Látogatóban…

1948-ban Sőtér István így mutatja be Négy nemzedék című antológiájában: „A negyedik nemzedék új útjainak egyike az övé, s mindaz, amit terméséből Kormos eddig felmutathat, ez út további szerencsés állomásaival kecsegtet… Költészete csupa tréfa, frissesség, hetyke játék, ötlet és gúny. De… amit egy rövidlátó kritika formabontásnak, öncélú játéknak tekinthetne e versekben: épp ez, épp e társadalmilag nagyon is meghatározott hetykeség ruházza fel költészetét hitelességgel.” Ezeket a mondatokat húsz évvel ezelőtt írták le. Először az indulásról szeretném kérdezni.

Aránylag későn, húszéves koromban kezdtem írni. Nem tudnám megmondani, mért kezdtem el. Húszéves korában még lézeng az ember a világban; nem tudtam, hogy tulajdonképpen mibe fogtam. Amikor a háború után újra indult a Válasz, Sárközi Márta elfogadta kilenc versemet. Ismeretlenül állítottam be, a Válasznál mégis rögtön otthon éreztem magam. Bár jelentem már meg korábban is, ekkortól számítom „költőéletemet”.

Az a tény, hogy a Válasznál kilenc versét elfogadták, bizonyára jó közérzetet biztosított az „induláshoz”. Azt eredményezte-e ez a váratlan lehetőség, hogy állandó jelleggel a Válaszhoz kapcsolódott?

Sok szempontból igen. A Válasz sok olyan költőt közölt, akiket szerettem. De nemcsak a Válasznak adtam verset. Fiatalon, kezdetben sokat ír az ember, válogatás nélkül kiad a kezéből mindent. Akkor, megújuló irodalmunkban könnyűszerrel teret kapott minden. Az Egyetemi Nyomdának volt egy lapja, a Diárium. Ugyanúgy állítottam be Kulcsár Adorjánhoz, a Diárium szerkesztőjéhez, mint a Válaszhoz. A következő számban egész oldalon hozta a verseimet. A versek szedését együtt hagyta, s néhány hónap múlva az ő segítségével az Egyetemi Nyomda kiadta egy kis kötetemet. Az anyagi fedezetet a Művészeti Tanács biztosította, melynek Kardos László volt a vezetője. Így jelent meg 1947-ben Dülöngélünk című kötetem, kétszáz példányban. Tulajdonképpen névjegy volt, nem több. Utólag megbántam ezt a kötetet: gyenge volt, azóta sok könyvespolcról sikerült visszalopnom, és megsemmisítenem.

Rákos Sándor egy későbbi kritikában a könyv „nem zajos, de bensőséges sikeréről”, költői igényességéről beszél. Ön ezek szerint nem így látja?

Hát éppen az igényesség hiányzott a kötetből. Több mint húsz év után látom, hogy milyen sok gyerekség volt benne. Már a megjelenésekor éreztem ezt, mégis: így összegezve láttam, mit csinálok rosszul. Tudom: attól kezdve, hogy ezt felismertem, jobb verseket írhattam.

Tehát így foglalná össze röviden indulását ennek a „névjegy”-nek letételéig. Mi történt ezután? Rákos, ugyanabban a kritikában, a sematizmus közeledő „jéghegyeit” említi. Milyenek voltak ezek közelről, a legközvetlenebbül érintett, a fiatal költő szemével nézve?

A jéghegyek egy rossz varázsütésre bukkantak fel hirtelen. Egyszerre szűntek meg olyan lapok, mint a Válasz, az Újhold, és később a Magyarok. Egyszerre tűntek el az irodalomból sokan. Az egész ügy nem a magam szempontjából érdekes. Ma már felmérhető, milyen veszteséget jelentett a magyar irodalomnak, hogy hat-hét évig nem jelent meg például Kassák, Weöres, Jékely, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky, Rába György, Szabó Lőrinc, Ottlik és Mándy. Sokan egyszólamú énekkarnak képzelték az élő költészetet, s egy énekkarban mindenkinek kiosztott hangjai vannak. Ez esetben azonban nyilvánvaló volt, hogy egyes karvezetők a szolfézs alapelemeivel sincsenek tisztában. Természetesen utólag kiderült, hogy maguk a költők, akik nem jelentek meg, a szigetre kirakottak, sokat nem vesztettek ebben az időben. A tehetségesek nem mentek tönkre, csak az irodalmi tudatban kellett a nevüket visszaszerezniük.

