2

 

Miguel De Cervantes–Radnóti Miklós: Don Quijote

Ki ne ismerné Don Quijotét, a bús képű lovagot? Mulattató és tanulságos története a világirodalom legkedveltebb olvasmányai közé tartozik, ő maga pedig az a regényhős, akiről elmondhatjuk, hogy a neve fogalommá vált. Don Quijotének lenni annyit jelent, mint hóbortos fejjel olyan kalandokba bocsátkozni, amilyenektől tartózkodna az ember, ha a józan megfontolásra bízná magát. Ez a név ellenállhatatlan kacagást váltott ki több évszázad olvasóiból; fékezhetetlen örömmel, aztán elgondolkozva mulat rajta a felnőtt, de kedvence a fiataloknak is, akik számára minden korban és sok nyelven átdolgozták a hóbortos lovag történetét.

Akik még az élet kezdetén állnak, vágynak arra, hogy mielőtt felnőnének, hozzájussanak a „felnőttek” könyveihez. Ezért születnek a különféle átdolgozások, amelyek kisebb-nagyobb eltérésekkel igyekeznek egyes népszerű remekműveket könnyebb formában a fiataloknak továbbadni. Az effajta munka nem lealacsonyítja, inkább kitünteti e műveket. Azt mutatja, hogy lapjaikon az élet olyan igazságai vannak elhintve, amikről egyetlen korosztály sem mondhat le. Ez a kitüntetés jutott osztályrészül Robinsonnak, az emberi találékonyság megtestesítőjének, Gullivernek, a társadalmi jelenségek iránt annyira fogékony utazónak, Odüsszeusznak, a görögök kalandos életű hősének. Sok nevet írhatnánk még ide, s az elsők közt Don Quijotét, a manchai lovagot.

A Don Quijote írója kalandos életű spanyol nemes volt, teljes nevén Miguel de Cervantes Saavedra. Hányódásainak és irodalmi pályájának története maga is valóságos regény. Mozgalmas időben született, akkoriban, amikor Amerika felfedezése s az új világrész kizsákmányolása soha nem sejtett hatalmat adott szülőhazájának. A spanyolok ezt a hatalmat arra használták fel, hogy saját önző érdekeiket elégítsék ki. Ugyanakkor azonban nagy történelmi feladat állt előttük: megakadályozni a török hódítást, amely elárasztással fenyegette Európát. Cervantes maga is részt vett ezekben a harcokban – sőt, a híres lepantói csatában fél karját is otthagyta. De közben diákoskodott a salamancai egyetemen, kamarás volt egy bíborosnál, kalózok fogságában sínylődött évekig, majd végigpróbálta az irodalmi élet viszontagságait.

Milyen élmény indította Cervantest arra, hogy tollat fogjon, és továbbadja embertársainak, amit a világról megtudott? Egyszerűen: a világ megváltozása. Igaz, a világ évről évre változik, mégis vannak olyan korszakok, amelyekben meggyorsul a társadalmi átalakulás üteme. Ezek a történelem forradalmi korszakai, amikor az új termelőerők és a meglevő termelési viszonyok közötti ellentmondás kiéleződik. Ilyenkor egyedül forradalommal lehet legyőzni a reakciós osztályok ellenállását, amelyek a haladó társadalmi mozgalom útját állják. Cervantes kora előkészítője volt azoknak az eszméknek, törekvéseknek és társadalmi mozgalmaknak, amelyek később forradalmi úton döntötték meg a feudalizmust.

A társadalmi változások mindenkit állásfoglalásra kényszerítenek. A régi világgal együtt pusztul az, aki a régi mellé áll, ahelyett hogy az új megszületését segítené elő. Képzeljünk el például egy XVI. századbeli embert, aki nem akar hallani arról, ami körülötte történik, mert lelkét bűvöletben tartják a régi lovagvilág kalandos történetei. Csupa olyasmi, ami csak arra alkalmas, hogy szemfényvesztő csillogással elkápráztassa olvasóját, és a benne élő nyugtalan tettvágyat és tetterőt hamis mederbe terelje. Az ilyen ember álmodozó lesz, inkább hisz a képzeletében élő délibáboknak, mint az őt körülvevő valóságnak. Hajlamos arra, hogy avult eszményekért küzdjön, és soha nem fedezi fel életének félszeg, mások számára mulattató, de alapjában véve menthetetlen tragikumát.

Ilyen hőst rajzolt meg Cervantes Don Quijote alakjában, Don Quijote a rossz irodalom áldozata. Ez ellen az irodalom ellen az akkori idők ponyvája, a légből kapott és valóságtól idegen lovagregények ellen indított hadjáratot Cervantes. Fegyvere a gúny: a leghatásosabb szellemi harci eszközök egyike. Nem ő fedezte fel ezt a fegyvert, de kevesen vannak a világirodalomban, akik olyan remekül forgatták, mint Cervantes. Valószínűleg saját eszmélésének története is ott lappang a regényben. Éretlen fejjel ő is falta a képtelen lovaghistóriákat, s csak józansága mentette meg attól, hogy nem jutott hőse sorsára. Azt azonban tehetségének köszönheti, hogy kifejezést is tudott adni nagy élményének, a világ megváltozásának.

A Don Quijote talán nem ért volna meg olyan diadalmas pályát, ha nincs benne egyéb, mint tajtékzó harag a rossz irodalom s a maradiság ellen. De Cervantes bizonyít is: halhatatlan alakot teremtett, aki megmutatta, hogy a lovagi élet az ő korában már lehetetlen, a lovagi eszmény már hazugság. Olyasvalakit választ hősének, aki áldozat. Éppen ezért sajnálhatja is. Tehát míg védhetetlen csapásokat mér a lovagregényekre, melyek hősünket megkótyagosították, minden részvétével átkarolja szegény Don Quijotét, s egyúttal az olvasóban is szánalmat ébreszt. A Don Quijotét többek közt az avatja klasszikus alkotássá, hogy együttérzünk a hőssel.

