3

 

Elérhetetlen föld

 

Kertész Péterről

„Fiatal költő” – ez ma nem korhatározó a szakmai tolvajnyelvben, hanem esztétikai kategória, mert harminc-negyven év közt is ilyen elképzelt irodalmi személyi lappal járnak költők a szerkesztőségek ajtaján ki-be; tizennyolc éves korában szavazhat, büntethető, szülői engedély nélkül házasodhat – de ha verset ír, kiskorúsága automatikusan meghosszabbíttatik, bizonytalanul hosszú időre. Pedig hát! Fiatal költő volt-e a tizenöt éves Rimbaud? Vagy öreg-e az ötvenöt éves Weöres Sándor?

Kertész Péter huszonhét éves korában kezdte, amikor a hajdani padtársak, ha írt közülük valaki, már abbahagyták. Huszonhét évesen már felmérhette helyét a világban: túljutott az első szerelmeken (nincs is szerelmes verse), túl a szanatóriumi ágyakon (ezért írja magáról: „vastüdőről nem terjesztek vicceket”), kedvenc csapata bajnokságain (majd lemaradásain a bajnokságokban és a nemzetközi kupákban); ebben a korban az első korty whisky se, az első publikáció se szerez olyan hideglelős gyönyörűséget, mint szerzett volna tíz évvel előbb. Mellékesen: közben harminckét éves lett.

Csak költő akar lenni, nem költői. Nem a művészetét irigyli Gellértnek, hanem sokdioptriás szemüvegét és a testi erejét – Gellért fizikai sorsa az apjának jutott. „Meg akarom keresni a sírját” – írja rövid, dísztelen önvallomásában. De a verseiben is ilyen dísztelen: nem a hogyan, hanem a mit mondani nála az elsődleges, akár az úgynevezett költészet kárára is. Mégse a formátlanság kényelme ez. Versei közönséges kulccsal nyithatók, hát szavainak csak első jelentését értse meg olvasója. Egy ember sétál erre-arra, és gondolkozik.

 

Sándor és Sándor (Puskin és Petőfi)

Hallottam egyszer fonográfról az öreg Lev Tolsztoj hangját: a Jasznaja Poljana-i iskolás gyerekekhez beszélt azon a hangdaguerrotip-felvételen, hangjába belepattogott a szél, s torkába rozsföldek illatát öntötte, szőke orosz folyók kristálybuborékait, nyírek közt, fehér házfalak közt karikázó napot; állt az udvaron, gondolom, s nem botra, hanem csak egy fiatal meggyvesszőre támaszkodott, az is megtartotta, mert csak a szakállának volt már súlya, az meg könnyebb, mint egy elsőröptű fecske, ő maga súlytalan és testtelen – már nem az udvaron, de az időben állt. Az a hang egy öreg muzsik hangja, igen-nagyon öregé, csak tücsök hangja talán, szántalpzuzogás a bejáratlan sztyepphavon; azaz félre a keresett hasonlatokkal! pusztán: emberi hang. „Emlékezzetek rám, amikor én már nem leszek” – kérte a gyerekeket, akiknek olvasókönyvet írt, s akik karéjban álltak körülötte, bámészan lökdösődve, mint kisborjak a mezőről érkezett sarjússzekér körül.

„Emlékezzetek ránk” – kérik, s kérhetik az utódoktól a halhatatlanok; kérte Tolsztoj, kérhette s kérheti Puskin: az Ő szárnycsapását hallom a mihajlovszkojei parasztházban, Puskin dajkájának mohahomályú szobájában, állva a sűrű csöndben, ahol valamikor egy fekete fürtű gyerek édes orosz éneket hallgatott, vagy az ablaknál ágaskodott, noha alacsonyan metsződött falba az ablak: nézett a lófejforma dombokra, a dombok előtt hasaló, halficánkos tótükörre; a nád közt vadkacsák sírtak, panaszosan, föl-fölröppenve, ahogy később ő is felröppent, túl Mihajlovszkoje nyíresein, a Volga ember vontatta hajói fölé; egy lélegzet Carszkoje Szelo líceumában, egy a Kazbek kolostorának lépcsőjén; egy pillantás az Admiralitás villogó aranytűjére, egy Nagy Péter lovas bronzszobrára; egy szippantás a Néva nyersuborka- s dinnyeszagú hullámai fölé hajolva, egy a pétervári téli hajnal haváéból, emlékezvén valamely fehér női nyak illatára, s már testében a gyilkos golyó, már halálba görnyedve kívánkozik vissza! vissza Atlantisz-Mihajlovszkoje földjébe.

 

*

 

Évek óta indulnak költők, versmondó zarándokok, stációzni emlékei fölött, születésnapján érkezve szülőfalujába, Mihajlovszkojéba; nagy rét hessenti szét a fákat, a rét fölött tutaj úszik: erősre ácsolt emelvény, hátán egy kenyai istennő, aki verset ír, olasz, chilei, argentin, libanoni, szlovák, lengyel, Haiti-szigeti, walesi, magyar, szerb, román, francia, madagaszkári, bolgár, venezuelai, mongol s más költők, akik otthon vannak e tutajon; úszik a tutaj orosz, grúz, tatár, ukrán, kalmük, kazah fejek fölött, úszik e lángperzses fűtengeren. A költők Őrá emlékeznek. A fejek, lenn, a rét hullámaiban, Őrá emlékeznek. Golyóütötte kabát, hallgatag üveg alatt. Hallgatag dívány, ahol a feje lehanyatlott. Lépcsők fehér fogsora a líceumban. Tatjana hajkoronája egy kézirat margóján. Voltaire, az Ő ujjlenyomatával. Zsukovszkij és Karamzin metszete a falon. Áthúzott sorok az Anyeginban. Dajkája szamovárja, ott feledve az asztalon. Hátha belép Sándor, szomjasan, messzi útról, százötven év után, s lesz, aki teát főz neki.

 

*

 

Őérte találkoznak a költők. Guillevic Posszeidón-feje visszaveri a napot. A libanoni költőnek csak keresztneve van: Adonisz. Az olasznak is: Don Giovanni. A lengyelnek is: Artur. A románnak is: Ion. A szlováknak is: Jan. A walesinak is: Mike. A madagaszkári lánynak is: Luala. Csak Andronyikov szólítja teljes néven, nacionáléja kizengésével mikrofon elé mindegyiket. Az árnyékban, a fák valóságos és képletes árnyékában Ivan Szalimon áll, csöndesen: ő ácsoltatta a tutajt s hívta vendégül a fenn lebegőket.

 

*

 

Öreg parasztasszony, nagyanyám testvére a ház előtt, hasas zöld üvegből kínál vízzel, miután egy kortyot földre loccsint, s letegez. Scsipacsov azt kérdi: „Jobban van-e Devecseri?” Gennagyij azt mutatja, hogyan tudott Zelk tavaly könyékre hasalva aludni a fűben. Guillevic azt kérdi, mikor nyit a Hungária? Egy nyolcéves, szalmahajú kislány azt mondja, hogy Magyarország túl van Kijeven, Haiti is, Wales is. Azt is tudja, mért találkoztunk Mihajlovszkojéban. Az ő Sándoruk szent nevében találkoztunk. A mi Sándorunkéban is találkozhatnánk.

 

Egy rekedt fiatalember (Verbőczy Antalról)

Mondják, hogy Füst Milán, húszévesen, tükör előtt tanult egy furcsa grimaszt, miáltal érdekessé tenni vélte különben is szókratészi-szép arcát – s nyolcvanéves koráig se szokott le róla.

Verbőczy Antal húszévesen, egy Hársfa utcai falnak dőlve elgondolta, hogy választott mestere, Jacques Prévert egy módon játszható csak ki: ha sürgősen elfelejti téveszthetetlen dallamát, s annyira bereked, hogy hétszeresen Joseph Cosma legyen, aki kottázni próbálja szűkszavú sorait. Csak az alapállás azonos, csak a reflexek, csak a gondolatok vágnak hasonló keménységgel a gyomorszájra:

 

köszönöm hogy erre a péklapátra hármunk közül én írhattam fel a nevemet

 

*

 

Ez az idézett három sor nem versből tépődött ki; ahogy van: teljes vers, s szinte hihető, hogy nem papírra, hanem péklapátra íródott. De a péklapát mögött hárommilliárd élő ember, s könnyű kiszámítani: kétmilliárd éhező, esetleg csak fizikailag, de lelkileg bizonyosan éhező. S a rekedt, majdnem a költészet kárára költői három sor felér az UNESCO idevágó vádirataival, s fényes technikájú világmagazinok címlapfotóival, melyeket együttérző riporterek kattintgattak össze Ugandában vagy Indiában, vízkóros, nagy szemű, meztelen fekete gyerekekről. A hang hiába húszéves fiúé, komoly felelősség robban e hangban.

 

*

 

Fiatalok, nagy hajúak – látják a világot! Ha költő, mint például Verbőczy, mond róla valamit, hogy olvasója is lássa. Nem öltözteti szép szavakba a verset, mert hétköznapokon vonul át velük, magában, tehetséges társak közt is magában. De oda ér verseivel, ahová akar.

 

Árnyékból ragyogó (Somlyó Zoltánról)

Néhány évvel ezelőtt, amikor magam is „átkozottnak” hittem az életem, Ottlik Gézáéknál töltöttem a Szentestét, betolakodva – igaz; hívásra – a baráti karácsonyfa alá, ahol ajándék volt a nevemre címezve; sültet, kalácsot ettem, Martinit, bort, pezsgőt ittam, kaptam Gyöngyi Buda-, s Pest-híres feketekávéjából, játszadozhattam a fölfüggesztett aranydiókkal, sőt Metzengerstein, a magyar nevű cica is leereszkedett hozzám, amit a háziakon kívül nem sokan mondhatnak el magukról. Mondhatom, békebeli, azaz gyerekkori karácsonyeste volt.

Aztán az utca! Akkor hó is volt, már András-napkor leesett az első hó, aznap pedig egész éjjel esett, éjfél felé is, éjfél után is. Ottlikéktól kijőve is fogadott, mesébe illő pelyhekkel, nem olvadón, szakadt rám, a Vérmező mellett, a Fasorban, át a városon, végig a Pasaréti úton. Senki az utcán, egyetlen jármű se, sehol egyetlen lábnyom a hóban, egészen hazáig. Éjféli misére kongattak a Városmajorban s a Pasaréti-templomban, de kinek! ha senki az utcán. Azaz! a Harangvirág utca meredekéről egy magas, fölhajtott gallérú, széles sálas alak botorkált lefelé a suhogó hóban, s rekedt hangon, de tiszta artikulációval ezt mondogatta maga elé:

 

Megyek, amerre visz az út. A friss hó, mint fehér pamut oly lágy, mint a mesékben. Én átkozott, így járom át Pestet, szerelmem városát a lassú hóesésben. Az életem már elveszett. A szürke égi mennyezet se tudja már, hogy kék volt… Ma én is már csak azt tudom, hogy ketten mentünk az uton, s hogy régen volt az. Rég volt.

 

Ez hangzott abban a fehér éjszakában, vagy ezt akartam hallani; Ő maga volt talán, Somlyó Zoltán, akit életében sose láttam (nem is láthattam), vagy egy botorkáló fantom, angyalok szavától arra az estre fölkelő; vagy csak én dúdoltam magam elé, mint sokszor máskor, hóesés ürügye nélkül is, júliusi strand homokjában is, lángoló napon fekve, mivel versre minden pillanat alkalmas, hogy éteri zenét halljunk! Ma már nem tudom, hogyan volt igaz akkor éjszaka, de Ottlik-karácsony volt, hó és éjszaka, s ez a vágy a csudálatos Diadémért.

