4

 

Látogatóban…

1948-ban Sőtér István így mutatja be Négy nemzedék című antológiájában: „A negyedik nemzedék új útjainak egyike az övé, s mindaz, amit terméséből Kormos eddig felmutathat, ez út további szerencsés állomásaival kecsegtet… Költészete csupa tréfa, frissesség, hetyke játék, ötlet és gúny. De… amit egy rövidlátó kritika formabontásnak, öncélú játéknak tekinthetne e versekben: épp ez, épp e társadalmilag nagyon is meghatározott hetykeség ruházza fel költészetét hitelességgel.” Ezeket a mondatokat húsz évvel ezelőtt írták le. Először az indulásról szeretném kérdezni.

Aránylag későn, húszéves koromban kezdtem írni. Nem tudnám megmondani, mért kezdtem el. Húszéves korában még lézeng az ember a világban; nem tudtam, hogy tulajdonképpen mibe fogtam. Amikor a háború után újra indult a Válasz, Sárközi Márta elfogadta kilenc versemet. Ismeretlenül állítottam be, a Válasznál mégis rögtön otthon éreztem magam. Bár jelentem már meg korábban is, ekkortól számítom „költőéletemet”.

Az a tény, hogy a Válasznál kilenc versét elfogadták, bizonyára jó közérzetet biztosított az „induláshoz”. Azt eredményezte-e ez a váratlan lehetőség, hogy állandó jelleggel a Válaszhoz kapcsolódott?

Sok szempontból igen. A Válasz sok olyan költőt közölt, akiket szerettem. De nemcsak a Válasznak adtam verset. Fiatalon, kezdetben sokat ír az ember, válogatás nélkül kiad a kezéből mindent. Akkor, megújuló irodalmunkban könnyűszerrel teret kapott minden. Az Egyetemi Nyomdának volt egy lapja, a Diárium. Ugyanúgy állítottam be Kulcsár Adorjánhoz, a Diárium szerkesztőjéhez, mint a Válaszhoz. A következő számban egész oldalon hozta a verseimet. A versek szedését együtt hagyta, s néhány hónap múlva az ő segítségével az Egyetemi Nyomda kiadta egy kis kötetemet. Az anyagi fedezetet a Művészeti Tanács biztosította, melynek Kardos László volt a vezetője. Így jelent meg 1947-ben Dülöngélünk című kötetem, kétszáz példányban. Tulajdonképpen névjegy volt, nem több. Utólag megbántam ezt a kötetet: gyenge volt, azóta sok könyvespolcról sikerült visszalopnom, és megsemmisítenem.

Rákos Sándor egy későbbi kritikában a könyv „nem zajos, de bensőséges sikeréről”, költői igényességéről beszél. Ön ezek szerint nem így látja?

Hát éppen az igényesség hiányzott a kötetből. Több mint húsz év után látom, hogy milyen sok gyerekség volt benne. Már a megjelenésekor éreztem ezt, mégis: így összegezve láttam, mit csinálok rosszul. Tudom: attól kezdve, hogy ezt felismertem, jobb verseket írhattam.

Tehát így foglalná össze röviden indulását ennek a „névjegy”-nek letételéig. Mi történt ezután? Rákos, ugyanabban a kritikában, a sematizmus közeledő „jéghegyeit” említi. Milyenek voltak ezek közelről, a legközvetlenebbül érintett, a fiatal költő szemével nézve?

A jéghegyek egy rossz varázsütésre bukkantak fel hirtelen. Egyszerre szűntek meg olyan lapok, mint a Válasz, az Újhold, és később a Magyarok. Egyszerre tűntek el az irodalomból sokan. Az egész ügy nem a magam szempontjából érdekes. Ma már felmérhető, milyen veszteséget jelentett a magyar irodalomnak, hogy hat-hét évig nem jelent meg például Kassák, Weöres, Jékely, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky, Rába György, Szabó Lőrinc, Ottlik és Mándy. Sokan egyszólamú énekkarnak képzelték az élő költészetet, s egy énekkarban mindenkinek kiosztott hangjai vannak. Ez esetben azonban nyilvánvaló volt, hogy egyes karvezetők a szolfézs alapelemeivel sincsenek tisztában. Természetesen utólag kiderült, hogy maguk a költők, akik nem jelentek meg, a szigetre kirakottak, sokat nem vesztettek ebben az időben. A tehetségesek nem mentek tönkre, csak az irodalmi tudatban kellett a nevüket visszaszerezniük.

Ugyanez alatt a hat-hét év alatt – noha a korral kapcsolatban nem a saját személyéről beszélt – Önnek se jelent meg egy sora sem. Ez nyilván saját magán is múlott. Magyarán félreállt. Hogy alakult ki ilyen helyzet a gyakorlatban? Hogyan szűnt meg verset írni?

Ez a kérdés nem pusztán az irodalomra vonatkozik. Érzelmesen hittem a felszabadulás utáni évek megváltozott világában, mindnyájunk nagy lehetőségében. A félreállás azért is nehéz volt, mert azok közé tartozom, személyes sorsomban is, akik sokat vártak, és joggal várhattak. Nem elegancia volt ez a félreállás, csak keserű kényszer. Talán túlzott érzékenységgel, korán megláttam a későbbi árnyakat. Se akkor nem örültem ennek a felismerésnek, se most.

Ha jól tudom, ekkor kezdett műfordítással foglalkozni. Milyen szerepe volt ekkor a költői egyéniség formálásában a világirodalom fordításának?

Ebben a szerencsétlen pillanatban a hajóról vízbe esett költők önvédelemből kezdtek valami mást az irodalmon belül. A magyar költészetnek korábban is voltak hagyományai arra, hogy az idegen irodalmakat beemelje a magyarba. 1949-ben az idegen irodalmak beáramlása a magyar költészetbe felgyorsult. Legszínvonalasabb költőink, mint Robinsonok, a közeli irodalmak feltérképezésén kezdve, nekiláttak ennek a fordítói munkának. Nevezzük rutinfeladatnak, önvédelemnek vagy bárminek. Sokat nyert vele a magyar költészet. Magam kétféle munkát vállaltam. Fordítottam, és ekkor kezdtem el gyerekkönyveket írni.

Beszélne-e a fordításairól? Arról, hogy honnan van meg hozzá a nyersanyaga, a nyelvi ereje, az a gazdag szókincs, amelyet fordításkor néha szembeötlőbben hasznosíthat a költő, mint az eredeti vers írásakor?

Otthonról kapott egyetlen örökségem volt az anyanyelv, még ha ez banalitásnak hangzik is. Burns, Chaucer, Puskin fordításához annyira szükséges volt ez a gyerekkori fedezet, mint az üvegvágáshoz a gyémánt.

A másik munka. Gyerekkönyvei mindmáig igen népszerűek, új meg új kiadásokat érnek meg. Pusztán menekülés volt-e, amikor e terület felé fordult?

A szándékot talán már nem érdemes bolygatni. Szerettem és szeretek ma is gyerekkönyveket írni; túlságosan is belemerültem a műfajba. Annyira, hogy ma már elsősorban mint gyerekmeseírót tartanak számon.

Mégiscsak szeretném, ha visszatérnénk a szándékra. Milyen érzései vannak azzal kapcsolatban, hogy „ifjúsági íróként” tartják számon? Elégedett vele?

Hát – nem. De hadd jegyezzek meg valamit erről: gyerekeknek írni a legtisztességesebb feladatok közé tartozik. Nálunk tulajdonképpen ezek az évek emelték meg a gyerekirodalom színvonalát. Ekkor került ki a dilettánsok kezéből.

Úgy tartják számon Önt, mint aki fejből tudja a magyar irodalom legszebb dilettánsvers- gyöngyszemeit. Legutóbb rádióműsorban hallattunk ezekből. Volt-e olyan mű, amit ki kellett hagynia a műsorból?

Szittya Attila Bendegúz neve a céhben eléggé ismert. „Felejthetetlen” sorai közszájon forognak. Hasonló „nagyságok” ma is működnek; olvashatók is nyomtatásban. Ne kérdezzen neveket, de Karinthy Így írtok tijával vetekedő humorú antológiát lehetne összeállítani a félmúlt és a ma „klasszikusaiból”. Ez persze goromba tapintatlanság lenne, s nem hiszem, hogy szerzői jogot kapna bármilyen szerkesztő hozzá.

Látogatásunk nem utolsósorban a szerkesztőnek szól. Juhász Ferenc arról ír prózai kötetében, s legutóbb az Új Írásban, hogy többek között őt is Kormos István, a szerkesztő fedezte fel.

Irodalmi köztudatunk tele van hamis legendákkal. Az, hogy Juhász Ferenc felfedezője voltam, szintén idetartozik. Nem lehet igaz, mert Juhász tizenkilenc éves volt, én huszonhárom. Nem voltam szerkesztő. Csak annyi a részem az ügyben, hogy elvittem a verseit a Diárium szerkesztőjéhez, Kulcsár Adorjánhoz. Örülök, hogy Juhász – aki Kulcsárt is említi – most is emlékszik első szerkesztőjére. Ez volt Juhász kezdése. Így lehetett húsz évvel ezelőtt megjelenni.

Mintegy két évtizede végez szerkesztői munkát a Móra Könyvkiadóban. Magyar és külföldi verseskötetek, antológiák gondozója. A mi mai irodalmi életünkben a szerkesztő munkája szinte teljesen a színfalak mögött folyik, noha nélkülözhetetlen láncszeme annak a folyamatnak, amelynek során az alkotás lehetőségéből mű lesz. Milyen a mai szerkesztő szerepe? Mit tehet a fiatal írókért? Hogyan látja azok helyzetét?

Eléggé ismerem a szerkesztői munkát, a könyvkiadókat, lapokat. Sok fiatal költőt ismerek. Járják a szerkesztőségeket, s egy-egy szerkesztőségi előszoba az adóhivatali és a fogorvosi várók hangulatát egyesíti magában. Ma a fiatal költő, ha eljut odáig, hogy valamelyik irodalmi folyóirat elfogadja versét, egy év múlva jelenik meg. Akkorra már más verset ír, jobbat. S egy éven belül nemigen számíthat arra, hogy újra megjelenjen ugyanannál a lapnál. Költők lézengenek a szerkesztőségek folyosóin. Kevesen mondhatják el harmincéves koruk előtt, hogy kötetük van. Nem tudnak lezárni egy korszakot, ami tele van ellentmondással, rossz versekkel esetleg. A szókapcsolat: „fiatal költő” ma már nem kormeghatározás: esztétikai kategória lett. Ha valaki tizennyolc éves, képviselőt választhat, szülői engedély nélkül házasodhat, és büntetőjogi felelőssége van. De ha verset ír, kiskorúsága automatikusan meghosszabbítódik. De hát öreg költőnek tekintendő-e az ötvenöt éves Weöres? Vagy fiatal költő-e a tizenöt éves Rimbaud? Amikor a Diáriumban életemben először megjelentem, az oldal tetején ez állt: Kormos István versei: alatta hat vers. Ugyanabban a számban a Tücsökzenéből volt egy oldal, ilyen címmel: Szabó Lőrinc versei. Egyforma tipográfiával és egyforma terjedelemben szerepeltek Szabó Lőrinc versei és Kormos István versei. Ez az egyenlő bánásmód esetleg hamis illúziókat kelthetett volna bennem, de annyit mindenesetre: nem „fiatal költő” voltam, ha egy lap szerkesztője közölhetőnek találta egy induló verseit, azt azonnal költőnek tekintette.

A sok címke között, amit íróinkra, költőinkre ragasztanak, felületesen szerepel egy olyan is, hogy „befelé forduló”. A befelé fordulók között ott van Kormos István is. Mit jelent ez a befelé fordulás? Valóság-e?

Nem lehet szava versről, költészetről annak, aki nem fordul befelé. József Attila, aki a mi nemzedékünknek és az utánunk jövőnek is a legnagyobb mester, majdnem egész életművével „befelé fordult”. Amikor azt írja: „Mért görbül kicsikém a szád? Új inget gondolok reád”, a legszemélyesebb ügye mögött is valódi társadalmi háttér van. Ma is hozzánk szól: tisztességről, szegénységről, szerelemről. Egy időben sok verset olvastunk közvetlen, napi kérdésekről. Ezek közül azóta sok letagadtatott, életművekből, válogatásokból kimaradt, antológiákba nem engedi bevenni költője. Van nálunk egy jelenség, amelyet úgy neveznek: „bátor költő”. Egyesek húsz éven át, folyamatosan, szinte államilag engedélyezett vívódók. Mért kérnénk számon ezek után a jó közérzetet éppen attól, aki ma indul (illetve indulna), nyolcszáz forintos albérletben lakik, és nem közlik?

Az Új Írás fiatal írókról szóló ankétja, az Első Ének, új antológiák, egyes első kötetek, a fiatal írók lillafüredi találkozója után nem gondolja-e, hogy épp most történik valami lényeges mozgás ezen a területen?

Minden fórumot, ahol a fiatalok szerepet kapnak, csak üdvözölni lehet. Nagyon örülnék, ha legalább egy irodalmi lappal több lenne. Mert igaz, hogy nehéz a meglevő lapok helyzete, annyi a jó tehetség versben, prózában. A hajdani lapok már alacsonyabb példányszámuk miatt sem számíthattak országos érdeklődésre – egy-két kivétellel. Nem is az volt a fontos az indulóknak. Érdemes lenne gondolkodni egy kisebb példányszámú lapon, amely mégis több lehetőséget adna a publikálásra. A jelenlegi lapok szerkesztőinek – akiknek egész irodalmunk publikálása a feladata – helyzetét is megkönnyítené; csúnya szóval: tehermentesítené őket.

Úgy látja-e, hogy a költőnek – a saját mestersége szintjén – nincs beleszólása a nemzet mindennapi gondjaiba, közéleti bajaiba?

Természetesen nem. Zrínyi óta a magyar költőknek – ezt nem én találtam ki – más szerepük van, mint mondjuk a franciáknak. Attól nem várja el az olvasó, hogy a legégetőbb napi problémáira adjon választ. Nálunk ez természetes igény. A kifogásom csak színvonalkérdés. Ami pedig a közéletet illeti: ha a közéleten a szocializmust és a szocializmus ügyét értjük, nem hiszem, hogy volna olyan befelé forduló költő, aki nem tartja a legszemélyesebb és legfontosabb ügyének. A szocializmusról jót szólni azonban a szocializmus szó kiejtése nélkül is lehet. A fiú nehezen vagy nem szívesen beszél arról, hogy szép-e az anyja, vagy csúnya.

Csak még egy kérdést, ezúttal megkerülhetetlenül személyeset. Egyes verspublikációival találkozhatunk, verseskönyvével mért nem? Meddig tarthat a kötet nélküli költő legendája?

Nem hiszem, hogy legendám volna. Az, hogy vannak, akik tőlem valami különlegeset várnak, talán ugyanannak a hamis tudatnak egy mellékproduktuma, amelyről – más dolgokkal kapcsolatban – már beszéltünk. Hallgatásom hosszú ideig elhúzódott. Túl hosszú ideig. Akkor kezdődött, amikor nem jelentkeztem az egyszólamú énekkarba. Akkor azzal vigasztaltam magam, hogy senki nem írja el előlem a magam mondanivalóját. Aztán rájöttem, hogy helyettem sem írja meg senki. Az 1949 és 1954 közötti években mégis írtam, bár csak 1955-ben kezdtem újra publikálni. Későbbi hallgatásom magánügy, nem érdekel sokat, hagyjuk hát.

És most min dolgozik?

Egymás után jelennek meg hajdani évfolyamtársaim – hogy a nemzedék szót elkerüljük – összegyűjtött művei. (Bár ezek a művek néha – mint Lator Lászlónál – egyben első kötetek is.) Amikor megkapom könyvüket, szinte valamennyiük dedikációjában szerepel: „Viszonzást várva”. Huszonöt év verseiből állítok össze kötetet Szegény Yorick címmel. A legenda szót említette. Az ilyesféle „legendák” csak addig élnek, amíg valaki nem csinál semmit. Remélem, kötetemből… nem az derül ki, hogy a király meztelen.

 

Vallomás a műfordításról

Majdnem negyedszázada fordítasz rendszeresen, teljesítményed körülbelül harmincezer sor. Tavaly jelent meg versesköteted, a második, hosszú idő után, százharminc oldalon. Nem hátráltatja-e a fordítás, a műfordítás a költészetet, az ihletet nem veszi-e el, nincs-e kárára?

Nem hiszem, hogy a műfordítás a saját mondanivalóból bármit is elvehet. Harmincezer sort fordítottam, háromezer sort írtam, de nem a sok fordítás miatt. Azt hiszem, hogy a műfordítás – különösen, ha folyamatosan benne él az ember a fordításban – csak inspiráló lehet egy költőnek.

Kit jobb fordítaní, akit szeretsz, vagy aki távolabb áll tőled?

Feltétlenül kell egy pont, akár a hangszerelésében a fordítandó költőnek, akár a témáiban, a látásában, hogy bele tudjak kapaszkodni valahol, amiért számomra a feladat érdekes és fontos lehet. Csak olyan költőt tudtam fordítani, akit szerettem. Persze sokszor előfordult, hogy szerettem egy költőt, de nem tudtam lefordítani, például Cocteau verseit. Legszebb verseiből kaptam fordítani, amikor a magyar Cocteau-kiadás készült, nagy fájdalmamra nem találtam egy pontot se, ahol bele tudtam volna harapni a szövegekbe. Így nem is tudtam egyetlen fordítást se csinálni belőle.

Ismerve a verseidet, közel áll hozzád a népköltészet és a középkor. A verseid archaizáló hajlamára gondolok. Hogy tükröződik ez a műfordításaidban?

Ha saját verseimre gondolok, nem érzem anakronizmusnak az archaizáló hajlamot. Egyes versekhez talán szükséges is. A műfordításban talán azért vonzódom a régiekhez, mert lehetőség van a vállalkozásban valami nyelvi rekonstrukcióra, a magyar költői nyelv rekonstrukciójára gondolok, hogy példát mondjak: nemrégen fordítottam sok portugál költőt, akik a XII–XIV. század között éltek és írtak. Ebben az időben nem volt még magyar nyelvű költészet, néhány névtelent leszámítva, tehát meg kellett találni a versekhez egy magyar költői nyelvet. Balassiig mehettem csak vissza nyelvünkben, és ezeket a Balassi előtt kétszáz, négyszáz évvel élt költőket Balassi nyelvén próbáltam visszaadni magyarul. Az eredmény az már független a vállalkozásban. Mindenesetre ez volt a példa előttem.

Mikor Chaucer verseit fordítottad, mi volt a nyelvi eszményed, milyen költőhöz, költészethez, magyar költészethez kapcsolódtál a fordítások alkalmával?

Chaucernél Arany János, bármilyen meglepő, múlt századi költő nyelvét, közelebbről Arany János Shakespeare-fordításait céloztam meg. Persze ez nagy vállalkozás egy mai költőnek. Utolérhetetlen Arany Hamlet-fordítása, mai költőnek utolérhetetlen, mégis ide kellett közelíteni a Chaucer-szöveg megoldásaiban. Chaucer Shakespeare előtt a legnagyobb angol költő. Shakespeare sokat tanult tőle. Tehát egy nagy realista költő nyelvét valamennyire archaizálva, csak jelezve az archaizáló hajlamot néhány félmúltban, néhány, a magyar költői nyelvből is kiesett szóval jelölve csak. A Chaucer nyelve egészen más, mint a mai angol. A középangolhoz meg kellett találnom azt a filológust, aki ennek az elsüllyedt nyelvnek minden rétegét jól ismeri. Ruttkay Kálmán készített előszövegeket a fordításhoz, nagyon alaposan feltérképezve mindent, ami Chaucerre vonatkozhat. Többek között fordítottam például egy olyan mesét ebből a műből, ami egy alkimistáról szól. Magyar alkimistanyelv tulajdonképpen nincs, tehát meg kellett találni a megfelelő kifejezéseket, a megfelelő szavakat, hogy érzékeltetni lehessen, mit akar mondani Chaucer, aki nagyon világosan tudta kifejezni magát.

Néha úgy érzi az ember, vita van az illető idegen nyelvet ismerő fordítók és a nyelvet nem ismerő fordítók között. Van-e ennek a vitának, ennek az ellentétnek valamilyen alapja, lehet-e nyelvtudás nélkül fordítani, ha egy jó költőről van szó például?

Szabó Lőrinc nem tudott oroszul, egy egész kötetet fordított Tyutcsevtől, rengeteg Puskin-fordítását ismerjük, Krilov meséit gyönyörűen fordította magyarra, ő mondta, hogy „költőül” kell tudni. Hogy költőül tudni, ez az anyanyelvére vonatkozhat csak egy fordítónak, egy költőnek, a magyar nyelvnek a hajlamait, mélységeit és a magasságait kell egy költőnek ismerni, és Szabó Lőrinc műfordítói példája a legjobb erre. Vagy Weöres Sándor, aki zseniálisan fordította a kínai klasszikusokat. Nem tudja a kínai nyelvet, mégis jobb, hogy ő nyersfordítások alapján, tehát egy kínai filológusnak mindenre kiterjedő, mindenre figyelemmel levő fordítása alapján csinálta ezeket a fordításokat. Kosztolányi is fordította ezeket a költőket, nagyszerűen, angol közvetítő nyelvből. Amikor már sok íz, sok eredeti kilúgozódott a szövegekből. Tehát költőül tudni, ez a legfontosabb a műfordításban.

Fordítasz-e most is rendszeresen, és milyen terveid vannak?

Fordítok, de kevesebbet, mint korábban. Szeretnék egy válogatott kötetet összeállítani eddigi fordításaimból, főleg néhány francia költőt, akik nem voltak még magyarul, és akiket nagyon szeretek.

 

„Lisszabonban, tenger hátán”

Irodalmi tudatunk térképén – jó néhány fehér folt közt – a portugál költészet is fehéren virít; alig ismerjük. Camões kivételével a nagy nyugatosok figyelmét is elkerülte ez a régóta eleven, tiszta vizű forrás; az utolsó huszonöt év átgondoltabb fordításai is, melyek más világrészek költészetéből is sokat „átömlesztettek” irodalmi vérkeringésünkbe, csak most fordultak feléje, az európai lírai térkép rajzolgatása közben.

Pedig a XII. században, a mi Halotti beszédünk keletkezésének idejében, már névvel szignált portugál verseket ismerünk, szerzőjük I. Sancho király – Portugália második királya a trónon –, aki a legrégibb portugál trubadúr. Az őt követő száz év óportugál költészetéből már sok név fönnmaradt; illusztrációként vagy ízelítőül ebből az időből markoltunk ide egy csokorravalót. Joao Zorro élete ismeretlen, valószínűleg jogral volt, városok, útszélek, lovagvárak dalos mesemondója, a tenger ihletett énekese. Költészete, mint az egész óportugál líra a népdal üdeségét, egyszersmind az udvari költészet szövevényes formakultúráját árasztja. Pedr’Anes Solaz könnyed dalai szinte kívánják a gitárkíséretet. Martim Codax dalai mind Vigo városával és a tengerrel kapcsolatosak: soraiban idillivé szelídülnek a tenger hullámai. Pero Meogo talán szerzetes volt, talán vándorló jogral, tehát életéről alig tudunk. Dénes király erős akaratú, keménykezű, széles látókörű uralkodó volt a XIII. század végén s a XIV. század fordulóján; országépítő munkája közben a népies hangú udvari műköltészet, a provence-i modorú szerelmi líra legjobb hagyományait is sikerrel ápolta. Törvénytelen fia volt Alfonso Sanchez: általában hagyományos lovagi-szerelmes verseket írt, de apja példáját követve, olykor a népdalból merített ihletet.

A versfordító, amikor ilyen régi költészetig nyúl vissza, mindig nehéz helyzetben van. A most elhangzó néhány óportugál vers fordítása közben a mi Balassink fénylő szavait „loptam” megoldásaimba, a virágénekek zenéjére gondolva, valamiféle nyelvi rekonstrukciót is megkísérelve, hogy hitelesen szólaljanak meg ezek a messzi idők ködéből előbukkanó költők.