Cervantes ragyogó írói képességéről az élet mély látása mellett elsősorban a történet érdekes bonyolítása tanúskodik. Attól a pillanattól kezdve, amikor a lovag először hagyja el falujának határát, hogy a nagyvilágban hírnevet szerezzen, az események valósággal kergetik egymást. Óriási körképben jelenik meg az olvasó előtt az egész akkori Spanyolország, parasztjaival és nemeseivel, papjaival, kézműveseivel, csavargóival, kocsmárosaival, gályarabjaival és katonáival. Sőt még valóságos lovag is akad, a múltnak olyan rajongója, mint Don Quijote; akár tükörben is szemlélhetné saját magát, ha nem kötné be szemét elfogultságainak fátyla. S az író mindig új környezetben mutatja meg, hogy a bekötött szemű ember sorsa csak egy lehet: beleesik a lába előtt tátongó gödörbe.

Cervantes írói képzelete minden fejezetben új kalandot eszel ki hőse számára. Egyszer a szélmalmokkal vív Don Quijote, mert hadonászó óriásokat lát bennük, máskor a csillogó borbélytányért nézi egyik ellenfele sisakjának, mert a vándorló mesterember történetesen a fejére tette, hogy az eső ellen védekezzék. A kocsma udvarán ráront az öszvérhajcsárokra, mert megérintik a vályúhoz támasztott fegyvereit, ami a lovagi szokások szerint a legnagyobb sértés. Don Quijote ugyanis a valóságra fittyet hányva azt képzeli, hogy nem útszéli kocsmában, hanem valódi kastélyban van, ahol lovaggá üttetése előtt virrasztania kell. Olvasmányaiból tudja, hogy a lovag mindig valamilyen hölgy szolgálatában küzd, tehát saját magának is ilyen eszményt választ. S mivel valódi hercegnő nem akad a közelben, képzeletével segít magán: az egyik szomszéd faluban élő parasztlányt nevezi ki szíve hölgyévé. Kötelességének tekinti, hogy szépségét ország-világ előtt hirdesse, és viadalra hívjon bárkit, aki ebben kételkednék. Természetesen hóbortjaiból temérdek félreértés és összetűzés támad. A legtöbb hatalmas verekedéssel végződik, melyekből nemegyszer jól elagyabugyálva kerül ki hősünk.

A regény egy másik halhatatlan figurával is megajándékozott bennünket. Ez Sancho Panza, a lovag fegyverhordozója, aki legalább olyan híres, mint gazdája: remekül kiegészítik egymást mint ellentétek. A sovány gebéjén poroszkáló hórihorgas Don Quijote mellett ott baktat szamárháton a jószívű, természetes eszű, számító, de ugyanakkor a lovag rögeszméjétől némileg már megérintett paraszt is. Gazdája kormányzóságot ígér neki egy majdan meghódítandó szigeten. A sors játéka, hogy egy szeszélyes herceg ötlete Sanchót csakugyan egy szigethez juttatja, ahol kormányzás közben hoz is néhány talpraesett ítéletet, de végül mégis belátja, hogy otthon a helye. S a kalandos történet végül oda kanyarodik vissza, ahonnan elindult, Don Quijote falujába. Ott hal meg a szegény, bús képű lovag, belátva élete tévelygéseit.

Kalandjai során sok baklövést követett el Don Quijote, s mégis szívünkbe zártuk. Ennek az az oka, hogy nemes és tiszta embernek ismertük meg, aki magáévá teszi a szegények és elnyomottak ügyét. A béresfiú védelmére kel, akit gazdája ütlegel; megszabadítja a gályarabokat; szerelmeséhez segíti a gazdag kérőhöz kényszerített leányt. Hogy szándéka néha balul üt ki, onnét ered – és ez a regény végső tanulsága –, hogy a jó eszme csak akkor arat diadalt, ha korszerű eszközökkel s nem magunkban küzdünk érte.

Don Quijote klasszikus történetét immár szintén klasszikussá vált átdolgozásban olvashatja a magyar ifjúság. Radnóti Miklós, a modern magyar költészet egyik legnagyobb alakja, a fasiszta téboly idején mártírhalált halt költő írta újjá Cervantes művét. Minden sorában érezni lehet azt az izgalmat, amely saját gyermekkorából menti át a jelenbe az egykori olvasmány feledhetetlen emlékét, de emellett azt az aktuális kicsengést is, amelyet a kor adott ennek a halhatatlan remekműnek, Radnóti munkájakor, a második világháború idején. Most, Don Quijote kalandos történetének új kiadásakor éppoly aktuális a cervantesi mű mondanivalója, mint bármikor s tanulságát az az ifjúság vonhatja le, amelyre Radnóti Miklós, munkájának egy-egy pillanatában, a jövőre nézve gondolt.

 

Alphonse Daudet: Tartarin Afrikában

Tartarin de Tarascon neve, ha francia ember hallja, éppúgy cseng a fülében, mintha előttünk valaki a nagyotmondó Háry Jánost említi. De amíg Garay János hőse megmaradt a hazai dicsőség keretei közt, Tartarinnak az a szerencse jutott osztályrészül, hogy a világ minden részén ismerik kalandjait, alakja pedig fogalommá vált. Nem pusztán híres regény hírhedett hőseként vonult he a köztudatba, hanem egyúttal megszemélyesítője is lett egy örök típusnak: az ő alakjában öltött újra testet a kérkedő hős alakja.

1840 és 1897: ez a két évszám fogja közre Tartarin írójának, Daudet-nak az életét. Szülei nem sokáig támogatták, s egész fiatalon már a maga erejére volt utalva. Kenyérkereső útján először tanítóként indult el: olyan tapasztalatai lehettek, mint a mi Gárdonyi Gézánknak, akihez sok vonásban hasonlít, s akinek Lámpás című regénye ugyancsak egy kezdő tanító küzdelmes életével foglalkozik. Sokáig éltek elevenen benne a hajdani sérelmek és szenvedések, bár azoknak köszönhette, hogy Párizsba ment – írónak. Párizsban végigpróbálta a bohémélet minden viszontagságát, míg végre feltűnt verseskötetével és cikkeivel, amelyekben a „vidék koldusainak” – a tanítóknak – szomorú sorsát ábrázolja. Közben egyre szívesebben látott vendége a nagy lapok és folyóiratok irodalmi hasábjainak. De az igazi népszerűséget regényei és elbeszélései szerzik meg Daudet-nak.