 

*

 

Párizsi éveimben a rue des Grands Augustins-ben laktam, egy Hôtel de la Gironde nevezetű kétszáz éves szállóban; három lépés az Odéon, Barrault színháza, egy a Szajna (azon a sarkon gázolták el annak idején Curie-t a söröslovak), keresztutcája az Apollinaire megénekelte rue Christine, maga a Nagy Ágostonok utcája, melyben Picasso műterme s alatta a Katalán bár van, s mellette a híres Béka (vörösréz serpenyős étterem), szűk és vedlett, nyomorúságos és csudálatos környezet; középen megtört, behajlott hátú utca, amit a magam kedvére Könyök utcának neveztem el, mert máig se tudom, hogy hol volt az eredeti Könyök utca, az Általa megénekelt, Szegeden vagy Váradon, vagy Pesten talán; tehát átültethettem Párizsba is, noha a városi tanáccsal nem közöltem ezt a keresztelőt. Aki járt benne, nem vethet rám követ érte, különben is, én koptattam köveit s hányszor! éjszaka, a Conti zárórája után. Ott aztán mondhattam verset, az Övét is (bár rímelt volna motyogásomra abban az órában egyetlen pesti hang!), kutya se hallgat Párizsban az éjszakai motyogókra. Próbáljátok ki, ha hozzám hasonló cselédlánylelkűek vagytok, s mondjatok éjszaka Párizsban magyar verset, de a rue des Grands Augustins-Könyökben csak ezt:

 

A szük Könyök utcán hazamegyek, most hajnali három óra, Istenem, vezess a jóra! Nincs éjjelem, nincs, és nappalom sincs, csak a hajnali ég, csak e kék… Istenem, szeretsz-e, Istenem, vezetsz-e, Istenem, megversz-e még?

 

*

 

Még régebben (huszonöt éve!), amikor a bölcsészkar még a Múzeum körúton volt, néhányan álmodozók vagy naplopók (utólag kiderült már, hogy senki közülünk nem lopta a napot), naphosszat a Darlingban (akkor Károlyi, most Ferenczy István utca) ültünk, kicsi kerek asztal mellett, s Dózsa úr, a biliárdbajnok patron senkire nem erőltette a fogyasztás kényszerét. Mándy, Rába, Lator László, Végh György, Vargha Kálmán, Szabó Ede, Határ Győző, Galsai Pongrác, szegény Czibor János és Ambrus Tibor, Vajda Endre és én, napi „vendégek” voltunk; Végh évente egy szimplát ivott, de annyi cukorral, hogy ellepte a kávét – nőkről és irodalomról beszéltünk általában, s ha eluntuk: irodalomról és nőkről. Egyszer a szomszéd asztalnál ülő csak-bölcsészekkel vitába keveredtem, mert szerintük Somlyó egyedül csak György létezett, Zoltánt nemcsak nem olvasták, de nem is hitték. Közben jártak Füst Milán esztétikaóráira, s mivel láttam a professzor iránti csodálatot szemükben, végső tromfom az volt a vitában, hogy Somlyó Zoltánt Füst Milánhoz hasonlítottam. Most már tudom, hogy egyik költőt a másikhoz hasonlítani képtelenség, de túl fiatal voltam, s túl dühös, iskolásan hasonlítgattam (ugyan igazam volt!), és fölöslegesen. „Ki mondta ezt a marhaságot?” – vakkantott közbe a harmadik asztaltól egy Napóleonnal üzérkedő irodalombarát. A mi asztalunknál elhallgattak, aztán valamelyik barát, egyébként Füst Milán fő istenítője, szabatos előadást tartott pénzemberemnek a két költő azonos klasszisáról. Pénzem nem lévén, a hirtelen jött segítséget különös gesztussal háláltam meg; Horváth János professzornál esedékes vizsgáját, melyre egy kútba esett randevú miatt nagy elkeseredésében nem ment el, indexében jelessel honoráltam, élethű Horváth János aláírást hamisítván az indexbe. Régen volt, professzor és tanítványa régen halott, de ha élnének is: kiverni se tudnák belőlem ezt a félig elfecsegett titkot. Mindenesetre Somlyó Zoltán védelmében, ha törvényellenesen is, de tettem valamit.

 

*

 

Ez a nagy költő jóformán csak ilyeneket kap az utókortól, az ilyeneket is csak közvetve. Azaz most, halála után csaknem negyven évvel Vas István, ahogy esszéista tolvajnyelven mondják: helyére rakó okos tanulmányát; irodalmi tudatunk Somlyó Zoltán esetében is „levizsgázott”, mert nemcsak a hajdani, Darling-beli bölcsészek, de a ma verselő utódok is mit tudnak róla? Ki okolhatja akkor az Olvasót, ki szólt róla Vas István előtt felelősséggel? Ő, aki életében elátkozott volt, jobban járt-e halálában, hiszen a halál, a sírba roppanás általában felröpteti a költő művét. És Somlyó Zoltán költészete nemcsak repülni vágyik, de szárnyalhatna is, mivelhogy szárnyalásban fogant, s képes magasröpülésre. Abban az „átkozott életben” legalább szerették a nők, a zenébe szőttek; de ők is hol vannak már? A feléje nyúló karok, csigás hajak, fehér vállak és tűzölek, vele, előtte, utána – mind elmentek. A társak közül egy se él már; gyönyörű kötete, szerelmes Testamentuma, a Borítsd szememre szoknyád! születésének kilencvenedik évfordulójára bukkant föl a feledés vizeiből; hála azoknak, akik nem vártak centenáriumra, ahogy nálunk utálatos, egyszeri „ünneplésre” kiszemelt szokás lett! Tehát tíz évvel korábbra hozták a halhatatlanság startját, mert az első startot hatvan évvel ezelőtt valakik visszalőtték.

Árnyékból ragyogó csoda, úri Berdánk vagy pesti Villonunk, anyanyelvemen szóló Vogelweidénk vagy Kürenbergink, felütöm kötetedet, találomra, de éppen az utolsó versednél:

 

Dobd el a cigarettát! most már hadd szíjja más! Kit még meg nem ijesztett az agyvér-tolulás; s vérét még el nem zárta vakolattal a mész… Dobd el a cigarettát s a más füstjébe nézz…

 

És tódul az árnyékból, tódul ránk a fényességes ragyogás.

 

A kiűzetett angyal

Húszéves voltam már, amikor végre megvilágosodott előttem, hogy sokat forgatott könyvem: a Biblia angyalai férfineműek voltak. Abban az időben ismertem meg Jékely Zoltánt. Egy este, beállítván a hajdani híres Centrálba, ott ült ő, Nemes Nagy Ágnes és Rába György között, az asztal márványlapjára könyökölve, s éppen veszettül káromkodott. Azt gondoltam: Gábriel lehetett ilyen dühös angyal a kiűzetés pillanatában, de Jékely nem kiűző angyalnak látszott, hanem kiűzetettnek. És mi mindenből kiűzetettnek!

Az akkori tablóhoz tartozik még Lengyel Balázs, aki az asztalok közt lebegve szerkesztette az Újholdat; Mándy Iván és Kálnoky László, ők Torma II balegyeneseit méltatták; Major Ottó, húszévesen is Victor Hugo-pózban; Végh György a júliusi estében is fekete ballonban, sállal, fölhajtott gallérral; Szabó Magda előtt kinyitva az Anti-Dühring; s ott ült Darázs Endre, szegény, egyszerre támadó és védekező fintorokkal az arcán; Pilinszky János, a lehajtott fejű, s a görög néptanító Jánosy István. Tehát ez volt a mi kompániánk, s köztünk előkelő vendég Jékely, mint magasból leszálló angyal, Isten követe. Csak éppen káromkodott. De szavaiban nem volt semmi fülbántó disszonancia, s az asztalnál láthatólag mindenki úgy fogta föl, hogy neki ezt is szabad.

Harmincéves volt akkor, vagy alig lépte át a harmadik X-et, s milyen fényévekben számolható magasságokban láttam! Nem hiszem, hogy egy mai pályakezdő húszéves úgy nézne föl egy harmincévesre, ahogy például én néztem föl Jékelyre. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy hozzá hasonló mai harmincéves nincs is.

Három verskötet volt mögötte, s már az első, az Éjszakák, milyen csodakötet! Ő az első röpüléspróbákon olyat alkotott, hogy ha valamilyen okok miatt akkor abbahagyja, akkor is mély nyomokkal íródott volna költészetünkbe. De szerencsére nem hagyta abba, pedig többször is lett volna rá oka. Első kiűzése élményét mondja el az Éjszakákban: az ifjúságból kiűzetés panaszköve minden darab ott, mivelhogy húszévesen már elveszettnek hitte ifjúságát. (Háborúra készült Európa, amerre nézett: testi-lelki nyomor, sötétség, keserűség.) Ezért áll siratókból első könyve, a gyerekkorral elvesztett visszahozhatatlan jók siratásából.

Tudtam, hogy Áprily Lajos fia, sógora volt a feledhetetlen emlékű Mikecs László; Szerb Antal, Halász Gábor és Szabédi László voltak a barátai, de mégis megrendítőbb volt számomra melléje képzelni szellemi őseit, Áprilytól visszafelé az időben Kemény Zsigmondot, Kőrösi Csomát, Csokonai Vitézt, Bethlen Miklóst, Apor Pétert, Apáczai Cserét – és sorolhatnám még a neveket. Néztem redőszabdalt homlokát, s elgondoltam, hogy onnan ugráltak ki nemrég az enyedi rőzsegyűjtő szegények, mögötte kerengtek a Kalotaszegi elégia szem- és szívkápráztató sorai, a marosszentimrei templomot idéző zsoltár; Nizsinszkij táncolt koponyája belső mezején, s koponyája maga az általa összefogott Csillagtorony. Éppen elhangzó káromkodásában azt a dühöt hallottam, amit psalmusos verséből, az Apoteózisból már ismertem. Az a vers, mely az olasz-abesszin háború keservében fogant, tiltakozó vádrímeivel az egyetlen magyar költői visszhang volt, sírván „a szétlőtt testű feketék” fölött – s azt is a szinte gyerekember Jékely írta.

Aztán második kiűzetése: az elveszett ifjúság után a gyerekkori tájak valóságos elvesztését panaszolja: a hajdani horgászutakat, hegyi patakok pisztrángos leshelyeit, Tamási Áron eleven alakjait, akik közül ő is egy volt; Dsida Jenő temetőjének öreg fáit, messzibe merülő kollégiumi falakat, a Tornakertet, ahol döngött egykor a futball, üzenve távoli dzsungelzenével. Halálversei, fekete gyászt mondó fekete sorai – például a Vasvári Pál nyomában és a Petőfi utolsó dala – különösképpen mind az életért szólnak: sírások érte, nem sirámok.

S később jött idő – harmadik kiűzetése –, amikor úgy érezte magát Pesten, mint Kuncz Aladár a Fekete kolostorban, de Jékelynek egyetlen úszó jéghegy is elég volt, hogy megmaradjon, művét építeni, s beteljesíteni küldetését, tisztán, emberségben. Ahogy a föntebb már említett szellemi ősök.

„Halok meg!” – kiáltott föl akkor este a Centrálban, de hogy nem így történt, arról és azóta is tartó magasröpüléséről vallanak elénk rakott művei.

 

„Anyámmal hófehérülök”

Keresték, s mindig megtalálták a fiatalok, akiktől a költői pályán indítást várni lehetett: Bajzát vagy Kiss Józsefet; Osvátot, Schöpflint, Babitsot; a kamasz József Attila Juhász Gyulát. Az én nemzedékemből sokan a feledhetetlen emlékű Sárközi Mártát; ültünk asztalánál, amíg verseinket olvasta, és ettük zsíros kenyerét, ittuk kávéját, borát. Juhász Ferenc már biai gyerekéveiben megtalálta az idősebb festőbarátot, Hantai Simont, aki Ady és József Attila verseit adta a kezébe; az első szárnypróbáknak ő volt tanúja és bátorítója. Messzibbre menve, az angol Gravestől hallottam, hogy első mecénása a falujabeli kéményseprőmester volt, aki első verseit kinyomtatta – de vég nélkül folytatható lenne az idevágó fényes példatár.

