Délutáni beszélgetés…

Kormos István a nyerő vesztes. Születése pillanatától vesztésre áll, és veszít. Nagy tételekben veszít. Mindent, szülőket, családot, biztonságot, pénzt, könyvet, lakást, munkakedvet. Most, hogy elmúlt ötvenéves, már ünnepelhetnénk is, mint a legnagyobb vesztőt, ha nem állna közben nyerésre. Mindig veszített, most mégis nyerésben van. Úgy vesztett, hogy nyert. Az oltalomban felnőtt szerencsés vetélytársak közül sokan eltávoztak már, megölték magukat, vagy belehaltak valamibe. Kormosnak viszont komoly tartalékai vannak. Tehetséges, ír, humora van, belső békéje, élvezi a játékot, az italt, a szerelmet is.

Szerkesztőségi folyosókon szoktunk találkozni, futólag a kávéházban, irodalmi matinékon. Soha nem tartoztam Kormos baráti köréhez, nem is tartozhattam. Ha most behunyom a szememet, egy szürke pulóveres, mosolygós férfit látok magam előtt, aki talán szégyenli az elesettségét. Ironizál, anekdotákat mesél három barátjának, akik gondterhelten állnak körülötte, úgy tesznek, mintha figyelnének, de közben lázasan törik a fejüket, hol lehetne albérletet szerezni Kormosnak, mivel ismét nincs lakása. Napok óta állva alszik a Blaha Lujza téren, arccal a lebontott Nemzeti Színház felé fordulva. Mindenki szereti, elfogadja, örül, ha találkozik vele. Mesélnek róla: „Találkoztam Kormos Pistával, állt ott szegény… Kormos is mondja… Épp Kormos mesélte tegnap… Szegény Kormosnak megint nincs lakása… Réz Pali mondja, hogy Kormos… Képzeld, Kormos írt egy verset…”

Kormos nekem nem ilyen. Kormos számomra udvari ember. Nem úgy értem, hogy bejáratos az udvarhoz, inkább úgy mondanám, nélkülözhetetlen az udvarnál. Ott a helye. Nem kell feltétlenül királyi udvarra gondolnunk, lehet az egy távoli fejedelemség, vagy egy kopott körúti szerkesztőség is. De aulák, termek, előcsarnokok, folyosók feltétlenül kellenek hozzá. És titkárok, titkárnők, hercegek, udvarmesterek, lovagok; szóval emberek. Kormos áll köztük, beszélget velük, és ezáltal hitelessé teszi őket. Mindez nem kerül nagy erőfeszítésébe, nem is tudja, hogy mit csinál. Megy a folyosón, cigarettázik, és ettől a kívülálló szemében a szerkesztőség valódi, hiteles szerkesztőség lesz. Sokad magával áll a fenséges Tükörteremben, s a hercegek, grófok, méltóságos udvari emberek között a király belépésére várakozik. Kormos nélkül a látvány megrendezett is lehetne, akár egy beállított filmjelenet, de ahogy a kamaráshoz fordul, s tünékeny mosollyal a szája körül újra és újra a királyi lakosztályból nyíló aranyozott ajtó felé tekintve mesél valamit, nyilvánvaló, hogy pillanatok múlva belép a király, tehát Versailles-ban vagyunk, valódi a palota, a főurak, a kor és a király. Kormos lenyűgözően tud hitelesíteni egy helyzetet, kort, közeget, személyiséget vagy hatalmat. Észrevétlenül, önkéntelenül, de ez nem azt jelenti, hogy a hercegek között untermann. Észre sem veszi a király, hogy az udvarban van, mivel annyira természetes a jelenléte, mint a falaké, bútoroké. De ha egyszer mégis megkérdi a véleményét valamilyen államügyben, a beszélgetés nyomán néhány hitványabb hercegi fej porba hull. Hamarosan a király bizalmasa lesz, s amikor XIV. Lajosnak megtetszik egy Susanne nevű szolgálólány, aki az éjjeliedényeket szokta a hálótermekből kihordani, Kormos adja kölcsön a szenespince kulcsát. Két csalánzsákot is terít a szénre, nehogy a felség bekoszolja a térdét. Mindezt könnyedén, mellékesen, mintha Csurkáról lenne szó. Ezt nem lehet megtanulni, ez képesség, a személyiség kisugárzása.

