Költők találkozása

Irodalmunkról szólva reflexünk verskötet után mozdul; az emlékezet költők neveit dobja föl, verskötet címeket: Nagyon fáj, Kalibán, Meduza, Római pillanat, Trapéz és korlát, Szárazvillám, sorokat vagy sorok töredékeit; Dsida barangoló kutyájára gondolunk, Kosztolányi színes tintáira, Áprily márciusi barkáira, Füst Milán síró istenségére, Kassák repülő szamovárjára, Berda kacsasültes-gombás-somlais versínyencségeire; ha találomra előrántott jelzők vízjeleit vizsgálgatjuk, tudjuk, mit látunk; költőinkkel járni tudunk, lélegzeni, fejünket fölemelni vagy leejteni.

És költészetünkhöz – régóta! – minden oldalról épülnek az idegen költészetek is, legjobb költő-fordítóink munkája nyomán, s a miénkkel összekeveredve egy egészet alkotnak, mint a gótikát és románt egybeépítő katedrálisok.

Különösen az utolsó tizenöt éve mondható gazdagnak! Ekkor, noha semmi ésszerű oka nem volt, egy eltévesztett koncepciójú irodalompolitika, Robinsonokká ütött olyan költőket, akiknek más lett volna a szerepük, mint a rájuk szabott; szerencsére – utólag – most mégis megállapíthatjuk, hogy a belső szigetekre szorított költő-Robinsonok nem tétlenül várták a mentőhajókat: eredeti művekkel felérő fordításművek álltak össze a furcsa hajótörések nyomán. Weöres, Kálnoky, Jékely vagy éppen Nemes Nagy Ágnes szigetein például. (Hogy a megnevezettek fordításai eredeti művükre is visszahatnak, elég ha Weöresre hivatkozunk; az új olvasóközönség, főleg a fiatalok, fordításaiból ismerték és szerették meg. Költészete pedig, a Csü Jü-an és Reverdy közti idő költőiből, sok éltető kalóriát szedett magába, s ezzel, mint visszaható erővel, páratlanul meggazdagodott. Nem a mi költészetünkből ugyan, de idekívánkozik – a közös előjelek asszociációja révén – Martinov neve is; a miénkből nagy névsort állíthatnánk össze.) Babits írja, több helyütt is, Az európai irodalom történetében, hogy a költők századokon át kezet nyújtanak egymásnak, korokat, távol eső országokat és idegen nyelveket semmibe véve. Sok magyarul megszólaló idegen költő igazolja fényesen Babitsot – summa summárum: azzal is nyert költészetünk, ami rossz pillanatokban veszteségnek látszott.

*

Nemes Nagy Ágnes Vándorénekjének címlapján szerencsésen fonódik egybe a puritánul modern, csak betűt alkalmazó grafika a nyilván szándékos, de egyáltalán nem bántó üzleti motívumokkal: a kötet anyagából kiragadott költőnevek olyan szellemi étlapot tárnak elénk, amin már a versek olvasása előtt érdemes elidőznünk.

Fölülről lefelé menve válogathatunk (a hátsó címlapon is) Tibullus, Ronsard, Burns, Shelley, Lermontov, Rilke, García Lorca, Li Taj-po, Petrarca, Hölderlin, Goethe, Auden, Horatius, Walter von der Vogelweide, Victor Hugo, Heine, Saint-John Perse, Keats, Robert Browning, Mallarmé, Francis Jammes és André Frénaud nevei közt – a tartalomjegyzékben pedig több mint nyolcvan költő szerepel, majdnem háromszáz verssel, köztük további nagy nevek: Anakreón, Corneille, Coşbuc, Pierre Emmanuel, Jeszenyin, Jiménez, Molière, Racine, Schiller, Tu Fu, Lope de Vega; görögök, latinok, angolok, franciák, németek, oroszok, spanyolok, olaszok, lengyelek, csehek, amerikaiak, egy magyar (a latinul író Janus Pannonius), guineai, szenegáli, portugál költők nevei.