Most, napjainkban, amikor a költészet XX. századi népművészet lett nálunk, a szerkesztőségi előszobákban bűntudatos fiatalok ácsorognak: verset hoztak. Ezért a bűntudat! De alig van, akihez fordulhatnának, majdnem a lottó variációlehetőségeivel kell számolniuk: kihúzzák-e a számukat, azaz a nevüket, s a féltett kéziratból nyomtatott vers lesz-e?

Nagy Gáspár nevét, szerencséjére, kihúzták: rangos folyóiratok közlik verseit, első kötete nyomdában van, a Rádió országos nyilvánossága elé léphet. Huszonöt éves, első aratását begyűjtheti.

Neve Nagy Lászlóéval csak véletlen névrokonság, de költői eredete mégis Nagy László szellemi családfájáról származtatható, aki sok „újszülött fiának” nemcsak gazdag művét adja örökségül, hanem emberi tartását is: példát arra, hogyan kell s lehet emelt fővel nézni a világba, bármilyen szélben, átvágva egyenesen a földeken, ha megcsavarodnak az utak.

Az induló, fiatal Nagy Gáspár pályakezdése teli jó jellel. Verseiben foltos szalmazsák fölé száll az angyal; feresztőteknőjében keserű a mák; a költőt kínzott halszálkaként szúrják át gyönyörű jövendölések, lehámozottan fönséges Magyarország-medencecsontok; anyjával hófehérül, kisiklatja a fecskéket, és a mesékre baltával kopog, s nem kívánja, hogy páncél védje, mivelhogy tudja: csak magamagát védheti, a puszta bőrével, ha már „felelős álomjátékos” lett. Nem erdő sűrűje födi, mert messzi mező neki történelmünk, ebben Segesvárig lát, a Névtelen Sírgödörig, ahol a vele szinte egykorú nagy Előd testét „dobták lefelé”, s az „egy dacos szaltót csinált”, de túl is lát Segesváron, oda, ahol a meghajszolt Kondor Bélát megdarált margaréták lisztjével fogadta a tél.

Férfihang ez, a korán érett férfié. Kívánom neki, hogy legyen ereje s hite magában.

 

Szentendre újabb követe: Csikszentmihályi Róbert

Weöres Sándor mondta egyszer, hogy „nemcsak az olvasó olvassa a verset, hanem a vers is olvasóját”. Gondolom, azt akarta ezzel mondani, hogy a költő szellemi nagykorú olvasóra számít, akire rábízhatja rejtettebb, áttételesebb gondolatait is, mivel feltételezi róla, hogy asszociációs készsége befogadja, azaz rendezni képes a lazább gondolatmenetet; metaforák, képek távolibb rokonságát.

De mindez nemcsak a költészetre érvényes; a művészet bármely kifejezési formában: az irodalom különféle ágazataiban, zenében, festészetben és szobrászatban is szellemi nagykorú partnert kíván az alkotói szándék s az eredmény megértéséhez vagy akár csak megérzéséhez. Ehhez persze a művésznek is nagykorúnak kell lennie!

A szentendrei Csikszentmihályi Róbert kisplasztikáinak és érmeinek látványa előtt, tudom, hogy egy nagykorú művész vendégei vagyunk, s remélem, mindnyájan mint nagykorúak léptünk ebbe az invitációba, a művész maga teremtette világába.

Irodalmi rendeltetésű múzeum falai közt járunk-kelünk, nézelődünk, homlokzatán annak a neve, akitől első költői élményeinket kaptuk; Ferenczy Béni ideállított szobra is róla vall; első gondolatunk hát, hogy számon kérjük a művésztől, milyen mozdulattal nyúl a költészet felé.

Sokat tarthat elénk: például Madách szomorúságát, ezt a bronzszomorúságot, s az angyalok űzte emberpárt, a Paradicsom elvesztésének pillanatában; József Attila bethlehemi királyainak köszöntését, az általunk vállalt Jézusnak; Saint-Exupéry és Italo Calvino, századunk mesevilágának nagykorúsítói mellett a gyerekkort idéző Antanténuszt s álmaink Hortobágyát, s a Tengerképet, halakkal, kagylókkal, rákkal, öblökkel, szigetekkel; övé s a nézőé egyaránt ez a Tenger. Vagy a Nikének keresztelt női torzó! Mivel – bizonyos, hogy a művész szándéka ellenére – az én szemem Csokonai Lillájára transzponálja, a fa alig észrevehető születési hibája miatt. Mintha szeplős lenne ez a Niké, ha egyetlen szeplőt szeplősségnek láthatunk. Csokonainak A szeplő című versét asszociálom ehhez a Nikéhez. És Csikszentmihályi Bartókja! Együtt a plakett két lapja: a kemény arcot magyarázó hátoldal görcsbe-szenvedő-merevedő szarvassá változott fiújával, a Cantata profana szabadságvágyának apoteózisával, Juhász Ferenc nagy verse, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából visszhangzik a tenyérnyi bronzfalból. S mellette a Derkovitstól független Dózsa-portré, a kard-zászlórúddal. Mennyire más ez, mint Kosztolányi „Mi a szalonkabát alatt is kardot hordunk” mondata, noha ugyanazt fejezi ki: azt, hogy történelmünkben mindig kézközelben volt a kard. És a Herman Ottó-kút! Milyen igéink úszkálnak benne? A távolba néző, Kölcseytől megbántott remete Berzsenyi: a Csikszentmihályié, és a saját, bomlottan is hazát kereső Széchenyiek! A Bociölő! Ótestamentumi képzeteink élednek föl láttára: az áldozat borzongató misztériumai. Vagy a Lovas, az ember fölé nyúló állattal; panaszos vagy diadalmas nyerítését halljuk, ki hogyan áll a lábán. S Az utolsó szarvas emlékműve – kétes diadalunk a szabad világ fölött, technikát jelvényesítő ölő fegyvereink diadalmát szimbolizálva. De feloldozásként az építő Borromini s a Holdralépő ember is itt van, Csikszentmihályi „Mondjátok hát, hogy nem reménytelen”-je; az ő emlékükre, az alkotókéra, az emberiségért tevőkre mozdul a kezében minden szerszám, amire csak szobrásznak szüksége lehet.

 

Fütyülvén iskolamesterekre és parkőrökre (Szilágyi Ákosról)

 

– írja két születése közti idejéről, emlékezve egy Iskolamesterre, keresztet vetvén gyerekkorára, az elveszettre, s még maga után dörögteti a zavarban tibláboló hajdani felnőtt-joviális-gyerekhóhérral:

 

áldd az istent s sze-sze-szerencsédet, hogy eltörött nádpálcácám!

 

Ezen aztán vihog, mint a tizenhárom éves lányok, kifelé tódulván az iskolakapun – noha egyik életrajzi adata szerint már huszonhárom éves (eszerint Budapesten született), azt is mondja, hogy más alkalommal Torontóban is született, 1972. december 3-án, de apja (aki csak egyszer született) vagy tíz évvel ezelőtt elárulta nekem, a Rádió Pagodájában, hogy Ákos fia 1966-ban született, amikor a Baleárok felé hajózott Thököly nevű magánjachtján, kihasználva a húsvét tiszteletére hirtelen támadt passzátszelet. Mivel az apák semmit nem tudnak pontosan, s mivel közmondásosan négy a magyar igazság, bizonyos vagyok benne, hogy negyedik születési adatunk is van Szilágyi Ákosról (majd csak bevallja egyszer), s ez első verse keltezésének napja. Üssük majd föl nevénél egy későbbi időben forgalomba kerülő Irodalmi Lexikonunkat (egyelőre fölösleges fáradság volna!), a lexikonok általában minden érdeklődést kielégítenek.

Most azonban maradjunk annál, amit csinál: a verseinél. Ő maga lehajtott fejű, befelé nevető-örülő, hosszúra nőtt fiú (bár hamarosan tanár, azaz Iskolamester lesz), aki még csudálkozik az egymás mellé rakott szavakon, amiket ő rakott egymás mellé; megtanulta a költészet dzsúdófogásait, de nem bukfencezteti föl se a szavait, se a gondolatait, mert hisz a szavak és a gondolatok első jelentésében.

Irodalmi Iskolamesterek és Parkőrök! El a nádpálcával! Úgyis fütyül rátok, s mondja a magáét. Épül világa, Pest és Torontó és a Baleárok közt; megismerjük majd világát. Jó neki: eredetiben olvassa Balassi, Weöres, Jeszenyin, Füst Milán, Mandelstam, József Attila verseit, eredetiben hallgatja Bartókot és a Kalinkát, eredetiben írja a sajátját, s még abban a korban van, amikor ingyen adja.

 

Szeplőtelen ének… (Bevezető a Kassák-kollégium antológiájához)

Öröm látni, hogy Győr nemcsak egy-egy városnyi új lakóteleppel gazdagabb, szinte évente, hanem hogy szellemi élete is sose látott pezsgésnek indult. A Radnóti Emlékbizottság biennáléi országosan ismertek, nagydíját eddig Juhász Ferenc és Nagy László kapta, külön díjaz a biennálékon a város egy vidéken élő s egy első kötetes költőt. Most a Petőfi Sándor Ifjúsági Ház kezdeményezésével, erkölcsi és anyagi támogatásával kiadási lehetőséget kapott jelen antológia, a Szeplőtelen ének is újabb bizonyítéka Győr szellemi „terjeszkedésének”.

Győrben élő fiatal alkotók – köztük költő, novellisa, grafikus – együttes jelentkezése ez az antológia. Versek „eszik” a legtöbb lapot itt, igazolva, hogy a költészet, különösen az elmúlt évtizedben, szinte népművészetünk új, erős ága lett. Az önkifejezés igénye, magunk megfogalmazása olyan társadalmi folyamatot jelez, hogy nemcsak esztétikai, de szociológiai méréseknek is alávethetnénk ezt a jelenséget – bár fölösleges gondolat ideemlegetni, a győri fiatalok kapcsán. Alkotókörüket Kassák Lajos Kollégiumnak nevezik, a XX. századi magyar irodalom s képzőművészet egyik legjelentősebb, mindig újat akaró alakja után, tehát a hagyománybontó Kassák hagyománnyá lett abban a városban, ahol múlt s jelen közösen fordul a jövőbe.

Kívánom a győri fiataloknak, hogy antológiájuk után külön-külön is bejárják saját útjukat.

 

Fehér zsebkendő Szabó Pistának

Talán ha tízszer találkoztunk. Amikor csak ránéztem, feledhetetlen gyerekhőseit láttam benne, a fánkot majdnem kapókat, a málnaszörppel világútról visszacsalogatottakat, vagy azt a kis Csanakit, aki agyagbábukat gyúrt, hogy rájuk lehelve életre mozdítsa őket. A gyereknek nem sikerülhetett ez az Istennek való munka, de neki igen: alakjai életre keltek, s járnak most a cserszegtomaji dombok körül, nem tudván, hogy apjuk már földbe feküdt.