Kormos jó költő, és azok közé tartozik, akik a forrásból vagy közvetlenül a forrás közelében merítettek a csermely vizéből, és kulacsokban magukkal vitték hosszú vándorútjukra. Így szerencsésebb a lapályon és a deltavidéken élő társaknál, akik tiszta forrásvizet soha nem kortyolhattak. Kormos István Mosonszentmiklóson született 1923. október 28-án. Művei: Az égig érő fa (verses mesék, 1946); Dülöngélünk (versek, 1947); A tréfás mackók (verses mesék, 1954); Mese Vackorról, egy pisze kölyökmackóról (1956); A repülő kastély (verses mesék, 1957); A muzsikás kismalac (verses mesék, 1960); Vackor világot lát (1961); Szegény Yorick (versek, 1972); Ejhaj, csibekas (verses mesék, 1973). Fehér mágia (válogatott versfordítások, 1974); N. N. bolyongásai (versek, 1975). Sokat fordított, többek között Chaucer, Burns, Puskin, Tu Fu, Max Jacob, André Frénaud, Vuorela verseiből. Kétszer, 1955-ben és 1972-ben, József Attila-díjjal tüntették ki. Jelenleg a Móra Ferenc Könyvkiadó főszerkesztője.

Kormos István egy 2,20-szor 4,60-as csőben lakik az Üllői úton. Az ablakon vasrács. A rácson át az Egyetemes Evangélikus Egyház imatermére látni. Az udvaron Luther-szobor áll. A körfolyosón cserfes, evangélikus szomszédasszonyok sietnek ide-oda. A rácson át megvillan színes ruhájuk. Az ablak nyitva, így a szélesebb mozdulatok nyomán bizonyos illatfelhők is bekeverednek a szobába. A cső valamikor a lakás leválasztása előtt talán folyosó volt. Kormos családtag az evangélikus házban. Az ajtón túl vannak még szobák, de ott a megértő szülők engedelmével inkább Luca lánya és Márta asszony rendezkedett be. Kormos Pista világa a cső. A cső tele van Kormos kincseivel. Ágya van, íróasztala, sok szép könyve, franciák is, képei, egy zöld árnyalatú Bálint Endre, Gross Arnold, Nagy István gyönyörű szénrajza a falujáról, Fajó János kompozíciói és egy Hantai Simon. A heverő és az íróasztal felett metszetek, Párizs és környéke a XVIII. század elején, Magyarország térképe ugyancsak a XVIII. századból. A polcon cseréptál, a földön torontáli szőnyeg. A könyvespolc oldalán József Attila-vers függ bekeretezve, eredeti, saját kézzel írt vers, még a nyomdai jelek is rajt vannak. A Lassan, tűnődve feledhetetlen sorai. Már sárga a papír. Összeszorul a szívem.

Amikor érkeztem, Kormos kint állt a gangon. Piros fehér kockás inget és szürke nadrágot viselt. Integetett. Néztem őket, Luthert és Kormost. Én is integettem. Bent a lakásban olyan érzésem támadt, mintha rokonokhoz érkeztem volna. Márta asszony azonnal bort ígért, Luca, Kormos Pista hároméves kislánya elmesélte, hogy az almás rétesből nem engedett a nagypapának enni, mert azt nekem kell majd felfalnom. Megérkezett a bor, egy üveg Beaujolais, COQ Rouge. Kormos kibontotta, közben halkan beszélt:

Ez a nagy francia forradalmat idézi, de ne írd meg, mert ilyet ittál Illés Endrénél, s most úgy érzem, hogy egy fontos tanulmányát loptam el Bandinak.

Jó, nem írom meg, de hát akkor mit írjak?

Írd azt, hogy pusztamérgesi kadarkával kínáltalak, az Ilia Miska kedvenc bora, mindig azzal kínált, ha Szegeden jártam. És csak miatta mentem mindig Szegedre. Ő szerkesztette a legjobb lapot, ami az utolsó tíz évben megjelent; a Tiszatájból remek lapot faragott, csodákra volt képes. Nemcsak a teljes magyar irodalmat aktivizálta, beleértve a legfiatalabb erdélyi költőket is, hanem a szomszéd népek, a rokon nyelvűek irodalmát is. Lengyel és finn számot csinált, ő ismertetett meg, legalábbis engem, a kolozsvári Szilágyi Domokossal és a sepsiszentgyörgyi Farkas Árpáddal, ő hívta fel a figyelmet Sütő Andrásra…

Belekortyolok a pusztamérgesivé változott Beaujolais-ba, aztán Kormosra nézek, aki nem bír leülni. Járkál a csőben.

Evangélikus vagy?

Nem, katolikus. De a katolicizmus egész életemben csak mint emberi produktum érdekelt.

Szereted a franciákat?

Kamaszkorom óta, mióta Villon és Rimbaud verseit olvasom. Aztán úgy adódott, hogy 63-ban egy évre kimentem Párizsba. Visszajöttem néhány hónapra, majd újra kimentem két évre.

Hivatalosan?

Nem, egy szerelem miatt. De az a francia lány nem akart Pestre települni velem. Azt mondta, hogy akár az Északi-sarkon is élne velem, de itt nem. Csakhogy egy magyar költő nem élheti le az életét se Párizsban, se az Északi-sarkon, akármilyen nyavalyás az élete és a műve, itthon a helye.

