Tíz kérdés…

Kicsi a szoba, ahol ülünk, de Kormos Istvánnak nem sok hely kell. Kevés a tárgya most már, a könyvét is kölcsönadja, ha az ingét, cipőjét kérné valaki, akkor sem töprengene. Pici lánya kukucskál be az ajtón, bizonyára, mert tudja: odabenn várja egy felnőtt kisfiú, aki az apja, akivel játszani lehet, s aki mesél. Magam is azon gondolkodom, ha majd a mese megkezdődik, lehet-e kérdezni tátott szájjal.

 

Hadd emlékeztessek elsőül Szegény Yorick című köteted fülszövegére: kétéves fiú ül a porban, fém hőmérőtokkal játszik, csorda vonul el fölötte, bőgve-rugdosva egymást, de a kölyök csak gajdol, tölti a tokba a homokot… Arról van-e itt szó, hogy téged, ftttyet hányva a halálra, a költészet kiválasztott, vagy egyszerűen valami fontos és szép játékról, melyet mindmáig forgatsz a kezedben?

Ez a könyv 1971-ben jelent meg. Előző „felnőtt” verseskötetem huszonnégy évvel korábban. Be kellett tehát mutatkoznom. Juhász Ferenc írt ugyan rólam, de, mondjuk, Csokonai összes műveihez méltó szavakat. Hosszú csönd után nagyon jólesett ez a gesztus, mégis úgy gondoltam: magam is mondok valamit. Így aztán elkészült az önéletrajzom: kétéves koromig rögzítve életemet. Azóta kritikusaim is föl-fölemlegették kedves játékomat, mintha ez osztályhelyzetemet jelképezné, vagy mintha emlékemmel csupán az olvasóra kívánnék hatni. Valójában a Héderváry-kastély szemétdombján találtam, s jó volt játszani vele. Később kaptam komolyabb játékot is: anyám bátyja csinált nekem egy pici szekeret. Pontosan olyan volt, mint az igazi. Nagy komondort fogtam a rúdjához. Naphosszat szekereztem, éjjel pedig fölébredtem, s nem tudtam a lábamat mozdítani. Emlékeztem: álmomban láttam az óceánt – szobornak képzeltem. Egy ember alakjának, aki meghalt. S mintha repülőgépről láttam volna a fekvő négert vagy eozinfestékkel befestett figurát. Szalagszerű folyó egyik partján volt a feje, a másikon a lába. Átszaladtam a testén. A hasán akkora lyuk volt, hogy ki kellett kerülnöm. Így keltem át az óceánon, s megébredve nem tudtam lábra állni. Nagyanyám beültetett a kis szekérbe, és szülőfalumból, Mosonszentmiklósról átvitt Öttevénybe. Az orvosról, gyógyulásomról már nincs emlékem. De tudom, a könnyen gördülő szekérkén visszafelé már én húztam nagyanyámat.

„Gyermekkorod Atlantiszá”-ban öregapádra „Ráhúznak az útja végén / csudainget”, öreganyád „egyik kezét sírva fogja / hátához odanőtt koporsója”: édesanyádat pedig így idézed: „Aki világra hoztál / fiadnak sose mondtál / hozzám egy pisszt sem szóltál / magadhoz nem karoltál.” Mi történt valójában, hogy emlékük ilyen kétféleképpen fáj?

