Vázlat Nagy László portréfilmjéhez

Nagy Lászlóval ülök szemközt s mindenki szemközt ül vele most, aki egy költő portréfilmjére rászán egy órát. Versei sok megjelent kötetből ismertek, könyvei közül legfontosabb az Arccal a tengernek, kétszer is megjelent, 1965-ig írott verseinek gyűjteménye és az 1973-as Versben bujdosó. A Televízióban és sok helyütt az országban, elsősorban Berek Kati feledhetetlen előadásában, sokszor hallhattuk Nagy László verseit – most önvallomásának lehetünk tanúi. Bár költő versben is mindig önmagáról vall.

 

Nemrégen írtad, hogy a nagy francia forradalom kitörésének napjával – persze majdnem százötven évvel később –, július 14-ével egybeesett születésed napja. De fájdalmad, hogy megérkezésed napját szüleid – lévén aratás-cséplés állandó munkát kívánó ideje – csak három nappal később jegyezték be a felsőiszkázi plébánián. Mégis, akik ismerünk verseidből vagy személyesen, a forradalom gyermekének tartunk. Neved, Juhász Ferencével mindig együtt emlegetve, a régi világ romjai fölött kezdett ragyogni. A szellemi földosztáskor nagy darabot kaptatok, és midenki tudja, milyen sokat „vittetek be” a szellemi közösbe. Most azonban nem a páros csillagokat nézzük, pusztán téged látunk.

Ötvenéves leszek, több mint harminc éve írok verset. Sokszor elmondtam, többször leírtam, hogy tulajdonképpen festő akartam lenni, de visszavonhatatlanul a versnél maradtam. Inkább a lélegzetemet fojtanám vissza, de a versírást nem hagyhatom.

Első versed megjelenésekor – ami pedig igen régen volt – ezt írtad a hajdani Valóságban is. Ott ismertelek meg, a Rákóczi úti szerkesztőségben, Lukácsy Sándor szerkesztői szobájában. Az édes Pólya Erzsi, a titkárnő nem kávéval kínált, hanem szatmári szilvapálinkával. Ha jól emlékszem, mert az a szöveg közel harminc éve nem volt a kezemben, ezt írtad bemutatkozásul: „napi szükségletem a vers”. Tudjuk, hogy ez nem azt jelenti, hogy naponta verset ír a költő – de azt igenis, hogy mindenről költőül gondolkozik.

Ez a költőül rettenetesen hangzik. Mint ahogy a költő szót sem szeretem. Mintha szégyellnem kellene. Még Berzsenyi, Arany poétát mondott, ami sokkal elviselhetőbb, mint a költő.

Igaz, de hát így mondják. Maradjunk ennél a szükségletnél: a versírásnál.

Igen. A versírás, a költészet nem misztifikáció. A bognár vagy a matematikus is elviseli foglalkozását vagy hivatását. Nevezzük, ahogy akarjuk. A költő élmény-, gondolat-, elhatározás elemeiből épít, nem is tudom, még mi mindenből. Az úgynevezett ihletet szerencsének is nevezhetjük, mivel két költő, vagy tíz, vagy száz esetleg ugyanazt akarja mondani, de talán csak az egyiknek sikerül. Persze, abban az esetben is, ha azonos a kvalitásuk. Sőt, az is lehet, hogy egyik se tudja végérvényesen kimondani a megcélzott igazságot.

Egy kicsit elméletibb vagy most, mint amilyennek ismerlek. Emlékszem, hogy egyszer a Nemzeti Színpadon Zelk Zoltán estjét vezetted be, jóformán néhány szóval, de milyen érzékletesen! Mintha verset mondtál volna. Látható volt, amit mondtál. Hogy Zelk verseit először az udvartokban olvastad egy ott rekedt tankon hasalva. Menjünk most vissza az időben a kezdetig. A családig, belül az iszkázi határon, házatok kapujáig.

Jó. Tehát: Iszkáz. Veszprém megye. 1925. július 17. Na, már elveszett három napom. Mint szó volt róla: szent munka ideje volt, anyám a kamrát, padlást sározta az új gabonának, a férfiak be se néztek a házba. Úgy elfáradt a cipelkedésben, hogy szinte a szüléshez sem maradt ideje. Én meg nehéz gyerek voltam, megkínoztam a világrahozatalért. Talán éppen azért jó gyerek lettem, de csak a szoknyája körül botladoztam, mert ahogy nagyobb lettem, féktelen kis fickóvá züllöttem. Négyen voltunk testvérek, két nővéremmel s jóval fiatalabb István öcsémmel.