Tartarin figurájában halhatatlan hőst teremtett meg, azt a hazudozó, délibábokban, a kispolgári étet pocsolyájában elmerülő típust, akinek pusztán szájhősködésre futja az erejéből, mert a tett már nincs ínyére. Tulajdonképpen nem ellenszenves figura, de csapongó fantáziájának hazugságtornyain, az olvasó derűs szórakozása közepette, mégiscsak szánalmas báb, nevetséges, gyáva és tehetetlen.

Hogyan igyekszik hát Daudet valamennyire menteni hősét? Semmi esetre sem erkölcsileg, hanem egyszerűen az ábrázolás eszközeivel. Mert neki mint írónak aligha lehetett célja, hogy egy terjedelmes műben elvetemültnek mutassa hősét, akinek kalandjai számára szeretné a regény tovapergő bonyodalmában olvasói érdeklődését megnyerni. Azonkívül fájt is volna neki szűkebb hazájának gyermekeire – a délfranciákra – teljesen elmarasztaló ítéletet mondani. Daudet reménykedik abban, hogy a kritika, amelyet alkalmaz, talán hozzásegíti honfitársait az önbírálathoz. Hitte, hogy művének, túl a kacagtatáson, eszméltető hatása is lesz. Hasonló célja volt ezzel, mint egykor Cervantesnak, aki a Don Quijote megírásától a korabeli nagy „nemzeti” hibák, a hősködés és lovagkultusz betegségének gyógyulását remélte.

Cervantes példája nem véletlen. Maga Daudet – Tartarint elemezve – szintén rá hivatkozik. Csakhogy amíg a spanyol szerzőnél a bús képű, ábrándos lovag és tenyeres-talpas, józan fegyverhordozója két különálló személy, addig Daudet egy testben szállásolta el Tartarin-Quijotét és Tartarin-Sanchót. Egyiknek vágya az örök dicsőség, a másik azonban megelégedne a tarasconi tollas dunyhával és a csokoládéval, amit a szolgáló melegen tesz asztalára. Az eredmény: mind a kettő győz a maga módján. Ha nem is az egész világ előtt, de legalább Tarasconban a nagy tettek nimbusza övezi Quijotét, közben pedig Sanchónak sem kell túlságos áldozatot hoznia: nem kerül soha szembe igazi vad oroszlánnal.

Cervantes és Daudet abban is megegyeznek, hogy mindketten nagy társadalmi változások előestéjén teremtették meg világraszóló hőseiket. Don Quijote a haldokló feudális eszmény utolsó nagy képviselője. Ugyanakkor, amikor a lovagok már csak arra használták fegyvereiket, hogy gyanútlan járókelőket támadjanak meg, vagy békés karavánokat fosszanak ki, a bús képű lovag még szélmalmokkal hadakozik, és képzeletbeli várkisasszonyokért emel pajzsot. Tartarin hasonló álomvilágban él. Úgy érzi, kora alkalmatlan arra, hogy nagy tetteket hajtson végre a kiváló ember. Ő mégis mindent megtesz, hogy ezeket az akadályokat áttörje, és megjelenjen a tettek mezején. Így keveredik bele a csalásnak és öncsalásnak abba a bonyolult hálójába, amely rendkívül jellemző a kispolgárra. A „hősi” feladatok szüntelen hangsúlyozása pusztán arra való, hogy elterelje a figyelmet a tényleges, a valódi munkát és odaadást kívánó feladatok elől. Munka helyett sokkal érdekesebbnek találja, hogy hazudozzon. A mindent elsodró szóáradat vagy a rejtélyes hallgatás nem engedi, hogy akár maga, akár csodálói feltegyék a józan ész kétkedő kérdéseit. Tartarinnak egyetlen bírálója a valóság, de az könyörtelen.

Tartarin de Tarascon megjelenése óta állandóan időszerű alakja a világirodalomnak. Szórakoztató és ugyanakkor komoly gondolatokat ébresztő olvasmány ez a mű, amelyből a magyar ifjúság kétféle hasznot is húzhat. Először éles karikatúrában ismerheti meg azt a polgári világot, amelynek életeleme a felelőtlen szó és a kétes kimenetelű kaland, másodszor levonhatja azt a következtetést, hogy szónak és tettnek mindig fednie kell egymást, különben a nevetségesség lángjai égetik el az áldozatot. Ezt példázza Cervantes, Rabelais, Gogol, Szaltikov-Scsedrin és nem utolsósorban Daudet.

 

Sinka István: Végy karodra, idő

A harmincas évek falukutató írásaival, a Viharsarokkal (Féja Géza), A néma forradalommal (Kovács Imre), a Puszták népével és a Lélek és kenyérrel (Illyés Gyula), a Baranyai utazással (Kodolányi János) a Kiskunhalommal (Nagy Lajos), a Cifra nyomorúsággal (Szabó Zoltán), vagy Erdei Ferenc és Darvas József idevágó könyveivel megkezdődött Magyarország felfedezése, azaz közelebbről: annak a hárommilliós, földetlen szegényparaszti tömegnek számbavétele, mely az ideig fehér folt volt társadalmunk térképén, ha lehet „fehér foltnak” nevezni azt a sárba, grófi és püspöki uradalmak földes cselédszobáiba szorított életformát, amit a félfeudális rend, mint kutya nyakába a koloncot, a hárommillióéba akasztott.