Franciák, németek, angolok – a világ költészetének nagyhatalmai foglalják le a kötet legtöbb lapját. A fordító költő eredeti költészetének családfája is belőlük rajzolható meg. Hogy csak a modern ősöket említsük: Sidney Keyes (az ő emlékét őrzi Nemes Nagy Ágnes egyik gyönyörű verse, a Villamos) neve önkéntelenül kívánkozik ide, s nem kevésbé Rilkéé: vele közös alapállása és hangszerelése Nemes Nagy Ágnesnek olyan olvasó előtt is nyilvánvaló, aki csak kívülről keresi a párhuzamokat. Nemes Nagy Ágnes Rilke-rokonsága különösen a Szárazvillám utáni verseiben szembeszökő. A tévedések elkerüléséért: ez a rokonság nem szegény vagy utánzó rokonságot jelez – reméljük, hogy a tisztességesen még fel nem mért Nemes Nagy Ágnes-i költészet előbb-utóbb saját formái közt kapja meg helyét modern irodalomtörténetünkben. Eszünk ágában nincs a Pilinszky- (vagy Juhász-) legendán rontani, mert ez a legenda – mivel szemünk láttára nőtt Pilinszky (vagy Juhász) műve olyanná, amilyen – versekkel igazolt valóságon alapszik, de mindenképpen méltatlan irodalmi tudatunkra és irodalomkritikánkra egyaránt az az oda nem figyelés, ami – néhányak kivételével – Nemes Nagy Ágnes (már mondhatjuk) műve felett átsuhan. Úgy emlékszünk, hogy több mint egy évtizede Képes Géza írt a költők „legendaszükségletéről”, mint az elismerés fontos kellékéről. Azóta – hogy példával szolgáljunk – Weöres Antik eclogája bizonyította, mennyire igaz ez nálunk: az Új Írásban megjelent vers úgy osztódott szét országszerte, mint hajdan a cédulás Miatyánk-lánc – mindenki olvasni akarta, hogy felháborodhasson, s harminc év alatt összeálló, páratlanul gazdag életművével nem szerzett Weöres annyi olvasót magának, mint ezzel a hírhedtre torzított „sikerrel”. Véleményünk (és sokak véleménye) szerint a legendátlan Nemes Nagy Ágnes Pilinszky-formátumú költő – de tulajdonképpen nem erről akarunk most írni, hanem fordításairól; csak a családfáról, és a könnyebb érthetőség kedvéért jutottak eszünkbe a fentiek.

Igen, Rilke! Negyvenegy verssel szerepel itt (ez is csak egy része Nemes Nagy Ágnes Rilke-fordításainak), a legtöbbel a kötetben szereplő költők közül. Érthetően a Rilke-fordításokban van a fordító legtöbb telitalálata: a rilkei világban senki nem mozoghat Nemes Nagy Ágnesnél otthonosabban. Antológiákból és a Szárazvillám fordításrészéből már több az ismert darab közülük (azt hisszük, A fiú szerepelt legtöbb helyen), most az évekig kéziratban lappangó anyagból először publikált darabokkal már nemcsak körvonalai látszanak Rilkének, hanem egy teljesen átröntgenezett Rilke. Sok jó fordításunk van más költők munkája nyomán is, de Nemes Nagy Ágnes mindenkit előzőn alkalmas Rilke magyar átültetésére: saját költészetének szó- és gondolatkészletét kell csak segítségül vennie ehhez a munkához. Íme, bizonyító példának egy Rilke-részlet és egy Nemes Nagy Ágnes-vers:

Kár, hogy Nemes Nagy Ágnes évekig tervezett önálló válogatott Rilkéje máig csak megvalósítatlan terv maradt, mindenképpen kellene a még mindig kéziratban levő darabok további bővítése, amíg kötetté nem áll össze. A Világirodalom Gyöngyszemei lenne a legalkalmasabb ehhez a vállalkozáshoz – ott láthattunk egy költő munkájaként ilyen köteteket –, például Nemes Nagy Ágnes Victor Hugóját, Lator László Lermontovját, Fodor András Nyekraszovját, Rónay György La Fontaine-jét és Schillerét, Rab Zsuzsa Jeszenyinjét. Mint Weöreshez a keletiek (Csü Jüan, Po Csü-ji, Dzsajadéva), Jékelyhez a román népballadák, Nagy Lászlóhoz a bolgár népköltés vagy García Lorca, Rónay Györgyhöz Francis Jammes – Nemes Nagy Ágneshez éppúgy hozzánőtt Rilke neve. Ehhez a Babits által jelzett kézfogáshoz már csak kiadó kell – minél előbb!

De az olyan, Rilkével ellentétes költő is, mint Victor Hugo – Rilkéhez hasonlóan telitalálatok sorozatát kapta fordítójától. Harminchárom verset. André Gide Hélas!-ja, csak e fordításokból ismervén meg Hugót, tökéletesen igazolja a szellemes megállapítást; bár franciául lenne ilyen Petőfink! Főleg romantikus nagyregényei – a Nyomorultak vagy A párizsi Notre-Dame – után, felületességünk sugallatára, hajlandók voltunk elképzelni magunk elé egy Victor Hugót, bőbeszédűt, bombasztikusat – Nemes Nagy Ágnes ezzel a szerencsésen szűkített válogatással (s remek fordításaival) az elképzelttől lényegesen elütő Victor Hugót mutat meg.

De az anakreóni daloktól a Vándoréveket bezáró Sidney Keyesig, a kötet minden darabja azonos hőfokú alkotásra vall, noha – természetesen – a sok itt szereplő költő nem azonos klasszis. Ha kiemelni akarunk közülük, csak a még jobban sikerültebbeket emelhetjük a remek átlag fölé. Rilkén és Victor Hugón kívül különösen Tibullus: Kíméld kedvesemet, Ismeretlen költő az angol középkorból: Robin Hood és Marian, Petrarca: Amor nekem, Ronsard: Még gyermekes szépség, Milton: Halott feleségéhez, Scarron: Búcsú, Burns: Kicsi lány még a kedvesem, Goethe: Jelenlét, Shelley: Az Appennineken, Heine: Első Hosszúfül király, Vigny: Mózes, Mallarmé: Szonett, Tristan Corbière: Jó éjszakát, Ivan Goll: Láttad, García Lorca: Tánc, Balkon, Francis Jammes: Guadalupe de Alcazar, Saint-John Perse mind az öt szereplő verse (a Száműzetés végén egy félreértés: „S itt az idő, ó, Költő, hogy elragozd neved…” elragozdja helyett a décliner ton nom jelentése ebben az esetben: nevezd meg magad), André Frénaud: Megérkezés háromkirályok ünnepén, Douglas Keith: Hogyan kell ölni, Sidney Keyes: Európa foglyai, Idő – a legkiemelkedőbbek. De folytathatnánk, vagy elölről kezdhetnénk a sort (Rilkéből és Victor Hugóból nehéz a hibátlan átlagból kiemelni bármit is).

Hogy az elmaradhatatlan kritikusi reflexet, az ellenvetést is éreztessük, egy kifogásunk van: Szabó Lőrinc és Vas István műfordításköteteiben honosodott meg a Shakespeare-, Racine-, Molière- stb. színdarabrészletek versek közé ékelése. Lírai gyűjteményben – még a költőinek mondható színdarabrészlet is – zavaróan hat, megtörvén a versélményt. Nemes Nagy Ágnes kitűnő, de nem idevaló Corneille-, Molière-, Racine- és Brecht-részleteivel is így vagyunk. De ez a megjegyzés valóban okvetetlenkedésnek minősíthető, mert a Vándorévek ritka gazdag gyöngyhalászat eredménye.