 

Finn költők versei

A finn költészetet sokáig Vikár Béla remek Kalevalája jelentette számunkra, aztán Képes Géza lírai fordításai, s egy-két tétova kísérlet, más alig. Többet beszélünk „északi rokonainkról” a kelleténél, s kevesebbet teszünk az igazi megismerésért. Pedig költészetük hozzánk emelésével értethetnénk meg a legjobban: kikkel is vállaljuk tulajdonképpen a sokat emlegetett rokonságot, mivel a költők mondják el a legtöbbet népükről, olyankor is, amikor egyes szám első személyben csak magukról vallanak. Hamarosan megjelenik az első átfogó igényű finn költői antológia, költészetük kezdeteitől a mai legjobb költőig, kiadója a Móra Könyvkiadó Kozmosz könyveiben megjelenő sorozat, A Világirodalom Gyöngyszemei. Összeállítója Fábián László, fordítói közt találjuk mai költészetünk érett s fiatal reprezentánsait, például Weöres Sándort, Képes Gézát, Ágh Istvánt és Buda Ferencet. A most elhangzó versek öt, nálunk eddig nem ismert XX. századi finn költőt mutatnak be. Kettő közülük halott: Einari Vuorela afféle vándorköltő volt, 1889-ben született, 1972-ben halt meg. Fáradhatatlanul járta az országot, így elsődleges élményei a természethez, a finn népi élethez fűzik. Finn irodalmi körökben is keveset tudtak róla, mert állandóan az országot bújta; halálát is fél évvel halála után tudták meg, mivel azt hitték róla, hogy megint elbújt valahol. Pedig végleg elbújt. Pentti Mustapää 1899-ben született, ez év februárjában halt meg; az ő nevéhez századunk első fele modern lírai áramlatainak elsőrangú közvetítése fűződik, sok európai hatást oltott a modern finn költészetbe. Aale Maria Tynni a legjelentősebb élő finn költőnő, 1913-ban született. Olli-Matti Ronimus 1929-ben született, jelenleg Párizsban él, s keveset tartózkodik Helsinkiben. Pekka Elias Lounela a legfiatalabb köztük, 1932-ben született, a modern finn költészet ígéretes tehetsége.

 

Lengyel költők versei

Joggal kérdezhetnék tőlem, hogy miért fordítok lengyel költőket, ha nem tudok lengyelül. Mivelhogy valóban nem tudok. Mit válaszolhatnék erre? Nem tudnám megmondani hirtelen.

Mert igaz, hogy az elmúlt huszonöt évben, műfordítás-irodalmunk idején, sokan voltunk, akik – főleg a szomszéd népek költészetének feltérképezésében – vállaltuk ezt a munkát, nyers fordításszövegek vagy közvetítő világnyelvek mankóira bízva magunkat, csak hogy minél többet átemeljünk irodalmunkba barátaink költészetéből. Például Szabó Lőrinc nem tudott oroszul, de hány (s milyen!) Puskin-, Tyutcsev-, sőt Majakovszkij-verset fordított; ugyanígy Illyés Jeszenyint és a román Barangát, Weöres kínai klasszikusokat, Fodor András és Lator László a cseh Konstantin Bieblt és Nezvalt, Nagy László a délszláv népköltészetet, s még folytathatnám. Szabó Lőrinc azzal magyarázta ezt a munkát, hogy költőül kell tudni.

A lengyeleket, legalábbis én, soha nem megbízásra fordítottam, csak a magam örömére. Belejátszott ebbe, hogy a magyar és a lengyel történelmet sok baljós történelmi pillanatban tudom azonosítani, azaz sok hasonlóságot látok köztük. Ezért fordítottam Baczyńskiből, aki a mi Radnótinkra emlékeztet; ő jóformán gyerekfejjel, huszonhárom éves korában, fegyverrel a kezében esett el a németek ellen. Fehér mágia című versét választottam az Európa Könyvkiadónál megjelenő műfordításkötetem címéül is. Aztán néhány személyes találkozás lengyel költőkkel, ugyancsak fordításra inspirált. Ezért fordítottam Rymkiewicztől és Śliwiaktól. Nem jártam, sajnos, soha Lengyelországban, de amikor Velencében (és azt hiszem, Veronában is) Norwid nevét láttam egy ház falán, ugyanazt éreztem, mint amikor Ady emléktábláját olvastam Párizsban a Grand Hôtel de Balcon bejárata mellett, vagy József Attiláét az Huchette utcai viharvert szállodafalon. A misztikára hajló Lechont s főleg a bizarr, különös hangú Galczyńskit is igen szeretem. Galczyńskiben Weöres egyfajta hangjának, a groteszknek visszacsendülését hallom. Jan Zych népi felhangokkal kevert modernségét, a hagyomány és az új összeötvözését is érdekes vállalkozásnak tartom, őt a mi Nagy Lászlónkhoz érzem közel. De mindük közt elsősorban kortársam, Jerzy Ficowski verseit szeretem a legjobban, tőle fordítottam a legtöbbet lengyeleim közül, s még akarok fordítani tőle.

 

Min dolgoznak a magyar írók?

Nemzedékem anyja: Sárközi Márta, a megboldogult Válasz örök életű szerkesztője, Nyúl utcai villájának teraszán (a villát és teraszát megették a Válasz hitelezői), 1947-ben, költőkamasz koromban, verseimmel – első rímes makogásaimmal – a kezében ezt mondta: „Fiam, kívánom, ne kerüljön olyan helyzetbe, hogy irodalmi lapok körkérdéseire választ várjanak magától, mert akkor elveszett ember. Különben, ahogy elnézem magát, a kutya se fogja kérdezni, soha; érti? soha!” Szalonnával és kiállításra való Kálmán-körtével eresztett utamra, honoráriumomat a kötényzsebéből fizette, előre, kérés nélkül, mivel eszembe se jutott, hogy versért pénzt várhatok, s már megjelenés előtt. De Ő, aki annyi mindent előre látott, aki kicsi és nagy ügyekben, félszavakban elárulva is tudta mindnyájunk jövőjét, ebben a jóslatában tévedett – igenis kérdeznek: az utóbbi esztendőben elkészült „írásművemről”, jelenlegi munkámról, s hogy miért és hogyan választottam témámat, amit fontosnak kellene tartanom. Márta jóslata óta huszonöt év telt el, de nem hiszem, hogy fontosabb lettem irodalmunkban, mint annak idején, legföljebb öregebb vagyok, de változatlanul a véletlen kegyelmének tartom, ha bármit sikerül írnom. Nem tervezek verset, mint ahogy mellhártyagyulladást vagy autóbalesetet se tervez az ember; örömöm vagy nyavalyám is válogatva rögzítem, nem tudva s nem törődve vele, hogy kívülem fontos-e valakinek. Őt (Sárközi Mártát) soha többé nem láthatom, de hívén örök életében, számítok rá, hogy halála után is rám néz, fejét csóválván az idő ilyetén múlásán, s ha létezik valahol, legalább elmosolyodik, hogy fontoskodó válasz nélkül vágtam ki magam ebből a komoly helyzetből.

 

Mit olvasnak a gyerekek?

A modern költő, aki a lehetőségek között válogathat, akkor él jól a lehetőségeivel, ha nem leszáll a gyerekhez, hanem fölemelkedik hozzájuk.

Volt idő (nem is olyan régen!), amikor a gyerekeknek szánt versnek annyi köze volt a költészethez, mint a Tihanyban ma is népszerű árucikknek, a festett kagylónak például Ferenczy Béni plakettjeihez. Móricz Mehemedje vagy Petőfi Arany Lacinak írott verse ritka jelzőkövek a múltból, körülöttük semmi; Pósa bácsi és utódai vígan lubickoltak „költészetük” békalencsés állóvizében, s nemzedékek fejét – gyanútlan gyerekfejeket – nyomták az undok lé alá, kortyoltatván belőle nagyokat, s a gyerekek ittak, nem lévén más italuk. Jobb nem gondolni gyerekköltészetünk őskorára – ennyi a története.

Weöres Gyümölcskosarával kezdődik minden, ami újnak, igazi gyerekköltészetnek mondható. Könyvének sok feledhetetlen verse a Meduza Rongyszőnyeg ciklusából emelődött a gyerekekhez, s tulajdonképpen nem gyerekversnek íródott egyik darabja se; éppúgy járt vele Weöres, mint Bartók a Mikrokozmosszal. (A történeti hűség kedvéért megjegyzem, hogy Aszódi Éva és Binét Ágnes már előbb fölfedezte a Meduzát, azaz a Rongyszőnyeget, s időálló antológiájukat, a Versek könyvét Weöresre alapozták; az első alkotó mégis Weöres.) Sose hallott ütemek, verszenék, ismeretlen képi világ, magyar nonszensz, tréfás szóbukfencek, s még mi minden van együtt a Gyümölcskosárban! Farkas Ferencben azonnal zeneszerzőre talált Weöres, s azóta is a fiatal zeneszerzők fő passziója a Weöres-témákban kalandozás. Utána jött a Bóbita – ez lett a gyerekköltészet kályhája, ahonnan költő és gyerek egyaránt elindul.

Gyerekeink „szerencséje”, hogy egy időre sok jelentős költő az irodalom margójára szorult: ujjgyakorlatnak és önvédelemnek szánva kezdtek költőink a gyerekekhez szólni. Verses mesét írt Jékely, Pilinszky, Fodor András, Lator László, gyerekverset Takáts Gyula, Hajnal Anna, Mándy Stefánia; Nemes Nagy Ágnes, Kassák Lajos, Zelk és Jankovich mindig vonzódott a műfajhoz: József Attila, Szabó Lőrinc és Szép Ernő gyerekverseit a Móra Könyvkiadó szemelgette össze a teljes életművekből, mint ahogy a már említett költőknek is ez a kiadó volt ösztönzője. Különféle antológiákban egyre nagyobb szerepet kapott a népköltészet; Csanádi Imre gyerekkísérleteit olyan fontosnak tekinthetjük, mint Kodály zenéjét zenei kultúránk alakításában. Újabban Tamkó Sirató Károly a legnépszerűbb Weöres mellett; az ő avantgárd hangszerelése a másik kályha, gyerekeknek s gyerekekhez szóló költőnek egyaránt.

Az említetteknek köszönhető, hogy rangja lett a műfajnak; katonai nyelven: tele van gyerekköltészetünk tengernagyokkal s ellentengernagyokkal.

 

Lélekben hatéves szeretnék lenni

Tizenkilenc évvel ezelőtt beszélgettem Kormos Istvánnal, a gyerekköltészet klasszikussá nőtt alakjával a New York kávéházban, egy szép tavaszi délután, gyereknap előtt. A tizenöt éve halott költő mondatai, amelyek soha meg nem jelentek, ma már irodalomtörténeti értéknek számítanak. Nem politikai okok miatt maradt a fiókban a kézirat – hiszen a gyerekirodalom ártalmatlan témának bizonyult mindig, csupán szerkesztői ostobaság áldozata lett az írás, mint évtizedeken át annyi jobbra érdemes gondolat.

– Költészet és gyerekköltészet külön nem létezhet – kezdte a kávéház márványasztalánál, elmaradhatatlan cigarettájával a kezében. – Gyerekeknek írni sokkal nagyobb fegyelmet kívánó, igényesebb költői munka.

– Gyerekkori olvasmányélményei is hozzájárultak ahhoz, hogy elkötelezte magát a műfajjal?

– Nem emlékszem, hogy gyerekkoromban úgynevezett gyerekköltészetet olvastam volna; a János vitéz és a Toldi voltak kedvenc olvasmányaim, Petőfi és Arany ezeket nem gyerekeknek írta. Később persze megtudtam, hogy a magyar költészet nem fogadja be az úgynevezett gyerekverset, alacsonyabb színvonala miatt. Az elmúlt húsz-harminc évben azért valamiféle jó fordulat következett be, hiszen jelentős nagy költőink írnak gyerekeknek.

– Önnek van konkrét mércéje a magyar lírában?

– Azt hiszem, hogy amit én gyerekköltészet címén műveltem az elmúlt húsz évben, az az Arany Lacinak című Petőfi-versből indult ki. Versben írom a meséimet, de gyerekverset alig írtam, és a legismertebb könyvem, a Vackor is az Arany Laci formajegyeit viseli. Ha én ma gyerekköltészetről hallok, természetesen Weöres Sándor jut az eszembe. Nem tudják a mai gyerekek, milyen szerencséjük van… Ő nemcsak költője, de zeneszerzője, térképírója, s egyáltalán mindenese a magyar irodalomnak.

– Ön különös élethelyzetbe került; kétéves kislánya majdnem egyidős az unokájával. Mit jelent ez az író Kormos István számára?

– Például azt, hogy sokat járok óvodákba és iskolák első osztályaiba. Bemutatkozás helyett egy kérdéssel szoktam kezdeni: Tudjátok-e, hogy mi történt a Harap utca három alatt? Kórusban felelnek: Megnyílott a kutyatár. A kétéves lányom három szót emleget nekem. „Izzik a galagonya ruhája.” Ennyire itt él köztünk Weöres Sándor, aki már életében klasszikus.

– Milyen hatásra és mikor kezdte el ezt a műfajt?

– Volt egy időszak az életemben, amikor a felnőttköltészetet abbahagyatták velem. Nem adták ki a verseimet. Majdnem önvédelemből kezdtem el, mint a bicikliversenyző, akit kiléptetnek a csapatból, de ő mégis kerekezni akar. Higgye el, nem jókedvemben kezdtem, de mikor az első sorokat megírtam, igazán jókedvem lett. Visszajött a gyerekkorom. A felnőtt Weöres Sándor is bizonyára meg akarta magából menteni azt a hajdanit, a kisgyereket. Velem is valami hasonló történt. Példaként állt még előttem Móricz Zsigmond Iciri-picirije és A török és a Mehemed. Benedek Elek meséin nőttem fel, és kevés könyv hatott rám úgy (pedig életem során sokat olvastam), mint ifj. Gál Mózes Magyar hősök és királyok című rég elfeledett könyve.

– Gyerekeink kedvenc meséi a Vackorok, az Ej, haj, Csibekas! a Zöldbajszú Marci, A zsiráfnyakú cica, a Luca széke… Reméljük, jönnek a következők. Nem hagyja abba a meséket most sem, amikor már sorra megjelennek „felnőtt” könyvei?

– Nem is lehet. Sokfelé jártam ebben a kis országban és annyi tudásra éhes gyerekkel néztem szembe, hogy ez előtt megretten a felnőtt ember, ha ír. Mindannyian várnak valamit tőlünk, felnőttektől. Példát, vagy mit?… Gondolom, a költőtől költészetet.

– Sokat beszélnek mostanában a gyerekműfajokról. Önnek mi a véleménye, hogyan kell írni a gyerekeknek?

– Gorkijt egyszer megkérdezték erről, és azt felelte: Ugyanúgy, mint a felnőtteknek, csak valamivel jobban. Persze, ez inkább szellemes fordulat, hiszen az értelmük még nem eléggé fejlett, az élettapasztalatukról nem is szólva. De nincs kétféle esztétika, az ifjúsági irodalom ugyanolyan törvények szerint fejlődik, mint a felnőtt. Ma már mindenki elismeri, hogy nem könnyebb a gyerekeknek írni, s hogyha más módon is, a valóság teljességét tükrözteti az ifjúsági mű is, ha igazán művészi… A gyerekek azt várják a költészettől, amit a felnőttek, valami csodát, varázslatot. Benedek Eleket olvasnak nagy izgalommal négy-öt évesen azok, akik minden autómárkát ismernek.

– Bizonyos, hogy valamiféle többlet kell ahhoz, hogy valaki irodalmi szinten tudjon a kicsikhez szólni. Mi ez a rejtély?

– Elmúltam ötvenéves, nagyapa vagyok… Egyik társaságban a múltkor azt kérdezték tőlem; mikor leszek már felnőtt? Nem hinném, hogy infantilis lennék, de felfedezték, hogy szeretek visszanézni. Visszavarázsolni a gyerekkort! Tudom, hogy testben nem lehet, de lélekben szeretnék hatéves lenni. Sokszor ezért írok. Azokkal a gyerekekkel akarok azonosulni, akik ott ülnek az oviban, a napköziben, akiknek mesélek… Egyszer egy nyolcéves kislány megkérdezte, hogy miért nem a saját meséimet mondom; Weörest, Nemes Nagy Ágnest, Tamkó Sirató Károlyt szoktam nekik olvasni. Nagyon szeretem Nemes Nagy Ágnes Lila fecske című kis könyvét. Őt a legintellektuálisabb magyar költőnek tartják, s mégis tud a saját hangjukon szólni a gyerekekhez.

– Csak az írás ideje alatt tart ez a gyerekkorvarázslat, vagy huzamosabb ideig őrzi magában?

– Én állandóan érzem a gyerekkort magamban, nemcsak az íráskor. Önfeledt állapot ez a korszak, és sajnos nagyon hamar vége van. Amikor betölti a hat évet, Vackor az óvodától így búcsúzik: „Isten veled ifjúságom!” A gyerek napról napra harcot vív az életben, már hatévesen, s mindegy, hogy csak azon a szinten; pont, pont, vesszőcske… Ez már küzdelem. Szerencséje a költőnek, hogy többet képzelődhet, mint például egy könyvelő, de azért nagyon remélem, hogy a könyvelőnek is sikerül olykor a gyerekkorába visszalépnie.

– Valamit pótolni szeretne így, amit annak idején nem kapott meg?

– A felnőtt szerintem a gyerekkorból csak a jóra emlékszik. Én egész napos iskolába jártam és ebédet is csomagoltak otthon. Emlékszem, egyszer egy teljes hétig nem ebédeltem, mert Mikszáth Két koldusdiák című könyvéért elcseréltem az ebédemet. Az éhezésre nem emlékszem, csak az örömre.

– Úgy tudom, eléggé későn kezdett el írni.

– Igen, húszéves koromban. Nem tudom, miért. Minden új versemet ma is kegyelemnek tartom. Mert a jó verset a költő, azt hiszem, sohasem önmagának köszönheti.

– Ha kész a vers, „kipróbája” a kislányán?

– Nem. De három hónapos korában Weöres Sándort olvastam neki, később pedig Határ Győző drámáit. Rengeteg játéka van a gyereknek, babák, állatok, és én nevezem el őket. A kutyája Ákom-bákom, a fababája Lupityinkó, a mackója Habakukk. Játszani szoktunk. Ő elbújik és azt kéri, hogy keresse meg valaki a játékai közül.

– Ön régi, feledésbe merült szavakat varázsol elő, amikor azt írja; a nyúl töprenkedik, a fecskék sipogatnak, a csengő hilintázik, az egér kuncorál. Az a gyanúm, hogy olykor szóteremtésre is vetemedik…

– Sok a tájszavam. Nagyanyámtól sok ismeretlen szót kaptam. A „kuncorál” például népköltés, erdélyi szó. Felködlenek az emberben ezek a régen elfelejtett szavak, mint egy emlék. A nyelvvel különben is állandóan foglalkozni kell.

– Hihetjük-e, hogy ezek a fogékony emberkék visszahozzák a köznyelvbe a használaton kívüli szavakat?

– Ezt csinálják a költők. Nagy László verseiben például én is sok olyan szóra akadtam, amit valamikor tudtam, de elfelejtettem.

– Vannak nevelési elvei? Adjon nekünk tanácsot!

– Nagy titok számomra a nevelés. Ez az anyák dolga. Én a meséimmel sem akarok nevelni. Egyetlen szándékom van, hogy jót nevessen a gyerek a mese végén. Az Írószövetség párttitkára mondta egyszer: „Nincs semmi politika a verseiben. Ez nem helyes.” Tanácsom azért van, egyetlenegy: Csak jókedvünkben csináljunk gyereket, akkor nagyon jól sikerült ember lesz!

– Mi az, amit nagyon szeretett volna az életben, de nem sikerült?

– Mindig szerettem volna az irodalom helyett valami tisztességes szakmát megtanulni, de már késő… Azt hiszem, jó botanikus lettem volna. Növénynemesítéssel foglalkozni szép dolog lehet…

– De embernemesítéssel sem utolsó! – kotyogok közbe, de ő elengedi a füle mellett, és folytatja.

– Most lektor vagyok a Móra Kiadónál, s mivel sok dolgom van még, elhatároztam, hogy a fizikai halált kikapcsolom az életemből… Most klasszikus költészetet szerkesztek felnőtteknek, a Magyar és a Világirodalom Gyöngyszemei című sorozatokat.

 

Műhelybeszélgetés

Kormos Istvánt nem nagyon mertem terveiről faggatni. Nem ő riasztott el, hanem a vállalkozás szinte hiábavalósága. Nem várhattam ugyanis pontosan körvonalazott terveket – így hát csak egy kérdéssorozatra futotta az erőmből: Min dolgozik? dolgozott? fog dolgozni? Azaz: mit is csinál?

Az író, ha lábát lógatja is, vagy a Duna-parton könyököl, vagy sakkozik, vagy macskák játékát nézi, mindig csinál valamit, vagy készül valamire. Ha általában verset ír, különösen. Ez nem misztifikáció vagy fölmentési kísérlet a munka alól. A vers, amire készül, esetleg csak öt év múlva bukkan föl emléke elemeiből. De a költészet jelenléte benne állandó, akkor is, amikor évente csak három verset ír; csak a versgyárosok érzik – tisztelet a kivételnek, a sokat író Nagy Kivételnek –, hogy naponta írni kell. Csakhogy a költészet nem pontszerző verseny.

És ön hogy áll a költői „terméssel”?

Egyszer André Frénaud társaságában voltam Párizsban. Arról folyt a szó, hogy a jelenlevők közül kinek hány verse van. Frénaud azt mondta, hogy ő kétszázötvenet írt. Nemes Nagy Ágnes: „Alig százat.” Megkérdezte Frénaud: „És Kormos?” Megmondjam-e az igazat? Hosszas habozás után kinyögtem: „Ötöt.” Szegény Gara Laci hátba vágott, hogy ne hülyéskedjek, pedig körülbelül ez volt az igaz. Szegény Yorick című verskötetemben hetvenkét vers van, huszonhét év termése; az elmúlt három évben majdnem negyven verset írtam, de Frénaud-nak talán ma is azt mondanám: „Ötöt.” Az ilyenre, mint én, valaha azt mondták: alanyi költő. Mivelhogy csak magamról írok, velem megtörtént dolgokat vagy magamra vonatkozó ábrándjaimat. Talán ma már nem kell ilyen költő, de a bőrömből kibújni nem tudok. Ha valaki elfog egy hangot az enyémből, amit saját sorsára vagy saját életére vonatkoztat, már csináltam valamit. Számomra ez is vagy főképpen ez a közéleti vers: „Mért görbül kicsikém a szád?/ Új inget gondolok reád” – ahogy József Attila írta, évtizedek távolából is üzenve, s úgy érzem, egyenesen nekem. Kora társadalmi hátterét tolja elém ebben a két sorban, ugyanolyan erővel, mint például a Mondd, mit érlel vagy az Öt szegény szól soraiban. A költő csak gondolja az inget kedvesére, megvenni nem tudja. A szívemre bízza, mit fogok föl belőle.

Mégis, mi az ön legközelebbi terve?

Remélem, hogy sikerül megírni hatodik versemet is!

 

Tíz kérdés…

Kicsi a szoba, ahol ülünk, de Kormos Istvánnak nem sok hely kell. Kevés a tárgya most már, a könyvét is kölcsönadja, ha az ingét, cipőjét kérné valaki, akkor sem töprengene. Pici lánya kukucskál be az ajtón, bizonyára, mert tudja: odabenn várja egy felnőtt kisfiú, aki az apja, akivel játszani lehet, s aki mesél. Magam is azon gondolkodom, ha majd a mese megkezdődik, lehet-e kérdezni tátott szájjal.

