Miguel De Cervantes–Radnóti Miklós: Don Quijote

Ki ne ismerné Don Quijotét, a bús képű lovagot? Mulattató és tanulságos története a világirodalom legkedveltebb olvasmányai közé tartozik, ő maga pedig az a regényhős, akiről elmondhatjuk, hogy a neve fogalommá vált. Don Quijotének lenni annyit jelent, mint hóbortos fejjel olyan kalandokba bocsátkozni, amilyenektől tartózkodna az ember, ha a józan megfontolásra bízná magát. Ez a név ellenállhatatlan kacagást váltott ki több évszázad olvasóiból; fékezhetetlen örömmel, aztán elgondolkozva mulat rajta a felnőtt, de kedvence a fiataloknak is, akik számára minden korban és sok nyelven átdolgozták a hóbortos lovag történetét.

Akik még az élet kezdetén állnak, vágynak arra, hogy mielőtt felnőnének, hozzájussanak a „felnőttek” könyveihez. Ezért születnek a különféle átdolgozások, amelyek kisebb-nagyobb eltérésekkel igyekeznek egyes népszerű remekműveket könnyebb formában a fiataloknak továbbadni. Az effajta munka nem lealacsonyítja, inkább kitünteti e műveket. Azt mutatja, hogy lapjaikon az élet olyan igazságai vannak elhintve, amikről egyetlen korosztály sem mondhat le. Ez a kitüntetés jutott osztályrészül Robinsonnak, az emberi találékonyság megtestesítőjének, Gullivernek, a társadalmi jelenségek iránt annyira fogékony utazónak, Odüsszeusznak, a görögök kalandos életű hősének. Sok nevet írhatnánk még ide, s az elsők közt Don Quijotét, a manchai lovagot.

A Don Quijote írója kalandos életű spanyol nemes volt, teljes nevén Miguel de Cervantes Saavedra. Hányódásainak és irodalmi pályájának története maga is valóságos regény. Mozgalmas időben született, akkoriban, amikor Amerika felfedezése s az új világrész kizsákmányolása soha nem sejtett hatalmat adott szülőhazájának. A spanyolok ezt a hatalmat arra használták fel, hogy saját önző érdekeiket elégítsék ki. Ugyanakkor azonban nagy történelmi feladat állt előttük: megakadályozni a török hódítást, amely elárasztással fenyegette Európát. Cervantes maga is részt vett ezekben a harcokban – sőt, a híres lepantói csatában fél karját is otthagyta. De közben diákoskodott a salamancai egyetemen, kamarás volt egy bíborosnál, kalózok fogságában sínylődött évekig, majd végigpróbálta az irodalmi élet viszontagságait.

Milyen élmény indította Cervantest arra, hogy tollat fogjon, és továbbadja embertársainak, amit a világról megtudott? Egyszerűen: a világ megváltozása. Igaz, a világ évről évre változik, mégis vannak olyan korszakok, amelyekben meggyorsul a társadalmi átalakulás üteme. Ezek a történelem forradalmi korszakai, amikor az új termelőerők és a meglevő termelési viszonyok közötti ellentmondás kiéleződik. Ilyenkor egyedül forradalommal lehet legyőzni a reakciós osztályok ellenállását, amelyek a haladó társadalmi mozgalom útját állják. Cervantes kora előkészítője volt azoknak az eszméknek, törekvéseknek és társadalmi mozgalmaknak, amelyek később forradalmi úton döntötték meg a feudalizmust.

A társadalmi változások mindenkit állásfoglalásra kényszerítenek. A régi világgal együtt pusztul az, aki a régi mellé áll, ahelyett hogy az új megszületését segítené elő. Képzeljünk el például egy XVI. századbeli embert, aki nem akar hallani arról, ami körülötte történik, mert lelkét bűvöletben tartják a régi lovagvilág kalandos történetei. Csupa olyasmi, ami csak arra alkalmas, hogy szemfényvesztő csillogással elkápráztassa olvasóját, és a benne élő nyugtalan tettvágyat és tetterőt hamis mederbe terelje. Az ilyen ember álmodozó lesz, inkább hisz a képzeletében élő délibáboknak, mint az őt körülvevő valóságnak. Hajlamos arra, hogy avult eszményekért küzdjön, és soha nem fedezi fel életének félszeg, mások számára mulattató, de alapjában véve menthetetlen tragikumát.

Ilyen hőst rajzolt meg Cervantes Don Quijote alakjában, Don Quijote a rossz irodalom áldozata. Ez ellen az irodalom ellen az akkori idők ponyvája, a légből kapott és valóságtól idegen lovagregények ellen indított hadjáratot Cervantes. Fegyvere a gúny: a leghatásosabb szellemi harci eszközök egyike. Nem ő fedezte fel ezt a fegyvert, de kevesen vannak a világirodalomban, akik olyan remekül forgatták, mint Cervantes. Valószínűleg saját eszmélésének története is ott lappang a regényben. Éretlen fejjel ő is falta a képtelen lovaghistóriákat, s csak józansága mentette meg attól, hogy nem jutott hőse sorsára. Azt azonban tehetségének köszönheti, hogy kifejezést is tudott adni nagy élményének, a világ megváltozásának.