A szépirodalom előbb kezdte: Móricz mögött már művek sorozata, Erdélyi József mögött is tíz év (a Lovaspóló a Vérmezőn fehér dresszes balkáni angoljainak felszisszenéseitől kísérve), Illyés – Párizsból hazatérve – mintha elfelejtette volna a Tristan Tzara és Cocteau iskolájában tanultakat, első verskötetében már egy öregbérest választ verse alanyául: „Porhanyó kenyerem kiszítta a nap” – üti le az első hangokat; Kodolányi novellában és drámában fekete tussal rajzol erre a fehér foltra. Megszólal Szabó Pál és Veres Péter – félelmetes zenekar van együtt.

Ekkor bukkan fel először a bihari fekete bojtár (ahogy magát nevezte), Sinka István neve.

 

Nagyanyáim s a szépanyáim lelke dalolt nekem a pusztán, hogy keljek fel a virágok közül, s induljak el e dalok jussán; hagyjam magára a nyájat, mert felőlem az rendeltetett, hogy vihar fújja meg a számat.

 

– írja a Vád mottójában (ezt a kötetét megelőzte egy teljesen elfelejtett korábbi gyűjteménye, a Himnuszok Kelet kapujában című – teli szabad verssel), s valóban: a rámért sors méltó viselője lett Sinka. Verseiben egy olyan réteg áramlik be irodalmunkba, szinte a föld alól, akiről Sinka előtt senkinek nem volt szava. Az ő pusztai emberei: bivalyosok, hajcsárok, juhászok nem idilli zsánerképeket hoznak magukkal – mint még Petőfinél is –; keserű szavakkal, kisemmizett fekete sorsukkal jönnek, akik téli harmaton fekvő éhes társukat szószólónak szemelték ki maguk közül:

 

…mentünk a puszta fele apám után valahová apáink nyomain. Azok aludtak ott vak szemekkel, szorított fogakkal, hol elnyelte őket jeltelen a mélység és a szolgaság… (Pásztorének)

 

Mint a költő apját is, aki „ritkán jött haza, hogy bőrszagú bundájába beleöleljen”. S akinek ugyanaz lett a sorsa, mint a Sinka-ősöké és Sinka hősöké:

 

…fellázadt, indulata hömpölygött, mint az árvíz, de megmérte magát, hova fordulni nem volt, s így Bihar csendjibe lassan elsüllyedt… (Pásztorének)

 

Sinka fellépésekor magas árfolyama volt a népből jött tehetségnek: Erdélyi József – noha Babitscsal nagy ellentétben volt, többféleképpen is – Baumgarten-díjat kapott; Sértő Kálmánt, ezt a tragikus sorsú és torzóban maradt művű baranyai parasztfiút Hatvany Lajos és Schöpflin Aladár fedezte fel; Sinkának a népiesek két fő teoretikusa: Féja Géza és Németh László jutott – mindketten az áldatlan népi-urbánus vita céltáblájának közepébe helyezték nevét, Babitsé helyére.

De sem Sinka István, sem Babits művének nincs köze a hajdani összehasonlításokhoz: mindketten más-más röppályát futottak be; nem szégyene Sinkának, hogy az övé kisebbet. Az sem akármilyen.

Ezek a pályakezdő motívumok látszólag nem kötődnek a jelen kötet megítéléséhez, de a Végy karodra, idő válogatás, méghozzá egy, az irodalmi tudatból majdnem teljesen kiesett élő költő művéből, tehát a kezünkben levő versek előéletével is kellett valamelyest foglalkoznunk. Mert Sinka – nehezen állapítható meg ma már, hogy miért – 1944 óta nem jelent meg (azaz 1946-ig néhány verse a hajdani parasztpárt lapjában; négy oldalt szentelt neki Sőtér a Négy nemzedékben – de a Hét évszázad egyik kiadása sem vesz róla tudomást, Vargha Balázs Mai magyar költőkje sem), noha távolról sem volt olyan exponált a háborús évek ideológiájában, mint mestere, Erdélyi, aki egy formálisnak mondható megkövetéssel jóval előbb visszatért az irodalmi életbe. Sinka semmilyen tekintetben nem volt úgy lázadó, mint Erdélyi, a Farkasverem, a Fekete-Körös, a Lovaspóló a Vérmezőn költője; a fellépés idejét tekintve is forradalmibb Erdélyi szerepe modern költészetünkben (nyilvánvaló a hatása Erdélyinek nemcsak József Attilára, Illyésre, Jankovichon át Simon Istvánig, hanem az öreg Babitsra is) – Sinka általában nem a lázadásnak, hanem a panasznak ad hangot. Mint ahogy nincstelenjei sem lázadnak.

 

…mennek. Hallgatják a havon muzsikáját a négy keréknek. Utánuk szikrát vét a hold… Lengj nekik zászló, mutasd az utat szebb tájakra, mert nyugalmuk nincsen… Csak holló száll utánuk, vagy csendőr kutat. – Szomorú ujjam babrál a fakilincsen, az eget nézem, a felnyilló lyukat, hogy hova mennek mégis, boldog Isten. (Pusztai költözők)

 

Még egy felkiáltójel sem a vers végén. De: Sinka így hiteles, ez a Juhász Gyula-i mély hangszerelés jellemző minden sorára. Ha – ritkán – pusztai idillt állít elénk, vagy pusztai örömtüzeket gyújt, annak is keserű kórófüstszaga van; ha egy bojtár társának „nagy kedvét” írja, csak azért van az, mert hőse „ingyen szilkét” talált a legeletlen fűben. De alap-mondanivalója: panasz, panasz, panasz, még ha kötetének a Vád címet adta is. Egész költészete tudósítás a „föld alatti” Biharból, keserves paraszt-orpheuszi hangokon, s azon a szinten, amit a másik tájról, Tolnából Illyés költői vádiratnak tekinthető műve, a Puszták népe fémjelez.