 

Hadd emlékeztessek elsőül Szegény Yorick című köteted fülszövegére: kétéves fiú ül a porban, fém hőmérőtokkal játszik, csorda vonul el fölötte, bőgve-rugdosva egymást, de a kölyök csak gajdol, tölti a tokba a homokot… Arról van-e itt szó, hogy téged, ftttyet hányva a halálra, a költészet kiválasztott, vagy egyszerűen valami fontos és szép játékról, melyet mindmáig forgatsz a kezedben?

Ez a könyv 1971-ben jelent meg. Előző „felnőtt” verseskötetem huszonnégy évvel korábban. Be kellett tehát mutatkoznom. Juhász Ferenc írt ugyan rólam, de, mondjuk, Csokonai összes műveihez méltó szavakat. Hosszú csönd után nagyon jólesett ez a gesztus, mégis úgy gondoltam: magam is mondok valamit. Így aztán elkészült az önéletrajzom: kétéves koromig rögzítve életemet. Azóta kritikusaim is föl-fölemlegették kedves játékomat, mintha ez osztályhelyzetemet jelképezné, vagy mintha emlékemmel csupán az olvasóra kívánnék hatni. Valójában a Héderváry-kastély szemétdombján találtam, s jó volt játszani vele. Később kaptam komolyabb játékot is: anyám bátyja csinált nekem egy pici szekeret. Pontosan olyan volt, mint az igazi. Nagy komondort fogtam a rúdjához. Naphosszat szekereztem, éjjel pedig fölébredtem, s nem tudtam a lábamat mozdítani. Emlékeztem: álmomban láttam az óceánt – szobornak képzeltem. Egy ember alakjának, aki meghalt. S mintha repülőgépről láttam volna a fekvő négert vagy eozinfestékkel befestett figurát. Szalagszerű folyó egyik partján volt a feje, a másikon a lába. Átszaladtam a testén. A hasán akkora lyuk volt, hogy ki kellett kerülnöm. Így keltem át az óceánon, s megébredve nem tudtam lábra állni. Nagyanyám beültetett a kis szekérbe, és szülőfalumból, Mosonszentmiklósról átvitt Öttevénybe. Az orvosról, gyógyulásomról már nincs emlékem. De tudom, a könnyen gördülő szekérkén visszafelé már én húztam nagyanyámat.

„Gyermekkorod Atlantiszá”-ban öregapádra „Ráhúznak az útja végén / csudainget”, öreganyád „egyik kezét sírva fogja / hátához odanőtt koporsója”: édesanyádat pedig így idézed: „Aki világra hoztál / fiadnak sose mondtál / hozzám egy pisszt sem szóltál / magadhoz nem karoltál.” Mi történt valójában, hogy emlékük ilyen kétféleképpen fáj?

Nem volt apám, s anyám belehalt a szülésbe. Én pedig, törvénytelen poronty, nagyszüleim nyakán maradtam. Tíz gyermeket tartott el nagyapám, aki a Héderváry-birtokon volt cseléd, s tulajdonképpen kedves embere a grófnak. Komondorunk okozta a bajt. Az egyik intéző megparancsolta, hogy tüntessük el, mert meg fogja becsteleníteni a grófi kutyákat. Öregapám átvitte a komondort a jeges, téli Dunán, de az a szőrére fagyott jégcsomókkal hazasompolygott. Ezután történt: az öreg épp az ökröket fogta ki, kezében tartotta a járomszöget. Azt mondja akkor valaki: agyonlőtték a kutyát. Nagyapám erre nekiesett az intézőnek. Kiadták egész évi kommencióját, s fel kellett jönnünk Pestre. Nemkívánatos elem lett az öreg, akinek persze nem volt osztályöntudata, csak a természetes reflexek működtek benne, amikor a kutyáját megtorolta… És nagyanyám? Végzett vagy másfél elemit, s talán már tízesztendősen cselédsorra jutott. (És ez a parasztasszony nyolcvanéves korában elolvasta a Vörös és feketét, s vele láttam a Warrenné mesterségét.) S hogy miféle nevelést adott? Vallásnak ennyit: „Köszönj mindenkinek, ha kell, napjában tízszer is.” Este pedig kötelező volt lábat mosnom. „Mondd, fiam: Jézus – aztán dögölj!” – ez volt a jó éjszakát. Tagadtuk volna az Istent? Csupán nem emlegettük. Sem imában, sem káromolva. Vagy egy másik eset. Néhány jóindulatú bírálóm szerint én találtam ki a népi szürrealizmust. Holott azt a nép találta ki. Nagyanyám például. Már a halála előtt, hogy egyszer hazaértem, látom: mozdulatlan arccal, behunyt szemmel ül csak a széken. Hirtelen az volt az érzésem: meghalt. „Min gondolkodik, nagymama?” – kérdeztem riadtan. Lassan kinyitotta a szemét, rám nézett, s ennyit mondott: „Széken.” Hát ez a népi szürrealizmus.

Hogy ki mit talált fel, s mit kapott örökbe, talán mindegy is. Mindenesetre jól sáfárkodsz az örökséggel. Vagy egyszerűen: azzal, amit útravalóul az iszákba kaptál. S mi volt még abban a tarisznyában, miféle „hamuba sült pogácsa”?

Egy ponyvaregény. Második elemista koromban ugyanis vörhenybe keveredtem. Meleg nyár volt, s feküdnöm kellett hetekig. Unalmamban kutatni kezdtem. Egy régi vesszőkosárban egyszer csak kincsre akadtam. Sobri Jóska, az úri haramia – ez volt a múlt századi ponyva címe. Ez a könyv sok évtizeddel megelőzte Virginia Woolf „időjátékát”: azt a könnyed cikázást, ahogy Orlandója előre-hátra közlekedik a történelemben. Az én Sobrim eredetileg gróf volt, aki szerelmi bánatában szíven lőtte magát. Kőtörő Béni bandája ki akarta fosztani a kastélyt, de ez a „halott” gróf fel is ült a ravatalon, s azt mondta az álmélkodó betyároknak: „Akarjátok-e, hogy a vezéretek legyek?” Akarták. Részt vett a mi 48-unkban, majd annak leverése után szemrebbenés nélkül az 1789-es nagy francia forradalomban termett, ahol is beleszeretett egy comtesse-be (komtesszébe – ahogy én akkor áhítatosan mondtam), amiért természetesen gályarab lett, fellázadt, átvette a parancsnokságot, fölfedezte Amerikát (elképzelhető, mekkora válságba kerültem Kolumbusz miatt!), ott máris szerelmes lett Ördöngös Xamambi indián törzsfőnök világszép lányába, de megtudta, hogy otthon véget ért a Bach-korszak, ezért (minthogy természetesen ahhoz is értett) hazajött vasutat építeni… Azt hiszem, ezek után nem csodálható, elhatároztam: márpedig én író leszek! De sajnos nem jutott eszembe semmi. Kis szerelmeimet viszont attól kezdve mindig megvédtem a túlerővel szemben is. S minthogy nem tartozom az erősek közé, rendszerint alulmaradtam. Akkor meg cseresznyét dobáltam le a lányoknak a legmagasabb fáról, vagy borjú nagyságú kutyák közt átvezettem őket idegen tanyákon, megjátszva a rettenthetetlent. Ez az erőmön felül vállalt hősködés, azt hiszem, mindmáig megmaradt bennem.

S volt-e valóságos eszményképed? Annak nevezhető-e a három „mecséri Villon”: Balázs, Bálint és Boldizsár? Vagy a képzelet szülötte ez az írásaidban oly elevennek tetsző pikareszk hármas?

Fametszetű verseimben valóban többször megjelennek. Ezek a paraszt Villonok, társadalmon kívüli alakok gyakran feltűntek mifelénk, s nagyon imponáltak nekem. Talán mert malacot loptak? Inkább azért, mert a fennálló hatalommal szemben ők testesítették meg a bátorságot. Emlékszem egy mosonszentmiklósi búcsúra. Szinte a csendőrök szeme láttára fosztották ki a zsugori bábsütő árust. S mire a bábos beszélni mert, bottal üthették a nyomukat. Több mint negyven év telt el azóta, oly sok idő, hogy ha rájuk gondolok, el kell töprengenem: valóban voltak-e, vagy csak a fantáziámban élnek? De mondhatom: voltak. S amikor éveket töltöttem Párizsban, s Villon utcáin jártam, velem volt gyakran az arcuk. Ahogy az én Sobri Jóskámé is a forradalom helyszínein.

De most még menjünk vissza Pestre, pontosabban: Pestszenterzsébetre, ifjúkorod környezetébe. Minthogy korán felkerültél: kötődtél-e annyira szülőföldedhez, hogy volt már mitől elszakadnod?

Nagyon rosszul éreztem magam Budapesten. A távolságok kilátástalansága nyomasztott, s jövőmet is elég reménytelennek láttam. 1940-ben befejeztem az iskoláimat, s esztendőkig tisztviselősködtem. Nem szeretem ezeket az éveimet. Egykori álmaimat annyira elfelejtettem, hogy eszembe se jutott elhatározásom, hogy egyszer majd írni fogok. Ilyen szürkén telt az időm, igaz, akkor már nagyon érdekelt az irodalom. S azzal is milyen furcsa kapcsolatom volt! Egyik legjobb barátom a háború éveiben két nagy nevet hordott tarsolyában: Mécs Lászlót tartotta a legnagyobb költőnek, a legjelesebb írónak pedig vitéz Somogyváry Gyulát. Amikor én – nem tudom, milyen ösztönre hallgatva – megvettem József Attilát, aztán hat pengőért Weöres Meduzáját, később pedig Sinkát, barátom jókat röhögött rajtam. (A sors iróniája, hogy 45 után nem József Attilát, hanem Sinkát vágták a fejemhez. Sinkát, akivel az egész életükben a földön háló pusztai emberek igazán bekerültek az irodalomba. Petőfi juhásza még nagyot ütött botjával a szamár fejére. Sinkáé nem ütött, nem üthetett, mert a szamár kenyérkereső társa volt.) De akkor persze már más gondom is akadt, mint az irodalom. Katonaköteles lettem, be kellett volna vonulnom. „Szerencsémre” házunkat 1944 áprilisában, a legelső légitámadáskor szétvitte a bomba. A Medvetáncot meg a Szabó Lőrinc-összest sajnáltam, de így nem ért utol a behívó. A házból azért mégis megmaradt valami: egy gyermekkoromban oly sokszor használt vasmozsár meg a törője. Ennek emlékére írtam Mozsár című – „közéleti” – versemet. Ennyi az egész:

 

Húsvét előtt, karácsony előtt, hányszor törtelek-zúztalak! dió, cukor, mák, dió, cukor, mák, szétzúzódott az a világ, széttördelődött az a világ, s te VAGY, hogy lássalak.

 

Én így értelmezem a közéleti kifejezést. József Attila legigazabb közéleti sorai szerintem az ilyenek: „Mért görbül kicsikém a szád, / Uj inget gondolok reád.” A költő csak gondolja kedvesére az inget, nincs pénze megvenni, olyan a világ… Maradt tehát egy vasmozsaram, s barátaimhoz költöztem, akik azt hitték, föl vagyok mentve. Oroszszimpátiából kucsmát hordtam, hősködve (és felelőtlenül) csatangoltam az utcán. Galántai nagyszüleimtől hazatérőben ért el Szálasi hatalomátvétele. Állt a vasúti forgalom, fölkapaszkodtam egy német katonavonatra, nagy szerencsémre a németek géppisztollyal „letessékeltek”, mert pár perc múlva (akár a Szent István-napi tűzijáték), a levegőbe repült az egész szerelvény. Nagyjából ez az én pesti „beilleszkedésem” története. A háború egyet s mást helyettem is megoldott.

Mint más beszélgetéseidben, s írásaidban is: József Attilát s megint csak József Attilát emlegeted. S akkorra keltezve szereteted születését, amikor a költő neve még nem vált (nem is válhatott) divattá. Holtában is ő tette meg hát veled az első költői lépéseket?

Gyakran mentem, mentem az utcán, és József Attila-verseket motyogtam. A szembejövők rám csodálkoztak. Zavartan elhallgattam. De még ma is sokszor mondogatom őket magamban, mert a verseket és a telefonszámokat megjegyzem könyv nélkül is. Ha egy barátom telefonszáma megváltozik, automatikusan elfelejtem a régit. De a verseket megőrzöm. Tizenhét éves koromra (amikor még többet jártam Fradi-meccsre, mint amennyit olvastam) körülbelül kétszáz József Attila-verset tudtam, nagyjából annyit, mint ma. Adyt csak később ismertem meg – furcsa, fordított építkezés volt ez. Mintha a fiú teremtette volna az apját. Pedig valószínűleg azonos mértékkel mérhető mindkettő: az óriásokéval. József Attilát talán az árvasága miatt szerettem meg. Amit megírt, ahhoz – átélve – oly közel voltam! Nagyon lent játszódott az én gyerekkorom is. (Aminek, talán butaság, így utólag tulajdonképpen örülök.) Sok kedves költőm van persze rajtuk kívül is. Az élő magyar költészetből például Jékely Zoltán, Nagy László, Weöres Sándor, Lator László, és folytathatnám a sort… Ha viszont „kiszorítósdit” játszanánk, József Attila maradna meg, mert ő volt számomra az utolsó menedék… De az első eleven költő, akivel megismerkedtem, más volt. Szabó Lőrinc 45-ös naplójában – nevem említése nélkül – ír néhány sort rólam. Megírja, hogy járt egy családnál, s ott találkozott egy fiatal költővel. Annak a verselése „szürrealizmus, népi hangon”. Tehetséges, de kicsit merev… Már említett budai ismerőseimnél laktam az idő tájt. A háziasszony barátnője volt Pap Károlynénak (aki sokat fáradozott Szabó Lőrinc igazolása érdekében). Vele együtt érkezett egyszer két férfi: Szabó Lőrinc és Fodor József. Egész délután verseimet olvasták, szinte betűről betűre szétszedve őket. Fodornak minden tetszett. Szabó Lőrincnek semmi. Nagy élelmiszer-nyomorúság volt még akkor. Házigazdám csatos üvegbe badacsonyit töltött, mellé csabait, diós és mákos bejglit csomagolt. Megkért, vigyem el Szabó Lőrincékhez. Fölháborodtam: mit képzelnek, ilyen nagy költőt megalázni?! Szégyenkezve olvastam mostanában, mennyire nyomorgott akkoriban. Hát ennyit ért az én romantikám.

Ez tehát, „fölfedeztetésed” története. Csakhogy Kolumbuszod nem hajón érkezett hozzád, hanem a romos pesti utcákon gyalogolva. A folytatás is ilyen prózai volt?

Különösebb „ünneplésben” sohasem volt részem. Első könyvem, Az égig érő fa, 1946-ban jelent meg. Szabó Vladimir illusztrálta. Népmeséket dolgoztam fel versben. Később rengeteg ügyetlenségre jöttem rá. Az egész könyvet átdolgoztam. Költeményeimet a Diárium aztán újból és újból közölte. S minthogy a szerkesztő nem dobta el az azonos típusú szedéseket, egyszer csak megjelent Dülöngélünk című kötetem; kétszáz példányban adták ki. Ennek alapján kerültem be a Négy nemzedékbe, Sőtér István híres antológiájába, Füst Milán, Kassák Lajos, Áprily Lajos és (akkor még F.) Nagy László mellé. Juhász Ferenc is megjelent már akkor, de még nem volt önálló kötete…

A köztudat szerint nem sokkal ezután pályád nagy csöndje, „szünete” következik. Hiszen „csak” gyermekverseket, fordításokat publikáltál – negyedszázadig. Én „hangosnak” és teljesnek hiszem ezt a pályaszakaszt is. Úgy gondolom: tulajdonképpen sohasem hallgattál…

1945-ben a magamfajta minden idegszálával, esze legrejtettebb zugaiban is érezte, hogy az ő világa jött el. 1950-ben nem érezhette ugyanezt. Ezért hát voltaképpen védekezésül kezdtem el a gyermekirodalommal foglalkozni. A szónak a legmagasztosabb értelmet tulajdonítva, hisz valójában nincs is gyerek- és felnőtt költészet, csak költészet van. Csupán az olvasók mások. Önvédelemből írtam, amikor a jéghegyek megjelentek életünkben, meg aztán a nagylányom is kicsi volt még. A költőnek múzsa kell. A gyermekversírónak: gyermekmúzsa. 1970-ig sok ilyen könyvet írtam. Akkor ismét „felnőtt”-verseimet közölte az Élet és Irodalom, majd Pándi Pál is azt kért tőlem a Népszabadságba. Küldtem egy százsorosat. Meg is jelent az Óda a kukoricához. Sok olvasólevél érkezett, sokan gratuláltak. Örülök – mondtam –, mert ezzel a verssel 1950-ben úgy kivágtak a Csillagtól, hogy a lábam se érte a földet. Pedig nincs benne olyan szó, amely miatt akkor ne jelenhetett volna meg. Mindezek ellenére se hittem magam soha üldözött költőnek, mert úgy éreztem: itthon vagyok. Én nem bizonygatom a hűségemet. Az anyjához való ragaszkodását nem hajtogatja az ember. Az arcán levő ráncokkal együtt: vállalja. Bizonyítson, akinek bizonyítania kell.

Indián ráolvasásoktól, bájoló énekektől, ismeretlen francia költőkön, Chauceren át az orosz népköltésig, Mandelstamig, Max Jacobig, André Frénaud-ig igen sokfélét fordítottál. De leggyakrabban mégis Párizs, a francia szellem hatásával találkozik az olvasó verseidben.

A „hallgatás” évei alatt mentem ki Párizsba néhány esztendőre. Néha elutaztam Normandiába. Kis falu ott Jumièges, egykori katedrálisából készítették nyolcszáz esztendeje a párizsi Notre-Dame-ot. Mekkora lehetett, ha még maradt is kő! Hát ilyen ország Franciaország. Én mégis ott írtam Tél Normandiában című versemet; Ásványrárót, Mecsért, Lébényt, a győri halpiacot idézem benne. Ez a szerelmes vers valójában a honvágy verse volt. Nem sokkal később haza is jöttem. De azért fontos volt számomra (mint egész költészetünknek) Párizs. Szelleme, az, amit Európának adott, s persze a mai hétköznapja is. Megismerkedhettem nemcsak a francia költészettel, hanem személyesen a ma élő költőkkel is. Megismertem mindenekelőtt Frénaud-t, líránk nagy barátját, a francia Illyést. (Akit ők sajnos korántsem becsülnek annyira, mint mi Illyés Gyulát…) Mondják, nagy hatással volt az én újabb verseimre Párizs. Lehetséges, de az első gyermekkori mondókák, saját népköltészetünk, minden jó (hazai és külhoni) elődöm, utódom szintén hatott rám. Ez utóbbiak is hatottak természetesen, akiknek első lépéseit, kibontakozását figyelemmel s szeretettel kísérem. Talán azért is, mert a Móra Könyvkiadónál egyik munkám, hogy (sajnos ritkán) néhányuk első könyvének születésekor bábáskodjam. Nehéz persze mindenkire igazán s jól figyelni. A versírás minálunk újfajta népművészet lett.

Derű és életöröm s valamiféle „kisfiússág” járja át egész költészetedet. Lehet-e felelősséggel mai korunkban ennyire harmonikus az ember?

A magyar költőktől – már szinte a Halotti beszéd óta – a leghétköznapibb dolgokra várnak receptet. Az írónak ezért mindig „népben” kellett gondolkodnia. Legszemélyesebb dolgaimat is úgy írom hát, hogy elképzelem azt az utazót, aki – mondjuk, a villamoson – a verseim fölé hajol. S ha bármilyen személyes nyavalyáját rögzíti is az ember, minden vers ajándék, egy-egy új napos napom. Hiszen elolvashatná nagyapám is vagy az a vén normandiai paraszt, Monsieur Bienvenu, vagyis: Istenhozott úr, aki szembejött egyszer velem az úton. S mert éppolyan volt, mint az öregapám, egy darabig, egyfelé tartva, jól elbeszélgettünk.

 

Délutáni beszélgetés…

Kormos István a nyerő vesztes. Születése pillanatától vesztésre áll, és veszít. Nagy tételekben veszít. Mindent, szülőket, családot, biztonságot, pénzt, könyvet, lakást, munkakedvet. Most, hogy elmúlt ötvenéves, már ünnepelhetnénk is, mint a legnagyobb vesztőt, ha nem állna közben nyerésre. Mindig veszített, most mégis nyerésben van. Úgy vesztett, hogy nyert. Az oltalomban felnőtt szerencsés vetélytársak közül sokan eltávoztak már, megölték magukat, vagy belehaltak valamibe. Kormosnak viszont komoly tartalékai vannak. Tehetséges, ír, humora van, belső békéje, élvezi a játékot, az italt, a szerelmet is.

Szerkesztőségi folyosókon szoktunk találkozni, futólag a kávéházban, irodalmi matinékon. Soha nem tartoztam Kormos baráti köréhez, nem is tartozhattam. Ha most behunyom a szememet, egy szürke pulóveres, mosolygós férfit látok magam előtt, aki talán szégyenli az elesettségét. Ironizál, anekdotákat mesél három barátjának, akik gondterhelten állnak körülötte, úgy tesznek, mintha figyelnének, de közben lázasan törik a fejüket, hol lehetne albérletet szerezni Kormosnak, mivel ismét nincs lakása. Napok óta állva alszik a Blaha Lujza téren, arccal a lebontott Nemzeti Színház felé fordulva. Mindenki szereti, elfogadja, örül, ha találkozik vele. Mesélnek róla: „Találkoztam Kormos Pistával, állt ott szegény… Kormos is mondja… Épp Kormos mesélte tegnap… Szegény Kormosnak megint nincs lakása… Réz Pali mondja, hogy Kormos… Képzeld, Kormos írt egy verset…”

Kormos nekem nem ilyen. Kormos számomra udvari ember. Nem úgy értem, hogy bejáratos az udvarhoz, inkább úgy mondanám, nélkülözhetetlen az udvarnál. Ott a helye. Nem kell feltétlenül királyi udvarra gondolnunk, lehet az egy távoli fejedelemség, vagy egy kopott körúti szerkesztőség is. De aulák, termek, előcsarnokok, folyosók feltétlenül kellenek hozzá. És titkárok, titkárnők, hercegek, udvarmesterek, lovagok; szóval emberek. Kormos áll köztük, beszélget velük, és ezáltal hitelessé teszi őket. Mindez nem kerül nagy erőfeszítésébe, nem is tudja, hogy mit csinál. Megy a folyosón, cigarettázik, és ettől a kívülálló szemében a szerkesztőség valódi, hiteles szerkesztőség lesz. Sokad magával áll a fenséges Tükörteremben, s a hercegek, grófok, méltóságos udvari emberek között a király belépésére várakozik. Kormos nélkül a látvány megrendezett is lehetne, akár egy beállított filmjelenet, de ahogy a kamaráshoz fordul, s tünékeny mosollyal a szája körül újra és újra a királyi lakosztályból nyíló aranyozott ajtó felé tekintve mesél valamit, nyilvánvaló, hogy pillanatok múlva belép a király, tehát Versailles-ban vagyunk, valódi a palota, a főurak, a kor és a király. Kormos lenyűgözően tud hitelesíteni egy helyzetet, kort, közeget, személyiséget vagy hatalmat. Észrevétlenül, önkéntelenül, de ez nem azt jelenti, hogy a hercegek között untermann. Észre sem veszi a király, hogy az udvarban van, mivel annyira természetes a jelenléte, mint a falaké, bútoroké. De ha egyszer mégis megkérdi a véleményét valamilyen államügyben, a beszélgetés nyomán néhány hitványabb hercegi fej porba hull. Hamarosan a király bizalmasa lesz, s amikor XIV. Lajosnak megtetszik egy Susanne nevű szolgálólány, aki az éjjeliedényeket szokta a hálótermekből kihordani, Kormos adja kölcsön a szenespince kulcsát. Két csalánzsákot is terít a szénre, nehogy a felség bekoszolja a térdét. Mindezt könnyedén, mellékesen, mintha Csurkáról lenne szó. Ezt nem lehet megtanulni, ez képesség, a személyiség kisugárzása.