István öcséd is, Ágh István, költő. Még kamasz sem volt, már verseket írt. Emlékszem, milyen boldogan mondogattad: „a kisfickó öcsém jobb verseket ír nálam”. Egyet mindenképpen jobban csinált: miattad ugyan, de lehagyta a Nagy nevet. Igaza volt, mert magadon tapasztalhattad, mekkorát kellett bizonyítanod, hogy köznapi neved mindenkitől különválva, tévedhetetlenül ragyogjon.

Hagyjuk a névragyogást. Vissza Iszkázra! Apámnak tíz holdja a volt, ehhez még a gazdasági válság előtt öt holdat vásárolt a dobra került Apponyi-földből. Később ezt a határrészt Bánom-tagnak nevezték. Apám sem tudta a bankkölcsönt fizetni (mert kölcsönre vette), több mint tíz évig csak a kamatokat nyögtük, elég nagy gyötrelemmel. Ez a napi nyomorúság kemény embert is faragott apámból. Szikár, sasorrú, mindig lapos hasú, jó ivó férfi volt, csak nagy ritkán részeg. Jártában szikrázó sarkú és mindig hirtelen természetű. Féltem a haragját. Ritkán láttam gyengédségét, pedig hát szeretett bennünket. Ilyen volt a vele hasonló sorsú parasztember. Egyetlenegyszer láttam kézenfogva anyámmal hazafelé a mezőről, mire én örömömben cirokhegedűvel követtem őket. Anyám keze könnyebben érte a fejünket simogatásra, de ez így természetes; nem lehetek igazságtalan apám emlékével, bántani őt haló porában sem akarom. Mivel azt nem érdemli. Tőle tanultam meg, hogy kemény az élet, hogy férfiember nem nyávoghat bele a világba önfeledten, mint a kismacska.

Az apák mindig rosszabbul járnak gyermekeik emlékezetében, mint az anyák.

Igen, igen. De emlékszem, hogy anyám milyen gyönyörűséges zsandárzsebkendőt mesterkedett nekem, csoda képekkel a közepén. Volt azon kiscsikó, csengő, kés, villa, reszelő, mozsár. A ruháinkat is ő varrogatta. A gyerekkori karácsonyok! S szarvasokat mintázott tésztából, szemük helyére borsot nyomott. Lovakat rajzolt palatáblámra, kisökröket. Apám durvább ajándékokat adott, de fiúgyereknek az is kellett. Hólapátot faragott nyírből és nyárból, hogy alig vártam: essen már valami nagy hó, hogy értelme legyen az ajándéknak. És 29-ben, azon az emlékezetes kemény télen eljött a nap, hogy akkora hó esett éjjel, hogy reggel a tetőn kellett kilépnünk a házból. Nem tudtam, hogy bruegheli képen mozgok, olyan gyönyörű volt a világ. Jégszikrát prüszköltek a lovak, kutyánk megrázta magát, s loboncában úgy csörgött a jég, mint a cimbalom. Piros volt a fülünk, meg az orrunk, mint a szentképen a betlehemi pásztorok.

Betlehemi pásztorok: Álljunk meg ennél a képnél. Hitted Istent?

Nem neveltek vallásosnak, de hittem, mint a parasztgyerekek. Vallási nevelésem annyiban állt otthon, hogy figyelmes legyek, köszönjek a nagyoknak, és este ez volt az imára szólítás: „Mondd, fiam, Jézus, aztán aludj.” De jó köszönő voltam boltba vagy templomba menet, később iskolába jövet-menet végigköszöngettem a falut. Akivel háromszor találkoztam, annak háromszor is köszöntem. Hát még idegen búcsúkon, vásárokon. Pápán, ha megfordultunk, apám mellől talán még az út menti fáknak is köszöntem.

De a téli képeket mondtam. Sajnálom a fiamat, hogy neki a télből csak a pesti latyak jut, autók fröcskölődése, nyirkos levegő, egymás arcába kahogás. Miden évszaknak átéltem a gyönyörűségét. Csak a gyerek látja mindenben a szépet. Móricz Zsigmond mondta, hogy a gyerekkorban dől el mindenkiben, hogy ki lesz, mi lesz belőle. Iszkáz volt nekem Nagy-Magyarország! Házunk faluszéli ház, lábam a kapuból jóformán már a mezőre nyújthattam. Körül a Ság, a Somló, a Bakony. Legszebb tíz évem ott telt, villám gyorsaságával. Az öregek babonái! Ördög muzsikált a kéményben, rég halott emberek szelleme ült a temető líciumkerítésén, és ha ördög volt, akkor Isten is volt, betlehemi kis Jézus, pásztorok danája a jászol mellett, Ádám almába harapását valóságosnak képzeltem, mivel a lányok elég korán sok bolondságra rá tudtak venni. Fára másztam, madarakat hajszoltam, a legmagasabbról loptam le nekik a meggyet. Kedvükért az Újtestamentumból akartam plagizálni, azaz vízen járni. Persze, nem sikerült Krisztus utánzása; nyakig elmerültem.