A mintegy háromszáz oldalnyi válogatásnak fele a korábbi kötetek anyagából, másik fele a húsz hallgató évéből áll össze. Legszebb (s legterjedelmesebb) verséből, a Pásztorénekből csak szemelvényeket közöl most Sinka; nyilván a kötetre szánt kötött terjedelem miatt. Nagyvonalúbb (mert indokolt!) kiadói gesztus kellett volna, hogy a Vádból több vers – a teljes Pásztorénekkel – kerülhessen be; a Himnuszok Kelet kapujában is bővebb válogatást érdemelt volna. Sok jelentős vers rekedt kívül így a válogatásból, bár igaz, hogy a Hontalanok útján néhol egyhangú balladáiból több van a kelleténél. A „hallgató időszak” örvendetesen megújította Sinka költészetét: a magaismétlés veszélyein túl van láthatólag (annak idején a Hontalanok útján látszott végleg megrekedt útnak), egyszerűbb a hangja és tágult a horizontja. A Véres Párcium, a Lovasok opál mezőkön, az Új alma nő a fán s még sok új verse a tanú erre. Hogy mennyire kinőtt a maga prófétaságának romantikájából, talán a Lovasok opál mezőkönben látható legjobban: a régi sinkai stílusjegyek megtartásával magasabb nézőpontról lát, a tájköltészetből magasabb pontra lépve, ami – ha közhellyé degradálódott is ez a szó: egyetemesebb. Tökéletesebb nem lehet se curriculum vitae, se vers; pontos, mint Arany vagy József Attila, s ebben a telitalálatban – ha merész állításnak is látszik – az ő mércéjükkel mérhető:

 

Jó lovasok voltunk, világgá vágtattunk s nem a távolság, ó! az élet fogyott el: nyarunk eltűnt, és most üresen kong az ég, és aszály van, szomjúság és kiszáradt kút. Opál mező, ó! bársony, nesztelen! És szárnya-nőtt lovasok tízen – És e tíz lovas után hiába nyill a szem. Emlékük öleli ibolya-messzi valahol, s a vén boltozat alatt útjaikon kék bimbónyáj legel. És zúg a szél, az ekhó, az esti mező, az opál… És egy lovas maradt csak, ki éjjel is lát és éjjel is énekel. Tizenegy lovas, hol találod a nevük? Vágtatnak a gyémánt éjszakában s az ősz nagy lelke együtt vágtat velük.

 

Rab Zsuzsa: Sárkányölő

Rab Zsuzsa nevét – több mint tíz évvel ezelőtt – Csehov-fordításaiból ismerte meg a céhen belüli szűkebb irodalmi közvélemény; akkor egy csapásra a legjobb orosz prózafordítók: Áprily, Makai Imre és Szőllősy Klára közé rangsorolták. De a prózafordítást, az említettek magas művészi színvonalán is, a mesterségek közé utasítja az írócéh: a valóságos, azaz nem címzetes írórangot legalább versfordítással kell bizonyítani. Hogy csak az orosz fordítóknál maradjunk: Áprily egy gazdag (és népszerű) költői mű sáncai mögött kezdte Turgenyev-sorozatát – Rab Zsuzsának tehát többszörösen nehéz bizonyítási próbákat kellett kiállnia.

Az orosz költészet nagy neveit: Puskint, Lermontovot, Tyutcsevet (utóbbit remek kötettel Szabó Lőrinc) s Majakovszkijt is közvetítő nyelvekből vagy nyers szövegek alapján fordították magyarra sokáig. Néhány kivételesen eredetiből fordított verses műre emlékszünk csak abból az időből: Áprily Anyeginjére és Fodor András Ruszlán és Ludmillájára; Majakovszkij – Szabó Lőrinc és Képes Géza kivételével – rosszul működő fordítókombájnok kerekei alá került, s törődött-zúzódott össze, olyannyira, hogy a mai napig se heverte ki „sebeit”. Rab Zsuzsa volt műfordítóink közül az első, aki eredetiből, az eredeti rangján kezdte átemelni irodalmunkba az orosz líra gyöngyszemeit; ma, a Sárkányölő olvasásakor már mondhatjuk: egy nem akármilyen kazettára valót.

És mindjárt Jeszenyinnel kezdte! A század talán legnagyobb orosz költőjének addig csak legendáját és egy versét (A kutya) ismertük Képes Géza hűtlenül-szép fordításában; tulajdonképpen hazájában is csak az ötvenes évek elején, negyedszázaddal tragikus halála után, önként választott halálát és a halála után támadt jeszenyinizmust megbocsátva kezdték újra kiadni.

Sokak bizalmatlankodtak Rab Zsuzsa vállalkozása előtt: fordíthatja-e jól nő ezt a garázda-nyers-férfias költőt? De már az első darabok elhallgattatták a kételkedőket, a Bokraink közt remek első strófája:

 

Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda, zizegő, szép zabkéve hajadról nem álmodom többé már soha.

 

Vas István híres szerelmes antológiájának, a Vallomásnak egyik legtöbbet idézett szakasza lett; ezt a verset a sok kiadáson kívül szinte hetente hallhattuk a rádió versösszeállításaiban, sőt két műsor közti egyperces szüneteiben is. És az első Jeszenyint több mint száz követte: egy önálló Rab Zsuzsa-féle Jeszenyin kötetben (A Világirodalom Gyöngyszemei) és két más Jeszenyin-válogatásban. A Sárkányölő mintegy negyedét foglalja magában e fordításoknak – véleményünk szerint még ha aránytalan is lett volna, többet kellett volna idemarkolni a remek Jeszenyin-anyagból (de persze az itt szereplők a legjelentősebb darabok; az olvasónak nem lehet hiányérzete így se a most látott Jeszenyin-kép kapcsán).

Ennyit a Sárkányölő előzményeiről, azaz pontosabban: Rab Zsuzsa „pályakezdéséről”. Azóta Fodor András Nyekraszovja, Lator László Lermontovja és Blokja már más méltó, oroszul tudó költő-fordítókról is tanúskodik, de nagy úttörő érdeme Rab Zsuzsának, hogy elsőként vágott neki ennek a fehér foltokkal teli, feltérképezetlen birodalomnak.