Kormos jó költő, és azok közé tartozik, akik a forrásból vagy közvetlenül a forrás közelében merítettek a csermely vizéből, és kulacsokban magukkal vitték hosszú vándorútjukra. Így szerencsésebb a lapályon és a deltavidéken élő társaknál, akik tiszta forrásvizet soha nem kortyolhattak. Kormos István Mosonszentmiklóson született 1923. október 28-án. Művei: Az égig érő fa (verses mesék, 1946); Dülöngélünk (versek, 1947); A tréfás mackók (verses mesék, 1954); Mese Vackorról, egy pisze kölyökmackóról (1956); A repülő kastély (verses mesék, 1957); A muzsikás kismalac (verses mesék, 1960); Vackor világot lát (1961); Szegény Yorick (versek, 1972); Ejhaj, csibekas (verses mesék, 1973). Fehér mágia (válogatott versfordítások, 1974); N. N. bolyongásai (versek, 1975). Sokat fordított, többek között Chaucer, Burns, Puskin, Tu Fu, Max Jacob, André Frénaud, Vuorela verseiből. Kétszer, 1955-ben és 1972-ben, József Attila-díjjal tüntették ki. Jelenleg a Móra Ferenc Könyvkiadó főszerkesztője.

Kormos István egy 2,20-szor 4,60-as csőben lakik az Üllői úton. Az ablakon vasrács. A rácson át az Egyetemes Evangélikus Egyház imatermére látni. Az udvaron Luther-szobor áll. A körfolyosón cserfes, evangélikus szomszédasszonyok sietnek ide-oda. A rácson át megvillan színes ruhájuk. Az ablak nyitva, így a szélesebb mozdulatok nyomán bizonyos illatfelhők is bekeverednek a szobába. A cső valamikor a lakás leválasztása előtt talán folyosó volt. Kormos családtag az evangélikus házban. Az ajtón túl vannak még szobák, de ott a megértő szülők engedelmével inkább Luca lánya és Márta asszony rendezkedett be. Kormos Pista világa a cső. A cső tele van Kormos kincseivel. Ágya van, íróasztala, sok szép könyve, franciák is, képei, egy zöld árnyalatú Bálint Endre, Gross Arnold, Nagy István gyönyörű szénrajza a falujáról, Fajó János kompozíciói és egy Hantai Simon. A heverő és az íróasztal felett metszetek, Párizs és környéke a XVIII. század elején, Magyarország térképe ugyancsak a XVIII. századból. A polcon cseréptál, a földön torontáli szőnyeg. A könyvespolc oldalán József Attila-vers függ bekeretezve, eredeti, saját kézzel írt vers, még a nyomdai jelek is rajt vannak. A Lassan, tűnődve feledhetetlen sorai. Már sárga a papír. Összeszorul a szívem.

Amikor érkeztem, Kormos kint állt a gangon. Piros fehér kockás inget és szürke nadrágot viselt. Integetett. Néztem őket, Luthert és Kormost. Én is integettem. Bent a lakásban olyan érzésem támadt, mintha rokonokhoz érkeztem volna. Márta asszony azonnal bort ígért, Luca, Kormos Pista hároméves kislánya elmesélte, hogy az almás rétesből nem engedett a nagypapának enni, mert azt nekem kell majd felfalnom. Megérkezett a bor, egy üveg Beaujolais, COQ Rouge. Kormos kibontotta, közben halkan beszélt:

Ez a nagy francia forradalmat idézi, de ne írd meg, mert ilyet ittál Illés Endrénél, s most úgy érzem, hogy egy fontos tanulmányát loptam el Bandinak.

Jó, nem írom meg, de hát akkor mit írjak?

Írd azt, hogy pusztamérgesi kadarkával kínáltalak, az Ilia Miska kedvenc bora, mindig azzal kínált, ha Szegeden jártam. És csak miatta mentem mindig Szegedre. Ő szerkesztette a legjobb lapot, ami az utolsó tíz évben megjelent; a Tiszatájból remek lapot faragott, csodákra volt képes. Nemcsak a teljes magyar irodalmat aktivizálta, beleértve a legfiatalabb erdélyi költőket is, hanem a szomszéd népek, a rokon nyelvűek irodalmát is. Lengyel és finn számot csinált, ő ismertetett meg, legalábbis engem, a kolozsvári Szilágyi Domokossal és a sepsiszentgyörgyi Farkas Árpáddal, ő hívta fel a figyelmet Sütő Andrásra…

Belekortyolok a pusztamérgesivé változott Beaujolais-ba, aztán Kormosra nézek, aki nem bír leülni. Járkál a csőben.

Evangélikus vagy?

Nem, katolikus. De a katolicizmus egész életemben csak mint emberi produktum érdekelt.

Szereted a franciákat?

Kamaszkorom óta, mióta Villon és Rimbaud verseit olvasom. Aztán úgy adódott, hogy 63-ban egy évre kimentem Párizsba. Visszajöttem néhány hónapra, majd újra kimentem két évre.

Hivatalosan?

Nem, egy szerelem miatt. De az a francia lány nem akart Pestre települni velem. Azt mondta, hogy akár az Északi-sarkon is élne velem, de itt nem. Csakhogy egy magyar költő nem élheti le az életét se Párizsban, se az Északi-sarkon, akármilyen nyavalyás az élete és a műve, itthon a helye.

Miből éltél?

Szerencséből. Gara Laci összeismerkedtetett néhány francia költővel, akik az ő magyar antológiáját fordították. Jean Rousselot-val, aki a Halotti beszédtől Csoóri Sándorig sok költőnket lefordította, engem is, sőt Az ember tragédiáját is, Pierre Emmanuellel, André Frénaud-val, aki igen jó barátom lett. A költők barátsága biztosította párizsi éveimet, mert az ő révükön lektorálhattam a Seuil és a Gallimard kiadóknak. Persze, nem szakadtam bele a munkába, úgy emlékszem párizsi éveimre, mint hosszú láblógatásra. Még pókereztem is, kemény valutában.

 

Valahonnan előkerül egy üveg whisky. Kormos töltöget magának. Én vörösbort iszom.

 

Beszélgetésünk ügyében elég késői órában hívtalak. Nem voltál itthon. Éjszakázó életformád van?

Nem vagyok éjszakázó. De éppen tegnap éjjel is kártyáztam. Csukás Pistáéknál, Csukással és Réz Palival…

Meddig?

Háromig. De reggel fél hétkor keltem. Nem bánnám, ha ebből a kártyázásból kiderülne, hogy semmiféle értelemben nem vagyok példakép. De kinek is lehetnék példaképe?

Keveset írtál.

Nem az egyéb szenvedélyek miatt, mert azért az írás a legnagyobb szenvedélyem. Egyszer ugyan Párizsban együtt ültem Frénaud-val és Nemes Nagy Ágnessel, arról volt szó, hogy kinek-kinek hány verse van a társaságban. Frénaud azt mondta: kétszázötven. Ágnes százat mondott, nekem csak öt versem volt még abban az időben, legalábbis annyit tartottam versnek az addig írtakból.

Jól érzed magad ebben az életformában, vagy nosztalgiád van egy másik után?

Nézd, az én életformám sokaké. Szeretek játszani, tulajdonképpen csak játékon vesztem össze emberekkel. Majdnem minden sport érdekel. De huszonöt éve múlt, hogy ugyanaz a munkahelyem, a Móra Könyvkiadó. Volt olyan évem, hogy tíz különféle albérletben is laktam, emiatt kellett a személyi igazolványomat kicseréltetnem, mivel betelt a lakcímváltozásoknak fenntartott rovat, a munkaviszonyom 1950 óta változatlan. Az általános bizalmatlanság éveiben se rúgtak ki, s nem volt fegyelmi ügyem, bár voltak idők, amikor kifogásolható lehetett a munkamorálom.

Az írói munkában nem zavaró kötöttség ez?

Nem. Lehet, hogy kiröhögsz, de nekem kell a kötöttség.

És az ötvenes évek kötöttségei?

Az irodalmi kötöttségekre gondolsz? Jobb elfelejteni. Hamar kívül kerültem az úgynevezett irodalmi ajtókon, nem fogott rajtam a jó tanács, amikor hamis énekre biztattak. Nekem ott volt várnak a kiadóm, mások rosszabbul jártak. Jékelyt például kizárták az Írószövetségből, csak tudnám, hogy miért. Hányan nem jelenhettek meg?! Olyan névsort mondhatnék, hogy szörnyethalnál, ha végighallgatnád. Nemes Nagy Ágnesnek azt mondta valaki, és nem is akárki, hogy legjobb lenne, ha felkötné magát. Hála istennek, nem kötötte fel magát. Nem hiányzana most és később Nemes Nagy Ágnes műve? Weöresé, Ottliké, Mándyé, és sorolhatnám. Nem hiszem, hogy ilyen kis nép kultúrája megengedheti magának azt az oktalan fényűzést, hogy költők felkössék magukat, gázt nyissanak ki, vagy a vonat elé ugorjanak. Akiknek pedig ilyen remek elképzeléseik voltak, hiánytalanul megvannak; mi elfelejtettük az ellenséges öklöket, de nekünk is megbocsáthatnának a semmi bűnért, amit nem követtünk el. De ez hitbuzgalmi felszólításnak hangzik, hagyjuk inkább…

Hogyan éltetek Mosonszentmiklóson? Mi volt ott? Házatok? Földetek? Szülők, testvérek?

Semmink nem volt, a Héderváry-birtokon éltünk, s nemcsak a szülőfalumban, hanem az egy rakáson élő szigetközi falvakban vagy majorokban. Csodálatos szép vidék! De anyám a születésemkor meghalt, nagyszüleim neveltek. Családfámat csak anyai ágon tudom visszavezetni, nagyanyámig és nagyapámig. A bennem kialakult morált nagyanyám mércéjétől kaptam, akinek utolsó iskolai bizonyítványa az első elemi volt. Utolsó olvasmánya Shaw. Többször leírták verseimmel kapcsolatban, hogy milyen kedves színfolt vagyok én új költészetünkben, különösen a nagyanyám iránti hűségemmel. Ez furcsán érint. Az vagyok, aki vagyok, nem színfolt, hanem egy élet a sok között. Költészetünkben sok színfolt van, az enyém is egy lehet. Én ugyan sokszor megbántam, hogy írni-olvasni is megtanultam, hát még a versírást! Temetőcsősz is lehettem volna, üstfoltozó is szívesen lettem volna. Az üstfoltozó nekem nemcsak üstfoltozót jelent, hanem mindent. Szeretek gyalogolni. Ma is elég erős lábaim vannak, felfelé is gyalogolok. Képletesen mondom, de úgy érzem, hogy felfelé gyalogolok előre.

Sok szerelmes verset írtál. Kulcsa ez költői világodnak?

Nem irigylek senkit ez ügyben. Volt részem nőkben. Igaz, a nők sokszor gödörbe löktek, de mindig nők húztak ki a gödörből. Engem hétéves koromban csábítottak el. Emlékeimben se hiszem, hogy az sikeres kísérlet volt, de mindenesetre tizenöt éves korom előtt megismertem a valóságos szerelmet. Tudod, ez falun természetes. Életem folyamán mindig szerettem valakit, néha egyszerre többeket, és biztos, hogy mindig szépet szerettem, abszolút mértékkel mérve is. Benyhe János a rádióban egyszer kikürtölte, hogy én nem is a szerelem, hanem a titkos szerelem költője vagyok. Talán azért mondta ezt, mert egyszer azt írtam, hogy „szívem titokban hűségeskedik”. Pedig abban az esetben nem nőkre gondoltam, hanem éppenséggel a szocializmusra. Mert annyian szeretik nyíltan, titokban jobb ez a szeretet. Különben erről a versről Mezei Andris az És-ben beszélni akart velem, mivel ott jelent meg, de megmondtam neki, hogy mire gondolok. Annyi költői hűségnyilatkozat van a nép nevében, aminek az érvényességét kétségbe vonom, különösen ha hiteltelen szájból hallom. Én például azt se tudom versben leírni, hogy magyar, annyian leírták, akiknek nem kellett volna. Persze, most nem a jókra, a nagyokra gondolok. Ez a szép szó sokszor úgy kong, mint egy fadarabbal kongatott üres vödör. Igaz, Illyés Koszorúját másképp nem lehetett volna megírni, neki elhiszem, hogy mire gondol s hogy miért, de a mi nemzedékünkben nehéz ez. Mikor verset kezdtem írni, elkeserített, hogy József Attila mindent elírt előlem, aztán rájöttem, hogy nekem megmaradtak a magam gondolatai, elég lesz nekem az is. A hallgatás éveiben ugyan deformálódott a mondanivalóm, sőt nemcsak hogy nem jelentem meg, de nem is írtam, aztán hogy újra kezdtem, már csak jóformán a magánügyeimet fogalmazgatom. De emlékezetem szerint Nagy Lászlónál sincs leírva ez, hogy magyar nép, Nagy László mégis a legszélesebb rétegekhez szól, ugyanúgy, mint Bartók. Ha olvastad Szegény Yorick és N. N. kötetemet, csüggedten láthattad, hogy sok a magánügy az elég kevés vers között is. Én úgy gondolom, egy ember vagyok, aki saját magából akar közölni valamit, de elképzelhető, hogy az én saját ügyem még valakinek a saját ügye. Úgy gondolom, olvassa valaki, aki árva, vagy szeret valakit, de nem tudja kifejezni. Szerencsémre, hogy én meg tudom fogalmazni. Ha rögzítek egy nyavalyát, már nem olyan elviselhetetlen.

Sokáig hallgattál. Belső költői művel egy elég hosszú társadalmi korszakon keresztül nem jelentkeztél. Hogyan mozdultál ki visszavonultságodból?

Volt idő a pályám kezdetén, amikor az általánosabbat akartam kifejezni. 1970-ben, amikor már régóta nem jelentem meg, Pándi Pál a Népszabadságba többször kért verset tőlem. A kiadóban gyülekeztek a megválaszolatlan levelek, és egyik szerkesztőtársam úgy vélte, ez ellenállás Pándival és a Népszabadsággal szemben. De nem így volt. 1947 óta barátomnak tudtam Pándit, legalábbis nem tettünk keresztbe egymás útjába szalmaszálat. Pándit azért szerettem, mert az apját, Kardos Lászlót úgy szerettem, mintha az apám lett volna. Egyik levelére aztán legépeltem egy százsoros verset, azzal a tudattal, hogy ez aztán nem kell a Népszabadságnak. Csütörtökön elküldtem, és vasárnap megjelent. Sok-sok év után ez volt az első publikációm. A megjelenés után Pándi elmesélte, hogy a Népszabadság szerkesztői értekezletén ez volt az első alkalom, hogy versről beszéltek. Akkor elmondtam Pándinak, örülök, hagy feltámadt a versem, amit húsz évvel ezelőtt írtam, de akkor kidobtak vele a Csillagtól. Ez az Óda a kukoricához a gyermekkoromról szólt, de a megírt szegénység nemcsak engem érintett, hanem még hárommilliót. Rövid idő alatt legalább húsz versem jelent meg a Népszabadságban. Még egy öregkori felfedezőmet is megemlítenék, Nemes Györgyöt. Teljesen ismeretlenül állítottam be az Élet és Irodalomhoz, akkor, amikor régóta tetszhalottnak látszottam. Nemes is, Pándihoz hasonlóan, minden versemet közölte, amit a lapjának adtam. Attól kaptam vérszemet az És-nél, hogy láttam a nyitottságot, azaz Kálnoky, Nemes Nagy, Weöres, Pilinszky, Lator László verseit a hasábjain.

Írtál közéleti verset?

Elég ritkán. Kevés ilyet írtam, legalábbis közéletinek minősíthetőt, jóformán csak a Katalánok tartozik ide, mert Muhi-puszta, Mohács, Don-kanyar, Széchenyi, Petőfi, Radnóti neve fordul elő benne, azaz Széchenyi, Petőfi és Radnóti csak célzásként. A már említett okok miatt írtam magyarok helyett katalánokat. Különben a költészet a legindiszkrétebb műfaj, a magyar különösen az, s nemcsak a szerelmi lírára gondolok. A magyar költészet minden sora nyilvános vetkőzés, s közéletinek mondható ágán sok veszélyes dokumentumot ismerünk, különféle korokból. Ha csak az élő társakra gondolok: Jékely Apoteózisa, amit majdnem gyerekfejjel írt, az olasz-abesszin háború idején, természetesen az abesszinok oldalán, fölrúgva latinos kultúraélményét, amit Itália földjéről szippantott magába, de mondhatom Juhász Himnusztöredékét, Nagy László Gyöngyszoknyáját, Csorba Győző, Takáts Gyula verseit, Fodor András Hűségét, Illyés Hiány a kéziratban című nagy versét, Vas István Kakasszóját, ami bibliai versnek látszik, pedig másról van szó benne. Ilyen példák után mit mondhatok magamról? Semmit…

 

Kormos jókedvűen beszél, beszél, amiről éppen kedve tartja, de gondoskodó házigazda. A süteményekre mutat:

Enned kellene.

A tányérról leemelek egy teasüteményt, és bekapom. Rágok, fülelek közben, mert valahol a közelben kalapálnak valamit. Talán egy lemezt. Iparszerűen, talán egy műhely van valahol. Asszonyok beszélgetnek a folyosón, nem látom őket, csak hallom a hangjukat. Lenyelem a sós teasüteményt, és megszólalok:

Mit jelent számodra a szülőföld, hová tudsz hazamenni mostanában?

Tájat, ami rég nem az enyém. Ez a gyermekkorom tája. Hazamegyek, és számomra ismeretlen emberekkel találkozom, akik egy csapásra barátaim lesznek. Győr volt az első város életemben. Kicsi koromban egy vasárnap reggel a nagyszüleim bevittek Győrbe. Nem is tudom, hogyan jutottunk oda, talán vonattal. A teherpályaudvarnak olajosfa-szaga volt. A platnik nem olajosak, csak a szaguk olajos. Zaj nem volt, csak olajosfa-szag. A Széchenyi téren búcsúra készülődtek. A körhinta még nem ment, de a hangszórója már működött. Nekem így az első zenei élményem nem népdal volt. „Haudujudu, Miszter Braun”, harsogta a hangszóró. Később is csak gyenge népdalokat hallottam: „A lickói szeszgyárkémény azért nem lett kész, mert a főnök megnősült, és szabadságot kért.” Nem tudom, hogy Lickón azóta elkészült-e az a kémény, de nem hiszem. A másik így hangzott: „Amerikában most van az aratás, a nyekli zsidó az első kaszás.” Ennek a népdalnak tudtam a valóságalapját is: vidékünkön élt egy bérlő, aki a harmincas években kivándorolt Amerikába. A nyekk csúfjelzőt jelentett, a nyekk nem volt alkalmas a kaszálásra. Ezt a két úgynevezett népdalt hallottam kiskoromban.

Mikor írsz és hol? Milyem módszerrel dolgozol?

Túl rendezett az életem ahhoz, hogy leülhessek délelőtt írni. A prózaíró élete munkából áll, a költőé szerencse dolga. Mindig csodálkozom, amikor egy költő azt mondja: ezen dolgozom, azon dolgozom. A költészethez legalább annyi szerencse kell, mint tehetség. Legjobban szeretett versemet, egy nyolcsorosat úgy írtam, hogy hagymáért álltam sorba a Hold utcai csarnokban. Rengeteg öregasszony állt körülöttem. Rákosiról és Grősz atyáról beszéltek. Akkor jelent meg először a Radnóti-összes, a Knernél, nagyon szép könyv volt. Már ismertem a Tajtékos ég darabjait. Radnótin gondolkodtam, és szinte önkívületbe estem. Olyanszerű volt az egész, ahogy a dilettáns elképzeli az ihletet. Radnótira gondoltam, és úgy éreztem, hogy utolsó verseiben, 1944-ben a magyar költészet becsületét egy sárga csillagos munkaszolgálatos mentette meg.

Feláll, járkál, szaval:

„Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj…” – Elképzeltem ott sorban állás közben a versemet, a Fehér virág címűt, amiben Radnóti neve elő sem fordul. Sokan szerelmes versnek hiszik. Memorizáltam, s amikor megkaptam a hagymát, siettem haza leírni. Azóta is úgy tudok dolgozni, ha egyedül vagyok egy szobában, vagy ezer ember van jelen. A Nyugati pályaudvaron és az utcán. Párizsban is írtam az utcán verseket, például hazajövetelem előtt. Randevúm volt Ottlik Gézával. Végigmentem a Rivoli utcán és a Champs Élysées-n. Esett az eső, és megírtam fejben leendő hazautazásomat. Mentem az aszfalton, és elképzeltem, hogy a repülőgépen mit fogok látni. Ez a Voyage.

Elmondhatom, hogy szabad ember vagyok. Sok barátom van, ez természetszerűen hozza magával, hogy ellenségeim is vannak. Az ellenségeimet nem szántszándékkal keresem, de vannak. Mivel költő vagyok, sok a költőbarátom.

Hogyan születnek a gyermekversek?

Nem versek azok, hanem verses mesék. Amikor elkezdtem hajdanán, önvédelem volt csak, hogy ne mondják, nem írok. A saját gyerekem jelenléte is inspirált. Amikor aztán könyv alakban láttam viszont ezeket a penzummeséket, magam is meglepődtem az eredményen és a mesék sikerén. A legjobb költők tanítottak rá, hogy milyen felelősség gyerekeknek írni, hogy a gyerekköltészetet szinte szavanként kell megkomponálni. Mert vannak hazug mesék, és vannak igaz mesék. Hála isten, elég sok jó költőnk van, aki komolyan akar és tud gyerekekhez szólni. Számomra ez azért is fontos, mert a Móránál a gyerekirodalom alakítása, színvonalbeli ügye hivatali munkám. Micsoda szerencséje például a gyerekeinknek, hogy van egy Weöres Sándorunk! Zelk, Tamkó Sirató, Nemes Nagy Ágnes után már fiatal költőink is szólni akarnak a mai kicsikhez, Kiss Anna, Veress Miklós, Szepesi Attila és mások.

A magyar költészetben mely sorokat tartod a legfontosabbaknak?

Sok ilyen sor van persze, de mind közt a „Nyújts feléje védő kart”.

Szerinted az írónak mi a dolga a világon?

Maradjunk a költőnél. Nagy közhelyet mondhatok csak: önmagát megfogalmazni és kifejezni. Vannak, akik mindenkihez szóló általánosat tudnak szépen és erősen kifejezni, de nagy költő lehet az is, aki magáról beszél csak, de mások sorsára is érvényesen. Ilyen volt például Nadányi Zoltán, a halála óta eltelt két évtized megmutatta, hogy milyen nagy költő volt, XX. századi trubadúr. De természetesen költészetünkben nagy helye van a közéleti költészetnek. Ezt ugyan mindenki elismeri, jó lenne azonban, ha egy Nadányi, Szép Ernő, Csorba Győző, Lator László, és sorolhatnám, olyan helyet kaphatna, amilyet különleges tehetségük megérdemel.

Ha nem írsz, mit csinálsz?

Mivel főleg nem írok, élek. Még szabályos időközökben veszem a levegőt.

Az író társadalmi helyzetét milyennek látod, a helyét életünkben?

Kivételezettnek látom az írókat, általában a művészeket. Sokszor indokoltnak érzem a társadalmi elismerést, sokszor csüggesztő neveket és figurákat látok kulcspozíciókban, olyan helyen, ahol művekről és sorsokról döntenek. Nagyobb körültekintést kívánnék azoktól, akik embereket fontos posztokra állítanak. Értem én, hogy Déry Tibor egy elég gyötrött élet után olyan helyzetben érezheti magát, amilyenben érzi, de a fiataloknak több jó lehetőséget kívánnék, nemcsak beszédeket a lehetőségekről. A szocializmus harminc éve után is nehéz pályát kezdeni nálunk, irodalomban, gyalupad mellett egyaránt. A pénztelenség sok hitet tud összetörni, szerelmeket, fiatalok házasságát, mindent.