Ritka találkozásaink közül most egy sötétlik elém: lehet tizenöt éve már, hogy egy nyári este a Szent István körúton jött szembe, s arcából, orrából, homlokából dőlt a vér. Egyedül volt, színjózanon – nem tudom, mi történhetett. Megverték-e valahol, valamiért? Könnyű lehetett őt megverni, de próbálták volna két jó barátja, a másik két Pista: Csurka vagy Csukás előtt! Nem kérdeztem tőle semmit, csak bevezettem a hajdani mocskos Luxorba, a mosdóban hosszan mostam-töröltem róla a vért, mert mintha minden vére elmenni akart volna. Önkéntes felcsere voltam. Madártestét a málló falnak döntötte. Nem is beszéltünk. Zsebéből egy krajcáros irkát húzott elő (az irkában feltehetőleg új novellája), azzal legyezgette magát, hogy megszáradjon. Véletlenül egy fölösleges tiszta fehér zsebkendő volt nálam, kezébe nyomtam, ő a homlokára, s kibotorkált mögöttem az utcára. Szótlan kézfogással búcsúztunk, aztán fölszállt a 6-os villamosra, Buda felé menet.

Utána, ha nagy ritkán összetalálkoztunk, mindig fölemlegette azt a nyavalyás zsebkendőt: „Tőled egyszer egy fehér zsebkendőt kaptam.” Fekete szívvel érzem a rettenetet, hogy talán egész életében mást se kapott. Azt a zsebkendőt is egy majdnem idegentől.

 

Csorba Győző és városa

Ha valamely költőnk a Dunántúlon születik, sőt ha netán egész életét ott őrli le, jóformán egyetlen ismertetőjelet akaszt nyakába az irodalomtörténeti minősítés: „pannon derű lengi be” művét, s ez a sztereotípia minden más belső személyleírást elnyom, megelégedvén a jótékony semmitmondással.

De Janus Pannonius ez alatt a „derűs ég” alatt nem fordult szembe a nyugatra törő Mátyással? Csokonai nem menekült fejvesztve innen, vissza inkább a debreceni homokba? Berzsenyi milyen hosszan tartó vigalmakat élt meg a sárba süllyedt Niklán? A szárszói sínek fölött tündökletesnek látta-e József Attila ezt az eget? Illyés dörömbölését a szíveken csak az ő örök békétlensége miatt halljuk? Nagy László iszkázi ege mért születtetett akkor nehéz éveinkben olyan keservesen fekete modern balladákat, égre átkozódókat? És Csoóri? Lesöpört, kifosztott zámolyi parasztpadlásain pannon derűt szippanthatott-e ifjan ziháló tüdejébe? Mondhatják erre: hát Takáts? Csakhogy Takáts Gyula valóban meglevő derűje inkább a saját magát tükröző harmóniára törekvésnek az eredménye. Mert ha igaz lenne, hogy egy-egy táj vérét adhatja egy-egy költői mű életéhez, akkor Európa költői a Comói-tó körül lógathatnák lábaikat, s mivel a Comói-tó régóta a jelenlegi helyén található, földrészünk költészete régen fenséges szépségbe fulladt volna.

Csorba Győző pannon derűje is ilyen igazságra épülhetett volna, de nem ilyenre épült. Őt egész élete Pécshez, a pannon fővároshoz köti ugyan, de kalodája lett a Város, ahogy maga írta a Séta és meditációban, egy egész városhoz szóló, szinte szerelmes versében:

 

Ifjúkoromban váltig undorodtam: kaloda-város, börtön-város, sivatag-város. Nagyon sajnáltam magam érte.

 

Sorsa lett Pannónia, sorsa Pécs – ha akarta, ha nem. Egyszer csak megtudhatta, hogy nem mostohatestvérek ők ketten, s testvéri jóságról, összetartozásról nem szokás beszélni, megvan az láthatatlanul is, szótlanul is. Ezekben a napokban lehet harminc éve, hogy először meglátogattam ott: ült az Apáca utcai könyvtárban, szép fejével egy Sorsunk fölé hajolva; azóta az utca neve megváltozott, de Csorba Győző ugyanaz, aki volt, ott ül most is a valahai asztal mögött, vár érkezőket, akik nem érkeznek meg, gondol az elmenőkre, akik soha többé nem térnek vissza, néz valahová, ami közel van hozzá, ha messze is.

 

Bennem van minden, ami nincs, s bennem van minden, ami van –

 

– mondja, s felnőtt lélekkel utánagondolhatjuk ezt a titokzatosan megfogalmazottat.

Hiteles szavúak állítják róla, hogy hatvanéves. (Láttam egy fényképet, amelyiken Bálint nevű unokájával játszik!) Alkotó idejéből hány évtized eltelt, fogyasztván az erőt, mire országos figyelmet kaphatott a műve? Sokunk számára mindig egyet jelentett Városával, ahol – öröm tudni, hogy jó ideje már, s a tavalyi Janus Pannonius-érem is bizonyság – nemcsak kerek évfordulókon kapja meg az érdemelt tiszteletet és elismerést. De hát Pécs-testvére régóta tudja, hogy kicsoda ő! A céh is tudja, hogy hol van Csorba Győző helye a költők íratlan protokoll-listáján, noha ő maga mindig fütyült még az ilyen láthatatlan listákra is. (Emlékszem például, hogy amikor Salvatore Quasimodo megkapta a Nobel-díjat, Fodor Andrással és Lator Lászlóval arról beszéltünk, hogy Quasimodo majdnem olyan jó költő, mint Csorba Győző.) Mégis: csak Pécs-testvérének gondjaira maradt, az meg persze az övére, ahogy ez az egymás iránt hűségesekkel szokás. Pedig ez olvasható a már emlegetett nagy versben:

 

ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy.

 

Ő is, a Város is tud a másikról mindent, gondolom. Hiszen ott építette magában a házát, most már láthatóan tágasat, ahol botladozás nélkül járhat a lélek, amerre kedve tartja. Ne feledjük azonban, hogy ebben a versből épített házban feszesre húzott idegek tartják a falakat, a téglák szívből kiszakadó gondolatok, szenvedés verítéke a malter. Mivel ez a ház Csorba Győzőé.

Mégis, belépni ebbe a házba!

Odabenn gordonka szól, versek gordonkahangja, s mély hangokkal tölti meg fülünket, szívünket: a költő gyerekei közt két törvénytelen iker szaladgál: Arány és Harmónia a nevük. A tágabban értelmezett világ ellenére lett apjuk, mert ennek a kettőnek lámpással kell keresni a helyet egünk alatt, még ha pannon égre gondolunk is. És ők is – Arány és Harmónia – hűségesen vállalják lehajtott fejű apjukat, aki általuk lát messzire, s láttat és zenéjében fürdet minket is, ha van képességünk hallani őt.

 

Fáj egy isten lába

Egy öreg isten lakik az Osztapenko-szobor mellett, régóta fáj a lába. Öreg isten, mondom, pedig fiatal ő az istentársak közt: csak hétezer éves, ha a keresztlevelét nézzük; az Érmihályfalván keltezettet, vagy ha nemrégeni császkálásaira emlékszünk, a Simplon és Japán kávéházak, a New York, Nagy Lajos Házmán utcai egyetlen terasza, a Galopp zöld gyepe közt; viháncos lányok Tejútján császkálgatott, ahol Tersánszky dupla csövű furulyája kísérte; Kassák tótkalapja alá kémlelt, cellák júdásablakán kémlelt kifelé, bankármecénások után kémlelt, és sóhajtott és legyintett, amikor kezdtek kiveszni áhított szocializmusa jóvoltából; csönget a telefonja Vaséknál, az iszkázi Rimbaud-nál, Paul de Réz helytartónál, s verset dünnyög a kagylóba, fektében írtakat; a galoppkirály Csurkánál is csönget, s kérdi már: „Mit tud Kunigunda, Szamuráj, Skarlát, Waterloo, Jambus, Királyasszony, Vizitkártya, Allergia, Eretnek, Ozmán, mondd, Pistám, s ne küldj erdőbe, mert itt az unokaöcsém, a kis veres hajú, s megjátssza nekem; mondd gyorsan, mert bekaptam már az altatómat, s még ezt intéznem kell!”

Különben fekszik hanyatt, nappal-éjszaka, örökös zöld szemaforesze villog, s fejben ír verset, mint Homérosz, vagy diktálja, mint bibliai társa, Mózes a törvényt; ablakáig röpülnek a cinegék, felhőben köröznek láthatatlan feje körül, kapujából nem mozdulnak el a kivert zuglói kutyák; mit vakognak neki? nyulak futnak le a hegyről az éjszakába fulladt Sasadi úton, Szatmárból őzek fordulnak világos Mekka-ablaka felé, távoli leheleteket küldenek, de csak fáj az a nyavalyás lába. Milyen ráolvasás segíthetne? Milyen lengyel egy pápua vagy szamojéd kuruzsló? Mivelhogy a tudós doktorok hátratett kézzel nézik csak, túl minden próbán, amit a tudomány nevében végigklampíroztak a bokáin.

Eh, Zelk! Kedves ifjam, Zoltán! Kimondom a neved: Zelk Zoltán! Újabb hétezer évet a fejedre, fájdalom nélkül! Te vagy az a fájó istenség, ott a szobor mellett, de üzenem legalább: ne fájjon, és írd még hosszan Testamentumodat, írd gyönyörűségünkre!

 

Szent Ferenc Újpesten (Berda Józsefről)

Költészetünk Szent Ference volt, áhítatosan káromkodó, bumfordi és profán és szegény, kivert kóbor kutyák testvére, Noé testvére, csókáké, mókusoké, meggyvágó madaraké, minden gombáké, galagonyáké, szamócáké, péklegényeké, búcsús öregasszonyoké, ministránsoké, püspököké, dudacsöcsű kocsmárosnéké, visító kismalacoké, esőn gőzölgő lovaké, József Attila testvére, Jézusé, elesett bakáké, Ady Endre úré, Balassi Bálinté, Tersánszky Józsi Jenőé, Szent István királyé, utcalányoké, nyeszlett kisinasoké – mindnyájunk testvére.

Bakancs, rövid nadrág, oldalán tarisznya, sajttal, pogácsával, verses papírral, esett körtével teli, járta a Somlót, a Börzsönyt, Esztergomot és Máriabesnyőt, bámult Dunát-Tiszát, lakta Újpestet, Szent Gellért utcai Gargantua, Örök Ágyrajáró, dünnyögött gregorián éneket és vastag kocsikáromkodást, térdén írt verset, csudálatosan ragyogót, döcögvén a Váci út villamosain, a Vizafogónál, Kéhli orgonaszagú kis udvarán, reteráton, akárhol.

Hetvenöt éves lenne. Nem volt ellensége, pedig mindenkinek csak az igazat mondta, a nem szívesen hallottat is, mindig csak az igazat írta. Századnak szegénylegénye, büszke szegény, szerelmes a szegénységbe. Halhatatlan versei magasan szállnak, égi hattyúk, ezért kevesen látják azt a repülést, de majd jönnek jobban látók, fújja a berdai éneket teli torokkal, túl a halálon Ő maga, valahai tót cselédszülők gyereke, nagyra nőtt Berda Jóska.

 

A fekete bojtár (Előszó Sinka István válogatott verseihez)

A harmincas évek közepén szinte egyetlen láthatatlan intésre szólalt meg a magyar paraszti világ fölött egy sötét hangú zenekar, neves szólistákkal: Fülep Lajossal, Illyés Gyulával, Kodolányi Jánossal, Féja Gézával, Erdei Ferenccel, Nagy Lajossal, Szabó Pállal, Veres Péterrel (s még sorolni lehetne a neveket!), de témájuk egyáltalán nem zenei téma, hanem annak a hárommilliós, földtelen szegényparaszti országnak a számbavétele, mely az ideig fehér folt volt társadalmunk térképén, ha lehet „fehér foltnak” nevezni azt a sárba, grófi és püspöki uradalmak cselédházaiba szorított életformát, amit a félfeudális rend, mint kutya nyakába a loncot, a hárommillióéba akasztott. A föntebb említettek, s még számos társuk, fekete tussal rajzoltak erre a térképre.