Ha a csoda nem sikerülhetett is, mégis műveled a csodát. Ez a költészet; a költészeted. Gondoltál-e erre annak idején?

Dehogy gondoltam! A versről csak annyit tudtam, hogy hanyadik verset olvassuk az imakönyvből, a templomban. Már pápai diák voltam, amikor az igazi nagy irodalommal találkoztam. Talán tizenöt éves lehettem, amikor Tersánszky Kakuk Marciját olvastam, de akkor egyszerre jött minden. Ady, József Attila, Berzsenyi.

És Petőfi?

Persze, a János vitéz már kicsi koromban! Úgy hatott rám, mint az első mozielőadás. János vitéz családtag lett nálunk, mint keresztapám vagy bármelyik nagybátyám.

Berzsenyit mondtad. Tudtad, hogy erről a vidékről való volt?

Persze hogy tudtam. De az később volt már, mint mondtam, Pápán. Akkor már azt is tudtam, hogy Petőfi diákelődöm volt a Református Kollégiumban. Csakhogy menjünk még vissza a félvad iszkázi életbe. Ebből nehezen törtem be a kívánt iskolai fegyelembe, de olyan nagy volt bennem a kíváncsiság mindenféle tudás iránt, hogy viselkedésemmel nem volt baj. A Mester sokszor megdicsért helyesírásomért, szép rajzomért, amelyet anyámtól örökölhettem.

Vizsgakor eljött a kanonok, és tőlem kérdezte, mekkora hullámok voltak a Genezáreti-tavon. Mint az a háztető, mondtam. Nem, fiam, akkorák, hogy csaknem elborították a hajót. A Bibliát ne forgasd ki, fiam! Vizsgára a mutató pálcát virággal bevontuk, ezzel álltam a térkép elé mutogatva: „E rab föld mind az én hazám”, s mondtam a verset. A nyár megint Robinsont csinált belőlem. Az állatok társa lehettem megint, mint Szent Ferenc, értettem a nyelvüket, a kutyákét, a kiscsikókét, kisborjúkét. Gázoltam a kakukkfűben, s erőm próbálva a csalánban is. Megint csak a lányok előtt ettem a mérges farkasalmából is, s anyám előtt letagadtam, mitől van az a ménkű hascsikarásom. Pásztorkodásom és kiskanász korom! Ma is fölismerem, behunyt szemmel járva, idegen mezőn a csalán, a bükk, a bodza szagát, bármilyen időben. Mert mások a szagok napon, eső előtt, eső után. Ott vált be rajtam Móricz Zsigmond receptje.

Azaz a sorsod.

Persze, a sors, ami mindenkinek külön megvan. Van egy vadkörtefánk, jobban mondva egy vadkörtefám. Mert azt én ültettem. Egyenes a törzse, de közelről látni, hogy háromszor megcsavarta az északi szél. Én neveltem, először más helyen. Onnan elcsórta egy pajtásom; úgy kellett éjjel visszalopnom titokban. Akkor ültettem a mai, végleges helyére. Tán az életemet is jelképezi. Alatta lepett meg a láz, majd a hideglelés malacőrzés közben. Délben már nem ettem, csak ledőltem a mákgubós zsákra, és félrebeszéltem. Nagyon fájt a bal lábam. Csak napok múlva hívtak hozzám orvost, nem úgy ment az akkor, mint manapság. Ő megvádolt, hogy zöld almát ettem. Izzasztást ajánlott, vasbort írt receptre. Tíz napig izzasztott anyám, vizet nem adtak. Csak nagy ritkán voltam magamnál, akkora volt a lázam. A pápai doktorok levágták volna a lábam. Egy rokonunk éppen nálunk lakott, autót szerzett, föl velem Pestre. Pest felé az országúti csárdánál apám megitatott velem egy hideg fröccsöt, különben meghaltam volna. Verebély-klinika, éjszaka. Főzik a műszereket. Lekötve fekszem, éteres kosár a fejemen, az alatt számoltatnak. Reggel fölébredve tapasztalom, hogy megvan a lábam. A kiállott tortúráktól elcsigázva, akkor talán nem is örültem. Szomszédom, egy egyetemistaforma fiú elmondta, micsoda furcsa szavakat jajgattam lázálmomban.