Azonban a Sárkányölőben ez a térképezés nem az orosz líra teljes feltárását tűzte maga elé célul; könyve előszavában értésünkre adja Rab Zsuzsa, hogy legkedvesebb orosz költői neki legkedvesebb verseit akarta ideválogatni és fordítani. Lermontov, Nyekraszov, Tyutcsev és Blok neve elő se fordul itt, mivel másutt, jó helyeken, megtalálhatók. Inkább az a törekvés vezette, hogy néhány ismeretlen vagy méltatlanul elfelejtett arcot – ha csak jelzésképpen is – fölmutasson a sokárnyalatú orosz költészet századaiból.

Óegyházi verses szövegekre nyílnak az első lapok, a pravoszláv vallásos költészet néhány időtálló remekére. Az itt szereplő versek olvastán sajnálattal regisztrálhatjuk, hogy a Dimitrij herceg látomása vagy a Sárkányölő keletkezésének idejéből nekünk alig van költői emlékünk. Rab Zsuzsa mégis az Ómagyar Mária-siralom hangjához (s Szenci Molnár Albert és Kecskeméti Vég Mihály zsoltárfordításaihoz) tudta idomítani hangját, persze megőrizve a pravoszláv vallási háttér sajátos stílusjegyeit. Idézetül ellenállhatatlanul idekívánkozik a kötet címadó versének, a Sárkányölőnek eredetivel felérő teljes szövege:

 

Sárkányölő Szent György, segélj meg minket! Segélj meg minket! Hőköltesd meg, Szent György, ellenségeinket! Ellenségeinket! Ki a fene sárkányt magad ledöfted, magad ledöfted: Szorongatóinktól szabadíts minket! Szabadíts minket! Mint te pogány cártól, mink is gyötretünk, mink is gyötretünk – Lándzsavető Szent György, nézz ránk, légy velünk! Nézz ránk, légy velünk! Fenekszik ránk sárkány, lángfúvó féreg, lángfúvó féreg – Háborúságunkban, Szent György segélj meg! Szent György, segélj meg!

 

Érdemes további nagy vállalkozás lenne ebből a régi orosz nyelvű költészetből egy nagyobb válogatás Rab Zsuzsától.

Nagy teret foglal (s nem érdemtelenül) a népköltés bemutatása; tulajdonképpen az Ékes fehér hattyú legszebb darabjait mentette át ide Rab Zsuzsa. E rész a Szadko című bilinával (az is sajnálatos, hogy ez az egyetlen bilina a kötetben) kezdődik, ezt a kozák dalok követik, majd balladák, szerelmes énekek. Itt is megtalálta Rab Zsuzsa a legmegfelelőbb hangot: balladáinkét, népi líránkét – mindegyiket a maga helyén. Nem szépre kerekített versek ezek; ha kellett, az eredeti tökéletlen rím- és ritmusgöröngyeit is átvette Rab Zsuzsa; így hiteles a nem-költő költők magas rendű költészete. Néhány sor Sztyenka Rázin sólymairól:

 

A Kamisinka folyón, ama zúgva szaladón két ladik száll sebesen, fegyverekkel tüskösen, ugyan ékes, ugyan díszes az a két ladik. Kopják, lobogók sűrűje, akár erdő sűrűje, evezőnél legények, dali fiak, vitézek, dali fiak, merészek, doni kozák legények. Bársony tetejű a kerek coboly sapkájok, veres selyem bélű a szürke kaftánjok, asztrahányi szép selyemöv a derekukon gyapju harisnyájuk fonata finom, sárga szattyán sarkos csizma van a lábukon. (Az asztrahányi gubernátor elveszejtése)

 

Néhány sor a zárdakapuban táncoló fiatal apáca verséből – a rabsors mélyről fölszakadó keservének sötét villámú panaszából:

 

Szép deli apáca, záporoz a könnye, ej-haja, dini-dan, záporoz a könnye, főkötőjét leszaggatja, csuháját a gyöpre, ej-haja, dini-dan, csuháját a gyöpre! Égj üszöggé, kamorám, szakadj össze, zárda, ej-haja, duni-dan, szakadj össze, zárda. (A fiatal apáca)

 

Az alábbi hétsoros a fára festett ikonokat és Brueghel képeit mossa egybe az olvasó előtt:

 

Hála neked, Isten: immár learattunk, kepéket is raktunk, be is takarodtunk. Asztag a szérün, rozs a kamorában, lepényke a tálban. (Hála neked, Isten)

 

Az egész népköltési rész, noha sok helyet kapott a kötetben, azt sugallja, még kellett volna belőle: nyelvi, ritmikai, tartalmi elemei – bár tulajdon népköltészetünkhöz hasonlítottuk előbb – izgatóan új versélményt jelentenek. De tudjuk, egy kötetnek terjedelmi kötöttségei is vannak.

A népköltés után századokat ugrott át Rab Zsuzsa, ennek okát is elmagyarázza az előszóban: jellegtelennek találta a Puskin előtti költészetet.

Néhány nevet mutat csak fel – jelzésként – a Puskin előtti időből: Szumarokovot (Juhász Ferencre emlékeztető szófűzéseivel: „szivárvány-ékes-csilla-lenge-dús-pej”, „opál-áfonyarőten”, „sós-keser-kék” – s romantikus hangszerelésű versben), Gyerzsavint, Karamzint, Zsukovszkijt, Davidovot, Panajevet – a hat költő összesen hét verssel. Puskin is csak hárommal szerepel. Kolcov és Polonszkij (Puskint követve) eggyel.

