Fehér zsebkendő Szabó Pistának

Talán ha tízszer találkoztunk. Amikor csak ránéztem, feledhetetlen gyerekhőseit láttam benne, a fánkot majdnem kapókat, a málnaszörppel világútról visszacsalogatottakat, vagy azt a kis Csanakit, aki agyagbábukat gyúrt, hogy rájuk lehelve életre mozdítsa őket. A gyereknek nem sikerülhetett ez az Istennek való munka, de neki igen: alakjai életre keltek, s járnak most a cserszegtomaji dombok körül, nem tudván, hogy apjuk már földbe feküdt.

Ritka találkozásaink közül most egy sötétlik elém: lehet tizenöt éve már, hogy egy nyári este a Szent István körúton jött szembe, s arcából, orrából, homlokából dőlt a vér. Egyedül volt, színjózanon – nem tudom, mi történhetett. Megverték-e valahol, valamiért? Könnyű lehetett őt megverni, de próbálták volna két jó barátja, a másik két Pista: Csurka vagy Csukás előtt! Nem kérdeztem tőle semmit, csak bevezettem a hajdani mocskos Luxorba, a mosdóban hosszan mostam-töröltem róla a vért, mert mintha minden vére elmenni akart volna. Önkéntes felcsere voltam. Madártestét a málló falnak döntötte. Nem is beszéltünk. Zsebéből egy krajcáros irkát húzott elő (az irkában feltehetőleg új novellája), azzal legyezgette magát, hogy megszáradjon. Véletlenül egy fölösleges tiszta fehér zsebkendő volt nálam, kezébe nyomtam, ő a homlokára, s kibotorkált mögöttem az utcára. Szótlan kézfogással búcsúztunk, aztán fölszállt a 6-os villamosra, Buda felé menet.

Utána, ha nagy ritkán összetalálkoztunk, mindig fölemlegette azt a nyavalyás zsebkendőt: „Tőled egyszer egy fehér zsebkendőt kaptam.” Fekete szívvel érzem a rettenetet, hogy talán egész életében mást se kapott. Azt a zsebkendőt is egy majdnem idegentől.