Min dolgoznak a magyar írók?

Nemzedékem anyja: Sárközi Márta, a megboldogult Válasz örök életű szerkesztője, Nyúl utcai villájának teraszán (a villát és teraszát megették a Válasz hitelezői), 1947-ben, költőkamasz koromban, verseimmel – első rímes makogásaimmal – a kezében ezt mondta: „Fiam, kívánom, ne kerüljön olyan helyzetbe, hogy irodalmi lapok körkérdéseire választ várjanak magától, mert akkor elveszett ember. Különben, ahogy elnézem magát, a kutya se fogja kérdezni, soha; érti? soha!” Szalonnával és kiállításra való Kálmán-körtével eresztett utamra, honoráriumomat a kötényzsebéből fizette, előre, kérés nélkül, mivel eszembe se jutott, hogy versért pénzt várhatok, s már megjelenés előtt. De Ő, aki annyi mindent előre látott, aki kicsi és nagy ügyekben, félszavakban elárulva is tudta mindnyájunk jövőjét, ebben a jóslatában tévedett – igenis kérdeznek: az utóbbi esztendőben elkészült „írásművemről”, jelenlegi munkámról, s hogy miért és hogyan választottam témámat, amit fontosnak kellene tartanom. Márta jóslata óta huszonöt év telt el, de nem hiszem, hogy fontosabb lettem irodalmunkban, mint annak idején, legföljebb öregebb vagyok, de változatlanul a véletlen kegyelmének tartom, ha bármit sikerül írnom. Nem tervezek verset, mint ahogy mellhártyagyulladást vagy autóbalesetet se tervez az ember; örömöm vagy nyavalyám is válogatva rögzítem, nem tudva s nem törődve vele, hogy kívülem fontos-e valakinek. Őt (Sárközi Mártát) soha többé nem láthatom, de hívén örök életében, számítok rá, hogy halála után is rám néz, fejét csóválván az idő ilyetén múlásán, s ha létezik valahol, legalább elmosolyodik, hogy fontoskodó válasz nélkül vágtam ki magam ebből a komoly helyzetből.