Fet az első költő (az öreg Tolsztoj rokonnak-barátnak-utókornak kötelező olvasmányul hagyja Fet verseit), akinek portréja van: hét vers. Ő már Kosztolányinak is szemébe tűnt – érthetően. A Sárkányölő modern részében szereplő Vinokurovon jól felismerhető Fet hatása, hangban és a mindennapokból eredő témaválasztásokban. Ha magyar megfelelőt keresnénk Fet mellé társul, Reviczkyre gondolnánk:

 

Ó, meddig kell nekem némán vergődni érted, idézni szép szemed, mely rám csak néha tévedt, s ujjamtól zizzenő hajad hűs erdejét, emléked híva, majd rebbentve szerteszét. Meddig vergődni még; az irgalmas sötétben elrejtve, hogy pirít a bosszúság s a szégyen; igéző titkokat kutatva ostobán, kapkodni lázasan egy tűnt igéd után; mormolni százszor egy rég elhalt párbeszédet, enyhíteni egy szón, mely egyszer fájt tenéked; s leintve részegen a hűvös ész szavát, neveddel verni fel a néma éjszakát! (Ó, meddig)

 

Egy másik Fet-vers itt következő strófája pedig akár Dsidáé is lehetne:

 

A fecsketorkokon elhalt a csepp harang, aznap szitakötők ragyogva nem cikáztak, borzongva üldögélt a sok begyesgalamb, s a víg madárzsivajt felitták mind a hársak. (Ne kérdezd, kedvesem)

 

Fet után Szlucsevszkij, Annyenszkij, Gorkij, Gippius, egy-egy vers – ők is csak jelzések. Ezután Bunyin-versek: hat remek. Bunyint általában – kisregényéért kapott Nobel-díja után – mint prózaírót tartja nyilván a világ irodalmi tudata, pedig elsősorban költő volt. Nehezen lehetne találni sötétebb és pontosabb lírai dokumentumokat a hazájától távol élő költő lelkiállapotának kifejezésére:

 

Álltam a szigeten, néztem hosszan a tengert, aztán a nyaktörő, meszes fehér utat: gyöngyszín sziklák között, vad tájakon tekergett. Ott mentek, mentek ők, vitték málhájukat. És kolompjuk zenélt, rekedten, együtemre, és ráeszméltetett; ez nem hazai föld. S akkor az ősi, vad, kietlen ország lelke rokon lett hirtelen, s lelkembe átömölt. (Öszvérek)

 

Brjuszov két verset kap, a kissé unalmas Brjuszov-képtől elütőt, a Lermontov arcképéhez és az Este úton címűt.

Kuzmin talán először jelent meg magyarul: századvégi zsánerképe Pétervárról érdektelen, de az utána következő Hlebnyikov (egy verssel) s főleg Hodaszevics (hárommal) újra aranymezőket sejtet. Ők anyanyelvükön is új költők, most kezdik kiadni őket. Ehrenburg önéletrajzából értesülünk csak a nevükről; Hodaszevics fehér foltját berajzolni ezen a térképen nagy öröm lehetett a fordítónak, mert az olvasónak az.

 

Mentek, a tél lucskos haván át, – a nő batyut vitt, férje ládát – a párizsi pocsolya-tenger tükörparkettjén: asszony, ember. Követtem őket jó sokáig. Elérkeztek az állomásig. Nem szólt az egyik, sem a másik. De mit is mondhattak, barátom? Kézben batyu, láda a vállon… Négy cipő bukdos át a sáron. (Mentek)

 

A sokat vitatott, támadott és tisztelt Ahmatova itt szereplő hat verse olvastán nem érti az olvasó, hol található ezen a költészeten támadási felület. Feltehetően tendenciózus Rab Zsuzsa Ahmatova-válogatása: főleg szerelmes verseket fordít, leheletfinom rajzokat. Szép versek, szép fordítások, bár az Ahmatova-legendát nem igazolják úgy, mint Jeszenyin versei Jeszenyinét – talán egy nagyobb válogatás kibontaná az Ahmatova-titkot.

Ahmatova után a másik sokat vitatott: Paszternak (két vers), Paszternak után Mandelstam, a tragikus sorsúak láncolatából. Sajnáljuk, hogy csak két verssel ő is. (Az utóbbi időben Paszternak kezd ismert lenni nálunk, elsősorban Illyés, Fodor András és Pór Judit fordításából. Nagyon elkelne egy Paszternak-válogatott kötet, mert a Gömöri–Sulyok-féle vállalkozás nem üti meg a kívánt mértéket.) Mint az Ahmatova fölötti vitát, Mandelstam ismeretlenségben hagyását sem tudjuk felfogni, egy nagy és minél több olvasó kezébe kívánkozó költészetet jelez már a Sárkányölőben közölt két vers is, különösen a Sófényű csillagok.

Cvetajeva! Nemrég jelent meg magyarul válogatott kötete – az egész kötet Rab Zsuzsa fordításában; tizenkét verset emel át belőlük a Sárkányölőbe. Ő is „most fölfedezett”, nemcsak magyarul, de oroszul is. Különös, nyugtalan, erőteljes költő (ha utóbbi jelző mellékíz nélkül alkalmazható költőnőre), szűkszavú és képgazdag egyszerre.

 

Bögölyrajok, felhőznek az álmos kedvű gebékre, és lángpiros kalugai ing hólyagzik a szélbe, és fürj kiált, és nagy kerek ég homorul rám, és árad a rozs-hullámra harangszó-hullám, és lomha beszéd, hogy: így meg úgy, az a német, és messze gyalult fakereszt sáfrányszine éget, és édes hőség dárdáz fénysugarakkal, és újra neved – zeng, mint ez a szó zeng: angyal. (És újra neved)

 

Cvetajevát a sok első klasszisú fordítás fölé emeli még Rab Zsuzsa; érezni hogy az előszóban jelzett „legkedvesebb orosz költőim” leírásakor elsősorban Cvetajevára gondolt – az utóbbi időben olvashatott eredeti versei is (az utánzás gyanúja nélkül) Cvetajeva rokonságáról árulkodnak.

Majakovszkij – egy vers – ez először szerepel magyarul: a fiatal Majakovszkij indulata süt ki a kemény sorokból.