Miből éltél?

Szerencséből. Gara Laci összeismerkedtetett néhány francia költővel, akik az ő magyar antológiáját fordították. Jean Rousselot-val, aki a Halotti beszédtől Csoóri Sándorig sok költőnket lefordította, engem is, sőt Az ember tragédiáját is, Pierre Emmanuellel, André Frénaud-val, aki igen jó barátom lett. A költők barátsága biztosította párizsi éveimet, mert az ő révükön lektorálhattam a Seuil és a Gallimard kiadóknak. Persze, nem szakadtam bele a munkába, úgy emlékszem párizsi éveimre, mint hosszú láblógatásra. Még pókereztem is, kemény valutában.

 

Valahonnan előkerül egy üveg whisky. Kormos töltöget magának. Én vörösbort iszom.

 

Beszélgetésünk ügyében elég késői órában hívtalak. Nem voltál itthon. Éjszakázó életformád van?

Nem vagyok éjszakázó. De éppen tegnap éjjel is kártyáztam. Csukás Pistáéknál, Csukással és Réz Palival…

Meddig?

Háromig. De reggel fél hétkor keltem. Nem bánnám, ha ebből a kártyázásból kiderülne, hogy semmiféle értelemben nem vagyok példakép. De kinek is lehetnék példaképe?

Keveset írtál.

Nem az egyéb szenvedélyek miatt, mert azért az írás a legnagyobb szenvedélyem. Egyszer ugyan Párizsban együtt ültem Frénaud-val és Nemes Nagy Ágnessel, arról volt szó, hogy kinek-kinek hány verse van a társaságban. Frénaud azt mondta: kétszázötven. Ágnes százat mondott, nekem csak öt versem volt még abban az időben, legalábbis annyit tartottam versnek az addig írtakból.

Jól érzed magad ebben az életformában, vagy nosztalgiád van egy másik után?

Nézd, az én életformám sokaké. Szeretek játszani, tulajdonképpen csak játékon vesztem össze emberekkel. Majdnem minden sport érdekel. De huszonöt éve múlt, hogy ugyanaz a munkahelyem, a Móra Könyvkiadó. Volt olyan évem, hogy tíz különféle albérletben is laktam, emiatt kellett a személyi igazolványomat kicseréltetnem, mivel betelt a lakcímváltozásoknak fenntartott rovat, a munkaviszonyom 1950 óta változatlan. Az általános bizalmatlanság éveiben se rúgtak ki, s nem volt fegyelmi ügyem, bár voltak idők, amikor kifogásolható lehetett a munkamorálom.

Az írói munkában nem zavaró kötöttség ez?

Nem. Lehet, hogy kiröhögsz, de nekem kell a kötöttség.

És az ötvenes évek kötöttségei?

Az irodalmi kötöttségekre gondolsz? Jobb elfelejteni. Hamar kívül kerültem az úgynevezett irodalmi ajtókon, nem fogott rajtam a jó tanács, amikor hamis énekre biztattak. Nekem ott volt várnak a kiadóm, mások rosszabbul jártak. Jékelyt például kizárták az Írószövetségből, csak tudnám, hogy miért. Hányan nem jelenhettek meg?! Olyan névsort mondhatnék, hogy szörnyethalnál, ha végighallgatnád. Nemes Nagy Ágnesnek azt mondta valaki, és nem is akárki, hogy legjobb lenne, ha felkötné magát. Hála istennek, nem kötötte fel magát. Nem hiányzana most és később Nemes Nagy Ágnes műve? Weöresé, Ottliké, Mándyé, és sorolhatnám. Nem hiszem, hogy ilyen kis nép kultúrája megengedheti magának azt az oktalan fényűzést, hogy költők felkössék magukat, gázt nyissanak ki, vagy a vonat elé ugorjanak. Akiknek pedig ilyen remek elképzeléseik voltak, hiánytalanul megvannak; mi elfelejtettük az ellenséges öklöket, de nekünk is megbocsáthatnának a semmi bűnért, amit nem követtünk el. De ez hitbuzgalmi felszólításnak hangzik, hagyjuk inkább…

Hogyan éltetek Mosonszentmiklóson? Mi volt ott? Házatok? Földetek? Szülők, testvérek?

