Egy rekedt fiatalember (Verbőczy Antalról)

Mondják, hogy Füst Milán, húszévesen, tükör előtt tanult egy furcsa grimaszt, miáltal érdekessé tenni vélte különben is szókratészi-szép arcát – s nyolcvanéves koráig se szokott le róla.

Verbőczy Antal húszévesen, egy Hársfa utcai falnak dőlve elgondolta, hogy választott mestere, Jacques Prévert egy módon játszható csak ki: ha sürgősen elfelejti téveszthetetlen dallamát, s annyira bereked, hogy hétszeresen Joseph Cosma legyen, aki kottázni próbálja szűkszavú sorait. Csak az alapállás azonos, csak a reflexek, csak a gondolatok vágnak hasonló keménységgel a gyomorszájra:

 

köszönöm hogy erre a péklapátra hármunk közül én írhattam fel a nevemet

 

*

 

Ez az idézett három sor nem versből tépődött ki; ahogy van: teljes vers, s szinte hihető, hogy nem papírra, hanem péklapátra íródott. De a péklapát mögött hárommilliárd élő ember, s könnyű kiszámítani: kétmilliárd éhező, esetleg csak fizikailag, de lelkileg bizonyosan éhező. S a rekedt, majdnem a költészet kárára költői három sor felér az UNESCO idevágó vádirataival, s fényes technikájú világmagazinok címlapfotóival, melyeket együttérző riporterek kattintgattak össze Ugandában vagy Indiában, vízkóros, nagy szemű, meztelen fekete gyerekekről. A hang hiába húszéves fiúé, komoly felelősség robban e hangban.

 

*

 

Fiatalok, nagy hajúak – látják a világot! Ha költő, mint például Verbőczy, mond róla valamit, hogy olvasója is lássa. Nem öltözteti szép szavakba a verset, mert hétköznapokon vonul át velük, magában, tehetséges társak közt is magában. De oda ér verseivel, ahová akar.