Mi volt ez? Miért történt?

Apám másnap belátogatott, gyöngéden kérdezgette: „Nem fáj a bábó?” Ez a láb, a mi nyelvünkön. Ő mondta el, hogy csontvelőgyulladás volt, szerencsére erős a szívem, azért bírtam ilyen sokáig. A professzor úr azt mondta neki, hogy ebbe egy bivaly is beledöglött volna. Kicsit később kezdtem az iskolát, mint a többiek, októberben már szaladgáltam, novemberben a ló faránál megszédültem. Csak decemberben, a hóesésben nyargalt velem a kehes ló az állomásra. Pesten megvéstek újra, tán az idegeket is elmetélték. Csak behajtani tudtam a lábam, kifeszíteni nem. Madzagot kötöttem a lábfejemre, rángattam, mint a paprikajancsit, hogy helyrerángassam. A doktor csak legyintett. Azóta használok járógépet.

Tehát nem írói fogás ahhoz a vadkörtefához hasonlítani sorsodat.

Nem. Mert jöttek aztán a csavarások felnőtt koromban is, legbelül is. A vadkörtefa erős, és bőven terem, bár hármat csavart rajta a szél.

Nemrégiben az Új Írásban ennek a felhőtlennek látszó gyerekkornak a sötét színeiről írtál. Undorodtál a különféle szárnyasételektől.

Azt is én írtam ott, hogy nem volt természetesen napi eledelünk a csirke meg kacsasült. A szagukat és a vérüket utáltam meg, ezzel is „ölve” szüleimet, akik nem értették ezt a finnyásságot. Persze, nem volt Iszkázon semmiféle kánaáni bőség, általános ételünk a krumpli, bab, káposzta volt, és különféle változatokban a kukoricából készült ennivalók. De ezt magad is ismerheted: a mi időnkben a parasztházakban elég sivár étlapokat íratott az élet. Láttam azonban valódi étlapot is, mert amikor pápai diák lettem, s apám kezét fogva „bevonultam” Pápára, a kollégiumba, a Fehér Hollóban étlapot kért apám, s el sem olvasva pörköltet kért, s hozzá pezsgőt. Gondolta, hogy diák fiától pezsgővel búcsúzik.

Milyen volt a pápai református kollégium? Hogyan emlékszel azokra az évekre?

Kezdetben nem is a kollégiumba, hanem a polgáriba kerültem. Jelesre végeztem, azután jött a kollégium. A kereskedelmi iskolájába iratkoztam, mert nem akartam négy év latinját egy nyáron megtanulni, mert akkor semmi sem lett volna az iszkázi vad nyaramból, a Hunyor-parti fickándozásból, a pajtásokból és főleg a lányokból.

Tudtál-e híres elődeidről a Kollégiumban?

Persze hogy tudtam, ismertem a régi kollégiumi épületet, ahová Petőfi járt, mégis úgy képzeltem, hogy talán éppen az ő padjában ülök. Magyartanárom Szathmáry Sándor volt, a vásárhelyi Cseresznyés Kollégium szervezője. Ő ismertetett meg a tanterven kívüli népi irodalommal, Veres Péter, Németh László, Illyés nevével. Kodolányi Baranyai utazás című kis könyvével, ami fehér borítójával a legfeketébb vádirat volt az úri rendszer ellen. Kovács Imre Néma forradalma még erősebben hatott rám. Érdekelt a költészet, a képzőművészet ugyanúgy, mivel festő akartam lenni. A. Tóth Sándorhoz jártam különrajzra, és látogattam a Képző Társulatot, de verseimet senkinek nem mutattam. Legjobb barátom Lengyel Pista volt, aki Komáromból jött hozzánk, ő hozta a szlovákiai progresszív irodalom hírét. Faltuk József Attila-verseit. A kollégiumban láttam először életemben Veres Pétert, emlékszem, hogy milyen sovány ember volt a fekete parasztruhájában. Kíváncsi voltam Zilahy Lajosra is, mert olvastam a lapját, a Híd-at, ahol először olvastam József Attila-verset. Beleolvastam híres regényébe, a Két fogolyba, de Dosztojevszkij ereje hamar elrántott tőle.