Ugyanez alatt a hat-hét év alatt – noha a korral kapcsolatban nem a saját személyéről beszélt – Önnek se jelent meg egy sora sem. Ez nyilván saját magán is múlott. Magyarán félreállt. Hogy alakult ki ilyen helyzet a gyakorlatban? Hogyan szűnt meg verset írni?

Ez a kérdés nem pusztán az irodalomra vonatkozik. Érzelmesen hittem a felszabadulás utáni évek megváltozott világában, mindnyájunk nagy lehetőségében. A félreállás azért is nehéz volt, mert azok közé tartozom, személyes sorsomban is, akik sokat vártak, és joggal várhattak. Nem elegancia volt ez a félreállás, csak keserű kényszer. Talán túlzott érzékenységgel, korán megláttam a későbbi árnyakat. Se akkor nem örültem ennek a felismerésnek, se most.

Ha jól tudom, ekkor kezdett műfordítással foglalkozni. Milyen szerepe volt ekkor a költői egyéniség formálásában a világirodalom fordításának?

Ebben a szerencsétlen pillanatban a hajóról vízbe esett költők önvédelemből kezdtek valami mást az irodalmon belül. A magyar költészetnek korábban is voltak hagyományai arra, hogy az idegen irodalmakat beemelje a magyarba. 1949-ben az idegen irodalmak beáramlása a magyar költészetbe felgyorsult. Legszínvonalasabb költőink, mint Robinsonok, a közeli irodalmak feltérképezésén kezdve, nekiláttak ennek a fordítói munkának. Nevezzük rutinfeladatnak, önvédelemnek vagy bárminek. Sokat nyert vele a magyar költészet. Magam kétféle munkát vállaltam. Fordítottam, és ekkor kezdtem el gyerekkönyveket írni.

Beszélne-e a fordításairól? Arról, hogy honnan van meg hozzá a nyersanyaga, a nyelvi ereje, az a gazdag szókincs, amelyet fordításkor néha szembeötlőbben hasznosíthat a költő, mint az eredeti vers írásakor?

Otthonról kapott egyetlen örökségem volt az anyanyelv, még ha ez banalitásnak hangzik is. Burns, Chaucer, Puskin fordításához annyira szükséges volt ez a gyerekkori fedezet, mint az üvegvágáshoz a gyémánt.

A másik munka. Gyerekkönyvei mindmáig igen népszerűek, új meg új kiadásokat érnek meg. Pusztán menekülés volt-e, amikor e terület felé fordult?

A szándékot talán már nem érdemes bolygatni. Szerettem és szeretek ma is gyerekkönyveket írni; túlságosan is belemerültem a műfajba. Annyira, hogy ma már elsősorban mint gyerekmeseírót tartanak számon.

Mégiscsak szeretném, ha visszatérnénk a szándékra. Milyen érzései vannak azzal kapcsolatban, hogy „ifjúsági íróként” tartják számon? Elégedett vele?

Hát – nem. De hadd jegyezzek meg valamit erről: gyerekeknek írni a legtisztességesebb feladatok közé tartozik. Nálunk tulajdonképpen ezek az évek emelték meg a gyerekirodalom színvonalát. Ekkor került ki a dilettánsok kezéből.

Úgy tartják számon Önt, mint aki fejből tudja a magyar irodalom legszebb dilettánsvers- gyöngyszemeit. Legutóbb rádióműsorban hallattunk ezekből. Volt-e olyan mű, amit ki kellett hagynia a műsorból?

Szittya Attila Bendegúz neve a céhben eléggé ismert. „Felejthetetlen” sorai közszájon forognak. Hasonló „nagyságok” ma is működnek; olvashatók is nyomtatásban. Ne kérdezzen neveket, de Karinthy Így írtok tijával vetekedő humorú antológiát lehetne összeállítani a félmúlt és a ma „klasszikusaiból”. Ez persze goromba tapintatlanság lenne, s nem hiszem, hogy szerzői jogot kapna bármilyen szerkesztő hozzá.