Hiszel a barátságban?

Hiszek, csak nem tudom kézzelfoghatóan kinyilvánítani. Férfiak szemérmesen gondolnak erre a fogalomra, mivel komolyabb tartalma van, mint bármilyen emberi kapcsolatnak, kivéve a szerelmet.

Vannak ellenségeid?

Remélem, hogy vannak, mert ellenségekre ugyanúgy szükségünk van, mint barátokra. Nem értek mindig egyet a barátaimmal, s az ellenségeim pozitívumai mindig imponálnak nekem. De ez nem hangzik valóságnak, mivel aktív ellenségeimről nem tudok.

Gyűlöltél már valaha valakit?

Persze hogy gyűlöltem, mert a katekizmust nem tartom máig érvényesnek. De a gyűlölködés nem tartozik jó érzéseim közé.

Voltál már életveszélyben?

Akkor is lehetünk életveszélyben, amikor nem tudunk róla, de persze voltak tudott veszélypillanataim is, mint mindenkinek.

Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid?

Sokszor álmodom olyan párizsi utcákról, ahol sose jártam. Párizsban vagyok, és a következő napon vagy aznap vissza kell utaznom Pestre, de valakit még nem látogattam meg. Ezt a valakit olyan utcában keresem, ahol soha nem jártam. Valamit várok tőle, amit nem kaptam meg, vagy újra meg akarok kapni. Várok valamit, de nem pénzt, autót, hanem valami olyant, amit ébren is várhatnék. Ébren még sincs hiányérzetem, mert úgy érzem, mindenem megvan.

Mikor sírtál utoljára?

Az értelmetlen halálokat siratom meg. Juhász Erzsike és Simon Pista temetésén sírtam. De én állandó síró vagyok, majdnem mint a régi cselédlányok, még a moziban is. A hét mesterlövész című westernen is sírtam, A Pál utcai fiúkon is, felnőtt fejjel.

Mondj egy pénzösszeget, ami szerinted összeg.

Ki fogsz röhögni, de nekem csak egy célra kellene pénz. Elmúltam ötvenéves, és lakásra lenne szükségem. Egy lakás ötszázezer forint. Ezt nem nagyon fogom megkeresni. Ha váratlanul kapnék egy névtelen feladótól ötszázezer forintot, tudnám mire költeni, és mivel hálátlan szívű vagyok, nem keresném a feladót. Senki ne értse ezt félre, kisebb összeget ne küldjenek a címemre, különben sincs címem. Minden másra van pénzem. Sokat voltam szegény életemben, ifjúságom állandó bizonytalanságban telt, nem ötszázezer, hanem húsz pengők miatt. De helyesbítek, mert nekem egymillióra lenne szükségem. Biztosan könnyen megtalálnám azt az embert, akinek a felét névtelenül tovább kellene küldenem. Remélem, annak nem egymillióra van szüksége.

Hol étkezel, mit eszel szívesen? Mi a kedvenc italod?

Enni nem túlzottan szeretek, eszem, mint más. De nem misztifikálom az evést. Azt mondják, aki gyermekkorában sok főtt tésztát evett, egész életében szereti a főtt tésztát. Fölséges étel, még a születésnapomra is káposztás tésztát kérek. Engem a húsárak szerencsétlen változása nem érint, meg tudok lenni hús nélkül. Az ital fontosabb, a jó italt szeretem. Kedves italom a whisky. Ifjabb koromban ugyan nem kergettek az asztal körül, ha nem ittam whiskyt. Most történetietlent mondok: de azt hiszem, az angol világuralomnak nagyon fontos alkotóelem volt a whisky. Képzelj el egy gyarmati tisztviselőt. Néhány pohár után felsőbbrendű embernek érezte magát. Akkor kezdett vége lenni az angol világuralomnak, amikor a gyarmati népek is rászoktak a whiskyre. Ilyen italból többet meg tudok inni, mint borból.

Szenvedélyeid vannak?

Számomra minden szenvedély. Például megtalálni az abszolút körteízt. Egyszer már majdnem megtaláltam. Ha meglelném, akkor az abszolút körteszagot és körteformát is megtalálnám, és akkor még mindig hátralenne az abszolút körteszín. Mindenben legalább három-négy abszolút van. Nem igaz ám, hogy minden nő egyforma. Ha veszel két grafitceruzát, az se azonos. Talán a fa rostja, de ugyanazzal a ceruzával le tudod írni, hogy szeretlek, s hogy gyűlöllek. Ezek nem végletek, egymás mellett vannak.

A szerelmes versekről már beszéltünk. A nőkről is kellene valamit mondanod. Legalábbis a szép nőkről.

Jóformán mind szerelmes vers, amit írtam. Férfiak vagyunk, és elismerhetjük, hogy a szerelemben elég sok marhaságot csináltunk az életben… Valakit szerettem egyszer, és zavarta, hogy nézem a szép idegen nőket az utcán. Talán az volt a viselkedésemben gyanús, hogy észrevétlenül néztem őket. Amikor ezt kifogásolta, felháborodtam, mivel a fiút is néztem, aki a lánnyal volt. Ha nincs jogom a szépséget észrevenni, akkor eláshatom magam.

Van valamilyen babonád?

Minden babonám a nőkhöz visz, ebbe jobb nem belemenni.

Mondj egy ünnepet, ami számodra fontos.

Nekem minden nap ünnep. Ez így van. Eretnekül hangzik esetleg neked, de én nem tudok különbséget tenni a napok között. Gyerekkoromban nagymama nekem az egész évből karácsonyt csinált. Nem volt mindennap kalács az asztalon, de minden nap egyforma volt, és most is az. Ez szörnyű banális optimizmusnak látszik, de én így élek.

Ma Magyarországon vagy Európában melyik embercsoporthoz tartozónak érzed magad? Társadalmi szereped, helyzeted szerinted milyen?

Meg kell próbálni megértetni magunkat. Az önzés sokféleképpen megnyilvánul, és sokféleképpen legyőzhető. Sokan akarjuk, hogy egy húszéves fiú ne nézzen ki a távolsági busz ablakán, ha gyerekkel száll fel egy apa vagy anya. Ha mégis helyet ad, köszönje meg, aki megkapta. Tudom, sokan akadnak, akik ezt teszik. De nem elméletileg kell ezt megvalósítani, hanem a gyakorlatban. Sok elméleti ember nem akarja a gyakorlatban megvalósítani, amit hirdet. Az elv és a gyakorlat ellentétét én nem hazugságnak érzem, hanem rossz reflexiónak. Elég sok embert ismerek, akik a jót akarják.

El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

Nem foglalkozom tudományos fantasztikummal. Harmincéves koromig nem olvastam detektívregényt, akkor talán hatvanéves koromig sem olvasok tudományos fantasztikus irodalmat. Az előbbit sajnálom, az utóbbit nem biztos, hogy végrehajtom, ha netán megérem a hatvanadik évet. Hatvanéves koromban is inkább a nőkre gondolok majd, mint a tudományos fantasztikumra.

Hiszel az emberiség haladásában, abban, hogy jobb lesz az ember?

Nehéz kérdés ez. Az emberiség története tele van gyalázattal, nemcsak a múlt, hanem a jelen is. Nemcsak Dél-Afrikában és Rhodesiában, hanem itt, ezen a kis országon belül is annyi bajt látok, amire legjobb nem gondolni. De ha én nem gondolok rá, akkor is van ez. A tiszteletlenség az értékek iránt, a minimális tiszteletadás hiánya a másik ember iránt, mindenütt tapasztalható. Harminc éve beszélünk a kulturális fölemelkedésről, de zöld utat kap minden talmi. Gondolnak-e arra a felelősök, hogy megromlott a viszony ember és ember között? Miért vagyok ellensége a bolti eladónak, ha inget kérek? Miért kell ácsorogni fiatal költőknek szerkesztői előszobákban? Alig néhány évvel idősebb a versrovatvezető, de érezteti, hogy az asztal másik oldalán ül, azon az oldalon „nem”-re igazodik a reflex. Drága albérletekben laknak a fiatal költők és a fiatal marósok. Megmérgezi az életüket a napi gond. Nekem van pénzem, ha ötszázezer forintom nincs is. Gondolnom kell rájuk…

 

Hat és fél óra múlva, mélyen bent az éjszakában üres üvegek között ültünk, és almás rétest eszünk. Elégedetten gondolok Kormos Lucára: Jó, hogy nem engedte megenni a rétest a nagypapának. Kormos Pista végül az asztalhoz ül, dedikálja nekem a Szegény Yorickot és az N. N. bolyongásait. Nézem az arcát, amíg ír. Van a vonásaiban bizonyos arisztokratikus finomság. De nekem a személyiséget kell megragadnom, ahogy áll a versailles-i palotában, mosolyog, beszélget, s néhány mozdulattal hihetővé, valóságossá tesz egy királyságot.

 

A Nakonxipánban hull a hó című versről

A vers címe „plágium” persze, hiszen Gulácsy adta ezt a címet egyik képének. Nakonxipánban hull a hó – azt hiszem, ez a legszebb magyar képcím. Nakonxipánt nagyon régen olvastam én, diákkoromban Juhász Gyula versében, abban, amit Gulácsy Lajoshoz, barátjához, vagyis már csak barátja emlékéhez írt. Akkor bukkant fel előttem ez a Nakonxipán szó. Gulácsy-képet akkor nem láttam még, sőt akkor sem, amikor Weöres Sándornak Dalok Nakonxipánból című gyönyörű versét olvastam. Aztán úgy adódott, hogy az ostrom alatt a mellettünk levő ház kigyulladt. Egész nap égett a ház. Mi a pincében csak arra vigyáztunk, hogy ne terjedjen át a tűz a mi házunkba. A két háznak a pincéjét nagy vasajtó kötötte össze. Mi vizet locsoltunk egész nap a vasajtóra, s a tűz nem jött át. De évekkel később Keleti Artúrtól, Gulácsy Lajos barátjától megtudtam, hogy abban a házban (egy orvos lakásában) negyven Gulácsy kép égett meg a falon. Olyan képek, amikről reprodukció sincs, fénykép sincs. Gulácsy saját álomvilágában élt, Nakonxipánban, és én úgy éreztem, hogy ott a falon Nakonxipánból sok minden megégett. Ezért a saját életembe loptam át nemcsak a Gulácsy-kép címét, egész Nakonxipánját is. Ez jelenik meg a szerelmeimre emlékező öregkori versemben. A verset egyébként Fodor András lakásában írtam. A családja Balatonon nyaralt, nyugodtan írhattam, egyedül voltam. Bandi hazajött éjjel, látta, hogy a szobában dolgozom, hogy verset írok. Ő a tanúja, hogy valóban fél négykor fejeztem be az írást.

 

A hagyomány szerepe a fiatal magyar lírában

Van egy régi latin mondás, így hangzik: ex nihilo nihil. Jelentése: semmiből semmi. És nem nehéz belátni, hogy a semmiből csakugyan nem lesz semmi. De érvényes-e ez a magvas lételméleti igazság a költészetre vonatkoztatva, ahol a kritika és a közönség egyaránt az újat; új időknek új dalait, a soha nem volt eredetiséget tekinti a művészi érték talán legfőbb értékmérőjének? Főként Rimbaud, vagyis a modern líra forradalmának megindulása óta. A semmiből támadt, vagy éppenséggel a költői múlt titokzatosan munkálkodó erejétől kap ösztönzést a költői újdonságra a hatvanas-hetvenes évek magyar lírája? Ezt kérdezem Kormos Istvántól; attól a pályatárstól, aki a negyvenes évek közepén, egy apokaliptikus törtértelmi cezúra után, a legeredetibb hangon, csak őrá jellemző költői világot kifejezve jelentkezett a második világháború utáni új magyar líra első nagy hullámában. Olyannyira, s ezt kevesen tudják, még az irodalomtörténészek, filológusok cédulái közt se igen szerepel ez az adat, hogy a század egyik óriása, Szabó Lőrinc éppen ővele kapcsolatban írta le 1945-ös naplójába a manapság divatos jelzőt, hogy: népi szürrealizmus. Nos, mit tehet a költő a hagyománnyal? Úgy is, mint költő, s úgy is, mint fiatal költők szerkesztője, megítélésed szerint kell-e, szükséges-e egy fiatal, induló költőnek a hetvenes években a hagyománnyal szemben védelmeznie, óvnia a maga eredetiségét?

Semmiképpen nem kell hogy óvja magát. Szerencsés az a költő, aki minél több szálon tud a magyar költői hagyományokhoz kapcsolódni. Weöres, aki ezer saját utat kezdett el a költészetében, azt mondta egyszer, hogy nem kell mindig újat kitalálni, ő sajnálja azokat a költőket, akik mindenáron újra törekednek. A múltból is, a jelenből is át kell venni, ami jó. Pályakezdő költőnek mindenkire gondolni kell, aki előtte magyarul verset írt. A Halotti beszédig visszamenőleg világosan levezethetjük költészetünk szellemi családfáját. S nemcsak a csúcsok fontosak, mert a csúcsok alatt is vannak még csúcsok. De hogy ne csak beszéljünk, vegyünk egy nevet. Ismered Nagy Gáspárt. Fiatal költő, egy kötete jelent meg eddig, 1975-ben. Kötetének Koronatűz a címe. Már a címével befolyásol, érezzük, hogy fontosra gondol: Dózsára. Pályája kezdetén Nagy Gáspár először élő költészetünket próbálta jól megismerni. Sokszor beszéltem vele versekről, meglepett, hogy mai költőink közt milyen fontosnak tartja Jékely Zoltánt. Nemcsak Jékely költészetét, hanem mindent, ami Jékely költészetének holdudvarában látható. Keresi a fogódzót egy ilyen nagy kortárs költő megértéséhez. Szerb Antal korai kritikájáig visszament. Szerb 1936-ban írt az akkor huszonhárom éves Jékely első kötetéről, az Éjszakákról. Tehát ha egy fiatal költőt ennyire érdekli Jékely, már Károli Gáspárig legalább, de ha végiggondolod, a Halotti beszédig érdekelni fogja a magyar hagyomány.

Mi vezette őt megítélésed szerint Jékelyhez? S érezhető-e valamiféle közvetlenebb hatás, megtermékenyítő ösztönzés, ami Jékelyre vallana a verseiben? Vagy más természetű kapcsolat ez?

Olyan hatás, ami Jékely stílushatását jelezné, nincs Nagy Gáspár verseiben. Inkább Jékely szellemisége hat rá.

Valamilyen felszabadító hatást biztosan gyakorol rá. Az csakugyan végzetes volna, ha egy ilyen nagy költő, mint Jékely, akinek a hangja utánozhatatlanul egyéni, közvetlenül, a hangjával hatna egy fiatal költőre – az a fiatal költőt elsorvasztaná. Ennek ellenére bizonyos, hogy megvan az útja-módja annak a belső találkozásnak, amiből hasznot húzhat a fiatal költő, amikor Jékely verseit veszi a kezébe. De mi ez? Itt érzek én valami titkot.

Igen, ebbe a legnehezebb belelátni. Itt él Pesten ő is, meg Jékely is. Nem kereste meg soha, nem ismeri személyesen. Annyira tiszteli, hogy nem meri megkeresni. Majdnem ikertestvére Nagy Gáspárnak Pintér Lajos, egy másik fiatal költő – ő is ugyanígy van a „Mesterrel”. Valahogyan megtudta, hogy Jékely közeli barátom, s állandóan úgy faggatózik róla, ahogy diákok egy másik diáktól valamilyen lányról, akit nem ismernek.

És rajonganak érte. De hát ők Jékely verseit ismerik. Ha egymás mellé teszünk egy jellegzetes, nagy Jékely-verset, és – mondjuk – egy Nagy Gáspár-költeményt, érezhető-e ennek a vonzalomnak és rajongásnak valamiféle lecsapódása? Nem stílusbeli, nem kifejezésbeli lecsapódásra gondolok.

Nagyon érezhető. Meg kellene néznünk, meg kellene hallgatnunk először egy jellemző Jékely-verset, mondjuk, A marosszentimrei templomban címűt:

 

Fejünkre por hull, régi vakolat, így énekeljük a drága Siont; egér futkározik a pad alatt s odvából egy-egy vén kuvik kiront. Tízen vagyunk: ez a gyülekezet, a tizenegyedik maga a pap, de énekelünk mi százak helyett, hogy hull belé a por s a vakolat, a hiúban a denevér riad s egy-egy szuvas gerenda meglazul: tizenegyedikünk az árva pap, tizenkettedikünk maga az Úr. Így énekelünk mi, pár megmaradt, – azt bünteti, akit szeret az Úr – s velünk dalolnak a padló alatt, kiket kiirtott az idő gazul.

 

Ezt a verset húszéves kora körül írta Jékely. A versben tízen énekelnek a marosszentimrei templomban, a tizenegyedik a pap, a tizenkettedik maga az Úr. 1934-ben vagy 1936-ban írhatta. Nemrég Erdélyben jártam, és egy kilométer távolságból láttam a templomot, amit Jékely oly gyönyörűen megírt. Már a falu nincs meg, csak a templom áll Marosszentimréből.

És a vers.

Jékely versére rímelő folytatás Nagy Gáspárnak az Eljöhet értem című verse: első kötetében jelent meg, illetve a kötetében, mert második kötete még nincs, csak a kötet óta sok szép verse. Ő is valami olyanról tudósít, amiről Jékely. Másképp, más problémának látszik, mégis azonos alapállást érzek a két, a mai és a harminc évvel ezelőtti fiatal költő között. Nagy Gáspár és Jékely Zoltán között. Íme, Nagy Gáspár verse:

 

Forgok ítéletidőben, puszta-országban vadállatok vonulása után kémlelek, napsütés, évelő-köd határán, szélárnyékban, Bakonyi-főnszél jeges sóhajában korcsolyazik türelmem. Ha belágyul alattam a föld koponyája, ha folyó és tó jege nem bír, nem viselhet; kínzott halszálkaként szúrnak át gyönyörű jövendölések, lehámozottan fönséges kopár Magyarország-medencecsontok: Akkor idesüssetek atyámfiai és házam népe! Fölrobban szájam, a Jónást bekapó, bújtató Ceté, eleven halottaknak ütődve fölrobban! Egymásra fektetett hazákban, archeológiai nagykendőben csontok, csontok virítanak a jégen, tükörpalotában kiárusítva. De már a nagypiacot vagy országos vásárt nem tűrhetem, s más effélét sem, egybe kell tereljem minden csontot a maga helyére, halomba, levegőbe, koronák vakító díszébe, sín közé talpfának, puskacsőbe, hogy ne bámulják fonnyadt hínárban a halak, zokogjanak, s fejükkel törjék föl maguk, mert már minden megtörtént értünk, mert már minden utamba állhat, eljöhet értem!

 

Eszerint modern költő lehet az is Magyarországon, aki alázatosan elfogadja a hagyományból azt, ami őt megérinti belül.

Nem jól mondod! Nem akarlak manipulálni, de véleményem szerint modern magyar költő csak az lehet, aki elfogadja a hagyományainkat. Azt hiszem, hogy egy mai magyar költő akkor modern, ha Csokonai Vitéz Mihályt tartja közvetlen elődjének. És nem Michel Déguyt. Nem akarom Déguy tehetségét kétségbe vonni, de korán tudomásul kell hogy vegye egy pályakezdő költő, hogy a modernség stílusjegyei itt, Közép-Európában egészen mások, mint háromszáz kilométerrel vagy hatszáz vagy ezer kilométerrel arrébb, nyugatra. Ugyanis itt más a költő szerepe.

Nem minden pályakezdő fiatal költő tarja magát ehhez. Van egy nézet, eléggé elterjedt nézet egyébként, amely szerint vers minden szöveg, amit annak tekintünk. Én ezt a meghatározást megengedhetetlen henyeségnek és nyegleségnek tekintem, de kétségtelen, hogy divatozik, és szedi áldozatait.

Ez nem lehet igaz. Mindent nem lehet versnek tekinteni, aminek látszólag versformája van. Évekkel ezelőtt olvastam egy úgynevezett verset. Valamelyik nyugatnémet autógyár prospektusából voltak különféle tételek egymás alá írva. Ez semmiképp nem vers. Versben emberről, érzelemről kell hogy írjon a költő, s ember legyen a vers mögött, az érzelmei legyenek mögötte. Szeretném tudni, ha egy számomra ismeretlen költőtől verset olvasok, hogy milyen ember lehet ez a költő. És ha igazi költő versét olvassuk, bizonyosan olyan embert találunk mögötte, ha megismerjük, amilyennek a verséből elképzeltük. Tehát: a modernség nem azonos a hasbeszéléssel, ahogy ezt sokan tévedésből hiszik. A vers szavak kötéltánca nélkül is vers, sőt kötéltánc nélkül az. Persze, a legszabálytalanabb alakzatú versszövegnek is megvan, ha igazi vers, a legvadabb avantgárd formátlanságnak is megvan a maga különös belső formája.

Azt hiszem, hogy csak azoknak a költőknek van esélyük, ahogy Nemes Nagy Ágnes mondta, a „tartósított közlés” kivívására, akik valamilyen formát megőriznek, és ehhez a megőrzött formához adnak hozzá valami újat és egyénit.

Én ilyen költőnek tartom például Csukás Istvánt, aki nemzedékének negyvenedik évükön átlépőknek – talán a legérzékenyebb formakultúrájú költője. Csukás abszolút hallású költő, de megenged – megengedhet! – magának olyan játékokat, amelyek szinte tüntetnek formátlanságukkal. Mégsem formátlanok ezek a Csukás-versek. Ledobja a rímet, a ritmust sose. Versének anyaga, mondanivalója sugallja a belső formát és a hallatlan formakultúrát, aminek Csukás a birtokában van. Itt van például egy verse, hosszú címe van: És mi történt a többiekkel, akik lent maradtak? Tavaly jelent meg az Új Írásban, kötetben még nincsen. Jó példa a most mondottakra. Látszólag formátlan vers, mindenestre első szemvillanásra annak látszik, s ennek alapján egyik kritikusa, aki nem rendelkezik éppen abszolút hallással, meg is állapította, hogy Csukás formaérzékével valami hiba van. Tehát ez olyan vers, ami látszólag nyers, mégis sorról sorra, szótagról szótagra azt érzem, hogy formailag is evidens, kikezdhetetlen, megbonthatatlan. Íme, az említett Csukás-vers:

 

És mi történt a többiekkel, akik lent maradtak? Élnek-e, halnak-e? És hogyan élnek és hogyan halnak? Nevelnek-e kölyköt repülésre, vagy menekülésre? Néznek-e utána reménykedve, vagy komoran? Az összehúzott szemekben lobog-e még István Király palástja? Fújnak-e ködöt, gyúrnak-e alá csillagot? Én álmaimat szülöm, mely lesz még az álmuk? És ők? Ugyanazt álmodjuk-e? Ők adják-e még az áramot, amitől a költő világít? Mint szál dróton a villanykörte? És mit szólnak e szorongó és illetlen kérdésekhez? És ki kérdezi? S az utolsó kérdés: én hol vagyok, ha se lent, se fent?

 

Csukás azokat idézi emlékezete elé, a saját kisújszállási embereit, akiktől régen távol van, de úgy érzi, hogy ő a legfelelősebb azokért az emberekért, akik ott maradtak.