Ekkor hallatja először hangját a bihari pusztákról Sinka István. Szószólónak indul a fekete bojtár, maga sorsát mutatván, hogy lásson a föld alatti pokolba, aki látni akar! Mert verseiben egy olyan réteg áramlik be költészetünkbe, jóformán a föld alól, amelyről Sinka előtt senkinek nem volt szava. Az ő pusztai emberei bivalyosok, hajcsárok, juhászok, summások, s nem idilli zsánerképeket hoznak magukkal, mint még Petőfi alakjai is: keserű szavakkal, kisemmizett fekete sorsukkal jönnek, akik téli harmaton fekvő éhes társukat szemelték ki szószólónak maguk közül. Az ő nevükben lázad, panaszkodik, vádol Sinka, bár sötét hangjában leginkább a panasz motiválódik, még ha híres kötetének a Vád címet adta is. Fekete énekek láncából fonódik műve, s ha pusztai örömtüzeket gyújt is néhanap, örömtüzének keserű kórófüstszaga van; ha egy-egy sorstársának „nagy kedvéről” ír, csak azért, mert versének hőse „ingyen szilkét” talált a legeletlen fűben.

Sinka föllépésekor magas árfolyama volt a parasztságból jött tehetségeknek, sokszor csináltan magas, ahogy a divatvitorlás őstehetségkultusz kívánta. Erdélyi József ugyan már elsodródott akkor a Nyugattól s Babitstól, de Sértő Kálmánt, a tragikus sorsú és torzóban maradt művű baranyai parasztfiút Schöpflin Aladár és Hatvany Lajos fedezte föl. Szabó Pál és Veres Péter is helyet szerzett már magának az irodalmi köztudatban, egészen más utakon. Sinka – noha végig magányos maradt – kéretlen teoretikusok kezére került, akik a tulajdon érdekei ellen is kijátszották, olyan „eredménnyel”, hogy annak a költőnek, aki a legmélyebbről jött, a nagy történelmi vízválasztó idők után elhallgatás lett a sorsa.

Kezdeti költészete, a Vádig bezárólag, tudósítás a föld alatti Biharból, keserves paraszt-orpheuszi hangokon; muzsikáló szerszáma soha nem lant, hanem a mélyen zengő bandura; ezután – bizonytalan világnézeti tántorgásaiban – önmaga ismétléseibe látszik fulladni, majd öregkorában, magával s a világgal megbékélve, hangzanak föl újra nagyragyogású versei, például az Éna-dalokban, teremtéshimnuszaiban, a Szigetek könyvében, fölfogva s továbbítva a megváltozott világ fényszikrás pillanatait. Ekkor már egyszerűbb a hangja, tágabb a horizont is. Hogy milyen mélyre merülve hagyta el a prófétaság romantikáját, talán a Lovasok opál mezőkön jeszenyini szomorúságában érhető tetten leginkább: a régi sinkai stílusjegyek megtartásával magasabb nézőpontról lát, s ha közhellyé degradálódott is ez a fogalom: egyetemesebb. Súlyos betegen, embertelen testi fájdalmak közt ilyen strófákra emelte föl szenvedő fejét:

 

Jó lovasok voltunk, világgá vágtattunk s nem a távolság, ó! az élet, fogyott el: nyarunk eltűnt, és most üresen kong az ég, és aszály van, szomjúság és kiszáradt kút. Opál mező, ó! bársony, nesztelen! És szárnya-nőtt lovasok tízen – És e tíz lovas után már hiába nyill a szem. Emlékünk öleli ibolya-messzi valahol, s a vén boltozat alatt újaikon kék bimbónyáj legel. És zúg a szél, az ekhó, az esti mező, az opál… És egy lovas maradt csak, ki éjjel is lát és éjjel is énekel. Tizenegy lovas, hol találod nevük? Vágtatnak a gyémánt éjszakában s az ősz nagy lelke együtt vágtat velük.

 

Túl egy embertelenül nehéz életen, túl a megszenvedett, pihentető halálon, az új nemzedék tanulsága és öröme kell hogy legyen a hajdani bihari pásztor gazdag szellemi hagyatéka.

 

Hangok a kísértetszékekről

Szétszórt székek egy képzeletbeli teremben: kegyelmes bársonyszék, karcsú lábakon, gazdája lábához dörgölődző kutyus a támlán, puha plüss-szék, méltóságos hátnak és fenéknek való, köszvényes ujjak babrálgattak a fényesre csiszolt karfán, asztalosremeklések bambák örömére és kényelmére; keresztbe vetett lábbal hátradőlni, urak! tartani a fény felé a fehér porceláncsészét, elálljon kecsesen a kisujj, és szürcsölni, szürcsölni a frissen omlott piros vért, behunyni közben a szemet, hogy nagyobb legyen a vérivás gyönyöre, mert jólesik a méltóságos gigáknak Ady Endre magyar vére, a sűrű vér, a parasztbujtogatóé, ahogy Dózsa György megégett húsa ízlett, noha füstfoga volt, keserűre pörkölődött, de édes volt mégis az úri nyelvnek, jó emlék a XX. századi vériváshoz; körbeálltak a székek, kísértetek ülik körbe a Költőt, dörögnek, nyivákolnak, selypítenek, habzik a kísértetszáj, mivelhogy lábát törli a bársonykabátba Ady Endre; láthatatlanul a terem fölött lebeg, minden székek fölött egy trónus is, az apostoli királyé, aki már Aradon is bitófát ácsoltatott, Petőfit is köröztette, de ilyen szép látványra vágyik még: Ady Endre hempergésére a kecses székek előtt, feje hullását is megtapsikolná, gyönge csöpp tenyere, küldené s küldi rá csahosait, máját enni, erős tüdejét, piros szívét; mindenki ellene van – így rendelte sokat emlegetett Istene, akinek a nevével álnokmód annyit forgatta az Ó- és Újtestamentumot, Károli Gáspárét, és pompásan rendeltetett ez így, urak!

Aztán másféle székek: halomba rakott hokedlik, országos kilakoltatást idézők, csendőrkezek hányták jó magosra, rúgni lehetett közben, proletárgyerek ujjaira lépni, harsogó parasztlányok hajába markolni, Ady Endre népének sorsával és életével cicázgatni. Ezek kellenek az elfajzott szilágysági úri fattyúnak, legyen hát ez a nép az övé!

Nótázó vén bakák, lövészárkok játékcsecsebecséi, orosz szuronyba szaladók, halálorgonát hallók, ágyúk élő céltáblái, szétfröccsentésre valók és szét is fröccsentettek; temetők, somogyi és bihari és nyírségi legények alusznak vigyázzban, örök haptákban, idők végeztéig, görbe hátú summásé a hómező, homlokát tapasztja a földre a csallóközi ökörigás, a kehes debreceni nyomdászsegéd, mit sirat kételemis urán a zalai cigányputris özvegy, mire nyavalyognak elvesztett gyerekük után a tudatlan anyák? Van már földed, nyúlj el benne, büdös paraszt, sirasson vérbajos igriced, mint Mohács után, Ököritó után!

Végig pörben állt Ady Endre, végig életében, de halála után is. Máig tart a pör, születése századik évfordulóján is, szégyenünkre.

De változott a világ: a székekről, a bársonyosakról, a puha plüssökről lecsúsztak a nemzeti idióták. Ady Endre védője költő: Nagy László a neve. Mindenkit megidéztetett, a valahai ocsmányok hadát, s a keveseket is, az Ady Endre mellett állókat, akik harca elején bátrak és jók voltak, a későbbieket, például a szappanfőző Fiát is tanúnak hívta, magának Ady Endrének ostoros szavait is. Fehér fejét magosra emeli, maga faragta lófejes botjával körbesuhint a kísértetkoponyákon, hallhatjuk szinte följajintásukat, de megböködi a mi közömbös szívünket is, azt kívánja irgalmatlanul, hogy essünk térdre halhatatlan emléke előtt.

Ady Endre köpönyegében egy fiatal lélek vibrál, Juhász Jácint emberalakja. Ady Endre szavait vágja a homlokunkhoz, alkuba nem bocsátott verseit, a vádkeményeket, a fekete tussal ragyogókat. Súg neki a Halhatatlan Száj: „A tieid ezek a versek” – markolja vállát Schäffer Gyula régen halott szervezett munkás keze, József Attila keze, Latinovits Zoltán keze, X. Y. tizennégyben elesett baka keze, Mihályi Rozália keze, Csinszka keze, Nagy László keze.

És Kósa Ferencé. Ő kereste elő a kísértetszékeket, ahogy mondják: a történelem szemétdombjáról, ő idézte meg a székek kukorékos gazdáit, ő kívánta Nagy Lászlót védőnek, ő látta meg Juhász Jácint „ifjú szívét”, ő nyomta a szemünkbe a bakatemetőket, ő kérte a Pör újrafelvételét. Ne maradjon hát egyszeri élményünk ez a televízióban látott sötét ragyogás, legyen bármikor előhívható dokumentumunk, történelemórákra, irodalomórákra, életórákra, Ady Endre örök nevében.

 

Vázlat Nagy László portréfilmjéhez

Nagy Lászlóval ülök szemközt s mindenki szemközt ül vele most, aki egy költő portréfilmjére rászán egy órát. Versei sok megjelent kötetből ismertek, könyvei közül legfontosabb az Arccal a tengernek, kétszer is megjelent, 1965-ig írott verseinek gyűjteménye és az 1973-as Versben bujdosó. A Televízióban és sok helyütt az országban, elsősorban Berek Kati feledhetetlen előadásában, sokszor hallhattuk Nagy László verseit – most önvallomásának lehetünk tanúi. Bár költő versben is mindig önmagáról vall.

 

Nemrégen írtad, hogy a nagy francia forradalom kitörésének napjával – persze majdnem százötven évvel később –, július 14-ével egybeesett születésed napja. De fájdalmad, hogy megérkezésed napját szüleid – lévén aratás-cséplés állandó munkát kívánó ideje – csak három nappal később jegyezték be a felsőiszkázi plébánián. Mégis, akik ismerünk verseidből vagy személyesen, a forradalom gyermekének tartunk. Neved, Juhász Ferencével mindig együtt emlegetve, a régi világ romjai fölött kezdett ragyogni. A szellemi földosztáskor nagy darabot kaptatok, és midenki tudja, milyen sokat „vittetek be” a szellemi közösbe. Most azonban nem a páros csillagokat nézzük, pusztán téged látunk.

Ötvenéves leszek, több mint harminc éve írok verset. Sokszor elmondtam, többször leírtam, hogy tulajdonképpen festő akartam lenni, de visszavonhatatlanul a versnél maradtam. Inkább a lélegzetemet fojtanám vissza, de a versírást nem hagyhatom.

Első versed megjelenésekor – ami pedig igen régen volt – ezt írtad a hajdani Valóságban is. Ott ismertelek meg, a Rákóczi úti szerkesztőségben, Lukácsy Sándor szerkesztői szobájában. Az édes Pólya Erzsi, a titkárnő nem kávéval kínált, hanem szatmári szilvapálinkával. Ha jól emlékszem, mert az a szöveg közel harminc éve nem volt a kezemben, ezt írtad bemutatkozásul: „napi szükségletem a vers”. Tudjuk, hogy ez nem azt jelenti, hogy naponta verset ír a költő – de azt igenis, hogy mindenről költőül gondolkozik.

Ez a költőül rettenetesen hangzik. Mint ahogy a költő szót sem szeretem. Mintha szégyellnem kellene. Még Berzsenyi, Arany poétát mondott, ami sokkal elviselhetőbb, mint a költő.

Igaz, de hát így mondják. Maradjunk ennél a szükségletnél: a versírásnál.

