Vallomás a műfordításról

Majdnem negyedszázada fordítasz rendszeresen, teljesítményed körülbelül harmincezer sor. Tavaly jelent meg versesköteted, a második, hosszú idő után, százharminc oldalon. Nem hátráltatja-e a fordítás, a műfordítás a költészetet, az ihletet nem veszi-e el, nincs-e kárára?

Nem hiszem, hogy a műfordítás a saját mondanivalóból bármit is elvehet. Harmincezer sort fordítottam, háromezer sort írtam, de nem a sok fordítás miatt. Azt hiszem, hogy a műfordítás – különösen, ha folyamatosan benne él az ember a fordításban – csak inspiráló lehet egy költőnek.

Kit jobb fordítaní, akit szeretsz, vagy aki távolabb áll tőled?

Feltétlenül kell egy pont, akár a hangszerelésében a fordítandó költőnek, akár a témáiban, a látásában, hogy bele tudjak kapaszkodni valahol, amiért számomra a feladat érdekes és fontos lehet. Csak olyan költőt tudtam fordítani, akit szerettem. Persze sokszor előfordult, hogy szerettem egy költőt, de nem tudtam lefordítani, például Cocteau verseit. Legszebb verseiből kaptam fordítani, amikor a magyar Cocteau-kiadás készült, nagy fájdalmamra nem találtam egy pontot se, ahol bele tudtam volna harapni a szövegekbe. Így nem is tudtam egyetlen fordítást se csinálni belőle.

Ismerve a verseidet, közel áll hozzád a népköltészet és a középkor. A verseid archaizáló hajlamára gondolok. Hogy tükröződik ez a műfordításaidban?

Ha saját verseimre gondolok, nem érzem anakronizmusnak az archaizáló hajlamot. Egyes versekhez talán szükséges is. A műfordításban talán azért vonzódom a régiekhez, mert lehetőség van a vállalkozásban valami nyelvi rekonstrukcióra, a magyar költői nyelv rekonstrukciójára gondolok, hogy példát mondjak: nemrégen fordítottam sok portugál költőt, akik a XII–XIV. század között éltek és írtak. Ebben az időben nem volt még magyar nyelvű költészet, néhány névtelent leszámítva, tehát meg kellett találni a versekhez egy magyar költői nyelvet. Balassiig mehettem csak vissza nyelvünkben, és ezeket a Balassi előtt kétszáz, négyszáz évvel élt költőket Balassi nyelvén próbáltam visszaadni magyarul. Az eredmény az már független a vállalkozásban. Mindenesetre ez volt a példa előttem.

Mikor Chaucer verseit fordítottad, mi volt a nyelvi eszményed, milyen költőhöz, költészethez, magyar költészethez kapcsolódtál a fordítások alkalmával?

Chaucernél Arany János, bármilyen meglepő, múlt századi költő nyelvét, közelebbről Arany János Shakespeare-fordításait céloztam meg. Persze ez nagy vállalkozás egy mai költőnek. Utolérhetetlen Arany Hamlet-fordítása, mai költőnek utolérhetetlen, mégis ide kellett közelíteni a Chaucer-szöveg megoldásaiban. Chaucer Shakespeare előtt a legnagyobb angol költő. Shakespeare sokat tanult tőle. Tehát egy nagy realista költő nyelvét valamennyire archaizálva, csak jelezve az archaizáló hajlamot néhány félmúltban, néhány, a magyar költői nyelvből is kiesett szóval jelölve csak. A Chaucer nyelve egészen más, mint a mai angol. A középangolhoz meg kellett találnom azt a filológust, aki ennek az elsüllyedt nyelvnek minden rétegét jól ismeri. Ruttkay Kálmán készített előszövegeket a fordításhoz, nagyon alaposan feltérképezve mindent, ami Chaucerre vonatkozhat. Többek között fordítottam például egy olyan mesét ebből a műből, ami egy alkimistáról szól. Magyar alkimistanyelv tulajdonképpen nincs, tehát meg kellett találni a megfelelő kifejezéseket, a megfelelő szavakat, hogy érzékeltetni lehessen, mit akar mondani Chaucer, aki nagyon világosan tudta kifejezni magát.

Néha úgy érzi az ember, vita van az illető idegen nyelvet ismerő fordítók és a nyelvet nem ismerő fordítók között. Van-e ennek a vitának, ennek az ellentétnek valamilyen alapja, lehet-e nyelvtudás nélkül fordítani, ha egy jó költőről van szó például?

Szabó Lőrinc nem tudott oroszul, egy egész kötetet fordított Tyutcsevtől, rengeteg Puskin-fordítását ismerjük, Krilov meséit gyönyörűen fordította magyarra, ő mondta, hogy „költőül” kell tudni. Hogy költőül tudni, ez az anyanyelvére vonatkozhat csak egy fordítónak, egy költőnek, a magyar nyelvnek a hajlamait, mélységeit és a magasságait kell egy költőnek ismerni, és Szabó Lőrinc műfordítói példája a legjobb erre. Vagy Weöres Sándor, aki zseniálisan fordította a kínai klasszikusokat. Nem tudja a kínai nyelvet, mégis jobb, hogy ő nyersfordítások alapján, tehát egy kínai filológusnak mindenre kiterjedő, mindenre figyelemmel levő fordítása alapján csinálta ezeket a fordításokat. Kosztolányi is fordította ezeket a költőket, nagyszerűen, angol közvetítő nyelvből. Amikor már sok íz, sok eredeti kilúgozódott a szövegekből. Tehát költőül tudni, ez a legfontosabb a műfordításban.

Fordítasz-e most is rendszeresen, és milyen terveid vannak?

Fordítok, de kevesebbet, mint korábban. Szeretnék egy válogatott kötetet összeállítani eddigi fordításaimból, főleg néhány francia költőt, akik nem voltak még magyarul, és akiket nagyon szeretek.