Petőfin kívül tudtál-e más kollégiumi elődeidről?

Tudtam, hogy Somogyi József, a szobrász és hogy Lőrincze Lajos is pápai diák volt. Lőrincze ott is tanított. De tudtam a hajdani híres prédikátor-professzorok nevét is, akik megjárták a török fogságot.

Közben már folyt az öldöklő háború, sok kedves ember Iszkázról a Don-kanyarban maradt. Az utolsó évet már késve kezdtük mi is, volt jó pajtásom, akit a németek Sopronkőhidára vittek, valami merényletváddal. De hamar hozzánk ért a front.

Jól emlékszel ezekre a napokra?

Aki átélte a háborút, soha nem felejt. Se a halottakat, se a lódögöket, se az egek vonyítását és a föld remegését. Egész télen szóltak az ágyúk a Balatonnál. A németek hajtották maguk előtt a négylábúakat, cinkosaik az embereket. Aztán hirtelen jött a tavasz s vele a front, hogy hamar továbbvonuljon. Gyújtóbombáktól leégett az egyik sora a falunak. Mivel a házunk távolabb állt, nem riadtam meg úgy, mint a falubeliek, akik a mezőre futottak. Lángoló istállókból menekítettem az állatokat. Tudtom nélkül az apám is így tett, a másik végen. Kormosan, megperzselten találkoztunk össze. Harmadnap reggel egy szovjet tiszt maga mellé ültet a dzsipre, s kérte, hogy mutassam meg neki a vidéket.

Jutott eszedbe akkor a hajdani bibliázás?

Jutott. Az átkok. Amit majdnem mindig hittem, szertefoszlott: nincs Isten, mondtam ki magamban. S ehhez tartom azóta is magam. És a dzsipről, a Somló oldalából azt láttam, hogy újra lángol a falum. Mondtam a tisztnek, hogy haza kell mennem. Hazavitt. A halottakat szekrényekben temettük el, napokig daraboltuk és földeltük el az állati tetemeket. Istennek tetsző idő volt.

Aztán?

Miután eldobáltam a hátramaradt gránátokat, mákot vetettünk anyámmal, s mondtam, béke van, megyek Pápára, befejezni az iskolát. Pápa huszonöt kilométer tőlünk, gyalog mentem. Kevesen voltunk az osztályban, leérettségiztem, s vissza Iszkázra.

Meddig maradtál otthon?

Egy esztendeig. Nemcsak a kétségbeejtő anyagi bajok miatt, de a szerelem is belejátszott ebbe az otthonülésbe.

Aztán csak nem maradtál.

Nem, nem. Ősszel még békén megfért bennem az esti tej, meg az esti bor, de 46 január elején alig volt maradásom. Jó pajtásommal, Szanyi Ernővel elhatároztuk, hogy csinálunk egy kerekes szerkezetet, s avval megyünk Pestre. De az inflációban inkább pálinkát főztünk. Ősszel kerekedtem csak föl, grafikusnak jelentkeztem az Iparművészeti Főiskolán. Lakásom nem lévén, kóborolni kezdtem Pesten, így akadtam rá az alakuló népi kollégiumra a Damjanich utcában. Alig néhányan voltak még, egyik vezetőjük B. Nagy László volt, aki még Nagy László volt akkor, csak miattam ragasztotta később neve elé a megkülönböztető betűt.

Az ott átélt hőskorról többször írtál és beszéltél.

Semmink nem volt, pokróctalan, sodronyos vaságyon aludtunk. A háznak teteje se volt, ablaka se, fűtőanyagunk se. Aztán sokasodtunk, és átköltöztük az ugyancsak romos Bethesda-szanatóriumba. Én írtam ki a kapura: Dózsa György Népi Kollégium. Építettünk, gyűléseztünk, éheztünk eleget, de öntudattal énekeltük: „Holnapra megforgatjuk az egész világot”.

Mi közöd volt a Györffy-kollégiumhoz?

Hetente jártunk oda. Kiváló emberek tartották az előadásokat. Erdei Ferenc például, Veres Péter. Egyszer, a kollégiumok majálisán a holtfáradt Erdei Ferencet gyermekkocsiban csicsijgattuk hajnal felé.

Meddig voltál főiskolás?

A majálisig. Csak később búcsúztam el Borsos Miklóstól, aki alakrajzra tanított. Ősszel már a képzőművészetre jártam, Kmetty mester festőtanítványa lettem. Ekkorra létrehoztuk a Dési Huber-kollégiumot, a művész özvegye és Beck Judit segített benne. Nélkülük nem is ment volna a dolog.

