Árnyékból ragyogó (Somlyó Zoltánról)

Néhány évvel ezelőtt, amikor magam is „átkozottnak” hittem az életem, Ottlik Gézáéknál töltöttem a Szentestét, betolakodva – igaz; hívásra – a baráti karácsonyfa alá, ahol ajándék volt a nevemre címezve; sültet, kalácsot ettem, Martinit, bort, pezsgőt ittam, kaptam Gyöngyi Buda-, s Pest-híres feketekávéjából, játszadozhattam a fölfüggesztett aranydiókkal, sőt Metzengerstein, a magyar nevű cica is leereszkedett hozzám, amit a háziakon kívül nem sokan mondhatnak el magukról. Mondhatom, békebeli, azaz gyerekkori karácsonyeste volt.

Aztán az utca! Akkor hó is volt, már András-napkor leesett az első hó, aznap pedig egész éjjel esett, éjfél felé is, éjfél után is. Ottlikéktól kijőve is fogadott, mesébe illő pelyhekkel, nem olvadón, szakadt rám, a Vérmező mellett, a Fasorban, át a városon, végig a Pasaréti úton. Senki az utcán, egyetlen jármű se, sehol egyetlen lábnyom a hóban, egészen hazáig. Éjféli misére kongattak a Városmajorban s a Pasaréti-templomban, de kinek! ha senki az utcán. Azaz! a Harangvirág utca meredekéről egy magas, fölhajtott gallérú, széles sálas alak botorkált lefelé a suhogó hóban, s rekedt hangon, de tiszta artikulációval ezt mondogatta maga elé:

 

Megyek, amerre visz az út. A friss hó, mint fehér pamut oly lágy, mint a mesékben. Én átkozott, így járom át Pestet, szerelmem városát a lassú hóesésben. Az életem már elveszett. A szürke égi mennyezet se tudja már, hogy kék volt… Ma én is már csak azt tudom, hogy ketten mentünk az uton, s hogy régen volt az. Rég volt.

 

Ez hangzott abban a fehér éjszakában, vagy ezt akartam hallani; Ő maga volt talán, Somlyó Zoltán, akit életében sose láttam (nem is láthattam), vagy egy botorkáló fantom, angyalok szavától arra az estre fölkelő; vagy csak én dúdoltam magam elé, mint sokszor máskor, hóesés ürügye nélkül is, júliusi strand homokjában is, lángoló napon fekve, mivel versre minden pillanat alkalmas, hogy éteri zenét halljunk! Ma már nem tudom, hogyan volt igaz akkor éjszaka, de Ottlik-karácsony volt, hó és éjszaka, s ez a vágy a csudálatos Diadémért.

 

*

 

Párizsi éveimben a rue des Grands Augustins-ben laktam, egy Hôtel de la Gironde nevezetű kétszáz éves szállóban; három lépés az Odéon, Barrault színháza, egy a Szajna (azon a sarkon gázolták el annak idején Curie-t a söröslovak), keresztutcája az Apollinaire megénekelte rue Christine, maga a Nagy Ágostonok utcája, melyben Picasso műterme s alatta a Katalán bár van, s mellette a híres Béka (vörösréz serpenyős étterem), szűk és vedlett, nyomorúságos és csudálatos környezet; középen megtört, behajlott hátú utca, amit a magam kedvére Könyök utcának neveztem el, mert máig se tudom, hogy hol volt az eredeti Könyök utca, az Általa megénekelt, Szegeden vagy Váradon, vagy Pesten talán; tehát átültethettem Párizsba is, noha a városi tanáccsal nem közöltem ezt a keresztelőt. Aki járt benne, nem vethet rám követ érte, különben is, én koptattam köveit s hányszor! éjszaka, a Conti zárórája után. Ott aztán mondhattam verset, az Övét is (bár rímelt volna motyogásomra abban az órában egyetlen pesti hang!), kutya se hallgat Párizsban az éjszakai motyogókra. Próbáljátok ki, ha hozzám hasonló cselédlánylelkűek vagytok, s mondjatok éjszaka Párizsban magyar verset, de a rue des Grands Augustins-Könyökben csak ezt:

 

A szük Könyök utcán hazamegyek, most hajnali három óra, Istenem, vezess a jóra! Nincs éjjelem, nincs, és nappalom sincs, csak a hajnali ég, csak e kék… Istenem, szeretsz-e, Istenem, vezetsz-e, Istenem, megversz-e még?