Látogatásunk nem utolsósorban a szerkesztőnek szól. Juhász Ferenc arról ír prózai kötetében, s legutóbb az Új Írásban, hogy többek között őt is Kormos István, a szerkesztő fedezte fel.

Irodalmi köztudatunk tele van hamis legendákkal. Az, hogy Juhász Ferenc felfedezője voltam, szintén idetartozik. Nem lehet igaz, mert Juhász tizenkilenc éves volt, én huszonhárom. Nem voltam szerkesztő. Csak annyi a részem az ügyben, hogy elvittem a verseit a Diárium szerkesztőjéhez, Kulcsár Adorjánhoz. Örülök, hogy Juhász – aki Kulcsárt is említi – most is emlékszik első szerkesztőjére. Ez volt Juhász kezdése. Így lehetett húsz évvel ezelőtt megjelenni.

Mintegy két évtizede végez szerkesztői munkát a Móra Könyvkiadóban. Magyar és külföldi verseskötetek, antológiák gondozója. A mi mai irodalmi életünkben a szerkesztő munkája szinte teljesen a színfalak mögött folyik, noha nélkülözhetetlen láncszeme annak a folyamatnak, amelynek során az alkotás lehetőségéből mű lesz. Milyen a mai szerkesztő szerepe? Mit tehet a fiatal írókért? Hogyan látja azok helyzetét?

Eléggé ismerem a szerkesztői munkát, a könyvkiadókat, lapokat. Sok fiatal költőt ismerek. Járják a szerkesztőségeket, s egy-egy szerkesztőségi előszoba az adóhivatali és a fogorvosi várók hangulatát egyesíti magában. Ma a fiatal költő, ha eljut odáig, hogy valamelyik irodalmi folyóirat elfogadja versét, egy év múlva jelenik meg. Akkorra már más verset ír, jobbat. S egy éven belül nemigen számíthat arra, hogy újra megjelenjen ugyanannál a lapnál. Költők lézengenek a szerkesztőségek folyosóin. Kevesen mondhatják el harmincéves koruk előtt, hogy kötetük van. Nem tudnak lezárni egy korszakot, ami tele van ellentmondással, rossz versekkel esetleg. A szókapcsolat: „fiatal költő” ma már nem kormeghatározás: esztétikai kategória lett. Ha valaki tizennyolc éves, képviselőt választhat, szülői engedély nélkül házasodhat, és büntetőjogi felelőssége van. De ha verset ír, kiskorúsága automatikusan meghosszabbítódik. De hát öreg költőnek tekintendő-e az ötvenöt éves Weöres? Vagy fiatal költő-e a tizenöt éves Rimbaud? Amikor a Diáriumban életemben először megjelentem, az oldal tetején ez állt: Kormos István versei: alatta hat vers. Ugyanabban a számban a Tücsökzenéből volt egy oldal, ilyen címmel: Szabó Lőrinc versei. Egyforma tipográfiával és egyforma terjedelemben szerepeltek Szabó Lőrinc versei és Kormos István versei. Ez az egyenlő bánásmód esetleg hamis illúziókat kelthetett volna bennem, de annyit mindenesetre: nem „fiatal költő” voltam, ha egy lap szerkesztője közölhetőnek találta egy induló verseit, azt azonnal költőnek tekintette.

A sok címke között, amit íróinkra, költőinkre ragasztanak, felületesen szerepel egy olyan is, hogy „befelé forduló”. A befelé fordulók között ott van Kormos István is. Mit jelent ez a befelé fordulás? Valóság-e?