Azt tapasztalom, hogy azok, akik megkeresik a magyar költői hagyományból a hozzájuk szóló ösztönző részt, éppen azok a fiatalok találják meg ma is a leghamarabb a jellemzően saját költői hangot. Emlékszel talán, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján tűnt föl az Elérhetetlen föld című antológia egyik vezéralakjaként Utassy József. Azóta önálló kötete is megjelent, néhány hete a második, s ő az, aki formai tekintetben is tüntetően vállalja a magyar és az európai hagyományból mindazt, amit úgy tud költőként átvenni és átérezni, hogy abban saját tartalmait is ki tudja fejezni. Ha szemügyre veszünk egy olyan szösszenetnyi Utassy-verset, mint például a Fákat altat a szél és a Fán maradt levelek, akkor nyomban megállapíthatjuk, milyen közel van ez a formai hűség a modern, az apollinaire-i chansonhoz, vagy a benne levő kedves tréfa a lorcai természetű viccelődésekhez! S erre csak igazi tehetség képes.

 

Fákat altat a szél álmos lombú fákat. S én most ébredek rá: nagyon szerethetlek, ha már a sálam is integet utánad.

 

A drága Doktor úr, a novemberi nap röntgenezgeti még beteg bordáikat. Hátuk panaszfalán sóhajokhoz szokott, esőcsepp-puha ujj kopog, kopog, kopog. Magam varjúhodón egy rendelőpadon várok a leletre. Kint fák. Itt-ott levél. És zeng a gyászruhás rigók rekviemje.

 

Aligha születnék meg ez az érdekes „visszhang”, hogyha Utassy eldobná magától a formát, ha ő is arra az álláspontra helyezkednék, hogy vers minden szöveg, amit annak tekintünk, és nem küzdene meg a kifejezésért egy bizonyos formai fegyelem vállalásával. Ez persze nemcsak formai kérdés. Egyik legkedvesebb versem Utassynak a Micsoda évszak című hosszabb verse. Ez a vers egy mitikus élethelyzetből született: az embernek, illetőleg a gyereknek a meghalt apához való viszonyáról beszél. A lírának egyik ősi helyzete ez, amiről több ezer éve írnak verseket a költők, s nagyon érdekes felidézni ezzel kapcsolatban egy másik nagy magyar költeményt, Erdélyi Józsefnek a Reggel című versét, amelyben a meghalt, eltűnt, az időben nyoma veszett apára való visszarévedés egy álom keretében, az idill és a nosztalgia kettős hangzatával szólal meg. Íme, az említett Erdélyi-vers:

 

Egy szép reggelre gondolok, és mosolygok és meghalok. Kéklett az ég, sütött a Nap, mentem sötét fenyők alatt; kezemet fogta jó apám, sárgarigó fütyölt a fán… Sárgarigó, huncut rigó, azt fütyölte, hogy élni jó, hogy élni jó, hogy élni szép, ha fogják az ember kezét; jó lenni nagynak, kicsinek, mindennek és mindenkinek, sárgarigónak legkivált, nagy kertben élni nyáron át, fenyőre szállni rangosan, fütyölni szépem, hangosan, hirdetni vígan szerteszét, hogy élni jó, hogy élni szép; hogy élni jó, hogy élni szép, ha fogják az ember kezét… Egy szép reggelre gondolok, és mosolygok és meghalok. Kék lesz az ég, ragyog a Nap, megyek sötét fenyők alatt; kezemet fogja holt apám, s megszólal egy rigó a fán. Azt mondja majd ez a rigó, hogy élni szép, hogy élni jó; de halni szebb és halni jobb, s én mosolygok és meghalok…

 

Utassy verse, a Micsoda évszak ugyanígy, egy tavaszi idill hangján kezdődik, majd megbicsaklik egy szándékos és sorsszerű disszonancia révén; az idillbe belehasít a borzalmas történelem, amelyik ezt az apát megölte, elpusztította. Ugyanakkor, formáját tekintve, tiszta dal, és ezzel a befejezéssel szívettépő dal. Íme:

 

Zöldül az árok porzik az ut harsog a topolyafa szól a kakukk Füstliliom nyit pernye havaz pattog aranylik hamvad a gaz Távvezetékek húrjait egy csöpp siheder szél pengeti meg. Habzik a fürtös orgonalomb fényzuhogásban túr a vakond Vedlik a vén puli dolga csupán nézni a gyapjas felleg után Héja kereng fönn percek alatt megrohamozza a fecskecsapat Elnyeled őket fényteli ég összenevetnek a szőke csibék Micsoda évszak még a magas drótkerítésen is úr a kakas Sárgarigófütty cinke-öröm pók-szerelem a függönyökön Dália jázmin petrezselyem illata hál a kedvesemen Élni szeretnék Élni Igen Emberül élni végre hiszen azt se tudom hogy (élve talán?) hova temették édesapám kit nem a rák, nem: FEGYVER ÖLT MEG árva maradtam s anyám özvegy És belereszket majdnem elájul ha a suhanc szél blúza alá nyul

 

S most gondolj még egy másik, elhíresült magyar versre egy pillanatig; Illyés Gyula négysorosára, amelyet 1945-ben, a háború után vetett papírra arról a bizonyos almafáról, amely újra fehéret virágzik, miközben a földön egy hulla nyúlik sötéten végig: a második világháborúban elpusztított emberiség. A Tavasz című Illyés-vers is egy mitikus élethelyzetnek ad hangot – a túlélő ember életörömével:

 

A földben a hulla sötéten   nyúlik végig Európán. De az almafa újra fehéren nyílik   nem vért csöpögtet rám.

 

S most jön, húsz vagy huszonöt évvel később Utassy, akinek az apja az a hulla, amelyik az Illyés-versben végigfekszik Európán, s akkor döbben rá az ember, hogy a hagyományhoz való kulcsolódás ilyen lírai mélyréteg-előzményeket is odatol egy-egy vers, egy-egy versszak, vagy akár egy-egy kép és sor mögé, a történelem és a népsors vállalása által. Azt hiszem, ezekből a kapcsolódásokból jön létre a vers hangszerládája, s amit A marosszentimrei templomban végén Jékely ír, hogy „velünk dalolnak a padló alatt, kiket kiirtott az idő gazul” azokat így őrzi meg a költészet.

Utassy talán az egyetlen a fiatalok között, aki Petőfit vállalni meri. Mint 1920-ban Erdélyi József is. Akkor minden fiatal Adyt utánozta. Erdélyi elkezdte újra, ahol Petőfi abbahagyta. Azóta eltelt ötven év, és Utassy olyan költészetet tud létrehozni, amilyet a jó tehetsége enged neki. Biztos vagyok benne, hogy ezzel a költészettel ő is messzire fog menni.

A népköltészet tüdejével lélegzik. Ugyanakkor tele keserű, fájdalmas és modern disszonanciákkal, egy tökéletes forma fegyelmében. Itt van például az Illegális nászéjszaka című verse, ebben is megvan a lorcai tréfa, s megvan az a szomorúság, ami – s ez megint egy furcsa kapcsolódás – mondjuk Csurkának a Happening című novellájából árad. És megvan az a konok következetesség, amivel Utassy végiggondolja a költői kép logikáját, ahogy erre József Attila figyelmeztetett – de nem minden költő hallja meg ma ezt a figyelmeztetést. Íme, az említett Utassy-vers:

 

Olyan sötét van itt már, mint egy pasztásdobozban. Fekszem hanyatt az ágyon. Fekszel hanyatt az ágyon. Kint, a betonküszöb alól, hallucinált tücsök dalol. Ujjad között, leégve lakkig, cigarettavég csillaglik. Megszívod. Látom a melled. Alatta két nagy árnyéksarló. Nem beszélünk. Dunnánk felleg. S vonul az ágy lassan, virrasztón. Illegális nászéjszaka! Hajad arcom holdudvara. Testünkön csillagok teremnek. – Jó? – Jaj, nagyon! – Szeretsz? – Szeretlek. Holdfény és porpaplan. Horkol Magyarország. Magányos vonatfütty. Alszol. Megcsókolom a szád. Csönd. Cirpel a csengő. Ásítva nyit kaput a jámbikus léptű öreg házmesternő. S te félálomban morgod: húzd föl hatra a csörgőt.

 

Úgy látszik, hogy fiataljaink előtt a nagy ismeretlen út a hagyomány, a hagyománykeresés ma. Aki erre az útra lép, szerencsés költő, mert gazdagodás várja ezen az úton. Nem kell hozzá kitaposott cipő, aminek neoavantgárd a neve.

 

Lírai riport Kormos Istvánnal

Az országút porában a szürke szamarak kereszttel hátuk szőrén a szürke szamarak patájuk alól fölszáll a por szép lepedő szitál a por fehéren ragyog a lepedő ragyog lebeg és fölszáll alul a szamarak átlépnek át a kórón a szürke szamarak letérnek le az útról eléjük áll a fű a szájuk elé ugrik a kövérhusu fű mosollyal a mezőben a szürke szamarak mennek kik mindent tudnak mennek a szamarak eléjük áll a forrás fölugrik nyelvükig fölugrik és kínálja hűsítő gyöngyeit fejüket lassan rázzák a szürke szamarak ők Krisztus anyját vitték nem érzik szomjukat mennek napon esőben a por szép lepedő a sár sötét az ég kék a fű zöld lepedő (Elmondta: Székhelyi József)

 

Emlékezetem szerint, vagy legalábbis szeretném az emlékezetet úgy irányítani, hogy azt mondhassam, hogy az első állat, amit láttam – szamár volt. Pedig nem jászolban születtem, mint a Kisjézus, de a szamarakat és általában az állatokat gyerekkorom óta nagyon szeretem. Amikor betlehemest játszottunk gyerekkoromban, mindig nagyobb fiúk voltak a társaim – nagy fájdalmam volt, hogy már nagy lónak éreztem magamat, már iskolás voltam, és még mindig a betlehemezésben Kisjézust kellett játszanom. Legalább pásztor szerettem volna lenni! De nem erről akarok beszélni, hanem hogy milyen szerencsések a falusi gyerekek, köztük én is, mert a születés titkaira soha nem kellett gondolnom, soha nem világosítottak föl engem a születésről, hiszen láthattam az állatok szerelmi életét, hogy hogyan születnek az állatok, és csak a fantáziámat kellett egy kicsit megerőltetnem, hogy az emberi életre, az emberi szülésre is pontosan tudjak képet alkotni magamban. Nehezebb ez például egy pesti gyereknek. Az állatokat, a növényeket, a folyókat, tehát a teljes világot magaménak érezhettem, az eszmélés első pillanataitól. Legeslegelső emlékem, hogy egy szamár nézett rám. Sokszor írtam állatokról, ez az előbb elhangzott vers az első szamaras versem volt, de a szamarak sokszor visszatérnek a verseimben. Amikor ez a vers megjelent, alaposan félreértették – igaz, hogy elég nehéz világ volt –, de egy nagyon tekintélyes kritikus vallásosnak, klerikálisnak tartott, mert Jézus anyját emlegetem ehhez a szamaras vershez. Noha soha nem voltam se istenhívő, se istentagadó. A paraszti osztályban vagy vallásosak az emberek, vagy közömbösek Isten iránt. Nálunk nem volt napi téma Isten jelenléte az életünkben.

 

Hajdanvolt fű-fickó időmben elém állt Sövényházi Márta, keményített apácaingét farkasalma bokorra hányta. Cicerélésre szólított, fénydézsából ömölt a nap, de hideg lelt, hogy nagyfülü kutyája lábikrán harap. Palatáblám a fűre raktam, mivel rendszerető valék, bőröm kibökő bordáimra fehér füsttel borult az ég. Szeme két zöld üveggolyó, vadvíz fényével beterít, sivatag-szám szomjún legelte pihés hónalja gyöngyeit. Anyajegyét anyja se látta, csak én, meztéllábas kisisten, lágy pusztakalács-tomporán, ha szél mordulna, félrecsisszen. Arany iniciálék zengtek kódexes feneke alatt, fölöttünk barátrécék úsztak, szálltak szivárványos halak. Siratott szegény nagymama, vele tóthtihamér atya – Balzsammal pólyálta be testem ölének ánizsillata. (Elmondta: Lukács Sándor)

 

Azt hiszem, hogy minden magyar költőre érvényes az, hogy amikor a pályáját elkezdte, olyan sötét kétségbeesést kellett hogy érezzen, amire más nem is gondol. Mindig, mindenkori magyar költő előtt olyan elődök álltak, akik után elkezdeni verset írni csak kétségbeesésében kezdhetett el egy-egy költő. Az én nemzedékem előtt ott volt József Attila. Egy hatalmas művet hagyott ránk. Én úgy éreztem, hogy mindent elírt előlem, amit nekem kellett volna megírnom, vagy nekem kellene majd megírnom. Árvaságot, szegénységet, mindent. Annyira személyesnek éreztem minden sorát. Ahogy például Bartók zenéjét is egyenesen saját személyemhez szólónak érzem mindig. Kétségbeestem, amikor először vers jutott az eszembe. Persze mégis másfelé mentem én el a költészetünkben. Jóformán egész életemben csak szerelmes verset írtam. Akkora költészet a miénk, hogy ilyenre is szükség van, mint én vagyok. Ebben nagynevű elődöm van költészetünkben, Nadányi Zoltán, aki egész életében jóformán csak szerelmes verset írt. Tudom, hogy Petőfi kirugdosna a költészet csarnokából, ha volna ilyen, mint régen a régi angol költészetben; Arthur király udvarában mindig összegyűltek a költők – ott költői versenyek voltak. Nálunk nincsenek költői versenyek, de nagy magyar költészet van. A mi országunknak nincsenek Himalája méretű hegyei, de a magyar költészet tele van Himalája méretű csúcsokkal. Nehezen törődtem bele, hogy ezek alatt a csúcsok alatt kell élnem egy életet, végigélni az életemet, de a költészetben nemcsak csúcsok vannak. József Attila nem lehet a mértékem a saját mondanivalómra, mindenki csak saját magához, saját tehetségéhez szabhatja a mondanivalóját. Nem József Attilával kezdődik a költészet, hanem ott fejeződik be. Azt, amit József Attila elért – magaslatokat –, nem sokan érték el magyar költők az elmúlt nyolcszáz év alatt. A József Attila-i csúcsok alatt is jó költészetet hozott létre minden korban egy-egy magyar költő. Az én világom az enyém. Helyettem nem írnak meg ugyan semmit, de amit meg kell írnom, az csak az enyém. Ahol születtem, a Szigetközben, gondolom, hogy ott lettem költő, noha szokatlanul későn kezdtem írni, húszéves koromban. Kevesen ismerik a Szigetközt. Ha barátaimnak beszélek róla, körül kell határolnom, hogy hol van egyáltalán. Ez a Csallóköz alsó része. Elég nyavalyás volt a gyerekkorom, elég szegények voltunk, de nemcsak a távlat miatt érzem szépnek a gyerekkoromat, szépnek azt a világot, ahonnan elindultam, hanem józanul végigmérve is szép az a világ. Nem ismerek költőt, aki közel született volna a falumhoz. Van egy földim ugyan, Radnóti Miklós, aki úgy lett a földim, hogy ahol én születtem, őt ott ölték meg. Amikor Győrből megyek a falumba, akár vonaton, akár autón, akár gyalog, vagy akárhogyan, mindig elmegyek az abdai sír mellett, ahol Radnóti Miklós nyugszik. Ő is persze a nagy elődök közé tartozik. Nagyon fiatal voltam, amikor egy versemet az ő emlékének szántam, egy kis verset. Sokan azt hitték, hogy ez szerelmes vers, hogy egy halott lányról szól, mert nincs ajánlása, nincs alcíme a versnek, de Fehér virág című versem ennek a tiszta, nagy költő emlékének szántam.

 

Fehér virág a zápor zuhogva ejti szirmát holló a szél az ékkő tócsában mossa tollát szép zöld haját lebontja a kukorica elszáll e sziromzuhogásból a tündöklő ökörnyál Fehér virág kezedben szétporló liliomszál szétporló tenyeredből szökkent e liliomszál szétporló zuhatagból ahogy a szirom elszáll eltüntél aki köztünk angyali zene voltál (Elmondta: a költő)

 

Útra kelni mindig – nemcsak befelé, hanem a térben is – mindenki szeret. Én sokat császkáltam a világon. Azt mondják rólam, hogy otthontalan vagyok. Nem igaz. Én mindenütt otthon érzem magam. Erdélyben, ismeretlen helyeken, ahova először teszem a lábam, Normandiában ugyanúgy otthon érzem magamat.

 

Háromszék, Csík fölött, szivárvány havasáról egy álmos rét repül: gyöngytollú zöld madár, fák ködkucsmái közt szárnyával telleget, karéjosan bukik s az Olt mellé leszáll. Ha rétnek születik az ember lánya, rét lesz, Ágborisrét marad világvégezetig, eső, szél sorsosa, gólyahír, kikerics édes szülője, ki virágot vétkezik. (Elmondta: Ruttkai Éva)

 

Amikor először utaztam Párizsba, az első percben otthon éreztem magam. Sokkal nagyobb csavargók vannak nálam, akiknek nincs ilyen veszett hírük a csavargásban. Ha felületesen nézünk meg egy embert, nem szabad véleményt mondanunk. Amikor Normandiában jártam először – el Párizsból –, emlékszem rá, pedig régen volt, szombati nap volt, Cécile kocsiján mentünk át Normandián, esett az eső, és úgy éreztem, hogy egész Normandia egyetlen erdőből áll, és rajtunk kívül senki sincs Normandiában. Ezeket a szép zöld erdőket autóutak szelik keresztül-kasul, de autó nem volt sehol. Elérkeztünk Jumièges-hez, már fönt a Szajna folyásánál, a Szajna deltájánál van Jumièges, szinte nem lehet ráismerni a párizsi Szajnához mérten. Ott egy kis nyavalyás folyó, olyan, mint a Rábca – számomra –, de Jumièges-nél már majdnem tenger. Komppal mentünk át Jumièges-be, éppen búcsú volt. Egyszerre éreztem Jumièges-ben és a Szigetközben magamat. Május vége volt, egy verset írtam ebből az élményemből. Amikor Párizsba visszamentem, Gara Lacinak és André Frénaud-rak megmutattam. Gara kiröhögött, hogy hülye vagyok, mert én Tél Normandiában címet adok egy versnek, amikor épp a nyár felé megyünk csak. Frénaud, aki költő, sőt nagy francia költő, ő megértett engem – noha a verset nem olvasta. Ő azt mondta: Kormosnak joga van nyáron telet látni. Jumièges-ből írtam Fülep Lajosnak egy üdvözlő lapot. Az a hatalmas katedrális, amit ott láttam, annyira lenyűgözött, csak utólag tudtam meg, hogy ennek a nagy katedrálisromnak a köveiből építették a párizsi Notre Dame-ot, elég régen, nyolcszáz évvel ezelőtt. De áll csodálatosan még a katedrális, pedig sok kő hiányzik belőle. A mi lébényi templomunk tízszer vagy tizenötször is beleférne. Tehát útközben is lehet írni, minden körülmények között lehet írni – ezt gondolom –, noha nem fontos szerintem egyáltalán, mit milyen körülmények között ír a költő, mindig a végeredmény a fontos. Ez szerelmes vers, egyben honvágyvers is volt. Jumièges-ben egy szerelem közepén a gyerekkoromra gondoltam, Lébényre, a győri halpiacra, ugyanúgy az enyémnek éreztem ott, mint ahogy most a magaménak érzem a jumièges-i katedrálist.

 

Hiába-nyár zokogja zöld halálát Május gyerekeit szélroham veri le klorofil tengeren kék láva bugyborékol döndül veres harang nap torkolattüze uszályok menekülnek egy hófehér mezőn bukdácsoló tevék észak oázisába pettyes benzinevő disznó röfög a kipkop esőben kaszálógép hátán ül a kanász Csak nyár ez bár hiába-nyár búcsús lárma-süveg Jumièges piacán alatta falovak forognak elefántok tátogó trombiták céllövő versenye Ásványrárót ide lepényevés idézi dodgemek döreje győri halpiacot komor kötélhúzás egy szenegáli fickó s egy horvátkimlei földim között dühödten fagylalt fagylalt laterna magica szentképen Mária szamaragol fiával ingyen pereceket hajigál be a pék mecséri márcosom fia az ablakon Holt katedrális hol az orgonája – Lébény hol a te orgonád – – Zöld nyár zöld nyár ez még veled vagyok de valahol a tél öltözködik lecsupálódik Cécile zöld-szerelmünk komp hozott komp visz lánca telet csördül (Elmondta: Lukács Sándor)

 

Körülbelül tíz évvel ezelőtt írtam egy verset – Nakonxipánban hull a hó a címe. Amikor megjelent a vers, a nagylányom rám szólt, hogy plagizáltam a címet. Hát bevallottam neki, és bevallhatom, hogy Nakonxipán nem az én világom, hanem Gulácsy Lajosé volt, a nagy festőé. Számára Nakonxipán egy tartomány volt, nekem csak egy úszó sziget lett belőle. A versben addigi életemmel, a szerelmeimmel akartam leszámolni, vagy elszámolni, nem tudom, mit. Mindenesetre leltár a vers.

 

Se házam székem asztalom Surabajában vásált gyöngyöm foszlott magasnyakú pullóver fekszem könyéken puszta földön de semmi vész gyerekeim sajnálnotok fölösleges világokat varázsolok amikor akarom szemem húnyom s belső faláról elém nyüzsög Nakonxipán orrom előtt datolya kókusz zeppelinforma marcipán ez az én úszó szigetem forog gyöngyöző tengeren halért csigáért osztrigáért csak lenyúlok s kiemelem poharamon jég harmata hírlapot is röpítene valami sosemvolt madár persze ha kellene ide civilizáció lábát be nem teszi korallsövény a kerítésem kutyám egy szeliditett bálna van jó orgonaszappanom zsebembe dugta nagymama Szent István király ünnepén buborékait elfuvintom buborékaim szállanak fényüket menny kékjébe issza egy isten töpreng valahol pitypang eső vagy hó legyen mondhatnám legyen meteor lábam elé letoccsanó azt gondolom lehetne hó s mire kimondom hull a hó Nakonxipánban hull a hó csibéim nem hülyéskedek datolyán pálmán kókuszon zöld hópihék fehérlenek ülök a sárga homokon homok püspöklilába csap ujjai közt leskel a hold kormos üvegen át a nap mivel igen magam vagyok solingeni acél eszem méltó komoly dolgokba vág nem mifenézek ostobán gyúrhatnám havam hókazallá hóbiciklivé hókakassá lehetne hómázas hószilke hótrombita vagy hósüveg aha tudom már micsinálok hópelyheim jó ha fölálltok voltatok szappanbuborékok legyetek valahai lányok első szerelmem Mézes Annus amikor elköltöztetek két napig küszöbünkön ültem nem nyúltam lisztes gánicámhoz honnan jössz Fekete Irénke megmosdatott gyerekeid a bácsinak köszönhetnének jónapot kezitcsókolom gyerekem anyja állj ide senkire nem hasonlitasz magát senki ne mérje hozzád mert agyvérzést kapok dühömben nem tudtam mennyi vagy nekem bizonyítható hülye voltam fekvén kerék alá szaladjon meg is döccent gerincemen rue de l’Abbé Carton 63 udvaraszfaltod fény veri négyszögű kút Cécile nevével kiáltozásommal teli Bayeux Cherbourg kuglibabák lábuk leüti az idő egy sorsra szánkázott velük Ertot Flamanville Les Pieux hídon víz fölé könyököl Marie-France törzsfőnök papával papír propellert gyárt Kiki száll par avion Osaka kék Duna gyöngye Budapest hányszor körül loholtalak idáig érve olvasásban ne mondjátok ez jó alak mert csak a szívem gyalogolt vert a kezem dobogott lábam kerestem nem találhatót betűztem föl nem foghatót egyik egérke foga közt halakat elrekeszteni kottázni mások áit éit pisze zsákolta hét napom NN mandula ízeit mentettem volna fogkefémre Vackorral azonositott a mesebeli medveboccsal ki tengermélyből hangtalan szóval halántékomra csattant elhallgatta a mondhatót kikotyogta a mondhatatlant három lépésre villogott egy aranysisakos fej mindig megszámoltam az ujjait tíz meg tíz volt isten bizony hát szappanbuborék-havam kiszámolós játékom lettél Nakonxipánom szigetem vertem gyomorszájon magam poharamban a jég elolvadt meleg megmondommi a szóda aki nem ismer még jöhet jelentkezzen az idióta de gyorsan mert szemem nyitom nincs-ajtóm pedig kulcsra zárom hajnali félnégy csak elalszom ha isten is akarja álmom (Elmondta: Bánffy György)

 

Volt egy fiatalkori versem, abban írtam – szerencsére elveszett a vers –, valahogy így volt: „Nem verem össze a lábam én a halál előtt.” Az ember rájön, hogy az élethez a halál is hozzátartozik. Nagyon szeretem a Hamletet, sokszor olvastam, sokszor láttam. Gábor Miklóst tízszer is láttam Hamletnek. A szegény Yorick szerepe a Hamletben számomra fontosabb, mint néhány valóságos élő szereplőé. Úgy éreztem, hogy az életben sokszor láttak engem Yoricknak. Sokféle becenevem volt kisgyerek koromtól kezdve, később Sarkadi Imrétől kaptam, nőktől kaptam különféle beceneveket. Ezt a Yorickot átvettem Shakespeare-től, magamra számítva ezt a nevet. Gyönyörű a darabban, Arany János szövegében valahogy úgy van, hogy „e koponyának valaha nyelve volt, szépen tudott dalolni”. Nem biztos, hogy így van, csak az emlékemben van így. Amikor a saját halálomra gondoltam, arra, hogy meg fogok halni, nagyon sajnáltam magamat. Akkor írtam ezt a verset. Régen volt már, több mint tíz évvel túléltem a verset is, és nagyon remélem, hogy még sok évvel túl fogom élni, mert azóta kislányom született, szeretném nagylánynak látni.

