. Dunnánk felleg. S vonul az ágy lassan, virrasztón. Illegális nászéjszaka! Hajad arcom holdudvara. Testünkön csillagok teremnek. – Jó? – Jaj, nagyon! – Szeretsz? – Szeretlek. Holdfény és porpaplan. Horkol Magyarország. Magányos vonatfütty. Alszol. Megcsókolom a szád. Csönd. Cirpel a csengő. Ásítva nyit kaput a jámbikus léptű öreg házmesternő. S te félálomban morgod: húzd föl hatra a csörgőt.

 

Úgy látszik, hogy fiataljaink előtt a nagy ismeretlen út a hagyomány, a hagyománykeresés ma. Aki erre az útra lép, szerencsés költő, mert gazdagodás várja ezen az úton. Nem kell hozzá kitaposott cipő, aminek neoavantgárd a neve.