A fekete bojtár (Előszó Sinka István válogatott verseihez)

A harmincas évek közepén szinte egyetlen láthatatlan intésre szólalt meg a magyar paraszti világ fölött egy sötét hangú zenekar, neves szólistákkal: Fülep Lajossal, Illyés Gyulával, Kodolányi Jánossal, Féja Gézával, Erdei Ferenccel, Nagy Lajossal, Szabó Pállal, Veres Péterrel (s még sorolni lehetne a neveket!), de témájuk egyáltalán nem zenei téma, hanem annak a hárommilliós, földtelen szegényparaszti országnak a számbavétele, mely az ideig fehér folt volt társadalmunk térképén, ha lehet „fehér foltnak” nevezni azt a sárba, grófi és püspöki uradalmak cselédházaiba szorított életformát, amit a félfeudális rend, mint kutya nyakába a loncot, a hárommillióéba akasztott. A föntebb említettek, s még számos társuk, fekete tussal rajzoltak erre a térképre.

Ekkor hallatja először hangját a bihari pusztákról Sinka István. Szószólónak indul a fekete bojtár, maga sorsát mutatván, hogy lásson a föld alatti pokolba, aki látni akar! Mert verseiben egy olyan réteg áramlik be költészetünkbe, jóformán a föld alól, amelyről Sinka előtt senkinek nem volt szava. Az ő pusztai emberei bivalyosok, hajcsárok, juhászok, summások, s nem idilli zsánerképeket hoznak magukkal, mint még Petőfi alakjai is: keserű szavakkal, kisemmizett fekete sorsukkal jönnek, akik téli harmaton fekvő éhes társukat szemelték ki szószólónak maguk közül. Az ő nevükben lázad, panaszkodik, vádol Sinka, bár sötét hangjában leginkább a panasz motiválódik, még ha híres kötetének a Vád címet adta is. Fekete énekek láncából fonódik műve, s ha pusztai örömtüzeket gyújt is néhanap, örömtüzének keserű kórófüstszaga van; ha egy-egy sorstársának „nagy kedvéről” ír, csak azért, mert versének hőse „ingyen szilkét” talált a legeletlen fűben.

Sinka föllépésekor magas árfolyama volt a parasztságból jött tehetségeknek, sokszor csináltan magas, ahogy a divatvitorlás őstehetségkultusz kívánta. Erdélyi József ugyan már elsodródott akkor a Nyugattól s Babitstól, de Sértő Kálmánt, a tragikus sorsú és torzóban maradt művű baranyai parasztfiút Schöpflin Aladár és Hatvany Lajos fedezte föl. Szabó Pál és Veres Péter is helyet szerzett már magának az irodalmi köztudatban, egészen más utakon. Sinka – noha végig magányos maradt – kéretlen teoretikusok kezére került, akik a tulajdon érdekei ellen is kijátszották, olyan „eredménnyel”, hogy annak a költőnek, aki a legmélyebbről jött, a nagy történelmi vízválasztó idők után elhallgatás lett a sorsa.

Kezdeti költészete, a Vádig bezárólag, tudósítás a föld alatti Biharból, keserves paraszt-orpheuszi hangokon; muzsikáló szerszáma soha nem lant, hanem a mélyen zengő bandura; ezután – bizonytalan világnézeti tántorgásaiban – önmaga ismétléseibe látszik fulladni, majd öregkorában, magával s a világgal megbékélve, hangzanak föl újra nagyragyogású versei, például az Éna-dalokban, teremtéshimnuszaiban, a Szigetek könyvében, fölfogva s továbbítva a megváltozott világ fényszikrás pillanatait. Ekkor már egyszerűbb a hangja, tágabb a horizont is. Hogy milyen mélyre merülve hagyta el a prófétaság romantikáját, talán a Lovasok opál mezőkön jeszenyini szomorúságában érhető tetten leginkább: a régi sinkai stílusjegyek megtartásával magasabb nézőpontról lát, s ha közhellyé degradálódott is ez a fogalom: egyetemesebb. Súlyos betegen, embertelen testi fájdalmak közt ilyen strófákra emelte föl szenvedő fejét:

 

Jó lovasok voltunk, világgá vágtattunk s nem a távolság, ó! az élet, fogyott el: nyarunk eltűnt, és most üresen kong az ég, és aszály van, szomjúság és kiszáradt kút. Opál mező, ó! bársony, nesztelen! És szárnya-nőtt lovasok tízen – És e tíz lovas után már hiába nyill a szem. Emlékünk öleli ibolya-messzi valahol, s a vén boltozat alatt újaikon kék bimbónyáj legel. És zúg a szél, az ekhó, az esti mező, az opál… És egy lovas maradt csak, ki éjjel is lát és éjjel is énekel. Tizenegy lovas, hol találod nevük? Vágtatnak a gyémánt éjszakában s az ősz nagy lelke együtt vágtat velük.

 

Túl egy embertelenül nehéz életen, túl a megszenvedett, pihentető halálon, az új nemzedék tanulsága és öröme kell hogy legyen a hajdani bihari pásztor gazdag szellemi hagyatéka.