Semmink nem volt, a Héderváry-birtokon éltünk, s nemcsak a szülőfalumban, hanem az egy rakáson élő szigetközi falvakban vagy majorokban. Csodálatos szép vidék! De anyám a születésemkor meghalt, nagyszüleim neveltek. Családfámat csak anyai ágon tudom visszavezetni, nagyanyámig és nagyapámig. A bennem kialakult morált nagyanyám mércéjétől kaptam, akinek utolsó iskolai bizonyítványa az első elemi volt. Utolsó olvasmánya Shaw. Többször leírták verseimmel kapcsolatban, hogy milyen kedves színfolt vagyok én új költészetünkben, különösen a nagyanyám iránti hűségemmel. Ez furcsán érint. Az vagyok, aki vagyok, nem színfolt, hanem egy élet a sok között. Költészetünkben sok színfolt van, az enyém is egy lehet. Én ugyan sokszor megbántam, hogy írni-olvasni is megtanultam, hát még a versírást! Temetőcsősz is lehettem volna, üstfoltozó is szívesen lettem volna. Az üstfoltozó nekem nemcsak üstfoltozót jelent, hanem mindent. Szeretek gyalogolni. Ma is elég erős lábaim vannak, felfelé is gyalogolok. Képletesen mondom, de úgy érzem, hogy felfelé gyalogolok előre.

Sok szerelmes verset írtál. Kulcsa ez költői világodnak?

Nem irigylek senkit ez ügyben. Volt részem nőkben. Igaz, a nők sokszor gödörbe löktek, de mindig nők húztak ki a gödörből. Engem hétéves koromban csábítottak el. Emlékeimben se hiszem, hogy az sikeres kísérlet volt, de mindenesetre tizenöt éves korom előtt megismertem a valóságos szerelmet. Tudod, ez falun természetes. Életem folyamán mindig szerettem valakit, néha egyszerre többeket, és biztos, hogy mindig szépet szerettem, abszolút mértékkel mérve is. Benyhe János a rádióban egyszer kikürtölte, hogy én nem is a szerelem, hanem a titkos szerelem költője vagyok. Talán azért mondta ezt, mert egyszer azt írtam, hogy „szívem titokban hűségeskedik”. Pedig abban az esetben nem nőkre gondoltam, hanem éppenséggel a szocializmusra. Mert annyian szeretik nyíltan, titokban jobb ez a szeretet. Különben erről a versről Mezei Andris az És-ben beszélni akart velem, mivel ott jelent meg, de megmondtam neki, hogy mire gondolok. Annyi költői hűségnyilatkozat van a nép nevében, aminek az érvényességét kétségbe vonom, különösen ha hiteltelen szájból hallom. Én például azt se tudom versben leírni, hogy magyar, annyian leírták, akiknek nem kellett volna. Persze, most nem a jókra, a nagyokra gondolok. Ez a szép szó sokszor úgy kong, mint egy fadarabbal kongatott üres vödör. Igaz, Illyés Koszorúját másképp nem lehetett volna megírni, neki elhiszem, hogy mire gondol s hogy miért, de a mi nemzedékünkben nehéz ez. Mikor verset kezdtem írni, elkeserített, hogy József Attila mindent elírt előlem, aztán rájöttem, hogy nekem megmaradtak a magam gondolatai, elég lesz nekem az is. A hallgatás éveiben ugyan deformálódott a mondanivalóm, sőt nemcsak hogy nem jelentem meg, de nem is írtam, aztán hogy újra kezdtem, már csak jóformán a magánügyeimet fogalmazgatom. De emlékezetem szerint Nagy Lászlónál sincs leírva ez, hogy magyar nép, Nagy László mégis a legszélesebb rétegekhez szól, ugyanúgy, mint Bartók. Ha olvastad Szegény Yorick és N. N. kötetemet, csüggedten láthattad, hogy sok a magánügy az elég kevés vers között is. Én úgy gondolom, egy ember vagyok, aki saját magából akar közölni valamit, de elképzelhető, hogy az én saját ügyem még valakinek a saját ügye. Úgy gondolom, olvassa valaki, aki árva, vagy szeret valakit, de nem tudja kifejezni. Szerencsémre, hogy én meg tudom fogalmazni. Ha rögzítek egy nyavalyát, már nem olyan elviselhetetlen.

Sokáig hallgattál. Belső költői művel egy elég hosszú társadalmi korszakon keresztül nem jelentkeztél. Hogyan mozdultál ki visszavonultságodból?

