Hangok a kísértetszékekről

Szétszórt székek egy képzeletbeli teremben: kegyelmes bársonyszék, karcsú lábakon, gazdája lábához dörgölődző kutyus a támlán, puha plüss-szék, méltóságos hátnak és fenéknek való, köszvényes ujjak babrálgattak a fényesre csiszolt karfán, asztalosremeklések bambák örömére és kényelmére; keresztbe vetett lábbal hátradőlni, urak! tartani a fény felé a fehér porceláncsészét, elálljon kecsesen a kisujj, és szürcsölni, szürcsölni a frissen omlott piros vért, behunyni közben a szemet, hogy nagyobb legyen a vérivás gyönyöre, mert jólesik a méltóságos gigáknak Ady Endre magyar vére, a sűrű vér, a parasztbujtogatóé, ahogy Dózsa György megégett húsa ízlett, noha füstfoga volt, keserűre pörkölődött, de édes volt mégis az úri nyelvnek, jó emlék a XX. századi vériváshoz; körbeálltak a székek, kísértetek ülik körbe a Költőt, dörögnek, nyivákolnak, selypítenek, habzik a kísértetszáj, mivelhogy lábát törli a bársonykabátba Ady Endre; láthatatlanul a terem fölött lebeg, minden székek fölött egy trónus is, az apostoli királyé, aki már Aradon is bitófát ácsoltatott, Petőfit is köröztette, de ilyen szép látványra vágyik még: Ady Endre hempergésére a kecses székek előtt, feje hullását is megtapsikolná, gyönge csöpp tenyere, küldené s küldi rá csahosait, máját enni, erős tüdejét, piros szívét; mindenki ellene van – így rendelte sokat emlegetett Istene, akinek a nevével álnokmód annyit forgatta az Ó- és Újtestamentumot, Károli Gáspárét, és pompásan rendeltetett ez így, urak!

Aztán másféle székek: halomba rakott hokedlik, országos kilakoltatást idézők, csendőrkezek hányták jó magosra, rúgni lehetett közben, proletárgyerek ujjaira lépni, harsogó parasztlányok hajába markolni, Ady Endre népének sorsával és életével cicázgatni. Ezek kellenek az elfajzott szilágysági úri fattyúnak, legyen hát ez a nép az övé!

Nótázó vén bakák, lövészárkok játékcsecsebecséi, orosz szuronyba szaladók, halálorgonát hallók, ágyúk élő céltáblái, szétfröccsentésre valók és szét is fröccsentettek; temetők, somogyi és bihari és nyírségi legények alusznak vigyázzban, örök haptákban, idők végeztéig, görbe hátú summásé a hómező, homlokát tapasztja a földre a csallóközi ökörigás, a kehes debreceni nyomdászsegéd, mit sirat kételemis urán a zalai cigányputris özvegy, mire nyavalyognak elvesztett gyerekük után a tudatlan anyák? Van már földed, nyúlj el benne, büdös paraszt, sirasson vérbajos igriced, mint Mohács után, Ököritó után!

Végig pörben állt Ady Endre, végig életében, de halála után is. Máig tart a pör, születése századik évfordulóján is, szégyenünkre.

De változott a világ: a székekről, a bársonyosakról, a puha plüssökről lecsúsztak a nemzeti idióták. Ady Endre védője költő: Nagy László a neve. Mindenkit megidéztetett, a valahai ocsmányok hadát, s a keveseket is, az Ady Endre mellett állókat, akik harca elején bátrak és jók voltak, a későbbieket, például a szappanfőző Fiát is tanúnak hívta, magának Ady Endrének ostoros szavait is. Fehér fejét magosra emeli, maga faragta lófejes botjával körbesuhint a kísértetkoponyákon, hallhatjuk szinte följajintásukat, de megböködi a mi közömbös szívünket is, azt kívánja irgalmatlanul, hogy essünk térdre halhatatlan emléke előtt.

Ady Endre köpönyegében egy fiatal lélek vibrál, Juhász Jácint emberalakja. Ady Endre szavait vágja a homlokunkhoz, alkuba nem bocsátott verseit, a vádkeményeket, a fekete tussal ragyogókat. Súg neki a Halhatatlan Száj: „A tieid ezek a versek” – markolja vállát Schäffer Gyula régen halott szervezett munkás keze, József Attila keze, Latinovits Zoltán keze, X. Y. tizennégyben elesett baka keze, Mihályi Rozália keze, Csinszka keze, Nagy László keze.

És Kósa Ferencé. Ő kereste elő a kísértetszékeket, ahogy mondják: a történelem szemétdombjáról, ő idézte meg a székek kukorékos gazdáit, ő kívánta Nagy Lászlót védőnek, ő látta meg Juhász Jácint „ifjú szívét”, ő nyomta a szemünkbe a bakatemetőket, ő kérte a Pör újrafelvételét. Ne maradjon hát egyszeri élményünk ez a televízióban látott sötét ragyogás, legyen bármikor előhívható dokumentumunk, történelemórákra, irodalomórákra, életórákra, Ady Endre örök nevében.