És a költő hol volt benned?

Élt és növekedett. Karácsonyra megjelent két versem az akkori Valóságban. Akkor lehetett ez a szilvapálinkázás Pólya Erzsikével és Lukácsyval. Mindenesetre a tiszteletdíjból vettem az öcsémnek télikabátot. Félévkor huszonöt forint tandíjat kellett volna fizetnem. Nem volt pénzem, inkább nem jártam a főiskolára. Akkor Kmetty papa üzent, hogy kifizette helyettem. Annyira meghatódtam, hogy illendőségből hónapokig jártam a keze alá, pedig tudtam, hogy végem van, mert a költészetnél döntöttem végleg.

Ismerem egy képed, Juhász falán van jó huszonöt éve. Szódáslovak, szép zöldek, szomorúan, erősen és fáradtan állnak a kocsiba fogva. Mintha Nagybányán festetted volna.

Nem is alakulhatott ki a sajátom. Időben lettem hűtlen. Tavasszal kiültem a Liget fái alá, hogy azért elég fényt kapjon a homlokom, és írtam, írtam a verset. Sokat olvastam is, mert Komor András könyvtárát a mi kollégiumunk örökölte. Enyém volt a kollégium egyetlen ösztöndíja is: havi száz forint. Mégis hűtlen lettem, nemcsak írtam a verset, de fordítottam is.

Emlékszem: szomszéd népek népdalait.

Víg Rudolf kérésére fordítottam kottára. A szerb népdalok miatt hamarosan föl is jelentettek.

Első barátkozásaid az irodalomban?

Ez szónoki kérdés, tudod jól. Juhásszal, veled, Kuczkával, Tóth Gyulával, Hantai Simonnal, a festővel. Hantai rézbe karcolta és illusztrálta a verseinket, csak néhány példányban ugyan, de az összefűzve megjelent. Az ő műtermében üldögéltünk sokat, néha ott is aludtunk. Sajnálom, hogy Hantai eltűnt a szemünk elől: híres festő lett Párizsban, új és új korszakait itthon nem ismerik, legfeljebb egy-egy Juhász-kötet címlapjáról. Ő is biai, mint Juhász. Ferinek gyermekkora óta nevelő idősebb barátja volt, Feri csődített bennünket, mindnyájunkat a nyakára.

Akkor már bölcsészhallgató voltál.

Igen. Juhásszal együtt iratkoztunk be a magyar irodalom-szociológia-filozófia szakra. Így kerültünk a József Attila-kollégiumba. Más lehetőségre nem is gondoltunk.

Stílusosan többen voltatok ott költők vagy költőjelöltek.

Hadifogságból jövet Simon Pista is hamarosan közénk került. Nagy fogadkozásokat tettünk, arról, hogy milyen új költészetet művelünk majd. Kollégiumi életemnek mégis hamar vége lett.

Miért?

Oktalan fegyelemmé csontosult ott az élet, minden másképp ment, mint ahogy az első lázas időkben hittük. Például nem nagyon tetszett egyes vezetőknek, hogy verset írunk. Kilógtunk ezzel a sorból.

És hogyan mozdítottatok a sorsotokon?

Albérletet kerestünk Juhásszal, minden eredmény nélkül. Egész nap hiába kutyagoltunk az őszi esőben, semmi lakás. Tudtam Feri szerelmét kollégiumi társunkkal, Szeverényi Erzsikével, akkor határozták el, hogy összeházasodnak. Utaztak is Medgyesházára, Erzsike szüleihez. Én még a vonaton megáldottam őket, mint valami titkos püspök. Nagyon hiányoztak, egy darabig elárvultan ődöngtem a kollégiumban, aztán vissza a Dési Huberbe! Kegyelemből befogadtak, de csak mint albérlőt. A padlásszobában laktam, fekete tücskök ciripeltek a hasítékban, ha álmatlanul forogtam, láttam behunyorogni a csillagokat.

Az első könyved? Emlékszem, elég szerencsétlenül ajánlottuk Juhásszal a címet. Tűnj el, fájás! – ez volt az első.

