A kiűzetett angyal

Húszéves voltam már, amikor végre megvilágosodott előttem, hogy sokat forgatott könyvem: a Biblia angyalai férfineműek voltak. Abban az időben ismertem meg Jékely Zoltánt. Egy este, beállítván a hajdani híres Centrálba, ott ült ő, Nemes Nagy Ágnes és Rába György között, az asztal márványlapjára könyökölve, s éppen veszettül káromkodott. Azt gondoltam: Gábriel lehetett ilyen dühös angyal a kiűzetés pillanatában, de Jékely nem kiűző angyalnak látszott, hanem kiűzetettnek. És mi mindenből kiűzetettnek!

Az akkori tablóhoz tartozik még Lengyel Balázs, aki az asztalok közt lebegve szerkesztette az Újholdat; Mándy Iván és Kálnoky László, ők Torma II balegyeneseit méltatták; Major Ottó, húszévesen is Victor Hugo-pózban; Végh György a júliusi estében is fekete ballonban, sállal, fölhajtott gallérral; Szabó Magda előtt kinyitva az Anti-Dühring; s ott ült Darázs Endre, szegény, egyszerre támadó és védekező fintorokkal az arcán; Pilinszky János, a lehajtott fejű, s a görög néptanító Jánosy István. Tehát ez volt a mi kompániánk, s köztünk előkelő vendég Jékely, mint magasból leszálló angyal, Isten követe. Csak éppen káromkodott. De szavaiban nem volt semmi fülbántó disszonancia, s az asztalnál láthatólag mindenki úgy fogta föl, hogy neki ezt is szabad.

Harmincéves volt akkor, vagy alig lépte át a harmadik X-et, s milyen fényévekben számolható magasságokban láttam! Nem hiszem, hogy egy mai pályakezdő húszéves úgy nézne föl egy harmincévesre, ahogy például én néztem föl Jékelyre. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy hozzá hasonló mai harmincéves nincs is.

Három verskötet volt mögötte, s már az első, az Éjszakák, milyen csodakötet! Ő az első röpüléspróbákon olyat alkotott, hogy ha valamilyen okok miatt akkor abbahagyja, akkor is mély nyomokkal íródott volna költészetünkbe. De szerencsére nem hagyta abba, pedig többször is lett volna rá oka. Első kiűzése élményét mondja el az Éjszakákban: az ifjúságból kiűzetés panaszköve minden darab ott, mivelhogy húszévesen már elveszettnek hitte ifjúságát. (Háborúra készült Európa, amerre nézett: testi-lelki nyomor, sötétség, keserűség.) Ezért áll siratókból első könyve, a gyerekkorral elvesztett visszahozhatatlan jók siratásából.

Tudtam, hogy Áprily Lajos fia, sógora volt a feledhetetlen emlékű Mikecs László; Szerb Antal, Halász Gábor és Szabédi László voltak a barátai, de mégis megrendítőbb volt számomra melléje képzelni szellemi őseit, Áprilytól visszafelé az időben Kemény Zsigmondot, Kőrösi Csomát, Csokonai Vitézt, Bethlen Miklóst, Apor Pétert, Apáczai Cserét – és sorolhatnám még a neveket. Néztem redőszabdalt homlokát, s elgondoltam, hogy onnan ugráltak ki nemrég az enyedi rőzsegyűjtő szegények, mögötte kerengtek a Kalotaszegi elégia szem- és szívkápráztató sorai, a marosszentimrei templomot idéző zsoltár; Nizsinszkij táncolt koponyája belső mezején, s koponyája maga az általa összefogott Csillagtorony. Éppen elhangzó káromkodásában azt a dühöt hallottam, amit psalmusos verséből, az Apoteózisból már ismertem. Az a vers, mely az olasz-abesszin háború keservében fogant, tiltakozó vádrímeivel az egyetlen magyar költői visszhang volt, sírván „a szétlőtt testű feketék” fölött – s azt is a szinte gyerekember Jékely írta.

Aztán második kiűzetése: az elveszett ifjúság után a gyerekkori tájak valóságos elvesztését panaszolja: a hajdani horgászutakat, hegyi patakok pisztrángos leshelyeit, Tamási Áron eleven alakjait, akik közül ő is egy volt; Dsida Jenő temetőjének öreg fáit, messzibe merülő kollégiumi falakat, a Tornakertet, ahol döngött egykor a futball, üzenve távoli dzsungelzenével. Halálversei, fekete gyászt mondó fekete sorai – például a Vasvári Pál nyomában és a Petőfi utolsó dala – különösképpen mind az életért szólnak: sírások érte, nem sirámok.

S később jött idő – harmadik kiűzetése –, amikor úgy érezte magát Pesten, mint Kuncz Aladár a Fekete kolostorban, de Jékelynek egyetlen úszó jéghegy is elég volt, hogy megmaradjon, művét építeni, s beteljesíteni küldetését, tisztán, emberségben. Ahogy a föntebb már említett szellemi ősök.

„Halok meg!” – kiáltott föl akkor este a Centrálban, de hogy nem így történt, arról és azóta is tartó magasröpüléséről vallanak elénk rakott művei.