Nem volt apám, s anyám belehalt a szülésbe. Én pedig, törvénytelen poronty, nagyszüleim nyakán maradtam. Tíz gyermeket tartott el nagyapám, aki a Héderváry-birtokon volt cseléd, s tulajdonképpen kedves embere a grófnak. Komondorunk okozta a bajt. Az egyik intéző megparancsolta, hogy tüntessük el, mert meg fogja becsteleníteni a grófi kutyákat. Öregapám átvitte a komondort a jeges, téli Dunán, de az a szőrére fagyott jégcsomókkal hazasompolygott. Ezután történt: az öreg épp az ökröket fogta ki, kezében tartotta a járomszöget. Azt mondja akkor valaki: agyonlőtték a kutyát. Nagyapám erre nekiesett az intézőnek. Kiadták egész évi kommencióját, s fel kellett jönnünk Pestre. Nemkívánatos elem lett az öreg, akinek persze nem volt osztályöntudata, csak a természetes reflexek működtek benne, amikor a kutyáját megtorolta… És nagyanyám? Végzett vagy másfél elemit, s talán már tízesztendősen cselédsorra jutott. (És ez a parasztasszony nyolcvanéves korában elolvasta a Vörös és feketét, s vele láttam a Warrenné mesterségét.) S hogy miféle nevelést adott? Vallásnak ennyit: „Köszönj mindenkinek, ha kell, napjában tízszer is.” Este pedig kötelező volt lábat mosnom. „Mondd, fiam: Jézus – aztán dögölj!” – ez volt a jó éjszakát. Tagadtuk volna az Istent? Csupán nem emlegettük. Sem imában, sem káromolva. Vagy egy másik eset. Néhány jóindulatú bírálóm szerint én találtam ki a népi szürrealizmust. Holott azt a nép találta ki. Nagyanyám például. Már a halála előtt, hogy egyszer hazaértem, látom: mozdulatlan arccal, behunyt szemmel ül csak a széken. Hirtelen az volt az érzésem: meghalt. „Min gondolkodik, nagymama?” – kérdeztem riadtan. Lassan kinyitotta a szemét, rám nézett, s ennyit mondott: „Széken.” Hát ez a népi szürrealizmus.

Hogy ki mit talált fel, s mit kapott örökbe, talán mindegy is. Mindenesetre jól sáfárkodsz az örökséggel. Vagy egyszerűen: azzal, amit útravalóul az iszákba kaptál. S mi volt még abban a tarisznyában, miféle „hamuba sült pogácsa”?

Egy ponyvaregény. Második elemista koromban ugyanis vörhenybe keveredtem. Meleg nyár volt, s feküdnöm kellett hetekig. Unalmamban kutatni kezdtem. Egy régi vesszőkosárban egyszer csak kincsre akadtam. Sobri Jóska, az úri haramia – ez volt a múlt századi ponyva címe. Ez a könyv sok évtizeddel megelőzte Virginia Woolf „időjátékát”: azt a könnyed cikázást, ahogy Orlandója előre-hátra közlekedik a történelemben. Az én Sobrim eredetileg gróf volt, aki szerelmi bánatában szíven lőtte magát. Kőtörő Béni bandája ki akarta fosztani a kastélyt, de ez a „halott” gróf fel is ült a ravatalon, s azt mondta az álmélkodó betyároknak: „Akarjátok-e, hogy a vezéretek legyek?” Akarták. Részt vett a mi 48-unkban, majd annak leverése után szemrebbenés nélkül az 1789-es nagy francia forradalomban termett, ahol is beleszeretett egy comtesse-be (komtesszébe – ahogy én akkor áhítatosan mondtam), amiért természetesen gályarab lett, fellázadt, átvette a parancsnokságot, fölfedezte Amerikát (elképzelhető, mekkora válságba kerültem Kolumbusz miatt!), ott máris szerelmes lett Ördöngös Xamambi indián törzsfőnök világszép lányába, de megtudta, hogy otthon véget ért a Bach-korszak, ezért (minthogy természetesen ahhoz is értett) hazajött vasutat építeni… Azt hiszem, ezek után nem csodálható, elhatároztam: márpedig én író leszek! De sajnos nem jutott eszembe semmi. Kis szerelmeimet viszont attól kezdve mindig megvédtem a túlerővel szemben is. S minthogy nem tartozom az erősek közé, rendszerint alulmaradtam. Akkor meg cseresznyét dobáltam le a lányoknak a legmagasabb fáról, vagy borjú nagyságú kutyák közt átvezettem őket idegen tanyákon, megjátszva a rettenthetetlent. Ez az erőmön felül vállalt hősködés, azt hiszem, mindmáig megmaradt bennem.

S volt-e valóságos eszményképed? Annak nevezhető-e a három „mecséri Villon”: Balázs, Bálint és Boldizsár? Vagy a képzelet szülötte ez az írásaidban oly elevennek tetsző pikareszk hármas?