Volt idő a pályám kezdetén, amikor az általánosabbat akartam kifejezni. 1970-ben, amikor már régóta nem jelentem meg, Pándi Pál a Népszabadságba többször kért verset tőlem. A kiadóban gyülekeztek a megválaszolatlan levelek, és egyik szerkesztőtársam úgy vélte, ez ellenállás Pándival és a Népszabadsággal szemben. De nem így volt. 1947 óta barátomnak tudtam Pándit, legalábbis nem tettünk keresztbe egymás útjába szalmaszálat. Pándit azért szerettem, mert az apját, Kardos Lászlót úgy szerettem, mintha az apám lett volna. Egyik levelére aztán legépeltem egy százsoros verset, azzal a tudattal, hogy ez aztán nem kell a Népszabadságnak. Csütörtökön elküldtem, és vasárnap megjelent. Sok-sok év után ez volt az első publikációm. A megjelenés után Pándi elmesélte, hogy a Népszabadság szerkesztői értekezletén ez volt az első alkalom, hogy versről beszéltek. Akkor elmondtam Pándinak, örülök, hagy feltámadt a versem, amit húsz évvel ezelőtt írtam, de akkor kidobtak vele a Csillagtól. Ez az Óda a kukoricához a gyermekkoromról szólt, de a megírt szegénység nemcsak engem érintett, hanem még hárommilliót. Rövid idő alatt legalább húsz versem jelent meg a Népszabadságban. Még egy öregkori felfedezőmet is megemlítenék, Nemes Györgyöt. Teljesen ismeretlenül állítottam be az Élet és Irodalomhoz, akkor, amikor régóta tetszhalottnak látszottam. Nemes is, Pándihoz hasonlóan, minden versemet közölte, amit a lapjának adtam. Attól kaptam vérszemet az És-nél, hogy láttam a nyitottságot, azaz Kálnoky, Nemes Nagy, Weöres, Pilinszky, Lator László verseit a hasábjain.

Írtál közéleti verset?

Elég ritkán. Kevés ilyet írtam, legalábbis közéletinek minősíthetőt, jóformán csak a Katalánok tartozik ide, mert Muhi-puszta, Mohács, Don-kanyar, Széchenyi, Petőfi, Radnóti neve fordul elő benne, azaz Széchenyi, Petőfi és Radnóti csak célzásként. A már említett okok miatt írtam magyarok helyett katalánokat. Különben a költészet a legindiszkrétebb műfaj, a magyar különösen az, s nemcsak a szerelmi lírára gondolok. A magyar költészet minden sora nyilvános vetkőzés, s közéletinek mondható ágán sok veszélyes dokumentumot ismerünk, különféle korokból. Ha csak az élő társakra gondolok: Jékely Apoteózisa, amit majdnem gyerekfejjel írt, az olasz-abesszin háború idején, természetesen az abesszinok oldalán, fölrúgva latinos kultúraélményét, amit Itália földjéről szippantott magába, de mondhatom Juhász Himnusztöredékét, Nagy László Gyöngyszoknyáját, Csorba Győző, Takáts Gyula verseit, Fodor András Hűségét, Illyés Hiány a kéziratban című nagy versét, Vas István Kakasszóját, ami bibliai versnek látszik, pedig másról van szó benne. Ilyen példák után mit mondhatok magamról? Semmit…

 

Kormos jókedvűen beszél, beszél, amiről éppen kedve tartja, de gondoskodó házigazda. A süteményekre mutat:

Enned kellene.

A tányérról leemelek egy teasüteményt, és bekapom. Rágok, fülelek közben, mert valahol a közelben kalapálnak valamit. Talán egy lemezt. Iparszerűen, talán egy műhely van valahol. Asszonyok beszélgetnek a folyosón, nem látom őket, csak hallom a hangjukat. Lenyelem a sós teasüteményt, és megszólalok:

Mit jelent számodra a szülőföld, hová tudsz hazamenni mostanában?

Tájat, ami rég nem az enyém. Ez a gyermekkorom tája. Hazamegyek, és számomra ismeretlen emberekkel találkozom, akik egy csapásra barátaim lesznek. Győr volt az első város életemben. Kicsi koromban egy vasárnap reggel a nagyszüleim bevittek Győrbe. Nem is tudom, hogyan jutottunk oda, talán vonattal. A teherpályaudvarnak olajosfa-szaga volt. A platnik nem olajosak, csak a szaguk olajos. Zaj nem volt, csak olajosfa-szag. A Széchenyi téren búcsúra készülődtek. A körhinta még nem ment, de a hangszórója már működött. Nekem így az első zenei élményem nem népdal volt. „Haudujudu, Miszter Braun”, harsogta a hangszóró. Később is csak gyenge népdalokat hallottam: „A lickói szeszgyárkémény azért nem lett kész, mert a főnök megnősült, és szabadságot kért.” Nem tudom, hogy Lickón azóta elkészült-e az a kémény, de nem hiszem. A másik így hangzott: „Amerikában most van az aratás, a nyekli zsidó az első kaszás.” Ennek a népdalnak tudtam a valóságalapját is: vidékünkön élt egy bérlő, aki a harmincas években kivándorolt Amerikába. A nyekk csúfjelzőt jelentett, a nyekk nem volt alkalmas a kaszálásra. Ezt a két úgynevezett népdalt hallottam kiskoromban.

Mikor írsz és hol? Milyem módszerrel dolgozol?