Nem is a címével volt baj, hanem az anyaga volt túlságosan hevenyészett. Elég kialakulatlan véleményem volt még a költészetről, jól mutatja ezt az első kötet, 1949 könyvnapjára jelent meg. A könyvnapon ismerkedtem meg Károlyi Mihállyal, Lukács Györggyel, Déryvel, Vas Istvánnal. Füst Milánnal is, aki bemutatkozáskor a karomba csípett: „Majd megtudod, mi a költészet!” Megtudtam: Ha elfelejtettem volna, újra s újra megtudtam.

Rossz véleménnyel vagy erről a kötetről. Ne légy igazságtalan fiatal magadhoz. Mégis megnyílt előtted a világ.

A világ már régen megnyílt nekem, jó nagyokat szippantottam belőle, de ha azt nevezed „a világ kinyílásának”, hogy lakást kaptunk, igazad van, Juhász, te meg én, a Rózsadombon szép nagy lakás. Te nem jöttél, féltél a mi magánszemináriumainktól. Én meg hamarosan utaztam ösztöndíjjal Bulgáriába. Az volt a feladatom, hogy tanuljam meg a nyelvet, és fordítsam a bolgár költészetet magyarra. Hozzánk is így jöttek akkor „cseregyerekek” nyelvet tanulni, Szófiából Nevena Sztefanova, Lengyelországból pedig Różewicz.

Ennek az útnak köszönhetjük a bolgár költészet magyar fordítását.

Nemcsak ennek az első útnak Mert még többször visszatértem, amire tisztességesen megtanultam bolgárul. Ma is mindig szívesen utazom oda, sok barátom lett az elmúlt huszonöt év alatt. De a fordításaim első kiadását két évig halogatták: a minisztérium szerint a narodnyikszemléletet támogattam volna. Aztán csak megjelent, azóta több kiadásban is, állandóan új darabokkal bővülve.

Másfél évet töltöttél először Bulgáriában. Mire hazajöttél, elvadult állapotot találtál az irodalmi életben, és persze nemcsak az irodalomban.

1951 őszén lakást kaptam a Szabadság-hegyen. Nagy tél volt, először kályhám se volt, aztán tüzelőm. Sokat fáztam ott, de sokat dolgoztam. Mikor meguntam a hideget, elutaztam a Mátrába. Kiírtam az ajtóra: „Nem vagyok itthon.” Mikor visszatértem: üres volt a lakás, mindent elloptak, még a bőröndben tartott verseimet és jegyzeteimet is. Csak a fekvőhelyem nem fért ki az ablakon. Átadtam a lakást egy sokgyerekes külföldinek, én pedig albérlő lettem. Már Bulgáriában is keveset sikerült írnom, amim volt, az se nagyon kellett az akkori hivatalosoknak.

Emlékszem ennek ellenére is naiv hitedre.

Mert nem akartam elhinni, nem is hihettem, hogy elárulva a forradalom. Jártam szülőhelyemre, várt panasszal, váddal. Sírni tudtam volna, látva a meggyalázott, elárvult embereket. Az 56-os nemzeti tragédia is ekkor kezdődött. Az 52-es év mutatja már küszködésemet, s nemcsak magammal. A Január, Bolyongó, Téli krónika, Aszály című verseimet hiába vittem szerkesztőségbe. De nem hagytam eltántorítani magamat: az igazat szabad csak mondani, erre gondoltam. Sok költőelődöm példája lebegett előttem: mind csak az igazat mondták, s ők üzentek nekem messzi távolokból. Király István, a Csillag szerkesztője, abban a nehéz helyzetben mégis elfogadott. Ebben az időben szerettem meg újra Adyt.

Hogy a valóság hogyan játszik vissza a költészetben, az életből tudok példát. Még a Szabadság-hegyen laktál, amikor mesélted, hogy a szomszédod egy katonatiszt, aki vasárnap délelőtt sétálgat a kertjében, fehér ingujjban, a rózsái közt, és célba lő a rózsák fejére. Néhány év múlva ezt a sorodat olvastam: „kezedben a rózsa lefejezve”. Az az élmény kísértett vissza?

Az. Ennél távolibb élmény is verssé válhat. Akár meg nem élt dolog is. A költőnek joga van magáévá varázsolni mindent, ami megtörténhet a valóságban.

Abban az időben házasodtál.

