Szentendre újabb követe: Csikszentmihályi Róbert

Weöres Sándor mondta egyszer, hogy „nemcsak az olvasó olvassa a verset, hanem a vers is olvasóját”. Gondolom, azt akarta ezzel mondani, hogy a költő szellemi nagykorú olvasóra számít, akire rábízhatja rejtettebb, áttételesebb gondolatait is, mivel feltételezi róla, hogy asszociációs készsége befogadja, azaz rendezni képes a lazább gondolatmenetet; metaforák, képek távolibb rokonságát.

De mindez nemcsak a költészetre érvényes; a művészet bármely kifejezési formában: az irodalom különféle ágazataiban, zenében, festészetben és szobrászatban is szellemi nagykorú partnert kíván az alkotói szándék s az eredmény megértéséhez vagy akár csak megérzéséhez. Ehhez persze a művésznek is nagykorúnak kell lennie!

A szentendrei Csikszentmihályi Róbert kisplasztikáinak és érmeinek látványa előtt, tudom, hogy egy nagykorú művész vendégei vagyunk, s remélem, mindnyájan mint nagykorúak léptünk ebbe az invitációba, a művész maga teremtette világába.

Irodalmi rendeltetésű múzeum falai közt járunk-kelünk, nézelődünk, homlokzatán annak a neve, akitől első költői élményeinket kaptuk; Ferenczy Béni ideállított szobra is róla vall; első gondolatunk hát, hogy számon kérjük a művésztől, milyen mozdulattal nyúl a költészet felé.

Sokat tarthat elénk: például Madách szomorúságát, ezt a bronzszomorúságot, s az angyalok űzte emberpárt, a Paradicsom elvesztésének pillanatában; József Attila bethlehemi királyainak köszöntését, az általunk vállalt Jézusnak; Saint-Exupéry és Italo Calvino, századunk mesevilágának nagykorúsítói mellett a gyerekkort idéző Antanténuszt s álmaink Hortobágyát, s a Tengerképet, halakkal, kagylókkal, rákkal, öblökkel, szigetekkel; övé s a nézőé egyaránt ez a Tenger. Vagy a Nikének keresztelt női torzó! Mivel – bizonyos, hogy a művész szándéka ellenére – az én szemem Csokonai Lillájára transzponálja, a fa alig észrevehető születési hibája miatt. Mintha szeplős lenne ez a Niké, ha egyetlen szeplőt szeplősségnek láthatunk. Csokonainak A szeplő című versét asszociálom ehhez a Nikéhez. És Csikszentmihályi Bartókja! Együtt a plakett két lapja: a kemény arcot magyarázó hátoldal görcsbe-szenvedő-merevedő szarvassá változott fiújával, a Cantata profana szabadságvágyának apoteózisával, Juhász Ferenc nagy verse, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából visszhangzik a tenyérnyi bronzfalból. S mellette a Derkovitstól független Dózsa-portré, a kard-zászlórúddal. Mennyire más ez, mint Kosztolányi „Mi a szalonkabát alatt is kardot hordunk” mondata, noha ugyanazt fejezi ki: azt, hogy történelmünkben mindig kézközelben volt a kard. És a Herman Ottó-kút! Milyen igéink úszkálnak benne? A távolba néző, Kölcseytől megbántott remete Berzsenyi: a Csikszentmihályié, és a saját, bomlottan is hazát kereső Széchenyiek! A Bociölő! Ótestamentumi képzeteink élednek föl láttára: az áldozat borzongató misztériumai. Vagy a Lovas, az ember fölé nyúló állattal; panaszos vagy diadalmas nyerítését halljuk, ki hogyan áll a lábán. S Az utolsó szarvas emlékműve – kétes diadalunk a szabad világ fölött, technikát jelvényesítő ölő fegyvereink diadalmát szimbolizálva. De feloldozásként az építő Borromini s a Holdralépő ember is itt van, Csikszentmihályi „Mondjátok hát, hogy nem reménytelen”-je; az ő emlékükre, az alkotókéra, az emberiségért tevőkre mozdul a kezében minden szerszám, amire csak szobrásznak szüksége lehet.