 

Halálon túl kicsit mondjuk ötszázöt évvel senki nem tudja rólam hogy én valék Yorick koponyám partra vetve fűrésszel elfelezve egy jó öreg sírásó pohárnak kinevez széléről kortyint fecske Hajha barátaim akkor már ti se lesztek Valaha magyarul éneklő nyelvemet árva ükunokáim a kutyának se mondják mert nyelvem elrohad szívem is elrohad mivelhogy aki élt rohad egy miccenésre Dunnyogtam nagymamának tarló tű-tengerén mezítláb átszaladtam lábam csont dobverő lett ujjam a betűkön motozgatott riadtan sillabizálva ó – s újtestametumot térdeltettek sarokba nagy vödröket cipeltem vállam kulcscsontja orsó térdemben stroncium Sakkoztam veletek röhögtem veletek ha ültem veletek nem voltam veletek Báthory utca 8 nyaktilóm fabrikáltam csak elértem gyalog Atlanti partokat Kormos családnevem anyámtól örököltem keresztelésben Istvánt mint ama vértanú sok néven szólítottak Pistika Piska Pista utóbbi főleg lónév volt amíg lovak voltak Cicelle Cormieux végül csak Yorick voltam azaz szegény Yorick (Elmondta: a költő)

 

Riportvázlat

Hogy mitől lett egy ember olyan, amilyennek végül látjuk, nem nagyon tudom. Csak magamon mérhetem meg, ha van erre mérték… de tegyük föl, hogy van, s minthogy a tulajdon bőrömön méricskélek, igaznak is érezhetem, amit gondolok.

Engem nagyanyám nevelt, születésemtől, anyai nagyanyám. Családfámat az ő személyéig tudom visszavezetni, ő az én időben legtávolabbi, általam ismert elődöm. Tíz gyereket szült, és anyám halála után én lettem a tizenegyedik gyereke. Az első szavakra az ő szájából emlékszem, de ő volt az egyetem is, iskola a tisztességre, de más láthatatlan dolgokra is. Pedig nem volt írott morális törvénye, öreg parasztasszonyok nem is hallották a morál szót, de nagymamának még a lélegzetvétele is morális volt. Noha a második elemiből kimaradt, végleg befejezvén az iskoláit, haláláig igényes olvasó volt. Stendhal, Lev Tolsztoj, vagy ahogy abban az időben mondták: gróf Tolsztoj Leó könyveit olvasta és olvastatta velem; a Bibliával csak a maga szemét gyötörte. Beült a Nemzeti Színházba, amikor már gyermekkorom Szigetközéből Pestre kerültünk, és Hauptmann Henschel fuvarosát nézte meg, az előadás után gratulált Kiss Ferencnek és Dayka Margitnak, akik csudálkozhattak, gondolom, hogy ki lehet ez a berlinerkendős öregasszony. Másnap grenadérmarsfőzés közben közölte velem, hogy ők ketten a legnagyobb színészek, akiket valaha is látott, és azt is hozzátette, hogy a világ legnagyobb színészei közt a helyük. Azt hiszem, igaza volt.

Nagymama nyitotta föl a szemem s az eszem a szabad fantáziálásra. Persze, jó korán, ez még a gyerekkorban volt. A Héderváry-birtokon éltünk, költöztünk majorról majorra, vagy valamelyik szigetközi faluba: Mecsérre, Ráróba, Miklósra. Engedte, hogy éljek, ahogy tudok az én magamra szabott álomvilágomban. Elhitte például, amikor egész napi csatangolásból későn értem haza, hogy az Estével birkóztam, vagy hogy a folyók az én fantáziám szerint megszemélyesíthetők. Azt hittem, hogy notórius hazudozó vagyok, amikor a Sebes-Körösre azt mondtam, hogy hosszú lábú futóatléta, fáradhatatlan magyar Nurmi, a Rábát törökmézárusnak láttam, aki édességet árul a győri piacon, s a Rábca kosztba adott, csepűhajú lelenc, méghozzá szeretetre vágyó gyereklány. Ő fölöttem állt, és föloldozott vélt hazugságaim alól. Én meg neki hittem el, hogy minden este lábat kell mosni, és hogy cinpohárból a legjobb vizet inni. Mivelhogy akkor csak cinpoharunk volt.

 

Elég régóta írok verset, így hát elmondhatom, visszatekintve pályámra és életemre, hogy másik nagy nevelőm költészetünk volt. Vissza, vissza az időben, vissza a Halotti beszédig, sokan az elődök. Először a közvetlenül előttem járók. Emlékszem húszéves koromra, amikor még személyesen nem ismertem Jékely Zoltánt és Weöres Sándort, de tudtam, hogy csak tíz évvel idősebbek nálam. Mégis úgy olvastam verseiket, verseik után úgy tiszteltem őket, mint Vörösmarty Mihályt. Egy-két kötet volt mögöttük, kívülről tudtam a verseiket. De ma is így vagyok: én egy ívben látom a most huszonöt éves Nagy Gáspár nevét és Csokonai Vitézét, a kétszáz évesét. Hálát és tiszteletet érzek mindenkori költészetünk iránt.

Az én nemzedékemnek, a háború után indulóknak József Attila volt mindene. Amikor még csak kamasz voltam, s nem gondoltam, hogy valaha is verset írok majd, kétszáz versét tudtam kívülről. Ma se tudok többet. A legkisebb versei, a Csin-bin, a Biztató, az Óh, szív, nyugodj – ugyanolyan fontosak nekem, mint a sokat hallott és idézett József Attila-versek. Ezekről a versekről azt gondolom, hogy egyenesen nekem szóló személyes üzenetek.

Illyéstől lestem el a Párizs-látást! A Hunok Párisban bedekker volt nekem párizsi éveimre. Azt írja például egy helyütt, hogy a párizsi utcaseprők a csatornarácsok elé hurkába sodort zsákokat rugdosnak, hogy ezek a zsákakadályok a csatornába tereljék az esővizet. Ezt a húszas évek Párizsában tapasztalta, de lehet technikai forradalom Párizsban is, a zsákok ma is ott vannak a csatornarácsok körül.

És Illyés humora! És József Attiláé! Képességük a játékra, mert a költészet játékra is jó, ahogy a legnagyobbak példája mutatja. József Attiláról ez köztudottabb, de Illyésről, a nagy nemzeti freskók költőjéről kevesen gondolják és hiszik ezt a bujkáló, de született kedvességet. A Hunok Párisbant ezért a rejtőzködő illyési humorért szinte évente újraolvasom.

Hány költőt mondhatnék még, akikre tisztelettel gondolhatok!

Akiket ismertem, és akiket nem ismerhettem, és akik itt vannak köztünk.

A puszták népére rímelő sorsú bihari pásztort, Sinka Istvánt, aki fekete panaszokat mondott a harmincas évek Magyarországáról, sárba nyomott hárommillió nincstelenünkről; egy voltam én közülük. Az orosi pusztákról hallottam hangját, a Károly-majori lórék mellett, vagy a királydinnyés homokban… (Nagyanyáim…). Radnóti Miklóst, akit egy ugrásra a szülőfalumtól öltek meg, s akiről olyan bűntudattal írtam Fehér virág című versemet, mintha a gyilkosai közt lettem volna… A két magyar trubadúrt: a XVI. századi Balassit és a XX. századi Nadányi Zoltánt… Adyt, a bálványsziklát, a harlekin Kosztolányit… A pontos fogalmazásra tanító Szabó Lőrincet és Vas Istvánt… Az Énekek énekét fordító Halábori Bertalant, a kódexmásoló Sövényházi Mártát és Ráskay Leát… A legmodernebbet: Csokonai Vitézt… A legtisztább embert, akit pályámon ismertem: Berda Józsefet… És fiatalon elesett apánkat, a mészáros fiát… És szelíd nagyapánkat, Aranyt… Nemzedéktársaimat, és a már utánam jövőket… Két szomszédomat itt az Őrmezőn: Zelk Zoltánt és Kálnoky Lászlót.

Visszafelé lépegetve az időben, egész a Halotti beszédig, milyen névsort mondhatnék!

Mert: nincsenek ugyan Alpok nagyságú hegyeink, de költészetünk teli van Himalája méretű csúcsokkal. Látni őket és tudni róluk, ez egyszerre nyomasztó és gyönyörű érzés. Hányszor jóllaktam nagymama asztalánál, és az ő asztaluknál! Mindnyájan a szó tisztességére tanítottak, ehhez kell tartanom magam.

És Sinka István! A szegénységnek milyen tárnáiból emelte föl a fejét! Nemcsak rám volt nagy hatással, hanem a nálam öregebbekre, sőt a sokkal fiatalabbakra, Buda Ferencre, Utassy Józsefre, Kiss Annára például. Igen sajnálatos, hogy alig ismerik az új versolvasók az ő különlegesen nagy művét! Nem is jó szó ez a „sajnálatos”, lehet egyszerűbb bűnnek nevezni Sinka fényes nevének az elhallgatását. Költő nem jött mélyebbről, még József Attila se: negyvenéves koráig a puszta földön hált, mivel ridegpásztor volt, öregkorára gerincsérvet szerzett a csepeli szabadkikötőben; embertelen kínjait senki nem látta, aki a költőért, versei kiadásáért valamit tehetett volna. Most már, évekkel túl halálán, a kritika szembenézhetne végre hatalmas művével. Mert világnézeti bukdácsolásai csak önmagának ártottak, senki ellen nem vétett, s műve mégis föld alatt lappang. Tudok róla, hogy egy fiatal irodalomtörténész, Görömbei András könyvet írt róla, szeretném minél előbb olvasni, és látni a fiatalok kezében Sinka verseskötetét, hogy ők is megismerjék költészetét; a harmincas évek Magyarországáról, sárba nyomott, hárommillió nincstelenünkről senkinek sincsenek olyan fekete panaszai, mint Sinkának. A hárommillióból én is egy voltam.

Nagy hatású mesternek mondhatom még Szabó Lőrincet: a pontossága bűvölt el. A Tücsökzene egyik darabjában azt mondja el, hogyan drótozta össze a cselédlányok papucsát, ő, aki Nietzschét, Donne-t, Babitsot fejből tudta mondani órák hosszat, és Arany Jánost is persze. Sok költőt ismertem valóságosan, de Szabó Lőrinc volt mind közt az abszolút költő: ahogyan a légy pusztulását, a tihanyi napkeltét elmondta, azt hihettem, amikor hallottam, hogy varázslat tanúja vagyok.

Vagy Erdélyi Józsefet is mondhatom, aki már József Attilára is nagy hatással volt. A kétszer kettő költői egyszerűségét tanultam tőle.

 

„Mint megdőlt, régi sírkő”

Szögletek, horpadások, pontok, vonalak egyensúlya ez a fej. Csiszolt eres és egy-tömbbe maradt. Az alsó szemhéjakat övezi bánatos, mély bádogból-kalapált teknő-karéj. Emlékszel-e Pista, sírt a havas éj: – Vitte Jézus Krisztus is a maga zöld fáját! – Más öleli Kormos Pista babáját. Mint megdőlt, régi sírkő tűnődve áll, asszonyok verdeső vállainál. Ha könnye van: az gyöngyház-nyelű kés, ha szava van: az lassan-felizzó ős-remegés. Emlékszel-e Pista, édes öregem, ültünk a Duna parti márvány-cöveken és jajgatott és sírt a szerelem. Apja nincs és anyja nincs neki. Talán az Isten őt gondalta ki, hogy fölmentse a bűn alól magát. Ha porba ér: nő ott Főnix-madár, fehér-virág. Emlékszel-e Pista, emlékszel-e még, tél volt, villany-újsággal tele ég. sírtunk: öletni, élni lehet-e még? Szívén fekete páva sétál, fekete páva énekel. Csak szólj neki: megdől merengve, nem felet. Nem szól: a kényes páva lépteire fölfigyel. Csak sír: a páva-hang igézi el. Emlékszel-e Pista, édes öregem, akkor egy üveg bor volt a szerelem, holdas sínpár volt a szerelem. Ne osztozkodjatok rajta asszonyok, mint édes cipón éhező rabok. Ne marakodjatok érte bánatok, mint haldokló szerelmén vércse-asszonyok! Emlékszel-e Pista, a múltkoriban elmondtam, hogy elvesztem magam, ha nincsen jogom arra, ami van. Kik tudtok szeretni, szerelemért ölni, ráértek őt akkor meggyűlölni, ha szögletek, horpadások, pontok, vonalak egyensúlyából csak a béna csönd marad.

 

Ezt a verset Juhász Ferenc írta hozzád, akivel nagyjából együtt indultál. Milyen volt az indulás? Ki adta ki az első verseskönyvedet?

Az első verseskönyvem, Dülöngélünk a címe, az Egyetemi Nyomdánál jelent meg. Egy embernek köszönhetem csak, dr. Kulcsár Adorjánnak, ő volt a Diáriumnak a szerkesztője annak idején. Ez a Diárium az Egyetemi Nyomda könyvbarátainak volt a lapja, évente négyszer jelent csak meg. Kulcsár Adorján nagyon sok versemet közölte, és nagy meglepetésemre mindig ugyanolyan betűből szedette a verseimet, azzal a titkos gondolattal, hogy majd összeáll annyi vers, amiből ő egy kötetet tud csinálni.

A Diárium című Lapra most már nemigen emlékszünk, de ha én jól tudom, akkor ebben kortársaid, tehát más költők is megjelentek, hasonló szeretetteljes fogadásban részesültek. Úgy emlékszem, hogy például Juhász Ferenc versei is megjelentek a Diáriumban.

Igen, Juhász is. Ez nagyon érdekes, hogy mondod Juhász nevét. Mindjárt egy rossz adatot szeretnék, egy rossz irodalomtörténeti adatot korrigálni itt, mert Juhász Ferenc önéletrajzában kétszer is olvastam, hogy én közöltem az ő verseit, az első verseit…

Tehát felfedezője voltál, azt írta Juhász Feri.

Igen, nem tudom, hogy mért írta Juhász Feri ezt, mert szeret engem – valószínűleg ezért; de remélem, hogy nem azért, mintha Kulcsár Adorjánt elfelejtette volna. Mert én néhány évvel vagyok csak idősebb Juhásznál. Lapszerkesztő soha nem voltam. Az ő versei úgy jelentek meg a Diáriumban, hogy valóban én vittem el Kulcsár Adorjánnak, ez 47-ben volt, akkor ismertem meg Hantai Simonéknál Juhász Ferencet, és nagyon megszerettem az első verseit. Például az Arany és az Ezüst című verse benne volt a Juhász Összes versekben is, ezzel a két verssel kezdődik az egész Juhász Ferenc-i költészet. Kulcsár Adorjánnak megmutattam ezt a két verset, nagyon tetszett neki, és azt mondta, hogy feltétlenül közli Juhászt a Diárium tavaszi számában majd. Elkezdtem könyörögni Kulcsár Dódinak, hogy ez olyan nagy dolog lenne, hogy ha ez a gyerek Biára hazamegy karácsonykor, és az apjának, aki beteg volt már akkor, sajnos, meg tudja nyomtatásban mutatni az első verseit. Kulcsár azt mondta, hogy be van tördelve a lap, nem tud semmit csinálni. Erre én azt mondtam neki, hogy engem annyiszor közölt, én is be vagyok tördelve a lapba, az én versem helyére befér ez a két kis Juhász Ferenc-vers. Ettől Kulcsár Dódi nagyon meghatódott, és kihagyta Darázs Endrét, szegényt, a számból. Így jelent meg Juhász, ez volt a két első verse valóban.

Hogyan történt az, hogy belekerültél az irodalmi életbe, mert hiszen valahogy belekerültél?

Hát nem a Diáriumhoz vittem először verseimet. Nekem volt egy barátom, aki megvan ma is, sajnálom, hogy olyan ritkán látom, talán tíz évvel idősebb nálam, Szíjgyártó László, kiváló fordítónak ismerhettük meg az elmúlt tíz évben őt. Ő volt az „egyetemem”, tulajdonképpen Szíjgyártó László, aki nem az irodalommal ismertetett meg, mert az irodalmat én már saját magamtól is kerestem korábban, de az érdeklődésemet ő szorította egy nagyon széles mederbe is ugyan, de szorított arra is, hogy egy irányba fejlődjek, és menjek az irodalomban. Nagyon sokat köszönhetek neki, Szíjgyártó Laci a jelenlétével ugyanolyan fontos volt számomra, mint József Attila. Tudod, ismersz, József Attilát tizenhét éves koromban nagyon megszerettem, a verseit, akkor ő már halott volt, nem nagyon volt az országban ismert, nem is tudom, hogy mért találtam meg én magamnak József Attilát, minthogy senki nekem nem mondta, hogy ezt a nevet tudnom kell. A hajdani Teleki téren megvettem a Medvetánc című kötetét, ötven fillérért, ugyanakkor, amikor Jékely Zoltán Éjszakák című könyvét ugyancsak ötven fillérért vettem, és Szabó Lőrinc összes verseit, azt nem ötven fillérért, de gondold el, hogy ötven fillérért a Medvetáncot meg tudtam venni, és nagyon hamar kívülről tudtam a Medvetánc verseit. De akkor én még nem gondoltam ám, hogy valaha verset fogok írni, sőt, engem el is keserített József Attila, mert úgy éreztem, hogy mindent megírt, amit nekem kellene megírnom. Amikor aztán évekkel később elkezdtem verset írni, ezzel a nagy árnyékkal kellett nekem megküzdenem, mert a legszemélyesebb József Attila-versek, amik látszólag csak az ő életére érvényesek, úgy hangzottak előttem, mintha egyenesen rólam szóltak volna.

Miért érezted úgy, hogy olyanok voltak? Sorsazonosság?

A sorsazonosságból is. Az árvaságunkat éreztem azonosnak, a szegénységet és a világ, ami az én kamaszkoromban körülvett, ugyanaz, már az érett József Attilát ugyanaz vette körül. Az egész gyermekkorom a Héderváry-birtokon telt el. A nagyszüleim neveltek engem, mert anyám meghalt, amikor születtem, és az egész világ, amit kezdtem megismerni, ez a Mosonszentmiklós, Lébény, Mecsér, Ásványráró, Lickó, Károly-major háromszögben telt el, ez volt a Héderváry-birtok.

Ezek szerint a nagymamád nevelt?

Engem a nagyszüleim neveltek, és ahogy már felnőtt koromban tudatosan tanultam nagy nevelőmtől, Szíjgyártó Lacitól, gyerekkoromban mindezt nagymamától kaptam meg. Nagyon sokat lehetne mondani erről a gyerekkorról és nagymamáról, aki különleges öregasszony volt. Tíz gyereke volt, tíz gyereket szült, és anyám halála után én lettem a tizenegyedik gyereke. Ami belőlem lett, úgy érzem, hogy mind nagymamától származik. Azt hiszem, hogy a tehetségemet is tőle kaptam, mindenesetre a fantáziálásra a hajlamot, a képességet nagymama adta meg nekem. Nagyanyám a második elemiből kimaradt, végleg befejezvén az iskoláit, de mondhatom neked, hogy ilyen csodálatos, művelt embert, mint ez a kis fekete berlinerkendős, paraszt öregasszony volt, nem ismertem életemben soha. Például a könyvekre ő szoktatott rá. Stendhal Vörös és feketéjét olvasta, nagyon szerette volna, ha olyan életem lenne, mint a Vörös és feketében Julien Sorelnek volt, természetesen a regény végét már nem szánta nekem ő, a Sorel halálát. A Háború és békét, Lev Tolsztoj könyvét, vagy ahogy abban az időben írták és mondták nálunk, gróf Tolsztoj Leónak a könyvét ő adta nekem. A Bibliával már nem kínzott engem, a saját szemét gyötörte csak a régi Bibliával, amit nagyapám vett, amikor az első fia született. Nagyapám, noha nem volt bibliás ember, könyvet nem is láttam a kezében, csak a Friss Újságot, de a Bibliába beírta, hogy „Vásáltam három becsülettel szerzett jó forintokon”. A Bibliát már csak nagymama olvasta. Ő nagyon sok történetet kitalált, mondott nekem a Bibliából is történeteket, de olyan bibliai történetekre is emlékszem nagymama előadásában, amelyeket soha a Bibliában – aztán később olvasni kezdtem a Bibliát – nem fedezhettem föl, tehát ő találta ki. És mivel ő kitalált rengeteget, nekem is hagyta, hogy azt találjak ki, amit akarok. Például, amikor késő esti csatangolásból hazamentem, kérdezte, hogy hol jártam. Kitaláltam, hogy a kertek alatt találkoztam az Estével, birkóztam az Estével, földhöz vágtam az Estét. Magam előtt láttam az Estét valóságosan, aki kísértetiesen hasonlított egy falubeli legényre, aki nagy verekedő volt, mindenkibe belekötött, hát a gyerekekbe természetesen nem. De én legyőztem, mint Estét győztem le. Előfordult, hogy lelkifurdalásos hazugságom is volt egyszer, amikor gyónnom kellett, a sztereotip szöveg után azt mondtam, amikor a bűnökre kellett volna térnem, hogy nincs bűnöm. Ezen a papunk – nagyon kedves, öreg papunk volt Mosonszentmiklóson – nagyon meglepődött, kihajolt a gyóntatószékből, és megkérdezte, sorba kezdte a bűn lehetséges formáit mondani nekem: Fiam, nem hazudtál? Nem, mondtam elszántan, és minden kis hazugságom elvonult lelki szemem előtt. Nem loptál? Nem, mondtam, és minden kis kockacukorlopás meg egyéb torkosságok elvonultak előttem, és akármit kérdezett a papunk, mindenre azt mondtam, hogy nincs bűnöm. Végül ő tört meg, és azt mondta, hogy akkor most mondj tíz miatyánkot és tíz üdvözlégyet a bűnösökért. Kimentem az oltárhoz – noha nem voltam megátalkodott gyerek –, keresztet vetettem és elkezdtem: Háda, Polgár, Korányi, Laki, Móré, Lázár, Táncos, Kiss, Sárosi, Toldi, Kemény. Tudod, ez volt abban az időben a Ferencváros összeállítása. Keresztet vetettem, s elkezdtem: Szabó, Mándi, Bíró, Sebes, Turai, Dudás, Sas, Müller, Cseh, Kardos, Titkos, ez volt az MTK összeállítása. Elmondtam a magyar futballbajnokságot miatyánkként és üdvözlégyként, aztán ha sok volt rám róva, egynéhány osztrák csapatot is elmondtam, majd, mint aki jól végezte a dolgát, kimentem a templomból. Gyönyörű szeptemberi nap volt, megálltam a templomajtóban, és arra gondoltam, hogy ha van Isten, most egy villám formájában levág, egyenesen a fejem közepibe. Nem vágott a fejembe, túléltem ezt.