Fametszetű verseimben valóban többször megjelennek. Ezek a paraszt Villonok, társadalmon kívüli alakok gyakran feltűntek mifelénk, s nagyon imponáltak nekem. Talán mert malacot loptak? Inkább azért, mert a fennálló hatalommal szemben ők testesítették meg a bátorságot. Emlékszem egy mosonszentmiklósi búcsúra. Szinte a csendőrök szeme láttára fosztották ki a zsugori bábsütő árust. S mire a bábos beszélni mert, bottal üthették a nyomukat. Több mint negyven év telt el azóta, oly sok idő, hogy ha rájuk gondolok, el kell töprengenem: valóban voltak-e, vagy csak a fantáziámban élnek? De mondhatom: voltak. S amikor éveket töltöttem Párizsban, s Villon utcáin jártam, velem volt gyakran az arcuk. Ahogy az én Sobri Jóskámé is a forradalom helyszínein.

De most még menjünk vissza Pestre, pontosabban: Pestszenterzsébetre, ifjúkorod környezetébe. Minthogy korán felkerültél: kötődtél-e annyira szülőföldedhez, hogy volt már mitől elszakadnod?

Nagyon rosszul éreztem magam Budapesten. A távolságok kilátástalansága nyomasztott, s jövőmet is elég reménytelennek láttam. 1940-ben befejeztem az iskoláimat, s esztendőkig tisztviselősködtem. Nem szeretem ezeket az éveimet. Egykori álmaimat annyira elfelejtettem, hogy eszembe se jutott elhatározásom, hogy egyszer majd írni fogok. Ilyen szürkén telt az időm, igaz, akkor már nagyon érdekelt az irodalom. S azzal is milyen furcsa kapcsolatom volt! Egyik legjobb barátom a háború éveiben két nagy nevet hordott tarsolyában: Mécs Lászlót tartotta a legnagyobb költőnek, a legjelesebb írónak pedig vitéz Somogyváry Gyulát. Amikor én – nem tudom, milyen ösztönre hallgatva – megvettem József Attilát, aztán hat pengőért Weöres Meduzáját, később pedig Sinkát, barátom jókat röhögött rajtam. (A sors iróniája, hogy 45 után nem József Attilát, hanem Sinkát vágták a fejemhez. Sinkát, akivel az egész életükben a földön háló pusztai emberek igazán bekerültek az irodalomba. Petőfi juhásza még nagyot ütött botjával a szamár fejére. Sinkáé nem ütött, nem üthetett, mert a szamár kenyérkereső társa volt.) De akkor persze már más gondom is akadt, mint az irodalom. Katonaköteles lettem, be kellett volna vonulnom. „Szerencsémre” házunkat 1944 áprilisában, a legelső légitámadáskor szétvitte a bomba. A Medvetáncot meg a Szabó Lőrinc-összest sajnáltam, de így nem ért utol a behívó. A házból azért mégis megmaradt valami: egy gyermekkoromban oly sokszor használt vasmozsár meg a törője. Ennek emlékére írtam Mozsár című – „közéleti” – versemet. Ennyi az egész:

 

Húsvét előtt, karácsony előtt, hányszor törtelek-zúztalak! dió, cukor, mák, dió, cukor, mák, szétzúzódott az a világ, széttördelődött az a világ, s te VAGY, hogy lássalak.

 

Én így értelmezem a közéleti kifejezést. József Attila legigazabb közéleti sorai szerintem az ilyenek: „Mért görbül kicsikém a szád, / Uj inget gondolok reád.” A költő csak gondolja kedvesére az inget, nincs pénze megvenni, olyan a világ… Maradt tehát egy vasmozsaram, s barátaimhoz költöztem, akik azt hitték, föl vagyok mentve. Oroszszimpátiából kucsmát hordtam, hősködve (és felelőtlenül) csatangoltam az utcán. Galántai nagyszüleimtől hazatérőben ért el Szálasi hatalomátvétele. Állt a vasúti forgalom, fölkapaszkodtam egy német katonavonatra, nagy szerencsémre a németek géppisztollyal „letessékeltek”, mert pár perc múlva (akár a Szent István-napi tűzijáték), a levegőbe repült az egész szerelvény. Nagyjából ez az én pesti „beilleszkedésem” története. A háború egyet s mást helyettem is megoldott.

Mint más beszélgetéseidben, s írásaidban is: József Attilát s megint csak József Attilát emlegeted. S akkorra keltezve szereteted születését, amikor a költő neve még nem vált (nem is válhatott) divattá. Holtában is ő tette meg hát veled az első költői lépéseket?