Túl rendezett az életem ahhoz, hogy leülhessek délelőtt írni. A prózaíró élete munkából áll, a költőé szerencse dolga. Mindig csodálkozom, amikor egy költő azt mondja: ezen dolgozom, azon dolgozom. A költészethez legalább annyi szerencse kell, mint tehetség. Legjobban szeretett versemet, egy nyolcsorosat úgy írtam, hogy hagymáért álltam sorba a Hold utcai csarnokban. Rengeteg öregasszony állt körülöttem. Rákosiról és Grősz atyáról beszéltek. Akkor jelent meg először a Radnóti-összes, a Knernél, nagyon szép könyv volt. Már ismertem a Tajtékos ég darabjait. Radnótin gondolkodtam, és szinte önkívületbe estem. Olyanszerű volt az egész, ahogy a dilettáns elképzeli az ihletet. Radnótira gondoltam, és úgy éreztem, hogy utolsó verseiben, 1944-ben a magyar költészet becsületét egy sárga csillagos munkaszolgálatos mentette meg.

Feláll, járkál, szaval:

„Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj…” – Elképzeltem ott sorban állás közben a versemet, a Fehér virág címűt, amiben Radnóti neve elő sem fordul. Sokan szerelmes versnek hiszik. Memorizáltam, s amikor megkaptam a hagymát, siettem haza leírni. Azóta is úgy tudok dolgozni, ha egyedül vagyok egy szobában, vagy ezer ember van jelen. A Nyugati pályaudvaron és az utcán. Párizsban is írtam az utcán verseket, például hazajövetelem előtt. Randevúm volt Ottlik Gézával. Végigmentem a Rivoli utcán és a Champs Élysées-n. Esett az eső, és megírtam fejben leendő hazautazásomat. Mentem az aszfalton, és elképzeltem, hogy a repülőgépen mit fogok látni. Ez a Voyage.

Elmondhatom, hogy szabad ember vagyok. Sok barátom van, ez természetszerűen hozza magával, hogy ellenségeim is vannak. Az ellenségeimet nem szántszándékkal keresem, de vannak. Mivel költő vagyok, sok a költőbarátom.

Hogyan születnek a gyermekversek?

Nem versek azok, hanem verses mesék. Amikor elkezdtem hajdanán, önvédelem volt csak, hogy ne mondják, nem írok. A saját gyerekem jelenléte is inspirált. Amikor aztán könyv alakban láttam viszont ezeket a penzummeséket, magam is meglepődtem az eredményen és a mesék sikerén. A legjobb költők tanítottak rá, hogy milyen felelősség gyerekeknek írni, hogy a gyerekköltészetet szinte szavanként kell megkomponálni. Mert vannak hazug mesék, és vannak igaz mesék. Hála isten, elég sok jó költőnk van, aki komolyan akar és tud gyerekekhez szólni. Számomra ez azért is fontos, mert a Móránál a gyerekirodalom alakítása, színvonalbeli ügye hivatali munkám. Micsoda szerencséje például a gyerekeinknek, hogy van egy Weöres Sándorunk! Zelk, Tamkó Sirató, Nemes Nagy Ágnes után már fiatal költőink is szólni akarnak a mai kicsikhez, Kiss Anna, Veress Miklós, Szepesi Attila és mások.

A magyar költészetben mely sorokat tartod a legfontosabbaknak?

Sok ilyen sor van persze, de mind közt a „Nyújts feléje védő kart”.

Szerinted az írónak mi a dolga a világon?

Maradjunk a költőnél. Nagy közhelyet mondhatok csak: önmagát megfogalmazni és kifejezni. Vannak, akik mindenkihez szóló általánosat tudnak szépen és erősen kifejezni, de nagy költő lehet az is, aki magáról beszél csak, de mások sorsára is érvényesen. Ilyen volt például Nadányi Zoltán, a halála óta eltelt két évtized megmutatta, hogy milyen nagy költő volt, XX. századi trubadúr. De természetesen költészetünkben nagy helye van a közéleti költészetnek. Ezt ugyan mindenki elismeri, jó lenne azonban, ha egy Nadányi, Szép Ernő, Csorba Győző, Lator László, és sorolhatnám, olyan helyet kaphatna, amilyet különleges tehetségük megérdemel.

Ha nem írsz, mit csinálsz?

Mivel főleg nem írok, élek. Még szabályos időközökben veszem a levegőt.

Az író társadalmi helyzetét milyennek látod, a helyét életünkben?