A betlehemi pásztorok emléke visszajött a Korniss Dezső képére írt versedben. Vajon ezekre a gyerekkori emlékekre utal?

Sok minden visszajött most már, mert ez öregkori versem, amit Korniss Dezső Pásztorok című gyönyörű képére nemrégen írtam.

 

Imádtuk az Istenfiát. Bujtattuk csürhés Heródes elől. Komisz beszédünk becét gyöngyözött. Térdeltünk szalmás jászola köré. Kétezer év se kellett elfeledni, hogy Máriának hordtunk paszitát: ürücombot, úrtól lopott narancsot, hadd legyen elég teje szoptatásra, különben nem lesz Kisdede király. Mégsincs atyjában semmi irgalom. Fölöttünk bekönyökli az eget. Szegény hazánk fölperzselt Betlehem. Küld ellenünk új Heródeseket. Szegény hazánk nagy rühes legelő. Bárányunkat eszik a farkasok. A királydinnyés homok vérnyelő. Utat mutatni csillag nem ragyog. Szólunk, mert gazdánk nem panaszkodik. Lehajtott fejjel fekete kövön fehéren ül s nem tudja, hogy megőszült, nem méri az idő tiktakolását. Kifosztatását tűri hangtalan. Nyakán kötél, ő tűri hangtalan. Hazája, háza, minden veszve van. Helyette köpünk urak keserűt – kornissi pásztorok.

 

Nem tudom, hogy meg kell-e magyaráznom, hogy ebben a képben én kétezer évre visszamenőleg, tehát Jézus születéséig visszamenőleg látok minden pásztorokat, noha kevés pásztor van a képen. De úgy érzem, hogy Korniss olyan közösséget vállal kétezer év szegényeivel ebben a képben, amit én születésem óta nemcsak vállalok, hanem magam is élek.

A szüleidről, édesapádról nem is hallottál? Semmi történetet?

Ezeket olyan népmesei ködökbe homályosította el nagyanyám! Emlékszem, az első beszélgetéseink mindig apám körül forogtak nagymamával. Anyám neve és az alakja, noha meghalt, valahogy eleven volt, noha fényképet nem láttam róla. Amikor kérdeztem, hogy hogyan nézett ki anyám, mindig azt mondta, hogy Annus szép, derék lány volt. Ez volt minden, amit elmondott: szép, derék lány volt; tudod, hogy a parasztok minden virágot csak virágnak neveznek. Szép, derék lány volt. Az apámat, amikor kérdeztem, hogy: Hol az apám? Meghalt. – Mikor halt meg? – Úrnapján. – Hogyan halt meg? – A nádban. – Mi történt a nádban? – Megütötte a nádszál. – Mijét ütötte? – A derekát. Elképzeltem, mint egy látomást, hogy apám ment a nádasban gyanútlanul, és egy nádszál utánanyúlt, és derékon ütötte, annyira el tudta hitetni velem nagymama. Ő volt tulajdonképpen a családban a költő. Kétségbe voltam esve, amikor panaszkodott gyerekkoromban, hogy fiam, meg fogok halni. Nem mentem ki a szobából, amíg beteg volt. Többször volt orbánca, úgy tudom, hogy az orbánc ragályos betegség, én egész nap nem mozdultam el az ágyától, egy hosszú meszelőnk volt, a meszelőnyelet úgy támasztottam az ágya végébe, hogy ha valaki belép, nem ha valaki, ha a halál belép nagymamáért, én mellbe vágom ezzel a meszelővel, annyira féltettem nagymamát.

Emlékszel a legelső versedre?

Hát, ahogy az ember az első lányra is emlékszik, az első versre is ugyanúgy emlékszem, pedig elég régen írtam. Ez az a versem, amit nagymama elrakott, mert én csak hangpróbának tartottam, és tulajdonképpen az is, mert nagy Erdélyi József hatás érződik rajta. Ezt el is tudom mondani, az utolsót nem, de az elsőt el tudom mondani.

 

Láttam egy nyáron Mecséren három nyikorgó szekéren lehetetlen szépet: fekete násznépet. Esküvőztek a cigányok, megmosdottak mind a lányok, hétszer szépek voltak, cigányul daloltak. Legszebb lány volt a menyasszony, készülődő ifiasszony, tízen körülállták, szép bőrét csodálták. A vőlegény szivarozott, tiszta fehér inget húzott, nem is hegedültek, dobogva fütyültek. Három nyikorgó szekéren nagy port vertek föl Mecséren, s lehetetlen szépen eltűntek az égen.

 

Ez benne volt már a Dülöngélünk kötetben, az első kötetedben?

Ez benne, bekerült a Dülöngélünkbe is, aztán a Sőtér István-i híres Négy nemzedék című antológiába, onnan aztán a Hét évszázad több kiadásába is bekerült, sőt, sokáig jóformán ez az egy versem mentette meg a költő nevemet, mert jöttek évek, amikor egyáltalán nem jelentem meg, nemcsak könyvem nem jelent meg, hanem egyetlen versem se jelent meg, ez az életem első szárnypróbája, ez volt sokáig az opus egyem és az opus utolsóm is. Elég régen volt, nagyon nehéz felidézni, mert én naplót soha nem írtam, tulajdonképpen meg is vetem azokat, akik naplót írnak. Az ember a legfontosabbakat magában kell hogy megőrizze, hacsak nem pályázik valami olyan irodalomtörténeti forrásnak a szerepére. A legfontosabb emlékek, meg nem fontosak, megmaradnak az emberben. Én például emlékszem gyerekkoromból egy körtére, egyetlenegy körtére, amit egyszer nagymamától kaptam, az a mérték a körtéhez nekem, a szaga, az íze, a formája, ötven éve előttem van; vagy egy esőtől lucskos, vonuló birkanyájnak a szaga, amit nagyon régen láttam, de még annak a nyájnak a hangját is hallom.

 

Mikor elfüstölögtek Péter villámai, jött, jött a birkanyáj, csapzott volt, sinkai, keserű gyapjúszag folyta be a kaput, vízben ökrendett a tejgyűjtő kisvasút, bodza és farkasalma, bürök illata szállt, rémült szamár nyekergett szívhezszóló iát, lopott körtém az ingben, majd titokban eszem, s képmutatón imára kulcsolva két kezem, summáslány-dana: ÉN NEM ILYEN LOVAT AKARTAM – Károlymajorra még egy zöld villám lecsattan.

 

Hol laktál, mikor felkerültél Pestre?

Nekem akkor volt lakásom, sőt, nagyon jó lakásom volt, a Báthori utcában laktam, bent a belvárosban. Juhász Feriék összevissza laktak a Dési Huber kollégiumban, Nagy Laci lakott ott, aztán a József Attilában. A József Attila kollégiumban nem nagyon örültek Juhásznak és Nagy Lászlónak, nem szerették ezt a két költőt azok a fafejű kollégiumvezetők. Mivel mást képzeltek el, más költői szerepet képzeltek el ennek a két nagy tehetségnek. A kollégiumban nem érvényesülhetett a szellemük. Sajnálom, hogy éppen a József Attila-kollégiumban nem, úgyhogy őket eltanácsolták onnan. Emlékszem is, hogy egyszer télen találkoztam velük, amikor lakást kerestek, ez valamivel később volt már. Akkor hirtelen megszürkült az irodalmi étet, az irodalom, s a költészet is egyszerre olyan tett, mintha valami jégvilágban íródnának a versek. Nem akarta se Juhász, se Nagy Laci elhinni nekem, hogy nagy bajok vannak, veszekedtünk is sokat ezen, mind a ketten sokkal jobban hittek ebben a világban, mint én, becsületükre legyen mondva, noha ők is ugyanúgy látták, hogy bajok vannak, mint én, de ők velem szemben is kitartottak, és csúnyán összevesztünk. Egyszer a Gólyavár előtt találkoztunk, egy évig jóformán nem is beszéltünk, na, elég durván köszöntem el tőlük, még messziről láttam őket, utánuk néztem, aztán nem is találkoztunk sokáig. Írtam erre a vitára és erre a találkozásra később, nem akkor, egy ilyen bocsánatkérő verset, amit nem mutattam meg nekik, és mivel a verseim nagyon sokáig nem jelentek meg, könyveim is csak több mint húsz év után, tulajdonképpen csak a kötetemből értesültek erről a versről.

 

Fázó fiúk, ne fázzatok, ez új jégkorszak kezdete, gólyalábon ugráljatok, hó-Himalája, zsupsz bele! Lacika, hunyoríts oda, hártyásodik a pocsolya. Iszkázi Rimbaud, ha öreg leszel, fehér fejed fölvesd s hajóra szállj. Vagy indulj holnap, áll még Tahiti, Ramanborannál hajóddal megállj. Hajítsd el botodat a parton, gázolj a tengerbe derékig, lábujjad körül csöpp halak villogó pikkelye fehérlik. Sárga homokba ülj, ingedet szárogatni rakd melléd szerszámaidat: toll, papír, kés, víznek egy cinpohár, széléről kék kolibri kortyogat. Késeddel lófejet faragj, tolladdal írj anyádnak, papírod legyen repülő, vad rímeid a szárnyak: véred dübögő dörejére kilenc törzs lánya seregeljen, fekete ölben halj meg, nem halhatnál meg szebben. Juhász, Juhász, rímgörgető-Yukon, ne vesszünk össze egy bitang juhon. Feküdtem a földön veled, H. S. pokrócával takartalak, pálmát varázsolok, ha kell, három napot, fázni ne lássalak! Te kán fia vagy, nem kőmüvesé, hát lóra, sarkad vágd belé, Tirolon át, Normandián át, Flandrián, Xigorián át, kantárt-eresztve menj Izland felé. Izland völgyei zöld hullámokat csapnak szemedbe, tengerfenék-zöldet, ácsolj faházat, ablakába állj, Biáig látsz, ha szél szárítja könnyed. Fejed lehajtani a szalmára tudod, lábad a világvégén, Ferenc, lelógatod, hallgass ríjjogó-éhes danka sirályokat, leskelj vízből-kelő moha-királyokat. Engem az új jégkorszak itt talál, soványan, szíjasan, honomban hontalan, forgok, diszkoszvető, diszkoszom elröpítem, de nem hagyom magam.

 

Nem volt jó érzés ezt írni, mert én is azt akartam, amit ők. Szerencsére nagyon múlt ez az idő, de mivel talán néhány évvel idősebb vagyok náluk, azért gondolom, hogy keservesebben láttam néhány jövendő rossz évet. Én úgy éreztem magam, mint az a kis kakas, amelyik egyet kukorékolt jóformán, és azonnal lecsapták a fejét. Tulajdonképpen kezdtem a pályámat, és azonnal befejeztem. Nekem ugyan szerencsém volt, mert állást kaptam, a Filmgyárban dolgoztam két évig, aztán a Móra Ferenc Könyvkiadóhoz kerültem szerkesztőnek 1950-ben, amikor megalakult ez a kiadó. De olyan kilátástalannak éreztem a helyzetemet akkor, hogy ha valaki azt mondta volna, hogy huszonhét év múlva még a kiadónál leszek, nem hittem volna el neki.

Érdekel-e a politika?

A szocializmus szót nem tudtam leírni egyetlen versemben sem, noha harminc éve írok verset. Valahogyan illetlenségnek éreztem volna, hogy leírjam, mint ahogyan nem szívesen beszél arról az ember, hogy szépnek tartja-e az anyját, vagy nem. A magyar szót sem tudom leírni, nagyon sokan leírták, akik fontosak számomra, de sok olyan is leírta, akinek semmi oka nem volt rá, hogy versbe írja. A hangomat, ha van saját költői hangom, nagyon furcsán minősítik, jó régen már. A népi szürrealizmust én nem tartom a költészeten belül irányzatnak. Népi szürrealista nagyanyám volt, hogy mi a népi szürrealizmus, arra mondok nagymama szájából egy példát. Már nagyon öreg volt, amikor egyszer meglátogattam. Nagymama ült már tíz perce lehunyt szemmel egy széken, egy kis széken, teljesen mozdulatlan volt az arca, szeme lehunyva. Beszéltem hozzá, de nem felelt, s végül már arra gondoltam, hogy talán meghalt, csak még nem dőlt el, s úgy megnyomtam a hangom: nagymama, min gondolkozik? Rám nézett, csak ennyit mondott: a széken. Ez népi szürrealizmus, ezt én elérni soha versben nem tudtam, a tömörségnek, a játéknak, a képzeletnek és a népi szellemnek ezt a sűrített kifejezését, most már nem is fogom tudni elérni.

Inkább fejben írod a verseket, vagy papíron?

Hát erre nincs szabály, elég sok verset írtam fejben, de kis verseket, a legjobbakat, a legjobban amit szerettem, a Fehér virág című versem, fejben írtam. Órákig álltam hagymáért sorban a Hold utcai csarnokban, és körülöttem öregasszonyok pletykálgattak mindenféléről. Tudtam, hogy órákig kell állnom, s akkor írtam először fejben verset, a Fehér virágot. Ezt Radnóti Miklós emlékére írtam. Sok Radnóti-verset olvastam akkoriban, mert az első összegyűjtött kötete a Knernél akkor jelent meg.

 

Fehér virág a zápor zuhogva ejti szirmát holló a szél az ékkő tócsában mossa tollát szép zöld haját lebontja a kukorica elszáll e sziromzuhogásból a tündöklő ökörnyál Fehér virág kezedben szétporló liliomszál szétporló tenyeredből szökkent e liliomszál szétporló zuhatagból ahogy a szirom elszáll eltüntél aki köztünk angyali zene voltál

 

Lelkifurdalásból is írtam ezt a verset, mert Radnótit egy ugrásra az én szülőfalumtól ölték meg 44-ben, nem tudom elképzelni, hogy ép ésszel el tudtam volna viselni ezt a jelenetet. A versben egyébként Radnóti neve nem is fordul elő, sokan azt hiszik, hogy szerelmes vers, egy halott lányhoz írtam, esetleg azt gondolhatja, aki nem tudja, hogy mi volt bennem!

Mit jelentett életedben és mit jelent a szerelem, mit jelentettek a nők?

Ugyanazt mondhatom, amit a költészetre, hogy mindent. Nagymamától kezdve, akitől az első szavakat hallottam, aki először hallotta az én szavamat, nagyon fontos szerepük volt a nőknek az életemben. Nekem három házasságom volt, harmadszor vagyok házas, utoljára, gondolom. Nagylányom is van, kislányom is van, unokáim is vannak. Mindig a szépet szerettem, nagy örömmel tudok visszaemlékezni a szerelemre, mert irigyeltek a barátaim. A szerelmes vers a legindiszkrétebb a költészeten belül, nagyon kiadja magát az ember a szerelmes versében, ha őszintén mer írni, úgyhogy nagyon nehéz még hozzátenni élőszóban. De örülök, hogy boldogan emlékezhetek vissza.

Gazdagnak érzed magad, vagy szegénynek?

Hát, hogy gondolod, hogy pénzem van-e?

Igen.

Gazdagnak érzem magam, sajnos, jó érzés, ha az embernek pénze van, de ez az élet ocsmány igazságtalansága, hogy fiatalon nincs az embernek pénze, fiatal költőnek, fiatal pincérgyereknek egyformán nincs pénze. A fiatalságnak a saját évei száma a gazdagsága, amikor nem számít az idő. Húszéves koromban egyszer egy nagy szamárságot írtam egy versben, valami olyasmit, hogy nem verem össze a bokám én a halál előtt; a vers elveszett, többre nem emlékszem, csak erre a nagy hülyeségre. Összeverem, gondolom, hogy össze fogom verni, és nagy kemény, utolsó hapták lesz, amikor összeverem, de nem félek ettől a pillanattól, úgy akarok élni, hogy ne legyen félnivalóm.

A halálról tulajdonképpen, ha belegondolok, nem is nagyon írtál, vagy ha jól emlékszem, nem is írtál verset. Mostanában foglalkozol-e a gondolattal?

Hát persze, ötvenedik évemben voltam, amikor gyerekem született, csak miatta gondoltam a halálra, mint kikerülhetetlen lehetőségre, hogy szeretném a kislányomat nagylánynak látni. Nem egyszerű önzésből, hanem föl akarok nevelni egy gyereket, egyet már fölneveltem, az már nagylány. Kíváncsi vagyok a jövőjére, és jó ideig benne akarok maradni ennek a gyereknek a jövőjében. Anyám halálát nem értem meg, furcsa, hogy nagymama halála volt anyám halála, mivel első pillanattól nagymama volt mellettem. Aztán persze meghalt Sárközi Márta, nagyapám, sok barát, fiatalon, Sarkadi Imre, egy évvel utána Czibor János, Juhász Erzsike, Juhász Feri felesége, Szabó István, Simon Pista. Volt alkalom ki miatt sírni. Nem tartom férfiatlannak a sírást, én még egy filmet is úgy nézek, mint a hajdani cselédlányok, egy western-filmen is tudok sírni, hát még amikor fontos emberekkel történik jóvátehetetlen, végérvényes dolog, halál. Nehéz ez, mindenki hiányzik nekem. Sok mesét írok, verses mesét írok A kislányomnak rengeteg verset mondok, gyerekverset. Amikor el akarnak lepni az ilyen gondolatok, Weöres Sándort, Petőfi Sándort, ezt a két Sándort mindig boldogan rántom elő, Luca nem is sejti, hogy mi történt velem, hogy hirtelen ötven Weöres Sándor-verset mondok el neki, vagy a saját meséimet is mondom, ő persze nem tudja, hogy én írtam. Weöres Sándor nevét nagyon jól megjegyezte már. Múltkor az Erzsébet hídon jöttem vele haza, Őrmezőre, autóbuszon, és kérdezte tőlem, hogy mi a másik híd neve. Mondom, neki, a Szabadság híd, azt mondja: Utána ugye a Petőfi Sándor híd van? Mert a Petőfi hidat ő Petőfi Sándor hídnak tudja. Mondtam, igen. Azt mondja: Weöres Sándor híd nincs? Elmondhatja Weöres Sándor, hogy ifjú szívekben él, ha már egy négyéves kislány elképzeli, hogy híd jár neki.

Gyűjtesz valamit?

Nem gyűjtök semmit, nem gyűjtök, a tárgyak valahogyan nincsenek rám ma már hatással. Valamikor, amikor négyezer könyvem volt, s kölcsönadtam egyet, ha nem kaptam vissza, lelki beteg voltam. Most bármelyik könyvemet kölcsönadom, vagy örökbe adom, azzal az érzéssel, hogy esetleg soha nem fogom megszerezni. De a könyvek változatlanul fontosak, talán a könyvek a fontos tárgyaim. Vagy megvan József Attilának egy verskézirata, nem is akármilyen vers ez, hanem a Lassan, tűnődve. Ez ott volt Párizsban az Hôtel de la Gironde-ban is, ott volt a falamon. Jóformán semmim nem volt akkor, csak ez a József Attila-kézirat, amikor egyszer egy barátom jött Londonból Párizsba, meglátogatott ebben a kis, kopott hotelszobában, egészen hátradőlt, amikor meglátta bekeretezve ezt a kéziratot. Azt mondta, hogy szerez a British Museumtól ötven fontot, ha eladom. Nagyon kellett volna a pénz, mert Anna lányom akkor jött nyaralni Párizsba, egész nyárra vártam őt, és nem a British Museumtól, hanem az ördögtől is elfogadtam volna pénzt, de nem ezért a kéziratért. Elmúlt néhány hét, aztán megérkezett az ötven font Londonból, de nem a British Museumtól, hanem ettől a barátomtól, aki azért küldte az ötven fontot, mert nem adtam el neki József Attilát. És tudod, hogy a kis dolgok milyen furcsán térülnek meg. Valami olyat kérdeztél, hogy voltam-e én valakinek mecénása. Egyszer voltam, úgy érzem, csak életemben mecénás, amikor egészen új volt a Népstadion, sokszor jártam ki a stadionba meccsekre. Egyszer, egy olyan tizen körüli kiskölyök, kis vörös hajú, szeplős kölyök, megkért, hogy vigyem be. Be akartam vinni, mert eszembe jutott, hogy hogyan vittek be engem a Fradi-pályára felnőttek annak idején, de a Népstadionba nem lehetett ám bevinni, vissza kellett jönnünk, hát nem akartam azért a gyereket ott hagyni. Odaadtam neki a jegyemet, amit még magamnak megváltottam, hogy menjen vissza ahhoz a pénztárhoz – és adtam pénzt –, hogy vegyen e mellé magának jegyet. Jött a gyerek, bementünk a stadionba, Fradi-Vasas meccs volt, nem drukkolt a gyerek, olyan szótlanul ült mellettem, ami egy tízéves gyerektől nekem szokatlan volt. Rájöttem, hogy Vasas-drukker, bár én nem ordítoztam a Fradit, soha nem ordítoztam, kiskoromban se, mondtam, csak nyugodtan drukkolj a csapatodnak. Teljesen fölszabadult, három-három volt egyébként az eredmény. Következő héten, mintha randevúztunk volna, ott volt a gyerek, bementünk. Sokáig, évekig jártam a gyerekkel meccsre, előfordult, hogy eszem ágában sem volt kimenni valami számomra érdektelen meccsre, de hogy ott van a kis srác, taxival kimentem a Népstadionba, bevittem a gyereket. Aztán úgy alakult az életem, hogy elmentem évekre Párizsba, meg nem jártam meccsre, szóval elmúlt sok év. Nemrégiben kint voltam a stadionban egy meccsen, nagyon sokan álltak a pénztáraknál, és körülnéztem, hogy nincs-e valaki ismerős a sorban, hogy megkérjem, hogy vegyen nekem jegyet, ne kelljen sorba állnom. Egy magas fiatalember rám néz, anélkül hogy szóltam volna neki: Egy jegy? Egy. Megváltotta a jegyet, ki akarom fizetni, azt mondja: Csak nem tetszik megsérteni? Tehát ezt a gyereket se tudtam ingyenbe mecénáskodásomba vonni, mert elmúlt tizenöt év, és visszakaptam. Egyébként megmondhatom neked, hogy én mindent visszakaptam, és mindent megkaptam.

A Nagy Lászlóról készült portréfilmben te voltál a riporter. Te kérdeztél. Mondd meg nekem, melyik volt a könnyebb, kérdezni, vagy válaszolni?

Kérdezni, természetesen, kérdezni. Nehéz az az önkifejezés, amit kamerák előtt kell elmondani a legtitkosabb gondolatairól az embernek. Egy költő azt hiheti, hogy csak versben mondhatja meg, amit akar, és azt hiszem, hogy az az önkifejezés legnagyobb próbája. Ahhoz kívánok magamnak szerencsét a továbbiakban, hogy tudjam még kifejezni magam, legyen mit mondanom. Nagymamával szeretném én bezárni most a gondolatomat, aki büszkén mondta nekem egyszer, hogy engem még nem hurítottak le a számért. Tehát hogy ő igazat mondott. A mi költészetünkben csak igazat lehet mondani, még annak is, aki nem akar. Én egyébként szeretnék mindig igazat mondani.

Végül szeretnélek megkérni, hogy az N. N. bolyongásai című kötetedből az utolsó verset olvasd föl.

Ez csak a könyvben az utolsó vers!

 

Villám ragyog teli pohár vizet csukott szemben tündököltet szélhömpölygés arcon cirókál de tudom elföd majd a sár ha magamra húzom a földet rigó kiált fölöttem VOLTÁL! Ködmosta messzi majorok Pest Lutetia kövei felednek végsőt bukfencezvén a hinta vérem lányokban zsiborog megőriznek valamely versek míg fénybe nem fullad a tinta