Gyakran mentem, mentem az utcán, és József Attila-verseket motyogtam. A szembejövők rám csodálkoztak. Zavartan elhallgattam. De még ma is sokszor mondogatom őket magamban, mert a verseket és a telefonszámokat megjegyzem könyv nélkül is. Ha egy barátom telefonszáma megváltozik, automatikusan elfelejtem a régit. De a verseket megőrzöm. Tizenhét éves koromra (amikor még többet jártam Fradi-meccsre, mint amennyit olvastam) körülbelül kétszáz József Attila-verset tudtam, nagyjából annyit, mint ma. Adyt csak később ismertem meg – furcsa, fordított építkezés volt ez. Mintha a fiú teremtette volna az apját. Pedig valószínűleg azonos mértékkel mérhető mindkettő: az óriásokéval. József Attilát talán az árvasága miatt szerettem meg. Amit megírt, ahhoz – átélve – oly közel voltam! Nagyon lent játszódott az én gyerekkorom is. (Aminek, talán butaság, így utólag tulajdonképpen örülök.) Sok kedves költőm van persze rajtuk kívül is. Az élő magyar költészetből például Jékely Zoltán, Nagy László, Weöres Sándor, Lator László, és folytathatnám a sort… Ha viszont „kiszorítósdit” játszanánk, József Attila maradna meg, mert ő volt számomra az utolsó menedék… De az első eleven költő, akivel megismerkedtem, más volt. Szabó Lőrinc 45-ös naplójában – nevem említése nélkül – ír néhány sort rólam. Megírja, hogy járt egy családnál, s ott találkozott egy fiatal költővel. Annak a verselése „szürrealizmus, népi hangon”. Tehetséges, de kicsit merev… Már említett budai ismerőseimnél laktam az idő tájt. A háziasszony barátnője volt Pap Károlynénak (aki sokat fáradozott Szabó Lőrinc igazolása érdekében). Vele együtt érkezett egyszer két férfi: Szabó Lőrinc és Fodor József. Egész délután verseimet olvasták, szinte betűről betűre szétszedve őket. Fodornak minden tetszett. Szabó Lőrincnek semmi. Nagy élelmiszer-nyomorúság volt még akkor. Házigazdám csatos üvegbe badacsonyit töltött, mellé csabait, diós és mákos bejglit csomagolt. Megkért, vigyem el Szabó Lőrincékhez. Fölháborodtam: mit képzelnek, ilyen nagy költőt megalázni?! Szégyenkezve olvastam mostanában, mennyire nyomorgott akkoriban. Hát ennyit ért az én romantikám.

Ez tehát, „fölfedeztetésed” története. Csakhogy Kolumbuszod nem hajón érkezett hozzád, hanem a romos pesti utcákon gyalogolva. A folytatás is ilyen prózai volt?

Különösebb „ünneplésben” sohasem volt részem. Első könyvem, Az égig érő fa, 1946-ban jelent meg. Szabó Vladimir illusztrálta. Népmeséket dolgoztam fel versben. Később rengeteg ügyetlenségre jöttem rá. Az egész könyvet átdolgoztam. Költeményeimet a Diárium aztán újból és újból közölte. S minthogy a szerkesztő nem dobta el az azonos típusú szedéseket, egyszer csak megjelent Dülöngélünk című kötetem; kétszáz példányban adták ki. Ennek alapján kerültem be a Négy nemzedékbe, Sőtér István híres antológiájába, Füst Milán, Kassák Lajos, Áprily Lajos és (akkor még F.) Nagy László mellé. Juhász Ferenc is megjelent már akkor, de még nem volt önálló kötete…

A köztudat szerint nem sokkal ezután pályád nagy csöndje, „szünete” következik. Hiszen „csak” gyermekverseket, fordításokat publikáltál – negyedszázadig. Én „hangosnak” és teljesnek hiszem ezt a pályaszakaszt is. Úgy gondolom: tulajdonképpen sohasem hallgattál…