 

*

 

Még régebben (huszonöt éve!), amikor a bölcsészkar még a Múzeum körúton volt, néhányan álmodozók vagy naplopók (utólag kiderült már, hogy senki közülünk nem lopta a napot), naphosszat a Darlingban (akkor Károlyi, most Ferenczy István utca) ültünk, kicsi kerek asztal mellett, s Dózsa úr, a biliárdbajnok patron senkire nem erőltette a fogyasztás kényszerét. Mándy, Rába, Lator László, Végh György, Vargha Kálmán, Szabó Ede, Határ Győző, Galsai Pongrác, szegény Czibor János és Ambrus Tibor, Vajda Endre és én, napi „vendégek” voltunk; Végh évente egy szimplát ivott, de annyi cukorral, hogy ellepte a kávét – nőkről és irodalomról beszéltünk általában, s ha eluntuk: irodalomról és nőkről. Egyszer a szomszéd asztalnál ülő csak-bölcsészekkel vitába keveredtem, mert szerintük Somlyó egyedül csak György létezett, Zoltánt nemcsak nem olvasták, de nem is hitték. Közben jártak Füst Milán esztétikaóráira, s mivel láttam a professzor iránti csodálatot szemükben, végső tromfom az volt a vitában, hogy Somlyó Zoltánt Füst Milánhoz hasonlítottam. Most már tudom, hogy egyik költőt a másikhoz hasonlítani képtelenség, de túl fiatal voltam, s túl dühös, iskolásan hasonlítgattam (ugyan igazam volt!), és fölöslegesen. „Ki mondta ezt a marhaságot?” – vakkantott közbe a harmadik asztaltól egy Napóleonnal üzérkedő irodalombarát. A mi asztalunknál elhallgattak, aztán valamelyik barát, egyébként Füst Milán fő istenítője, szabatos előadást tartott pénzemberemnek a két költő azonos klasszisáról. Pénzem nem lévén, a hirtelen jött segítséget különös gesztussal háláltam meg; Horváth János professzornál esedékes vizsgáját, melyre egy kútba esett randevú miatt nagy elkeseredésében nem ment el, indexében jelessel honoráltam, élethű Horváth János aláírást hamisítván az indexbe. Régen volt, professzor és tanítványa régen halott, de ha élnének is: kiverni se tudnák belőlem ezt a félig elfecsegett titkot. Mindenesetre Somlyó Zoltán védelmében, ha törvényellenesen is, de tettem valamit.

 

*

 

Ez a nagy költő jóformán csak ilyeneket kap az utókortól, az ilyeneket is csak közvetve. Azaz most, halála után csaknem negyven évvel Vas István, ahogy esszéista tolvajnyelven mondják: helyére rakó okos tanulmányát; irodalmi tudatunk Somlyó Zoltán esetében is „levizsgázott”, mert nemcsak a hajdani, Darling-beli bölcsészek, de a ma verselő utódok is mit tudnak róla? Ki okolhatja akkor az Olvasót, ki szólt róla Vas István előtt felelősséggel? Ő, aki életében elátkozott volt, jobban járt-e halálában, hiszen a halál, a sírba roppanás általában felröpteti a költő művét. És Somlyó Zoltán költészete nemcsak repülni vágyik, de szárnyalhatna is, mivelhogy szárnyalásban fogant, s képes magasröpülésre. Abban az „átkozott életben” legalább szerették a nők, a zenébe szőttek; de ők is hol vannak már? A feléje nyúló karok, csigás hajak, fehér vállak és tűzölek, vele, előtte, utána – mind elmentek. A társak közül egy se él már; gyönyörű kötete, szerelmes Testamentuma, a Borítsd szememre szoknyád! születésének kilencvenedik évfordulójára bukkant föl a feledés vizeiből; hála azoknak, akik nem vártak centenáriumra, ahogy nálunk utálatos, egyszeri „ünneplésre” kiszemelt szokás lett! Tehát tíz évvel korábbra hozták a halhatatlanság startját, mert az első startot hatvan évvel ezelőtt valakik visszalőtték.

Árnyékból ragyogó csoda, úri Berdánk vagy pesti Villonunk, anyanyelvemen szóló Vogelweidénk vagy Kürenbergink, felütöm kötetedet, találomra, de éppen az utolsó versednél:

 

Dobd el a cigarettát! most már hadd szíjja más! Kit még meg nem ijesztett az agyvér-tolulás; s vérét még el nem zárta vakolattal a mész… Dobd el a cigarettát s a más füstjébe nézz…

 

És tódul az árnyékból, tódul ránk a fényességes ragyogás.