Lélekben hatéves szeretnék lenni

Tizenkilenc évvel ezelőtt beszélgettem Kormos Istvánnal, a gyerekköltészet klasszikussá nőtt alakjával a New York kávéházban, egy szép tavaszi délután, gyereknap előtt. A tizenöt éve halott költő mondatai, amelyek soha meg nem jelentek, ma már irodalomtörténeti értéknek számítanak. Nem politikai okok miatt maradt a fiókban a kézirat – hiszen a gyerekirodalom ártalmatlan témának bizonyult mindig, csupán szerkesztői ostobaság áldozata lett az írás, mint évtizedeken át annyi jobbra érdemes gondolat.

– Költészet és gyerekköltészet külön nem létezhet – kezdte a kávéház márványasztalánál, elmaradhatatlan cigarettájával a kezében. – Gyerekeknek írni sokkal nagyobb fegyelmet kívánó, igényesebb költői munka.

– Gyerekkori olvasmányélményei is hozzájárultak ahhoz, hogy elkötelezte magát a műfajjal?

– Nem emlékszem, hogy gyerekkoromban úgynevezett gyerekköltészetet olvastam volna; a János vitéz és a Toldi voltak kedvenc olvasmányaim, Petőfi és Arany ezeket nem gyerekeknek írta. Később persze megtudtam, hogy a magyar költészet nem fogadja be az úgynevezett gyerekverset, alacsonyabb színvonala miatt. Az elmúlt húsz-harminc évben azért valamiféle jó fordulat következett be, hiszen jelentős nagy költőink írnak gyerekeknek.

– Önnek van konkrét mércéje a magyar lírában?

– Azt hiszem, hogy amit én gyerekköltészet címén műveltem az elmúlt húsz évben, az az Arany Lacinak című Petőfi-versből indult ki. Versben írom a meséimet, de gyerekverset alig írtam, és a legismertebb könyvem, a Vackor is az Arany Laci formajegyeit viseli. Ha én ma gyerekköltészetről hallok, természetesen Weöres Sándor jut az eszembe. Nem tudják a mai gyerekek, milyen szerencséjük van… Ő nemcsak költője, de zeneszerzője, térképírója, s egyáltalán mindenese a magyar irodalomnak.

– Ön különös élethelyzetbe került; kétéves kislánya majdnem egyidős az unokájával. Mit jelent ez az író Kormos István számára?

– Például azt, hogy sokat járok óvodákba és iskolák első osztályaiba. Bemutatkozás helyett egy kérdéssel szoktam kezdeni: Tudjátok-e, hogy mi történt a Harap utca három alatt? Kórusban felelnek: Megnyílott a kutyatár. A kétéves lányom három szót emleget nekem. „Izzik a galagonya ruhája.” Ennyire itt él köztünk Weöres Sándor, aki már életében klasszikus.

– Milyen hatásra és mikor kezdte el ezt a műfajt?

– Volt egy időszak az életemben, amikor a felnőttköltészetet abbahagyatták velem. Nem adták ki a verseimet. Majdnem önvédelemből kezdtem el, mint a bicikliversenyző, akit kiléptetnek a csapatból, de ő mégis kerekezni akar. Higgye el, nem jókedvemben kezdtem, de mikor az első sorokat megírtam, igazán jókedvem lett. Visszajött a gyerekkorom. A felnőtt Weöres Sándor is bizonyára meg akarta magából menteni azt a hajdanit, a kisgyereket. Velem is valami hasonló történt. Példaként állt még előttem Móricz Zsigmond Iciri-picirije és A török és a Mehemed. Benedek Elek meséin nőttem fel, és kevés könyv hatott rám úgy (pedig életem során sokat olvastam), mint ifj. Gál Mózes Magyar hősök és királyok című rég elfeledett könyve.

– Gyerekeink kedvenc meséi a Vackorok, az Ej, haj, Csibekas! a Zöldbajszú Marci, A zsiráfnyakú cica, a Luca széke… Reméljük, jönnek a következők. Nem hagyja abba a meséket most sem, amikor már sorra megjelennek „felnőtt” könyvei?

– Nem is lehet. Sokfelé jártam ebben a kis országban és annyi tudásra éhes gyerekkel néztem szembe, hogy ez előtt megretten a felnőtt ember, ha ír. Mindannyian várnak valamit tőlünk, felnőttektől. Példát, vagy mit?… Gondolom, a költőtől költészetet.

– Sokat beszélnek mostanában a gyerekműfajokról. Önnek mi a véleménye, hogyan kell írni a gyerekeknek?

– Gorkijt egyszer megkérdezték erről, és azt felelte: Ugyanúgy, mint a felnőtteknek, csak valamivel jobban. Persze, ez inkább szellemes fordulat, hiszen az értelmük még nem eléggé fejlett, az élettapasztalatukról nem is szólva. De nincs kétféle esztétika, az ifjúsági irodalom ugyanolyan törvények szerint fejlődik, mint a felnőtt. Ma már mindenki elismeri, hogy nem könnyebb a gyerekeknek írni, s hogyha más módon is, a valóság teljességét tükrözteti az ifjúsági mű is, ha igazán művészi… A gyerekek azt várják a költészettől, amit a felnőttek, valami csodát, varázslatot. Benedek Eleket olvasnak nagy izgalommal négy-öt évesen azok, akik minden autómárkát ismernek.

