Sinka István: Végy karodra, idő

A harmincas évek falukutató írásaival, a Viharsarokkal (Féja Géza), A néma forradalommal (Kovács Imre), a Puszták népével és a Lélek és kenyérrel (Illyés Gyula), a Baranyai utazással (Kodolányi János) a Kiskunhalommal (Nagy Lajos), a Cifra nyomorúsággal (Szabó Zoltán), vagy Erdei Ferenc és Darvas József idevágó könyveivel megkezdődött Magyarország felfedezése, azaz közelebbről: annak a hárommilliós, földetlen szegényparaszti tömegnek számbavétele, mely az ideig fehér folt volt társadalmunk térképén, ha lehet „fehér foltnak” nevezni azt a sárba, grófi és püspöki uradalmak földes cselédszobáiba szorított életformát, amit a félfeudális rend, mint kutya nyakába a koloncot, a hárommillióéba akasztott.

A szépirodalom előbb kezdte: Móricz mögött már művek sorozata, Erdélyi József mögött is tíz év (a Lovaspóló a Vérmezőn fehér dresszes balkáni angoljainak felszisszenéseitől kísérve), Illyés – Párizsból hazatérve – mintha elfelejtette volna a Tristan Tzara és Cocteau iskolájában tanultakat, első verskötetében már egy öregbérest választ verse alanyául: „Porhanyó kenyerem kiszítta a nap” – üti le az első hangokat; Kodolányi novellában és drámában fekete tussal rajzol erre a fehér foltra. Megszólal Szabó Pál és Veres Péter – félelmetes zenekar van együtt.

Ekkor bukkan fel először a bihari fekete bojtár (ahogy magát nevezte), Sinka István neve.

 

Nagyanyáim s a szépanyáim lelke dalolt nekem a pusztán, hogy keljek fel a virágok közül, s induljak el e dalok jussán; hagyjam magára a nyájat, mert felőlem az rendeltetett, hogy vihar fújja meg a számat.

 

– írja a Vád mottójában (ezt a kötetét megelőzte egy teljesen elfelejtett korábbi gyűjteménye, a Himnuszok Kelet kapujában című – teli szabad verssel), s valóban: a rámért sors méltó viselője lett Sinka. Verseiben egy olyan réteg áramlik be irodalmunkba, szinte a föld alól, akiről Sinka előtt senkinek nem volt szava. Az ő pusztai emberei: bivalyosok, hajcsárok, juhászok nem idilli zsánerképeket hoznak magukkal – mint még Petőfinél is –; keserű szavakkal, kisemmizett fekete sorsukkal jönnek, akik téli harmaton fekvő éhes társukat szószólónak szemelték ki maguk közül:

 

…mentünk a puszta fele apám után valahová apáink nyomain. Azok aludtak ott vak szemekkel, szorított fogakkal, hol elnyelte őket jeltelen a mélység és a szolgaság… (Pásztorének)

 

Mint a költő apját is, aki „ritkán jött haza, hogy bőrszagú bundájába beleöleljen”. S akinek ugyanaz lett a sorsa, mint a Sinka-ősöké és Sinka hősöké:

 

…fellázadt, indulata hömpölygött, mint az árvíz, de megmérte magát, hova fordulni nem volt, s így Bihar csendjibe lassan elsüllyedt… (Pásztorének)

 

Sinka fellépésekor magas árfolyama volt a népből jött tehetségnek: Erdélyi József – noha Babitscsal nagy ellentétben volt, többféleképpen is – Baumgarten-díjat kapott; Sértő Kálmánt, ezt a tragikus sorsú és torzóban maradt művű baranyai parasztfiút Hatvany Lajos és Schöpflin Aladár fedezte fel; Sinkának a népiesek két fő teoretikusa: Féja Géza és Németh László jutott – mindketten az áldatlan népi-urbánus vita céltáblájának közepébe helyezték nevét, Babitsé helyére.

De sem Sinka István, sem Babits művének nincs köze a hajdani összehasonlításokhoz: mindketten más-más röppályát futottak be; nem szégyene Sinkának, hogy az övé kisebbet. Az sem akármilyen.