Igen. A versírás, a költészet nem misztifikáció. A bognár vagy a matematikus is elviseli foglalkozását vagy hivatását. Nevezzük, ahogy akarjuk. A költő élmény-, gondolat-, elhatározás elemeiből épít, nem is tudom, még mi mindenből. Az úgynevezett ihletet szerencsének is nevezhetjük, mivel két költő, vagy tíz, vagy száz esetleg ugyanazt akarja mondani, de talán csak az egyiknek sikerül. Persze, abban az esetben is, ha azonos a kvalitásuk. Sőt, az is lehet, hogy egyik se tudja végérvényesen kimondani a megcélzott igazságot.

Egy kicsit elméletibb vagy most, mint amilyennek ismerlek. Emlékszem, hogy egyszer a Nemzeti Színpadon Zelk Zoltán estjét vezetted be, jóformán néhány szóval, de milyen érzékletesen! Mintha verset mondtál volna. Látható volt, amit mondtál. Hogy Zelk verseit először az udvartokban olvastad egy ott rekedt tankon hasalva. Menjünk most vissza az időben a kezdetig. A családig, belül az iszkázi határon, házatok kapujáig.

Jó. Tehát: Iszkáz. Veszprém megye. 1925. július 17. Na, már elveszett három napom. Mint szó volt róla: szent munka ideje volt, anyám a kamrát, padlást sározta az új gabonának, a férfiak be se néztek a házba. Úgy elfáradt a cipelkedésben, hogy szinte a szüléshez sem maradt ideje. Én meg nehéz gyerek voltam, megkínoztam a világrahozatalért. Talán éppen azért jó gyerek lettem, de csak a szoknyája körül botladoztam, mert ahogy nagyobb lettem, féktelen kis fickóvá züllöttem. Négyen voltunk testvérek, két nővéremmel s jóval fiatalabb István öcsémmel.

István öcséd is, Ágh István, költő. Még kamasz sem volt, már verseket írt. Emlékszem, milyen boldogan mondogattad: „a kisfickó öcsém jobb verseket ír nálam”. Egyet mindenképpen jobban csinált: miattad ugyan, de lehagyta a Nagy nevet. Igaza volt, mert magadon tapasztalhattad, mekkorát kellett bizonyítanod, hogy köznapi neved mindenkitől különválva, tévedhetetlenül ragyogjon.

Hagyjuk a névragyogást. Vissza Iszkázra! Apámnak tíz holdja a volt, ehhez még a gazdasági válság előtt öt holdat vásárolt a dobra került Apponyi-földből. Később ezt a határrészt Bánom-tagnak nevezték. Apám sem tudta a bankkölcsönt fizetni (mert kölcsönre vette), több mint tíz évig csak a kamatokat nyögtük, elég nagy gyötrelemmel. Ez a napi nyomorúság kemény embert is faragott apámból. Szikár, sasorrú, mindig lapos hasú, jó ivó férfi volt, csak nagy ritkán részeg. Jártában szikrázó sarkú és mindig hirtelen természetű. Féltem a haragját. Ritkán láttam gyengédségét, pedig hát szeretett bennünket. Ilyen volt a vele hasonló sorsú parasztember. Egyetlenegyszer láttam kézenfogva anyámmal hazafelé a mezőről, mire én örömömben cirokhegedűvel követtem őket. Anyám keze könnyebben érte a fejünket simogatásra, de ez így természetes; nem lehetek igazságtalan apám emlékével, bántani őt haló porában sem akarom. Mivel azt nem érdemli. Tőle tanultam meg, hogy kemény az élet, hogy férfiember nem nyávoghat bele a világba önfeledten, mint a kismacska.

Az apák mindig rosszabbul járnak gyermekeik emlékezetében, mint az anyák.

Igen, igen. De emlékszem, hogy anyám milyen gyönyörűséges zsandárzsebkendőt mesterkedett nekem, csoda képekkel a közepén. Volt azon kiscsikó, csengő, kés, villa, reszelő, mozsár. A ruháinkat is ő varrogatta. A gyerekkori karácsonyok! S szarvasokat mintázott tésztából, szemük helyére borsot nyomott. Lovakat rajzolt palatáblámra, kisökröket. Apám durvább ajándékokat adott, de fiúgyereknek az is kellett. Hólapátot faragott nyírből és nyárból, hogy alig vártam: essen már valami nagy hó, hogy értelme legyen az ajándéknak. És 29-ben, azon az emlékezetes kemény télen eljött a nap, hogy akkora hó esett éjjel, hogy reggel a tetőn kellett kilépnünk a házból. Nem tudtam, hogy bruegheli képen mozgok, olyan gyönyörű volt a világ. Jégszikrát prüszköltek a lovak, kutyánk megrázta magát, s loboncában úgy csörgött a jég, mint a cimbalom. Piros volt a fülünk, meg az orrunk, mint a szentképen a betlehemi pásztorok.

Betlehemi pásztorok: Álljunk meg ennél a képnél. Hitted Istent?

Nem neveltek vallásosnak, de hittem, mint a parasztgyerekek. Vallási nevelésem annyiban állt otthon, hogy figyelmes legyek, köszönjek a nagyoknak, és este ez volt az imára szólítás: „Mondd, fiam, Jézus, aztán aludj.” De jó köszönő voltam boltba vagy templomba menet, később iskolába jövet-menet végigköszöngettem a falut. Akivel háromszor találkoztam, annak háromszor is köszöntem. Hát még idegen búcsúkon, vásárokon. Pápán, ha megfordultunk, apám mellől talán még az út menti fáknak is köszöntem.

De a téli képeket mondtam. Sajnálom a fiamat, hogy neki a télből csak a pesti latyak jut, autók fröcskölődése, nyirkos levegő, egymás arcába kahogás. Miden évszaknak átéltem a gyönyörűségét. Csak a gyerek látja mindenben a szépet. Móricz Zsigmond mondta, hogy a gyerekkorban dől el mindenkiben, hogy ki lesz, mi lesz belőle. Iszkáz volt nekem Nagy-Magyarország! Házunk faluszéli ház, lábam a kapuból jóformán már a mezőre nyújthattam. Körül a Ság, a Somló, a Bakony. Legszebb tíz évem ott telt, villám gyorsaságával. Az öregek babonái! Ördög muzsikált a kéményben, rég halott emberek szelleme ült a temető líciumkerítésén, és ha ördög volt, akkor Isten is volt, betlehemi kis Jézus, pásztorok danája a jászol mellett, Ádám almába harapását valóságosnak képzeltem, mivel a lányok elég korán sok bolondságra rá tudtak venni. Fára másztam, madarakat hajszoltam, a legmagasabbról loptam le nekik a meggyet. Kedvükért az Újtestamentumból akartam plagizálni, azaz vízen járni. Persze, nem sikerült Krisztus utánzása; nyakig elmerültem.

Ha a csoda nem sikerülhetett is, mégis műveled a csodát. Ez a költészet; a költészeted. Gondoltál-e erre annak idején?

Dehogy gondoltam! A versről csak annyit tudtam, hogy hanyadik verset olvassuk az imakönyvből, a templomban. Már pápai diák voltam, amikor az igazi nagy irodalommal találkoztam. Talán tizenöt éves lehettem, amikor Tersánszky Kakuk Marciját olvastam, de akkor egyszerre jött minden. Ady, József Attila, Berzsenyi.

És Petőfi?

Persze, a János vitéz már kicsi koromban! Úgy hatott rám, mint az első mozielőadás. János vitéz családtag lett nálunk, mint keresztapám vagy bármelyik nagybátyám.

Berzsenyit mondtad. Tudtad, hogy erről a vidékről való volt?

Persze hogy tudtam. De az később volt már, mint mondtam, Pápán. Akkor már azt is tudtam, hogy Petőfi diákelődöm volt a Református Kollégiumban. Csakhogy menjünk még vissza a félvad iszkázi életbe. Ebből nehezen törtem be a kívánt iskolai fegyelembe, de olyan nagy volt bennem a kíváncsiság mindenféle tudás iránt, hogy viselkedésemmel nem volt baj. A Mester sokszor megdicsért helyesírásomért, szép rajzomért, amelyet anyámtól örökölhettem.

Vizsgakor eljött a kanonok, és tőlem kérdezte, mekkora hullámok voltak a Genezáreti-tavon. Mint az a háztető, mondtam. Nem, fiam, akkorák, hogy csaknem elborították a hajót. A Bibliát ne forgasd ki, fiam! Vizsgára a mutató pálcát virággal bevontuk, ezzel álltam a térkép elé mutogatva: „E rab föld mind az én hazám”, s mondtam a verset. A nyár megint Robinsont csinált belőlem. Az állatok társa lehettem megint, mint Szent Ferenc, értettem a nyelvüket, a kutyákét, a kiscsikókét, kisborjúkét. Gázoltam a kakukkfűben, s erőm próbálva a csalánban is. Megint csak a lányok előtt ettem a mérges farkasalmából is, s anyám előtt letagadtam, mitől van az a ménkű hascsikarásom. Pásztorkodásom és kiskanász korom! Ma is fölismerem, behunyt szemmel járva, idegen mezőn a csalán, a bükk, a bodza szagát, bármilyen időben. Mert mások a szagok napon, eső előtt, eső után. Ott vált be rajtam Móricz Zsigmond receptje.

Azaz a sorsod.

Persze, a sors, ami mindenkinek külön megvan. Van egy vadkörtefánk, jobban mondva egy vadkörtefám. Mert azt én ültettem. Egyenes a törzse, de közelről látni, hogy háromszor megcsavarta az északi szél. Én neveltem, először más helyen. Onnan elcsórta egy pajtásom; úgy kellett éjjel visszalopnom titokban. Akkor ültettem a mai, végleges helyére. Tán az életemet is jelképezi. Alatta lepett meg a láz, majd a hideglelés malacőrzés közben. Délben már nem ettem, csak ledőltem a mákgubós zsákra, és félrebeszéltem. Nagyon fájt a bal lábam. Csak napok múlva hívtak hozzám orvost, nem úgy ment az akkor, mint manapság. Ő megvádolt, hogy zöld almát ettem. Izzasztást ajánlott, vasbort írt receptre. Tíz napig izzasztott anyám, vizet nem adtak. Csak nagy ritkán voltam magamnál, akkora volt a lázam. A pápai doktorok levágták volna a lábam. Egy rokonunk éppen nálunk lakott, autót szerzett, föl velem Pestre. Pest felé az országúti csárdánál apám megitatott velem egy hideg fröccsöt, különben meghaltam volna. Verebély-klinika, éjszaka. Főzik a műszereket. Lekötve fekszem, éteres kosár a fejemen, az alatt számoltatnak. Reggel fölébredve tapasztalom, hogy megvan a lábam. A kiállott tortúráktól elcsigázva, akkor talán nem is örültem. Szomszédom, egy egyetemistaforma fiú elmondta, micsoda furcsa szavakat jajgattam lázálmomban.

Mi volt ez? Miért történt?

Apám másnap belátogatott, gyöngéden kérdezgette: „Nem fáj a bábó?” Ez a láb, a mi nyelvünkön. Ő mondta el, hogy csontvelőgyulladás volt, szerencsére erős a szívem, azért bírtam ilyen sokáig. A professzor úr azt mondta neki, hogy ebbe egy bivaly is beledöglött volna. Kicsit később kezdtem az iskolát, mint a többiek, októberben már szaladgáltam, novemberben a ló faránál megszédültem. Csak decemberben, a hóesésben nyargalt velem a kehes ló az állomásra. Pesten megvéstek újra, tán az idegeket is elmetélték. Csak behajtani tudtam a lábam, kifeszíteni nem. Madzagot kötöttem a lábfejemre, rángattam, mint a paprikajancsit, hogy helyrerángassam. A doktor csak legyintett. Azóta használok járógépet.

Tehát nem írói fogás ahhoz a vadkörtefához hasonlítani sorsodat.

Nem. Mert jöttek aztán a csavarások felnőtt koromban is, legbelül is. A vadkörtefa erős, és bőven terem, bár hármat csavart rajta a szél.

