Kertész Péterről

„Fiatal költő” – ez ma nem korhatározó a szakmai tolvajnyelvben, hanem esztétikai kategória, mert harminc-negyven év közt is ilyen elképzelt irodalmi személyi lappal járnak költők a szerkesztőségek ajtaján ki-be; tizennyolc éves korában szavazhat, büntethető, szülői engedély nélkül házasodhat – de ha verset ír, kiskorúsága automatikusan meghosszabbíttatik, bizonytalanul hosszú időre. Pedig hát! Fiatal költő volt-e a tizenöt éves Rimbaud? Vagy öreg-e az ötvenöt éves Weöres Sándor?

Kertész Péter huszonhét éves korában kezdte, amikor a hajdani padtársak, ha írt közülük valaki, már abbahagyták. Huszonhét évesen már felmérhette helyét a világban: túljutott az első szerelmeken (nincs is szerelmes verse), túl a szanatóriumi ágyakon (ezért írja magáról: „vastüdőről nem terjesztek vicceket”), kedvenc csapata bajnokságain (majd lemaradásain a bajnokságokban és a nemzetközi kupákban); ebben a korban az első korty whisky se, az első publikáció se szerez olyan hideglelős gyönyörűséget, mint szerzett volna tíz évvel előbb. Mellékesen: közben harminckét éves lett.

Csak költő akar lenni, nem költői. Nem a művészetét irigyli Gellértnek, hanem sokdioptriás szemüvegét és a testi erejét – Gellért fizikai sorsa az apjának jutott. „Meg akarom keresni a sírját” – írja rövid, dísztelen önvallomásában. De a verseiben is ilyen dísztelen: nem a hogyan, hanem a mit mondani nála az elsődleges, akár az úgynevezett költészet kárára is. Mégse a formátlanság kényelme ez. Versei közönséges kulccsal nyithatók, hát szavainak csak első jelentését értse meg olvasója. Egy ember sétál erre-arra, és gondolkozik.