Kivételezettnek látom az írókat, általában a művészeket. Sokszor indokoltnak érzem a társadalmi elismerést, sokszor csüggesztő neveket és figurákat látok kulcspozíciókban, olyan helyen, ahol művekről és sorsokról döntenek. Nagyobb körültekintést kívánnék azoktól, akik embereket fontos posztokra állítanak. Értem én, hogy Déry Tibor egy elég gyötrött élet után olyan helyzetben érezheti magát, amilyenben érzi, de a fiataloknak több jó lehetőséget kívánnék, nemcsak beszédeket a lehetőségekről. A szocializmus harminc éve után is nehéz pályát kezdeni nálunk, irodalomban, gyalupad mellett egyaránt. A pénztelenség sok hitet tud összetörni, szerelmeket, fiatalok házasságát, mindent.

Hiszel a barátságban?

Hiszek, csak nem tudom kézzelfoghatóan kinyilvánítani. Férfiak szemérmesen gondolnak erre a fogalomra, mivel komolyabb tartalma van, mint bármilyen emberi kapcsolatnak, kivéve a szerelmet.

Vannak ellenségeid?

Remélem, hogy vannak, mert ellenségekre ugyanúgy szükségünk van, mint barátokra. Nem értek mindig egyet a barátaimmal, s az ellenségeim pozitívumai mindig imponálnak nekem. De ez nem hangzik valóságnak, mivel aktív ellenségeimről nem tudok.

Gyűlöltél már valaha valakit?

Persze hogy gyűlöltem, mert a katekizmust nem tartom máig érvényesnek. De a gyűlölködés nem tartozik jó érzéseim közé.

Voltál már életveszélyben?

Akkor is lehetünk életveszélyben, amikor nem tudunk róla, de persze voltak tudott veszélypillanataim is, mint mindenkinek.

Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid?

Sokszor álmodom olyan párizsi utcákról, ahol sose jártam. Párizsban vagyok, és a következő napon vagy aznap vissza kell utaznom Pestre, de valakit még nem látogattam meg. Ezt a valakit olyan utcában keresem, ahol soha nem jártam. Valamit várok tőle, amit nem kaptam meg, vagy újra meg akarok kapni. Várok valamit, de nem pénzt, autót, hanem valami olyant, amit ébren is várhatnék. Ébren még sincs hiányérzetem, mert úgy érzem, mindenem megvan.

Mikor sírtál utoljára?

Az értelmetlen halálokat siratom meg. Juhász Erzsike és Simon Pista temetésén sírtam. De én állandó síró vagyok, majdnem mint a régi cselédlányok, még a moziban is. A hét mesterlövész című westernen is sírtam, A Pál utcai fiúkon is, felnőtt fejjel.

Mondj egy pénzösszeget, ami szerinted összeg.

Ki fogsz röhögni, de nekem csak egy célra kellene pénz. Elmúltam ötvenéves, és lakásra lenne szükségem. Egy lakás ötszázezer forint. Ezt nem nagyon fogom megkeresni. Ha váratlanul kapnék egy névtelen feladótól ötszázezer forintot, tudnám mire költeni, és mivel hálátlan szívű vagyok, nem keresném a feladót. Senki ne értse ezt félre, kisebb összeget ne küldjenek a címemre, különben sincs címem. Minden másra van pénzem. Sokat voltam szegény életemben, ifjúságom állandó bizonytalanságban telt, nem ötszázezer, hanem húsz pengők miatt. De helyesbítek, mert nekem egymillióra lenne szükségem. Biztosan könnyen megtalálnám azt az embert, akinek a felét névtelenül tovább kellene küldenem. Remélem, annak nem egymillióra van szüksége.

Hol étkezel, mit eszel szívesen? Mi a kedvenc italod?

Enni nem túlzottan szeretek, eszem, mint más. De nem misztifikálom az evést. Azt mondják, aki gyermekkorában sok főtt tésztát evett, egész életében szereti a főtt tésztát. Fölséges étel, még a születésnapomra is káposztás tésztát kérek. Engem a húsárak szerencsétlen változása nem érint, meg tudok lenni hús nélkül. Az ital fontosabb, a jó italt szeretem. Kedves italom a whisky. Ifjabb koromban ugyan nem kergettek az asztal körül, ha nem ittam whiskyt. Most történetietlent mondok: de azt hiszem, az angol világuralomnak nagyon fontos alkotóelem volt a whisky. Képzelj el egy gyarmati tisztviselőt. Néhány pohár után felsőbbrendű embernek érezte magát. Akkor kezdett vége lenni az angol világuralomnak, amikor a gyarmati népek is rászoktak a whiskyre. Ilyen italból többet meg tudok inni, mint borból.

Szenvedélyeid vannak?

Számomra minden szenvedély. Például megtalálni az abszolút körteízt. Egyszer már majdnem megtaláltam. Ha meglelném, akkor az abszolút körteszagot és körteformát is megtalálnám, és akkor még mindig hátralenne az abszolút körteszín. Mindenben legalább három-négy abszolút van. Nem igaz ám, hogy minden nő egyforma. Ha veszel két grafitceruzát, az se azonos. Talán a fa rostja, de ugyanazzal a ceruzával le tudod írni, hogy szeretlek, s hogy gyűlöllek. Ezek nem végletek, egymás mellett vannak.