Nemrégiben az Új Írásban ennek a felhőtlennek látszó gyerekkornak a sötét színeiről írtál. Undorodtál a különféle szárnyasételektől.

Azt is én írtam ott, hogy nem volt természetesen napi eledelünk a csirke meg kacsasült. A szagukat és a vérüket utáltam meg, ezzel is „ölve” szüleimet, akik nem értették ezt a finnyásságot. Persze, nem volt Iszkázon semmiféle kánaáni bőség, általános ételünk a krumpli, bab, káposzta volt, és különféle változatokban a kukoricából készült ennivalók. De ezt magad is ismerheted: a mi időnkben a parasztházakban elég sivár étlapokat íratott az élet. Láttam azonban valódi étlapot is, mert amikor pápai diák lettem, s apám kezét fogva „bevonultam” Pápára, a kollégiumba, a Fehér Hollóban étlapot kért apám, s el sem olvasva pörköltet kért, s hozzá pezsgőt. Gondolta, hogy diák fiától pezsgővel búcsúzik.

Milyen volt a pápai református kollégium? Hogyan emlékszel azokra az évekre?

Kezdetben nem is a kollégiumba, hanem a polgáriba kerültem. Jelesre végeztem, azután jött a kollégium. A kereskedelmi iskolájába iratkoztam, mert nem akartam négy év latinját egy nyáron megtanulni, mert akkor semmi sem lett volna az iszkázi vad nyaramból, a Hunyor-parti fickándozásból, a pajtásokból és főleg a lányokból.

Tudtál-e híres elődeidről a Kollégiumban?

Persze hogy tudtam, ismertem a régi kollégiumi épületet, ahová Petőfi járt, mégis úgy képzeltem, hogy talán éppen az ő padjában ülök. Magyartanárom Szathmáry Sándor volt, a vásárhelyi Cseresznyés Kollégium szervezője. Ő ismertetett meg a tanterven kívüli népi irodalommal, Veres Péter, Németh László, Illyés nevével. Kodolányi Baranyai utazás című kis könyvével, ami fehér borítójával a legfeketébb vádirat volt az úri rendszer ellen. Kovács Imre Néma forradalma még erősebben hatott rám. Érdekelt a költészet, a képzőművészet ugyanúgy, mivel festő akartam lenni. A. Tóth Sándorhoz jártam különrajzra, és látogattam a Képző Társulatot, de verseimet senkinek nem mutattam. Legjobb barátom Lengyel Pista volt, aki Komáromból jött hozzánk, ő hozta a szlovákiai progresszív irodalom hírét. Faltuk József Attila-verseit. A kollégiumban láttam először életemben Veres Pétert, emlékszem, hogy milyen sovány ember volt a fekete parasztruhájában. Kíváncsi voltam Zilahy Lajosra is, mert olvastam a lapját, a Híd-at, ahol először olvastam József Attila-verset. Beleolvastam híres regényébe, a Két fogolyba, de Dosztojevszkij ereje hamar elrántott tőle.

Petőfin kívül tudtál-e más kollégiumi elődeidről?

Tudtam, hogy Somogyi József, a szobrász és hogy Lőrincze Lajos is pápai diák volt. Lőrincze ott is tanított. De tudtam a hajdani híres prédikátor-professzorok nevét is, akik megjárták a török fogságot.

Közben már folyt az öldöklő háború, sok kedves ember Iszkázról a Don-kanyarban maradt. Az utolsó évet már késve kezdtük mi is, volt jó pajtásom, akit a németek Sopronkőhidára vittek, valami merényletváddal. De hamar hozzánk ért a front.

Jól emlékszel ezekre a napokra?

Aki átélte a háborút, soha nem felejt. Se a halottakat, se a lódögöket, se az egek vonyítását és a föld remegését. Egész télen szóltak az ágyúk a Balatonnál. A németek hajtották maguk előtt a négylábúakat, cinkosaik az embereket. Aztán hirtelen jött a tavasz s vele a front, hogy hamar továbbvonuljon. Gyújtóbombáktól leégett az egyik sora a falunak. Mivel a házunk távolabb állt, nem riadtam meg úgy, mint a falubeliek, akik a mezőre futottak. Lángoló istállókból menekítettem az állatokat. Tudtom nélkül az apám is így tett, a másik végen. Kormosan, megperzselten találkoztunk össze. Harmadnap reggel egy szovjet tiszt maga mellé ültet a dzsipre, s kérte, hogy mutassam meg neki a vidéket.

Jutott eszedbe akkor a hajdani bibliázás?

Jutott. Az átkok. Amit majdnem mindig hittem, szertefoszlott: nincs Isten, mondtam ki magamban. S ehhez tartom azóta is magam. És a dzsipről, a Somló oldalából azt láttam, hogy újra lángol a falum. Mondtam a tisztnek, hogy haza kell mennem. Hazavitt. A halottakat szekrényekben temettük el, napokig daraboltuk és földeltük el az állati tetemeket. Istennek tetsző idő volt.

Aztán?

Miután eldobáltam a hátramaradt gránátokat, mákot vetettünk anyámmal, s mondtam, béke van, megyek Pápára, befejezni az iskolát. Pápa huszonöt kilométer tőlünk, gyalog mentem. Kevesen voltunk az osztályban, leérettségiztem, s vissza Iszkázra.

Meddig maradtál otthon?

Egy esztendeig. Nemcsak a kétségbeejtő anyagi bajok miatt, de a szerelem is belejátszott ebbe az otthonülésbe.

Aztán csak nem maradtál.

Nem, nem. Ősszel még békén megfért bennem az esti tej, meg az esti bor, de 46 január elején alig volt maradásom. Jó pajtásommal, Szanyi Ernővel elhatároztuk, hogy csinálunk egy kerekes szerkezetet, s avval megyünk Pestre. De az inflációban inkább pálinkát főztünk. Ősszel kerekedtem csak föl, grafikusnak jelentkeztem az Iparművészeti Főiskolán. Lakásom nem lévén, kóborolni kezdtem Pesten, így akadtam rá az alakuló népi kollégiumra a Damjanich utcában. Alig néhányan voltak még, egyik vezetőjük B. Nagy László volt, aki még Nagy László volt akkor, csak miattam ragasztotta később neve elé a megkülönböztető betűt.

Az ott átélt hőskorról többször írtál és beszéltél.

Semmink nem volt, pokróctalan, sodronyos vaságyon aludtunk. A háznak teteje se volt, ablaka se, fűtőanyagunk se. Aztán sokasodtunk, és átköltöztük az ugyancsak romos Bethesda-szanatóriumba. Én írtam ki a kapura: Dózsa György Népi Kollégium. Építettünk, gyűléseztünk, éheztünk eleget, de öntudattal énekeltük: „Holnapra megforgatjuk az egész világot”.

Mi közöd volt a Györffy-kollégiumhoz?

Hetente jártunk oda. Kiváló emberek tartották az előadásokat. Erdei Ferenc például, Veres Péter. Egyszer, a kollégiumok majálisán a holtfáradt Erdei Ferencet gyermekkocsiban csicsijgattuk hajnal felé.

Meddig voltál főiskolás?

A majálisig. Csak később búcsúztam el Borsos Miklóstól, aki alakrajzra tanított. Ősszel már a képzőművészetre jártam, Kmetty mester festőtanítványa lettem. Ekkorra létrehoztuk a Dési Huber-kollégiumot, a művész özvegye és Beck Judit segített benne. Nélkülük nem is ment volna a dolog.

És a költő hol volt benned?

Élt és növekedett. Karácsonyra megjelent két versem az akkori Valóságban. Akkor lehetett ez a szilvapálinkázás Pólya Erzsikével és Lukácsyval. Mindenesetre a tiszteletdíjból vettem az öcsémnek télikabátot. Félévkor huszonöt forint tandíjat kellett volna fizetnem. Nem volt pénzem, inkább nem jártam a főiskolára. Akkor Kmetty papa üzent, hogy kifizette helyettem. Annyira meghatódtam, hogy illendőségből hónapokig jártam a keze alá, pedig tudtam, hogy végem van, mert a költészetnél döntöttem végleg.

Ismerem egy képed, Juhász falán van jó huszonöt éve. Szódáslovak, szép zöldek, szomorúan, erősen és fáradtan állnak a kocsiba fogva. Mintha Nagybányán festetted volna.

Nem is alakulhatott ki a sajátom. Időben lettem hűtlen. Tavasszal kiültem a Liget fái alá, hogy azért elég fényt kapjon a homlokom, és írtam, írtam a verset. Sokat olvastam is, mert Komor András könyvtárát a mi kollégiumunk örökölte. Enyém volt a kollégium egyetlen ösztöndíja is: havi száz forint. Mégis hűtlen lettem, nemcsak írtam a verset, de fordítottam is.

Emlékszem: szomszéd népek népdalait.

Víg Rudolf kérésére fordítottam kottára. A szerb népdalok miatt hamarosan föl is jelentettek.

Első barátkozásaid az irodalomban?

Ez szónoki kérdés, tudod jól. Juhásszal, veled, Kuczkával, Tóth Gyulával, Hantai Simonnal, a festővel. Hantai rézbe karcolta és illusztrálta a verseinket, csak néhány példányban ugyan, de az összefűzve megjelent. Az ő műtermében üldögéltünk sokat, néha ott is aludtunk. Sajnálom, hogy Hantai eltűnt a szemünk elől: híres festő lett Párizsban, új és új korszakait itthon nem ismerik, legfeljebb egy-egy Juhász-kötet címlapjáról. Ő is biai, mint Juhász. Ferinek gyermekkora óta nevelő idősebb barátja volt, Feri csődített bennünket, mindnyájunkat a nyakára.

Akkor már bölcsészhallgató voltál.

Igen. Juhásszal együtt iratkoztunk be a magyar irodalom-szociológia-filozófia szakra. Így kerültünk a József Attila-kollégiumba. Más lehetőségre nem is gondoltunk.

Stílusosan többen voltatok ott költők vagy költőjelöltek.

Hadifogságból jövet Simon Pista is hamarosan közénk került. Nagy fogadkozásokat tettünk, arról, hogy milyen új költészetet művelünk majd. Kollégiumi életemnek mégis hamar vége lett.

Miért?

Oktalan fegyelemmé csontosult ott az élet, minden másképp ment, mint ahogy az első lázas időkben hittük. Például nem nagyon tetszett egyes vezetőknek, hogy verset írunk. Kilógtunk ezzel a sorból.

És hogyan mozdítottatok a sorsotokon?

Albérletet kerestünk Juhásszal, minden eredmény nélkül. Egész nap hiába kutyagoltunk az őszi esőben, semmi lakás. Tudtam Feri szerelmét kollégiumi társunkkal, Szeverényi Erzsikével, akkor határozták el, hogy összeházasodnak. Utaztak is Medgyesházára, Erzsike szüleihez. Én még a vonaton megáldottam őket, mint valami titkos püspök. Nagyon hiányoztak, egy darabig elárvultan ődöngtem a kollégiumban, aztán vissza a Dési Huberbe! Kegyelemből befogadtak, de csak mint albérlőt. A padlásszobában laktam, fekete tücskök ciripeltek a hasítékban, ha álmatlanul forogtam, láttam behunyorogni a csillagokat.

Az első könyved? Emlékszem, elég szerencsétlenül ajánlottuk Juhásszal a címet. Tűnj el, fájás! – ez volt az első.

Nem is a címével volt baj, hanem az anyaga volt túlságosan hevenyészett. Elég kialakulatlan véleményem volt még a költészetről, jól mutatja ezt az első kötet, 1949 könyvnapjára jelent meg. A könyvnapon ismerkedtem meg Károlyi Mihállyal, Lukács Györggyel, Déryvel, Vas Istvánnal. Füst Milánnal is, aki bemutatkozáskor a karomba csípett: „Majd megtudod, mi a költészet!” Megtudtam: Ha elfelejtettem volna, újra s újra megtudtam.