A Don Quijote talán nem ért volna meg olyan diadalmas pályát, ha nincs benne egyéb, mint tajtékzó harag a rossz irodalom s a maradiság ellen. De Cervantes bizonyít is: halhatatlan alakot teremtett, aki megmutatta, hogy a lovagi élet az ő korában már lehetetlen, a lovagi eszmény már hazugság. Olyasvalakit választ hősének, aki áldozat. Éppen ezért sajnálhatja is. Tehát míg védhetetlen csapásokat mér a lovagregényekre, melyek hősünket megkótyagosították, minden részvétével átkarolja szegény Don Quijotét, s egyúttal az olvasóban is szánalmat ébreszt. A Don Quijotét többek közt az avatja klasszikus alkotássá, hogy együttérzünk a hőssel.

Cervantes ragyogó írói képességéről az élet mély látása mellett elsősorban a történet érdekes bonyolítása tanúskodik. Attól a pillanattól kezdve, amikor a lovag először hagyja el falujának határát, hogy a nagyvilágban hírnevet szerezzen, az események valósággal kergetik egymást. Óriási körképben jelenik meg az olvasó előtt az egész akkori Spanyolország, parasztjaival és nemeseivel, papjaival, kézműveseivel, csavargóival, kocsmárosaival, gályarabjaival és katonáival. Sőt még valóságos lovag is akad, a múltnak olyan rajongója, mint Don Quijote; akár tükörben is szemlélhetné saját magát, ha nem kötné be szemét elfogultságainak fátyla. S az író mindig új környezetben mutatja meg, hogy a bekötött szemű ember sorsa csak egy lehet: beleesik a lába előtt tátongó gödörbe.

Cervantes írói képzelete minden fejezetben új kalandot eszel ki hőse számára. Egyszer a szélmalmokkal vív Don Quijote, mert hadonászó óriásokat lát bennük, máskor a csillogó borbélytányért nézi egyik ellenfele sisakjának, mert a vándorló mesterember történetesen a fejére tette, hogy az eső ellen védekezzék. A kocsma udvarán ráront az öszvérhajcsárokra, mert megérintik a vályúhoz támasztott fegyvereit, ami a lovagi szokások szerint a legnagyobb sértés. Don Quijote ugyanis a valóságra fittyet hányva azt képzeli, hogy nem útszéli kocsmában, hanem valódi kastélyban van, ahol lovaggá üttetése előtt virrasztania kell. Olvasmányaiból tudja, hogy a lovag mindig valamilyen hölgy szolgálatában küzd, tehát saját magának is ilyen eszményt választ. S mivel valódi hercegnő nem akad a közelben, képzeletével segít magán: az egyik szomszéd faluban élő parasztlányt nevezi ki szíve hölgyévé. Kötelességének tekinti, hogy szépségét ország-világ előtt hirdesse, és viadalra hívjon bárkit, aki ebben kételkednék. Természetesen hóbortjaiból temérdek félreértés és összetűzés támad. A legtöbb hatalmas verekedéssel végződik, melyekből nemegyszer jól elagyabugyálva kerül ki hősünk.

A regény egy másik halhatatlan figurával is megajándékozott bennünket. Ez Sancho Panza, a lovag fegyverhordozója, aki legalább olyan híres, mint gazdája: remekül kiegészítik egymást mint ellentétek. A sovány gebéjén poroszkáló hórihorgas Don Quijote mellett ott baktat szamárháton a jószívű, természetes eszű, számító, de ugyanakkor a lovag rögeszméjétől némileg már megérintett paraszt is. Gazdája kormányzóságot ígér neki egy majdan meghódítandó szigeten. A sors játéka, hogy egy szeszélyes herceg ötlete Sanchót csakugyan egy szigethez juttatja, ahol kormányzás közben hoz is néhány talpraesett ítéletet, de végül mégis belátja, hogy otthon a helye. S a kalandos történet végül oda kanyarodik vissza, ahonnan elindult, Don Quijote falujába. Ott hal meg a szegény, bús képű lovag, belátva élete tévelygéseit.

Kalandjai során sok baklövést követett el Don Quijote, s mégis szívünkbe zártuk. Ennek az az oka, hogy nemes és tiszta embernek ismertük meg, aki magáévá teszi a szegények és elnyomottak ügyét. A béresfiú védelmére kel, akit gazdája ütlegel; megszabadítja a gályarabokat; szerelmeséhez segíti a gazdag kérőhöz kényszerített leányt. Hogy szándéka néha balul üt ki, onnét ered – és ez a regény végső tanulsága –, hogy a jó eszme csak akkor arat diadalt, ha korszerű eszközökkel s nem magunkban küzdünk érte.

Don Quijote klasszikus történetét immár szintén klasszikussá vált átdolgozásban olvashatja a magyar ifjúság. Radnóti Miklós, a modern magyar költészet egyik legnagyobb alakja, a fasiszta téboly idején mártírhalált halt költő írta újjá Cervantes művét. Minden sorában érezni lehet azt az izgalmat, amely saját gyermekkorából menti át a jelenbe az egykori olvasmány feledhetetlen emlékét, de emellett azt az aktuális kicsengést is, amelyet a kor adott ennek a halhatatlan remekműnek, Radnóti munkájakor, a második világháború idején. Most, Don Quijote kalandos történetének új kiadásakor éppoly aktuális a cervantesi mű mondanivalója, mint bármikor s tanulságát az az ifjúság vonhatja le, amelyre Radnóti Miklós, munkájának egy-egy pillanatában, a jövőre nézve gondolt.