1945-ben a magamfajta minden idegszálával, esze legrejtettebb zugaiban is érezte, hogy az ő világa jött el. 1950-ben nem érezhette ugyanezt. Ezért hát voltaképpen védekezésül kezdtem el a gyermekirodalommal foglalkozni. A szónak a legmagasztosabb értelmet tulajdonítva, hisz valójában nincs is gyerek- és felnőtt költészet, csak költészet van. Csupán az olvasók mások. Önvédelemből írtam, amikor a jéghegyek megjelentek életünkben, meg aztán a nagylányom is kicsi volt még. A költőnek múzsa kell. A gyermekversírónak: gyermekmúzsa. 1970-ig sok ilyen könyvet írtam. Akkor ismét „felnőtt”-verseimet közölte az Élet és Irodalom, majd Pándi Pál is azt kért tőlem a Népszabadságba. Küldtem egy százsorosat. Meg is jelent az Óda a kukoricához. Sok olvasólevél érkezett, sokan gratuláltak. Örülök – mondtam –, mert ezzel a verssel 1950-ben úgy kivágtak a Csillagtól, hogy a lábam se érte a földet. Pedig nincs benne olyan szó, amely miatt akkor ne jelenhetett volna meg. Mindezek ellenére se hittem magam soha üldözött költőnek, mert úgy éreztem: itthon vagyok. Én nem bizonygatom a hűségemet. Az anyjához való ragaszkodását nem hajtogatja az ember. Az arcán levő ráncokkal együtt: vállalja. Bizonyítson, akinek bizonyítania kell.

Indián ráolvasásoktól, bájoló énekektől, ismeretlen francia költőkön, Chauceren át az orosz népköltésig, Mandelstamig, Max Jacobig, André Frénaud-ig igen sokfélét fordítottál. De leggyakrabban mégis Párizs, a francia szellem hatásával találkozik az olvasó verseidben.

A „hallgatás” évei alatt mentem ki Párizsba néhány esztendőre. Néha elutaztam Normandiába. Kis falu ott Jumièges, egykori katedrálisából készítették nyolcszáz esztendeje a párizsi Notre-Dame-ot. Mekkora lehetett, ha még maradt is kő! Hát ilyen ország Franciaország. Én mégis ott írtam Tél Normandiában című versemet; Ásványrárót, Mecsért, Lébényt, a győri halpiacot idézem benne. Ez a szerelmes vers valójában a honvágy verse volt. Nem sokkal később haza is jöttem. De azért fontos volt számomra (mint egész költészetünknek) Párizs. Szelleme, az, amit Európának adott, s persze a mai hétköznapja is. Megismerkedhettem nemcsak a francia költészettel, hanem személyesen a ma élő költőkkel is. Megismertem mindenekelőtt Frénaud-t, líránk nagy barátját, a francia Illyést. (Akit ők sajnos korántsem becsülnek annyira, mint mi Illyés Gyulát…) Mondják, nagy hatással volt az én újabb verseimre Párizs. Lehetséges, de az első gyermekkori mondókák, saját népköltészetünk, minden jó (hazai és külhoni) elődöm, utódom szintén hatott rám. Ez utóbbiak is hatottak természetesen, akiknek első lépéseit, kibontakozását figyelemmel s szeretettel kísérem. Talán azért is, mert a Móra Könyvkiadónál egyik munkám, hogy (sajnos ritkán) néhányuk első könyvének születésekor bábáskodjam. Nehéz persze mindenkire igazán s jól figyelni. A versírás minálunk újfajta népművészet lett.

Derű és életöröm s valamiféle „kisfiússág” járja át egész költészetedet. Lehet-e felelősséggel mai korunkban ennyire harmonikus az ember?

A magyar költőktől – már szinte a Halotti beszéd óta – a leghétköznapibb dolgokra várnak receptet. Az írónak ezért mindig „népben” kellett gondolkodnia. Legszemélyesebb dolgaimat is úgy írom hát, hogy elképzelem azt az utazót, aki – mondjuk, a villamoson – a verseim fölé hajol. S ha bármilyen személyes nyavalyáját rögzíti is az ember, minden vers ajándék, egy-egy új napos napom. Hiszen elolvashatná nagyapám is vagy az a vén normandiai paraszt, Monsieur Bienvenu, vagyis: Istenhozott úr, aki szembejött egyszer velem az úton. S mert éppolyan volt, mint az öregapám, egy darabig, egyfelé tartva, jól elbeszélgettünk.