Rossz véleménnyel vagy erről a kötetről. Ne légy igazságtalan fiatal magadhoz. Mégis megnyílt előtted a világ.

A világ már régen megnyílt nekem, jó nagyokat szippantottam belőle, de ha azt nevezed „a világ kinyílásának”, hogy lakást kaptunk, igazad van, Juhász, te meg én, a Rózsadombon szép nagy lakás. Te nem jöttél, féltél a mi magánszemináriumainktól. Én meg hamarosan utaztam ösztöndíjjal Bulgáriába. Az volt a feladatom, hogy tanuljam meg a nyelvet, és fordítsam a bolgár költészetet magyarra. Hozzánk is így jöttek akkor „cseregyerekek” nyelvet tanulni, Szófiából Nevena Sztefanova, Lengyelországból pedig Różewicz.

Ennek az útnak köszönhetjük a bolgár költészet magyar fordítását.

Nemcsak ennek az első útnak Mert még többször visszatértem, amire tisztességesen megtanultam bolgárul. Ma is mindig szívesen utazom oda, sok barátom lett az elmúlt huszonöt év alatt. De a fordításaim első kiadását két évig halogatták: a minisztérium szerint a narodnyikszemléletet támogattam volna. Aztán csak megjelent, azóta több kiadásban is, állandóan új darabokkal bővülve.

Másfél évet töltöttél először Bulgáriában. Mire hazajöttél, elvadult állapotot találtál az irodalmi életben, és persze nemcsak az irodalomban.

1951 őszén lakást kaptam a Szabadság-hegyen. Nagy tél volt, először kályhám se volt, aztán tüzelőm. Sokat fáztam ott, de sokat dolgoztam. Mikor meguntam a hideget, elutaztam a Mátrába. Kiírtam az ajtóra: „Nem vagyok itthon.” Mikor visszatértem: üres volt a lakás, mindent elloptak, még a bőröndben tartott verseimet és jegyzeteimet is. Csak a fekvőhelyem nem fért ki az ablakon. Átadtam a lakást egy sokgyerekes külföldinek, én pedig albérlő lettem. Már Bulgáriában is keveset sikerült írnom, amim volt, az se nagyon kellett az akkori hivatalosoknak.

Emlékszem ennek ellenére is naiv hitedre.

Mert nem akartam elhinni, nem is hihettem, hogy elárulva a forradalom. Jártam szülőhelyemre, várt panasszal, váddal. Sírni tudtam volna, látva a meggyalázott, elárvult embereket. Az 56-os nemzeti tragédia is ekkor kezdődött. Az 52-es év mutatja már küszködésemet, s nemcsak magammal. A Január, Bolyongó, Téli krónika, Aszály című verseimet hiába vittem szerkesztőségbe. De nem hagytam eltántorítani magamat: az igazat szabad csak mondani, erre gondoltam. Sok költőelődöm példája lebegett előttem: mind csak az igazat mondták, s ők üzentek nekem messzi távolokból. Király István, a Csillag szerkesztője, abban a nehéz helyzetben mégis elfogadott. Ebben az időben szerettem meg újra Adyt.

Hogy a valóság hogyan játszik vissza a költészetben, az életből tudok példát. Még a Szabadság-hegyen laktál, amikor mesélted, hogy a szomszédod egy katonatiszt, aki vasárnap délelőtt sétálgat a kertjében, fehér ingujjban, a rózsái közt, és célba lő a rózsák fejére. Néhány év múlva ezt a sorodat olvastam: „kezedben a rózsa lefejezve”. Az az élmény kísértett vissza?

Az. Ennél távolibb élmény is verssé válhat. Akár meg nem élt dolog is. A költőnek joga van magáévá varázsolni mindent, ami megtörténhet a valóságban.

Abban az időben házasodtál.

1952 nyarán vettem feleségül Szécsi Margitot, Isten madarai voltunk: csak tollunk és szárnyunk. A menyegzői ebéd egy tányér fekete meggy volt, és vörös bor. Albérletünkben szegényen éltünk, de a saját szegénységünk zavart bennünket legkevésbé. Még nyáron elutaztam újabb három hónapra Szófiába, karácsonyra jöttem vissza. Szerencsémre lekéstem a repülőgépet, mert az lezuhant. Margit hiába várt a reptéren. De a következő géppel megjöttem, szép kis karácsonyfát szerzett, boldogok voltunk. Gyereket vártunk, és tudtam, hogy fiú lesz. A tündérkertbeli hajdúvezérről Andrásnak kereszteltem el. Margit édesanyja, a lőrinci nagymama nevelte, vasárnapos apja lettem kiskorában. Lóhúsleves várt a gyalupados műhelykonyhában, és felém repeső fiam.

A fiad, akit magad helyett delegáltál a képzőművészetbe. Öcséddel és Margittal hárman vagytok jelen költészetünkben, és a családból mindenkinek szabad telke van ott. Fiad rajzait már kiskorában ismertem, ő is lovakat rajzolt, mint te. A Versben bujdosó címlapja már komoly művészi munka.

Látom, más is figyeli a gyereket. Nem lesz vele baj, nem hoz szégyent a fejünkre, jól tudom.

De menjünk vissza az időben, ahol elhagytuk.

Megjelentek végre bolgár fordításaim. Megírtam a Gyöngyszoknyát. Mutattam Zelk Zoltánnak. „Ilyen szomorú a helyzet?” – kérdezte. „Ilyen szomorú” – feleltem. Zoltán, mint a Kisdobos főszerkesztője, magához vett, jó kis gyereklapot csináltunk. Az volt a „szerencsénk”, hogy sok jelentős író ki volt tiltva az irodalomból, nálunk nem figyeltek rájuk. Tamási Áron, Tersánszky, Szabó Lőrinc, Weöres írtak a Kisdobosba, és persze még sokan mások. Berdát is akartuk közölni, hogy legyen pénze, mert magán hordta az ország szegénységét, de Berda sajnos nem tudott gyerekeknek írni, noha maga olyan volt, mint egy igazi gyerek. Zelkkel írtuk a Berda-verseket, hogy szegény Jóskának pénze legyen, sajtra, pogácsára, somlai borra.

A Gyöngyszoknya után már mindenki a legjobbak közt emlegetett téged, még azok is, akik nem szívesen tették ezt.

Nem tudom, hogy volt ez. A Gyöngyszoknyától kezdve mindenesetre jobb verseket írtam, de kusza lett az életünk, 56 jött, aztán Margit súlyos betegsége.

Válságos állapotban hoztuk ki a kórházból 57 elején, s változatlanul nyavalyás szegénységben. A Kisdobos már nem volt a mi lapunk. Németh László küldött pénzt a legszükségesebbre, emlékszem, hazatelefonáltam, s mivel Margit még kórházban volt, csak kisfiam volt otthon. Egész nap nem evett, de csak nehezen nyögte ki, hogy éhes. „Talán találsz kenyeret a fiókban” – mondtam a telefonba. Mikor hazamentem, azt hazudta, hogy talált, pedig bizonyos, hogy egy falat nem volt ott. De semmi panasz emiatt a sors ellen.

Ez ellen nincs, de valami ellen csak van!

Magam miatt senkire, semmit nem mondhatok. A sors ellen se. Dolgozhattam eleget, ez a munkakedv és erő szerencsére megadatott. A bolgárok után nagy darabot hasítottam magamnak a szerb népköltészetből, García Lorcából, Dylan Thomasból és mások művéből. Összegyűjtve is megjelentek verseim, újra készül könyvem. Megérhettem, hogy verseim érvényt szereztek maguknak, bár nem tettem érte semmit, nem szervezkedtem, nem alázkodtam, nem vesztegettem se mást, se magamat. Volt idő, amikor senki nem mondta a verseimet, aztán fényes lélekkel vállalta: Berek Kati. Sok halállal tömődött előttem a föld, ez a panaszom. Meghalt apám, békétlenül a világgal, Tamási Áron, Ferenczy Béni, Veres Péter, Kassák, mind nagy útcsinálók előttem. De kortársaim közül is Kamondy László és B. Nagy László, a tünemény Erzsike, Juhászné. Elszállt mellőlem egy arkangyal, Kondor Béla. Szárnya szelével úgy megütötte a szívem, hogy ma is inog. Margit előveszi karácsonyeste mindig a szájharmonikát, amit halála előtt tőle kapott, földijétől, a lőrinci szárnyas fiútól. S könnyezve fújja, hogy Mennyből az angyal. Fehér a fejem, van mint tűnődnöm.

Mit kívánsz, ha kívánnod kell?

Még erőt.

 

Nagy László válogatott versei

Harminc évvel ezelőtt egy fiatal népi kollégista első verseit közölte Lukácsy Sándor a hajdani Valóságban, a NÉKOSZ irodalmi folyóiratában. A verseket maga a költő vezette be, prózai s mégis költői vallomással. „Napi szükségletem a vers” – írta, de e „napi szükségleten” természetesen nem az értendő, hogy a költőnek minden istenáldotta napon verset kell írnia, hanem körülbelül ennyit: a költészet állandó jelenlétét kell hogy érezze, költőileg gondolkozzon legkisebb s legnagyobb dolgairól egyaránt, tetteit s szinte lélegzetét is az szabja meg, hogy népének szószólója legyen, legjobb tehetsége szerint.

Ennek a valahai fiatal kollégistának a neve: Nagy László.

Társai a kollégiumban, aztán a költészetben: Juhász Ferenc és Simon István, s társak, sőt testvérek minden tekintetben. Költők ugyan külön pályát futnak be, tehát ők is; de az ő hármuk röptét egyszerre fogja föl a szem s a szív, mivel azonos hit és azonos akarat volt mindhármuk hajtóereje: megújult hazában, a nagy vízválasztó idők után, József Attila törvényes szellemi fiaiként kellett megfogalmazniuk új életünket, szívünk térképére karcolva verseiket.

Simon István Petőfi hangszerelését választotta, Juhász Ferenc költői vívmánya a katedrálisépítkezés, Nagy László hegyek mozgatását vállalta.

Most az ő válogatott verseinek kötetét tartjuk kezünkben. Megjelent a Magvető és Szépirodalmi Kiadó 30 év sorozatában, bizonyító erejű igazságként mutatva meg népünk szellemi honfoglalását. Elmúlt harminc évünk lírai s megélt történelmében tájékozódhatunk, ha kronológiában követjük Nagy László útját, az ő saját szellemi honfoglalását, fényes és jókedvű vívódásain át napjainkig. Ő adott új értelmet és értéket a hangsúlyos magyar verselésnek; képi fantáziája a realizmust és a szürrealizmust ikerpárrá nemesítette, az orpheuszi dalt és a nagy lélegzetet kívánó lírai formát idegeiben érzi egyaránt; legsúlyosabb versgörgetegei is könnyen lebegőnek látszanak, mint a vizek fölött keringő sirályok. Nagy László után már rétegekben jöttek s jönnek új költőnemzedékek, ő fölemelt fehér fejjel ül a fiatal társak közt, kortársi költészetünk legnagyobb hatású mestere. De hatása nemcsak a Nagy László-i hangszerelésben érhető tetten, hanem sokkal inkább erkölcsi tartásában, erkölcsi tartásának tovább vállalásában, ez pedig a magyar költészetben csak a legnagyobbakkal, visszafelé menve az időben: József Attilával, Adyval, Petőfivel, Csokonaival eshetett meg. Mint ahogy őrá az említett mesterek nemcsak költészetükkel, hanem erkölcsi normáikkal egyaránt hatottak. Kortársról nehéz s lehetetlennek látszó feladat véglegeset mondani, mégis: bizonyos vagyok benne, hogy egy újraszületett Ady Endre jár-kel köztünk, akinek Nagy László a neve.