1952 nyarán vettem feleségül Szécsi Margitot, Isten madarai voltunk: csak tollunk és szárnyunk. A menyegzői ebéd egy tányér fekete meggy volt, és vörös bor. Albérletünkben szegényen éltünk, de a saját szegénységünk zavart bennünket legkevésbé. Még nyáron elutaztam újabb három hónapra Szófiába, karácsonyra jöttem vissza. Szerencsémre lekéstem a repülőgépet, mert az lezuhant. Margit hiába várt a reptéren. De a következő géppel megjöttem, szép kis karácsonyfát szerzett, boldogok voltunk. Gyereket vártunk, és tudtam, hogy fiú lesz. A tündérkertbeli hajdúvezérről Andrásnak kereszteltem el. Margit édesanyja, a lőrinci nagymama nevelte, vasárnapos apja lettem kiskorában. Lóhúsleves várt a gyalupados műhelykonyhában, és felém repeső fiam.

A fiad, akit magad helyett delegáltál a képzőművészetbe. Öcséddel és Margittal hárman vagytok jelen költészetünkben, és a családból mindenkinek szabad telke van ott. Fiad rajzait már kiskorában ismertem, ő is lovakat rajzolt, mint te. A Versben bujdosó címlapja már komoly művészi munka.

Látom, más is figyeli a gyereket. Nem lesz vele baj, nem hoz szégyent a fejünkre, jól tudom.

De menjünk vissza az időben, ahol elhagytuk.

Megjelentek végre bolgár fordításaim. Megírtam a Gyöngyszoknyát. Mutattam Zelk Zoltánnak. „Ilyen szomorú a helyzet?” – kérdezte. „Ilyen szomorú” – feleltem. Zoltán, mint a Kisdobos főszerkesztője, magához vett, jó kis gyereklapot csináltunk. Az volt a „szerencsénk”, hogy sok jelentős író ki volt tiltva az irodalomból, nálunk nem figyeltek rájuk. Tamási Áron, Tersánszky, Szabó Lőrinc, Weöres írtak a Kisdobosba, és persze még sokan mások. Berdát is akartuk közölni, hogy legyen pénze, mert magán hordta az ország szegénységét, de Berda sajnos nem tudott gyerekeknek írni, noha maga olyan volt, mint egy igazi gyerek. Zelkkel írtuk a Berda-verseket, hogy szegény Jóskának pénze legyen, sajtra, pogácsára, somlai borra.

A Gyöngyszoknya után már mindenki a legjobbak közt emlegetett téged, még azok is, akik nem szívesen tették ezt.

Nem tudom, hogy volt ez. A Gyöngyszoknyától kezdve mindenesetre jobb verseket írtam, de kusza lett az életünk, 56 jött, aztán Margit súlyos betegsége.

Válságos állapotban hoztuk ki a kórházból 57 elején, s változatlanul nyavalyás szegénységben. A Kisdobos már nem volt a mi lapunk. Németh László küldött pénzt a legszükségesebbre, emlékszem, hazatelefonáltam, s mivel Margit még kórházban volt, csak kisfiam volt otthon. Egész nap nem evett, de csak nehezen nyögte ki, hogy éhes. „Talán találsz kenyeret a fiókban” – mondtam a telefonba. Mikor hazamentem, azt hazudta, hogy talált, pedig bizonyos, hogy egy falat nem volt ott. De semmi panasz emiatt a sors ellen.

Ez ellen nincs, de valami ellen csak van!

Magam miatt senkire, semmit nem mondhatok. A sors ellen se. Dolgozhattam eleget, ez a munkakedv és erő szerencsére megadatott. A bolgárok után nagy darabot hasítottam magamnak a szerb népköltészetből, García Lorcából, Dylan Thomasból és mások művéből. Összegyűjtve is megjelentek verseim, újra készül könyvem. Megérhettem, hogy verseim érvényt szereztek maguknak, bár nem tettem érte semmit, nem szervezkedtem, nem alázkodtam, nem vesztegettem se mást, se magamat. Volt idő, amikor senki nem mondta a verseimet, aztán fényes lélekkel vállalta: Berek Kati. Sok halállal tömődött előttem a föld, ez a panaszom. Meghalt apám, békétlenül a világgal, Tamási Áron, Ferenczy Béni, Veres Péter, Kassák, mind nagy útcsinálók előttem. De kortársaim közül is Kamondy László és B. Nagy László, a tünemény Erzsike, Juhászné. Elszállt mellőlem egy arkangyal, Kondor Béla. Szárnya szelével úgy megütötte a szívem, hogy ma is inog. Margit előveszi karácsonyeste mindig a szájharmonikát, amit halála előtt tőle kapott, földijétől, a lőrinci szárnyas fiútól. S könnyezve fújja, hogy Mennyből az angyal. Fehér a fejem, van mint tűnődnöm.

Mit kívánsz, ha kívánnod kell?

Még erőt.