Csorba Győző és városa

Ha valamely költőnk a Dunántúlon születik, sőt ha netán egész életét ott őrli le, jóformán egyetlen ismertetőjelet akaszt nyakába az irodalomtörténeti minősítés: „pannon derű lengi be” művét, s ez a sztereotípia minden más belső személyleírást elnyom, megelégedvén a jótékony semmitmondással.

De Janus Pannonius ez alatt a „derűs ég” alatt nem fordult szembe a nyugatra törő Mátyással? Csokonai nem menekült fejvesztve innen, vissza inkább a debreceni homokba? Berzsenyi milyen hosszan tartó vigalmakat élt meg a sárba süllyedt Niklán? A szárszói sínek fölött tündökletesnek látta-e József Attila ezt az eget? Illyés dörömbölését a szíveken csak az ő örök békétlensége miatt halljuk? Nagy László iszkázi ege mért születtetett akkor nehéz éveinkben olyan keservesen fekete modern balladákat, égre átkozódókat? És Csoóri? Lesöpört, kifosztott zámolyi parasztpadlásain pannon derűt szippanthatott-e ifjan ziháló tüdejébe? Mondhatják erre: hát Takáts? Csakhogy Takáts Gyula valóban meglevő derűje inkább a saját magát tükröző harmóniára törekvésnek az eredménye. Mert ha igaz lenne, hogy egy-egy táj vérét adhatja egy-egy költői mű életéhez, akkor Európa költői a Comói-tó körül lógathatnák lábaikat, s mivel a Comói-tó régóta a jelenlegi helyén található, földrészünk költészete régen fenséges szépségbe fulladt volna.

Csorba Győző pannon derűje is ilyen igazságra épülhetett volna, de nem ilyenre épült. Őt egész élete Pécshez, a pannon fővároshoz köti ugyan, de kalodája lett a Város, ahogy maga írta a Séta és meditációban, egy egész városhoz szóló, szinte szerelmes versében:

 

Ifjúkoromban váltig undorodtam: kaloda-város, börtön-város, sivatag-város. Nagyon sajnáltam magam érte.

 

Sorsa lett Pannónia, sorsa Pécs – ha akarta, ha nem. Egyszer csak megtudhatta, hogy nem mostohatestvérek ők ketten, s testvéri jóságról, összetartozásról nem szokás beszélni, megvan az láthatatlanul is, szótlanul is. Ezekben a napokban lehet harminc éve, hogy először meglátogattam ott: ült az Apáca utcai könyvtárban, szép fejével egy Sorsunk fölé hajolva; azóta az utca neve megváltozott, de Csorba Győző ugyanaz, aki volt, ott ül most is a valahai asztal mögött, vár érkezőket, akik nem érkeznek meg, gondol az elmenőkre, akik soha többé nem térnek vissza, néz valahová, ami közel van hozzá, ha messze is.

 

Bennem van minden, ami nincs, s bennem van minden, ami van –

 

– mondja, s felnőtt lélekkel utánagondolhatjuk ezt a titokzatosan megfogalmazottat.

Hiteles szavúak állítják róla, hogy hatvanéves. (Láttam egy fényképet, amelyiken Bálint nevű unokájával játszik!) Alkotó idejéből hány évtized eltelt, fogyasztván az erőt, mire országos figyelmet kaphatott a műve? Sokunk számára mindig egyet jelentett Városával, ahol – öröm tudni, hogy jó ideje már, s a tavalyi Janus Pannonius-érem is bizonyság – nemcsak kerek évfordulókon kapja meg az érdemelt tiszteletet és elismerést. De hát Pécs-testvére régóta tudja, hogy kicsoda ő! A céh is tudja, hogy hol van Csorba Győző helye a költők íratlan protokoll-listáján, noha ő maga mindig fütyült még az ilyen láthatatlan listákra is. (Emlékszem például, hogy amikor Salvatore Quasimodo megkapta a Nobel-díjat, Fodor Andrással és Lator Lászlóval arról beszéltünk, hogy Quasimodo majdnem olyan jó költő, mint Csorba Győző.) Mégis: csak Pécs-testvérének gondjaira maradt, az meg persze az övére, ahogy ez az egymás iránt hűségesekkel szokás. Pedig ez olvasható a már emlegetett nagy versben:

 

ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy.

 

Ő is, a Város is tud a másikról mindent, gondolom. Hiszen ott építette magában a házát, most már láthatóan tágasat, ahol botladozás nélkül járhat a lélek, amerre kedve tartja. Ne feledjük azonban, hogy ebben a versből épített házban feszesre húzott idegek tartják a falakat, a téglák szívből kiszakadó gondolatok, szenvedés verítéke a malter. Mivel ez a ház Csorba Győzőé.

Mégis, belépni ebbe a házba!

Odabenn gordonka szól, versek gordonkahangja, s mély hangokkal tölti meg fülünket, szívünket: a költő gyerekei közt két törvénytelen iker szaladgál: Arány és Harmónia a nevük. A tágabban értelmezett világ ellenére lett apjuk, mert ennek a kettőnek lámpással kell keresni a helyet egünk alatt, még ha pannon égre gondolunk is. És ők is – Arány és Harmónia – hűségesen vállalják lehajtott fejű apjukat, aki általuk lát messzire, s láttat és zenéjében fürdet minket is, ha van képességünk hallani őt.