Ezek a pályakezdő motívumok látszólag nem kötődnek a jelen kötet megítéléséhez, de a Végy karodra, idő válogatás, méghozzá egy, az irodalmi tudatból majdnem teljesen kiesett élő költő művéből, tehát a kezünkben levő versek előéletével is kellett valamelyest foglalkoznunk. Mert Sinka – nehezen állapítható meg ma már, hogy miért – 1944 óta nem jelent meg (azaz 1946-ig néhány verse a hajdani parasztpárt lapjában; négy oldalt szentelt neki Sőtér a Négy nemzedékben – de a Hét évszázad egyik kiadása sem vesz róla tudomást, Vargha Balázs Mai magyar költőkje sem), noha távolról sem volt olyan exponált a háborús évek ideológiájában, mint mestere, Erdélyi, aki egy formálisnak mondható megkövetéssel jóval előbb visszatért az irodalmi életbe. Sinka semmilyen tekintetben nem volt úgy lázadó, mint Erdélyi, a Farkasverem, a Fekete-Körös, a Lovaspóló a Vérmezőn költője; a fellépés idejét tekintve is forradalmibb Erdélyi szerepe modern költészetünkben (nyilvánvaló a hatása Erdélyinek nemcsak József Attilára, Illyésre, Jankovichon át Simon Istvánig, hanem az öreg Babitsra is) – Sinka általában nem a lázadásnak, hanem a panasznak ad hangot. Mint ahogy nincstelenjei sem lázadnak.

 

…mennek. Hallgatják a havon muzsikáját a négy keréknek. Utánuk szikrát vét a hold… Lengj nekik zászló, mutasd az utat szebb tájakra, mert nyugalmuk nincsen… Csak holló száll utánuk, vagy csendőr kutat. – Szomorú ujjam babrál a fakilincsen, az eget nézem, a felnyilló lyukat, hogy hova mennek mégis, boldog Isten. (Pusztai költözők)

 

Még egy felkiáltójel sem a vers végén. De: Sinka így hiteles, ez a Juhász Gyula-i mély hangszerelés jellemző minden sorára. Ha – ritkán – pusztai idillt állít elénk, vagy pusztai örömtüzeket gyújt, annak is keserű kórófüstszaga van; ha egy bojtár társának „nagy kedvét” írja, csak azért van az, mert hőse „ingyen szilkét” talált a legeletlen fűben. De alap-mondanivalója: panasz, panasz, panasz, még ha kötetének a Vád címet adta is. Egész költészete tudósítás a „föld alatti” Biharból, keserves paraszt-orpheuszi hangokon, s azon a szinten, amit a másik tájról, Tolnából Illyés költői vádiratnak tekinthető műve, a Puszták népe fémjelez.

A mintegy háromszáz oldalnyi válogatásnak fele a korábbi kötetek anyagából, másik fele a húsz hallgató évéből áll össze. Legszebb (s legterjedelmesebb) verséből, a Pásztorénekből csak szemelvényeket közöl most Sinka; nyilván a kötetre szánt kötött terjedelem miatt. Nagyvonalúbb (mert indokolt!) kiadói gesztus kellett volna, hogy a Vádból több vers – a teljes Pásztorénekkel – kerülhessen be; a Himnuszok Kelet kapujában is bővebb válogatást érdemelt volna. Sok jelentős vers rekedt kívül így a válogatásból, bár igaz, hogy a Hontalanok útján néhol egyhangú balladáiból több van a kelleténél. A „hallgató időszak” örvendetesen megújította Sinka költészetét: a magaismétlés veszélyein túl van láthatólag (annak idején a Hontalanok útján látszott végleg megrekedt útnak), egyszerűbb a hangja és tágult a horizontja. A Véres Párcium, a Lovasok opál mezőkön, az Új alma nő a fán s még sok új verse a tanú erre. Hogy mennyire kinőtt a maga prófétaságának romantikájából, talán a Lovasok opál mezőkönben látható legjobban: a régi sinkai stílusjegyek megtartásával magasabb nézőpontról lát, a tájköltészetből magasabb pontra lépve, ami – ha közhellyé degradálódott is ez a szó: egyetemesebb. Tökéletesebb nem lehet se curriculum vitae, se vers; pontos, mint Arany vagy József Attila, s ebben a telitalálatban – ha merész állításnak is látszik – az ő mércéjükkel mérhető:

 

Jó lovasok voltunk, világgá vágtattunk s nem a távolság, ó! az élet fogyott el: nyarunk eltűnt, és most üresen kong az ég, és aszály van, szomjúság és kiszáradt kút. Opál mező, ó! bársony, nesztelen! És szárnya-nőtt lovasok tízen – És e tíz lovas után hiába nyill a szem. Emlékük öleli ibolya-messzi valahol, s a vén boltozat alatt útjaikon kék bimbónyáj legel. És zúg a szél, az ekhó, az esti mező, az opál… És egy lovas maradt csak, ki éjjel is lát és éjjel is énekel. Tizenegy lovas, hol találod a nevük? Vágtatnak a gyémánt éjszakában s az ősz nagy lelke együtt vágtat velük.