– Bizonyos, hogy valamiféle többlet kell ahhoz, hogy valaki irodalmi szinten tudjon a kicsikhez szólni. Mi ez a rejtély?

– Elmúltam ötvenéves, nagyapa vagyok… Egyik társaságban a múltkor azt kérdezték tőlem; mikor leszek már felnőtt? Nem hinném, hogy infantilis lennék, de felfedezték, hogy szeretek visszanézni. Visszavarázsolni a gyerekkort! Tudom, hogy testben nem lehet, de lélekben szeretnék hatéves lenni. Sokszor ezért írok. Azokkal a gyerekekkel akarok azonosulni, akik ott ülnek az oviban, a napköziben, akiknek mesélek… Egyszer egy nyolcéves kislány megkérdezte, hogy miért nem a saját meséimet mondom; Weörest, Nemes Nagy Ágnest, Tamkó Sirató Károlyt szoktam nekik olvasni. Nagyon szeretem Nemes Nagy Ágnes Lila fecske című kis könyvét. Őt a legintellektuálisabb magyar költőnek tartják, s mégis tud a saját hangjukon szólni a gyerekekhez.

– Csak az írás ideje alatt tart ez a gyerekkorvarázslat, vagy huzamosabb ideig őrzi magában?

– Én állandóan érzem a gyerekkort magamban, nemcsak az íráskor. Önfeledt állapot ez a korszak, és sajnos nagyon hamar vége van. Amikor betölti a hat évet, Vackor az óvodától így búcsúzik: „Isten veled ifjúságom!” A gyerek napról napra harcot vív az életben, már hatévesen, s mindegy, hogy csak azon a szinten; pont, pont, vesszőcske… Ez már küzdelem. Szerencséje a költőnek, hogy többet képzelődhet, mint például egy könyvelő, de azért nagyon remélem, hogy a könyvelőnek is sikerül olykor a gyerekkorába visszalépnie.

– Valamit pótolni szeretne így, amit annak idején nem kapott meg?

– A felnőtt szerintem a gyerekkorból csak a jóra emlékszik. Én egész napos iskolába jártam és ebédet is csomagoltak otthon. Emlékszem, egyszer egy teljes hétig nem ebédeltem, mert Mikszáth Két koldusdiák című könyvéért elcseréltem az ebédemet. Az éhezésre nem emlékszem, csak az örömre.

– Úgy tudom, eléggé későn kezdett el írni.

– Igen, húszéves koromban. Nem tudom, miért. Minden új versemet ma is kegyelemnek tartom. Mert a jó verset a költő, azt hiszem, sohasem önmagának köszönheti.

– Ha kész a vers, „kipróbája” a kislányán?

– Nem. De három hónapos korában Weöres Sándort olvastam neki, később pedig Határ Győző drámáit. Rengeteg játéka van a gyereknek, babák, állatok, és én nevezem el őket. A kutyája Ákom-bákom, a fababája Lupityinkó, a mackója Habakukk. Játszani szoktunk. Ő elbújik és azt kéri, hogy keresse meg valaki a játékai közül.

– Ön régi, feledésbe merült szavakat varázsol elő, amikor azt írja; a nyúl töprenkedik, a fecskék sipogatnak, a csengő hilintázik, az egér kuncorál. Az a gyanúm, hogy olykor szóteremtésre is vetemedik…

– Sok a tájszavam. Nagyanyámtól sok ismeretlen szót kaptam. A „kuncorál” például népköltés, erdélyi szó. Felködlenek az emberben ezek a régen elfelejtett szavak, mint egy emlék. A nyelvvel különben is állandóan foglalkozni kell.

– Hihetjük-e, hogy ezek a fogékony emberkék visszahozzák a köznyelvbe a használaton kívüli szavakat?

– Ezt csinálják a költők. Nagy László verseiben például én is sok olyan szóra akadtam, amit valamikor tudtam, de elfelejtettem.

– Vannak nevelési elvei? Adjon nekünk tanácsot!

– Nagy titok számomra a nevelés. Ez az anyák dolga. Én a meséimmel sem akarok nevelni. Egyetlen szándékom van, hogy jót nevessen a gyerek a mese végén. Az Írószövetség párttitkára mondta egyszer: „Nincs semmi politika a verseiben. Ez nem helyes.” Tanácsom azért van, egyetlenegy: Csak jókedvünkben csináljunk gyereket, akkor nagyon jól sikerült ember lesz!

– Mi az, amit nagyon szeretett volna az életben, de nem sikerült?

– Mindig szerettem volna az irodalom helyett valami tisztességes szakmát megtanulni, de már késő… Azt hiszem, jó botanikus lettem volna. Növénynemesítéssel foglalkozni szép dolog lehet…

– De embernemesítéssel sem utolsó! – kotyogok közbe, de ő elengedi a füle mellett, és folytatja.

– Most lektor vagyok a Móra Kiadónál, s mivel sok dolgom van még, elhatároztam, hogy a fizikai halált kikapcsolom az életemből… Most klasszikus költészetet szerkesztek felnőtteknek, a Magyar és a Világirodalom Gyöngyszemei című sorozatokat.