Alphonse Daudet: Tartarin Afrikában

Tartarin de Tarascon neve, ha francia ember hallja, éppúgy cseng a fülében, mintha előttünk valaki a nagyotmondó Háry Jánost említi. De amíg Garay János hőse megmaradt a hazai dicsőség keretei közt, Tartarinnak az a szerencse jutott osztályrészül, hogy a világ minden részén ismerik kalandjait, alakja pedig fogalommá vált. Nem pusztán híres regény hírhedett hőseként vonult he a köztudatba, hanem egyúttal megszemélyesítője is lett egy örök típusnak: az ő alakjában öltött újra testet a kérkedő hős alakja.

1840 és 1897: ez a két évszám fogja közre Tartarin írójának, Daudet-nak az életét. Szülei nem sokáig támogatták, s egész fiatalon már a maga erejére volt utalva. Kenyérkereső útján először tanítóként indult el: olyan tapasztalatai lehettek, mint a mi Gárdonyi Gézánknak, akihez sok vonásban hasonlít, s akinek Lámpás című regénye ugyancsak egy kezdő tanító küzdelmes életével foglalkozik. Sokáig éltek elevenen benne a hajdani sérelmek és szenvedések, bár azoknak köszönhette, hogy Párizsba ment – írónak. Párizsban végigpróbálta a bohémélet minden viszontagságát, míg végre feltűnt verseskötetével és cikkeivel, amelyekben a „vidék koldusainak” – a tanítóknak – szomorú sorsát ábrázolja. Közben egyre szívesebben látott vendége a nagy lapok és folyóiratok irodalmi hasábjainak. De az igazi népszerűséget regényei és elbeszélései szerzik meg Daudet-nak.

Tartarin figurájában halhatatlan hőst teremtett meg, azt a hazudozó, délibábokban, a kispolgári étet pocsolyájában elmerülő típust, akinek pusztán szájhősködésre futja az erejéből, mert a tett már nincs ínyére. Tulajdonképpen nem ellenszenves figura, de csapongó fantáziájának hazugságtornyain, az olvasó derűs szórakozása közepette, mégiscsak szánalmas báb, nevetséges, gyáva és tehetetlen.

Hogyan igyekszik hát Daudet valamennyire menteni hősét? Semmi esetre sem erkölcsileg, hanem egyszerűen az ábrázolás eszközeivel. Mert neki mint írónak aligha lehetett célja, hogy egy terjedelmes műben elvetemültnek mutassa hősét, akinek kalandjai számára szeretné a regény tovapergő bonyodalmában olvasói érdeklődését megnyerni. Azonkívül fájt is volna neki szűkebb hazájának gyermekeire – a délfranciákra – teljesen elmarasztaló ítéletet mondani. Daudet reménykedik abban, hogy a kritika, amelyet alkalmaz, talán hozzásegíti honfitársait az önbírálathoz. Hitte, hogy művének, túl a kacagtatáson, eszméltető hatása is lesz. Hasonló célja volt ezzel, mint egykor Cervantesnak, aki a Don Quijote megírásától a korabeli nagy „nemzeti” hibák, a hősködés és lovagkultusz betegségének gyógyulását remélte.

Cervantes példája nem véletlen. Maga Daudet – Tartarint elemezve – szintén rá hivatkozik. Csakhogy amíg a spanyol szerzőnél a bús képű, ábrándos lovag és tenyeres-talpas, józan fegyverhordozója két különálló személy, addig Daudet egy testben szállásolta el Tartarin-Quijotét és Tartarin-Sanchót. Egyiknek vágya az örök dicsőség, a másik azonban megelégedne a tarasconi tollas dunyhával és a csokoládéval, amit a szolgáló melegen tesz asztalára. Az eredmény: mind a kettő győz a maga módján. Ha nem is az egész világ előtt, de legalább Tarasconban a nagy tettek nimbusza övezi Quijotét, közben pedig Sanchónak sem kell túlságos áldozatot hoznia: nem kerül soha szembe igazi vad oroszlánnal.

Cervantes és Daudet abban is megegyeznek, hogy mindketten nagy társadalmi változások előestéjén teremtették meg világraszóló hőseiket. Don Quijote a haldokló feudális eszmény utolsó nagy képviselője. Ugyanakkor, amikor a lovagok már csak arra használták fegyvereiket, hogy gyanútlan járókelőket támadjanak meg, vagy békés karavánokat fosszanak ki, a bús képű lovag még szélmalmokkal hadakozik, és képzeletbeli várkisasszonyokért emel pajzsot. Tartarin hasonló álomvilágban él. Úgy érzi, kora alkalmatlan arra, hogy nagy tetteket hajtson végre a kiváló ember. Ő mégis mindent megtesz, hogy ezeket az akadályokat áttörje, és megjelenjen a tettek mezején. Így keveredik bele a csalásnak és öncsalásnak abba a bonyolult hálójába, amely rendkívül jellemző a kispolgárra. A „hősi” feladatok szüntelen hangsúlyozása pusztán arra való, hogy elterelje a figyelmet a tényleges, a valódi munkát és odaadást kívánó feladatok elől. Munka helyett sokkal érdekesebbnek találja, hogy hazudozzon. A mindent elsodró szóáradat vagy a rejtélyes hallgatás nem engedi, hogy akár maga, akár csodálói feltegyék a józan ész kétkedő kérdéseit. Tartarinnak egyetlen bírálója a valóság, de az könyörtelen.

Tartarin de Tarascon megjelenése óta állandóan időszerű alakja a világirodalomnak. Szórakoztató és ugyanakkor komoly gondolatokat ébresztő olvasmány ez a mű, amelyből a magyar ifjúság kétféle hasznot is húzhat. Először éles karikatúrában ismerheti meg azt a polgári világot, amelynek életeleme a felelőtlen szó és a kétes kimenetelű kaland, másodszor levonhatja azt a következtetést, hogy szónak és tettnek mindig fednie kell egymást, különben a nevetségesség lángjai égetik el az áldozatot. Ezt példázza Cervantes, Rabelais, Gogol, Szaltikov-Scsedrin és nem utolsósorban Daudet.