Nem lehet szava versről, költészetről annak, aki nem fordul befelé. József Attila, aki a mi nemzedékünknek és az utánunk jövőnek is a legnagyobb mester, majdnem egész életművével „befelé fordult”. Amikor azt írja: „Mért görbül kicsikém a szád? Új inget gondolok reád”, a legszemélyesebb ügye mögött is valódi társadalmi háttér van. Ma is hozzánk szól: tisztességről, szegénységről, szerelemről. Egy időben sok verset olvastunk közvetlen, napi kérdésekről. Ezek közül azóta sok letagadtatott, életművekből, válogatásokból kimaradt, antológiákba nem engedi bevenni költője. Van nálunk egy jelenség, amelyet úgy neveznek: „bátor költő”. Egyesek húsz éven át, folyamatosan, szinte államilag engedélyezett vívódók. Mért kérnénk számon ezek után a jó közérzetet éppen attól, aki ma indul (illetve indulna), nyolcszáz forintos albérletben lakik, és nem közlik?

Az Új Írás fiatal írókról szóló ankétja, az Első Ének, új antológiák, egyes első kötetek, a fiatal írók lillafüredi találkozója után nem gondolja-e, hogy épp most történik valami lényeges mozgás ezen a területen?

Minden fórumot, ahol a fiatalok szerepet kapnak, csak üdvözölni lehet. Nagyon örülnék, ha legalább egy irodalmi lappal több lenne. Mert igaz, hogy nehéz a meglevő lapok helyzete, annyi a jó tehetség versben, prózában. A hajdani lapok már alacsonyabb példányszámuk miatt sem számíthattak országos érdeklődésre – egy-két kivétellel. Nem is az volt a fontos az indulóknak. Érdemes lenne gondolkodni egy kisebb példányszámú lapon, amely mégis több lehetőséget adna a publikálásra. A jelenlegi lapok szerkesztőinek – akiknek egész irodalmunk publikálása a feladata – helyzetét is megkönnyítené; csúnya szóval: tehermentesítené őket.

Úgy látja-e, hogy a költőnek – a saját mestersége szintjén – nincs beleszólása a nemzet mindennapi gondjaiba, közéleti bajaiba?

Természetesen nem. Zrínyi óta a magyar költőknek – ezt nem én találtam ki – más szerepük van, mint mondjuk a franciáknak. Attól nem várja el az olvasó, hogy a legégetőbb napi problémáira adjon választ. Nálunk ez természetes igény. A kifogásom csak színvonalkérdés. Ami pedig a közéletet illeti: ha a közéleten a szocializmust és a szocializmus ügyét értjük, nem hiszem, hogy volna olyan befelé forduló költő, aki nem tartja a legszemélyesebb és legfontosabb ügyének. A szocializmusról jót szólni azonban a szocializmus szó kiejtése nélkül is lehet. A fiú nehezen vagy nem szívesen beszél arról, hogy szép-e az anyja, vagy csúnya.

Csak még egy kérdést, ezúttal megkerülhetetlenül személyeset. Egyes verspublikációival találkozhatunk, verseskönyvével mért nem? Meddig tarthat a kötet nélküli költő legendája?

Nem hiszem, hogy legendám volna. Az, hogy vannak, akik tőlem valami különlegeset várnak, talán ugyanannak a hamis tudatnak egy mellékproduktuma, amelyről – más dolgokkal kapcsolatban – már beszéltünk. Hallgatásom hosszú ideig elhúzódott. Túl hosszú ideig. Akkor kezdődött, amikor nem jelentkeztem az egyszólamú énekkarba. Akkor azzal vigasztaltam magam, hogy senki nem írja el előlem a magam mondanivalóját. Aztán rájöttem, hogy helyettem sem írja meg senki. Az 1949 és 1954 közötti években mégis írtam, bár csak 1955-ben kezdtem újra publikálni. Későbbi hallgatásom magánügy, nem érdekel sokat, hagyjuk hát.

És most min dolgozik?

Egymás után jelennek meg hajdani évfolyamtársaim – hogy a nemzedék szót elkerüljük – összegyűjtött művei. (Bár ezek a művek néha – mint Lator Lászlónál – egyben első kötetek is.) Amikor megkapom könyvüket, szinte valamennyiük dedikációjában szerepel: „Viszonzást várva”. Huszonöt év verseiből állítok össze kötetet Szegény Yorick címmel. A legenda szót említette. Az ilyesféle „legendák” csak addig élnek, amíg valaki nem csinál semmit. Remélem, kötetemből… nem az derül ki, hogy a király meztelen.