A szerelmes versekről már beszéltünk. A nőkről is kellene valamit mondanod. Legalábbis a szép nőkről.

Jóformán mind szerelmes vers, amit írtam. Férfiak vagyunk, és elismerhetjük, hogy a szerelemben elég sok marhaságot csináltunk az életben… Valakit szerettem egyszer, és zavarta, hogy nézem a szép idegen nőket az utcán. Talán az volt a viselkedésemben gyanús, hogy észrevétlenül néztem őket. Amikor ezt kifogásolta, felháborodtam, mivel a fiút is néztem, aki a lánnyal volt. Ha nincs jogom a szépséget észrevenni, akkor eláshatom magam.

Van valamilyen babonád?

Minden babonám a nőkhöz visz, ebbe jobb nem belemenni.

Mondj egy ünnepet, ami számodra fontos.

Nekem minden nap ünnep. Ez így van. Eretnekül hangzik esetleg neked, de én nem tudok különbséget tenni a napok között. Gyerekkoromban nagymama nekem az egész évből karácsonyt csinált. Nem volt mindennap kalács az asztalon, de minden nap egyforma volt, és most is az. Ez szörnyű banális optimizmusnak látszik, de én így élek.

Ma Magyarországon vagy Európában melyik embercsoporthoz tartozónak érzed magad? Társadalmi szereped, helyzeted szerinted milyen?

Meg kell próbálni megértetni magunkat. Az önzés sokféleképpen megnyilvánul, és sokféleképpen legyőzhető. Sokan akarjuk, hogy egy húszéves fiú ne nézzen ki a távolsági busz ablakán, ha gyerekkel száll fel egy apa vagy anya. Ha mégis helyet ad, köszönje meg, aki megkapta. Tudom, sokan akadnak, akik ezt teszik. De nem elméletileg kell ezt megvalósítani, hanem a gyakorlatban. Sok elméleti ember nem akarja a gyakorlatban megvalósítani, amit hirdet. Az elv és a gyakorlat ellentétét én nem hazugságnak érzem, hanem rossz reflexiónak. Elég sok embert ismerek, akik a jót akarják.

El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

Nem foglalkozom tudományos fantasztikummal. Harmincéves koromig nem olvastam detektívregényt, akkor talán hatvanéves koromig sem olvasok tudományos fantasztikus irodalmat. Az előbbit sajnálom, az utóbbit nem biztos, hogy végrehajtom, ha netán megérem a hatvanadik évet. Hatvanéves koromban is inkább a nőkre gondolok majd, mint a tudományos fantasztikumra.

Hiszel az emberiség haladásában, abban, hogy jobb lesz az ember?

Nehéz kérdés ez. Az emberiség története tele van gyalázattal, nemcsak a múlt, hanem a jelen is. Nemcsak Dél-Afrikában és Rhodesiában, hanem itt, ezen a kis országon belül is annyi bajt látok, amire legjobb nem gondolni. De ha én nem gondolok rá, akkor is van ez. A tiszteletlenség az értékek iránt, a minimális tiszteletadás hiánya a másik ember iránt, mindenütt tapasztalható. Harminc éve beszélünk a kulturális fölemelkedésről, de zöld utat kap minden talmi. Gondolnak-e arra a felelősök, hogy megromlott a viszony ember és ember között? Miért vagyok ellensége a bolti eladónak, ha inget kérek? Miért kell ácsorogni fiatal költőknek szerkesztői előszobákban? Alig néhány évvel idősebb a versrovatvezető, de érezteti, hogy az asztal másik oldalán ül, azon az oldalon „nem”-re igazodik a reflex. Drága albérletekben laknak a fiatal költők és a fiatal marósok. Megmérgezi az életüket a napi gond. Nekem van pénzem, ha ötszázezer forintom nincs is. Gondolnom kell rájuk…

 

Hat és fél óra múlva, mélyen bent az éjszakában üres üvegek között ültünk, és almás rétest eszünk. Elégedetten gondolok Kormos Lucára: Jó, hogy nem engedte megenni a rétest a nagypapának. Kormos Pista végül az asztalhoz ül, dedikálja nekem a Szegény Yorickot és az N. N. bolyongásait. Nézem az arcát, amíg ír. Van a vonásaiban bizonyos arisztokratikus finomság. De nekem a személyiséget kell megragadnom, ahogy áll a versailles-i palotában, mosolyog, beszélget, s néhány mozdulattal hihetővé, valóságossá tesz egy királyságot.