Miután minden eddig szereplő költőt megemlítettünk, Ivanov Peterhof című versét is megemlítjük – nem különös.

Annál inkább az őt követő Jeszenyin: huszonhat vers (kár, hogy nem több), a korábbi Rab Zsuzsa-féle fordítások közt néhány új, köztük különösen a Falusi szertartáskönyv jelentős. Sorolhatnánk, hogy mit hiányolunk az ismert darabokból, de ez is nyilván terjedelemprobléma volt; hogy őszinték legyünk: Jeszenyin minden arcvonása, minden mozdulata, minden hangszíne megtalálható itt. Óegyházi, népköltési, Fet, Bunyin, Mandelstam, Hodaszevics, Cvetajeva, Vinokurov és Voznyeszenszkij remeklései közt, azt hisszük, mégis Jeszenyinben van a legtöbb. Hiszen ezek a Jeszenyinek már tulajdonképpen magyar versekké váltak, azt hihetjük, Kékség című versében valahol a mi vidékünkön lovagol a költő, mondjuk a téli Alföldön. Jeszenyin ilyen színvonalú fordítása csak annak sikerülhet, aki nemcsak a nyelvet és a verset érti és érzi, de érti és érzi a tájakat is, a magyart vagy az oroszt. A költő és fordító összetalálkozását pedig akkor érti meg igazán az olvasó, ha például elindul Pápáról, a városból kikanyargó Bakony-ér partján a messzi Bakony felé: a város alatt régi vízimalmok állnak elébe, beomlott vagy omlani készülő tetejük füzek árnyékában; a réteken nyírfák futnak át – mint Jeszenyin verseiben is. Tehát nemcsak szöveg-, de megfelelő valóságismeret is kell egy vers átéléséhez, a Jeszenyin-típusú költőknél különösen – csak akkor sikerülhet fordítás így, a Sárkányölő lapjain tapasztalhatóan. A Rab Zsuzsa mutatta Jeszenyin-kép szavanként igazolja a Jeszenyin-legendát költészetének és nyelvének utódaiban; mi nem hazug romantikát keresve örülünk, ha valahol utaztunkban Petőfi soraival találkozunk a való világ valamely pontján – Jeszenyin sosem ismert tájakat varázsol ismerőssé magyar olvasójának.

Bagrickij (egy vers), Zabolickij (kettő) – ők is a nagyok közül! Mindkettőtől többet szerettünk volna (mint Hodaszevicstől és Mandelstamtól).

Ezután már élők jönnek: Kirszanov, Martinovi, Bokov. Azt hisszük, Bokov szerepeltetése, noha „elmennek” a versei, nincs megindokolva – hozzá hasonló (sőt jobb) mai költő több is kimaradt. Aszejev, aki nemrég halt meg, Szvetlov, Lugovszkoj, Tyihonov fiatalkori versei inkább helyet érdemeltek volna. Vagy inkább több helyet kaphatott volna egy versnél az utána következő, érdekesen egyéni hangú Levitanszkij és Cibin.

Vinokurov, akitől egész kötetet fordított Rab Zsuzsa, nagyszerű válogatással: tizenkét verssel szerepel. Kisműves költő, szorosra fogott verseiben nincs egy fölösleges szó. Az ötvenes évek sokszor egyhangú szovjet költői után rehabilitálta Magyarországon – Rab Zsuzsa jóvoltából – a mai orosz lírát. Alig észrevehető a szexepilje, de aki fölfedezi, nem felejti el. Egy időben az unalomig megszoktuk, és – nem ok nélkül – elcsépeltnek tartottuk a frontverseket: mind egy hangon szólt, s ami hősiességet, nagy emberi érzést fejezett is ki, menthetetlenül frázissá szürkült. Vinokurov erről a témáról is másképpen szól, noha nyilván azt tette és érezte a fronton, amit mások. De katonazubbonyát levetve, ami hősi volt életében, nem merevedett pózzá, sőt őszintesége a hangos társak fölé emeli:

 

Tárult a világ, vetkezett, mint barakklakók szörnyű léte, mint gyilkokásra élezett késpenge jeges pőresége. Étel és nő!   Csak ez maradt. S a gyilkos-éles-fény-nyalábban ős-egyszerűség. Iszonyat. Rettentőbb arcot sose láttam. Mentünk. S ami megmenthetett, az is szakadó, gyönge szál volt: egy finom, virág-szerkezet s egy kék csillag, mely ránk világolt. (Egyszerűség)

 

Rozsgyesztvenszkij Rekviem-részletei is – másképp – ilyenek, emlékszünk rá, hogy első magyar megjelenésekor hogyan vetették a friss szövegre magukat a színészek, főleg a fiatalok. Más verseiben (itt is szerepel kettő) Rozsgyesztvenszkij nem érte el a Rekviem magaslatait – ebből a nagy versből szerencsésen választott részleteket a fordító.

A „leghíresebb” fiatal költő, Jevtusenko, két szerelmes verssel szerepel, ezekben nem pódiumköltő, noha nyilván ezek is portréjához tartoznak, nem azt a Jevtusenkót mutatják, akit egyre apadóbb legendájából ismerünk. Vinokurov és Voznyeszenszkij közé ékelve ebben az esetben értékítéletnek is tekintjük Rab Zsuzsa választását: Vinokurov és Voznyeszenszkij jóval jelentősebb tehetség Jevtusenkónál – noha Jevtusenko irodalompolitikai szerepét elismerjük. De a költőknek nemcsak irodalompolitikai szerepük van, hanem verseik is!

Voznyeszenszkijnek harminchat oldalt szentel Rab Zsuzsa, nem alaptalanul. A szovjet kritika fenntartás nélkül magasztalja, vagy ugyanolyan hévvel elveti Voznyeszenszkij verseit; sokban olyan a helyzete – csak az irodalompolitikaira gondolok –, mint nálunk Juhász Ferencnek. De mint Juhásztól se, Voznyeszenszkijtől se tagadja meg legélesebb támadója sem a rendkívüli tehetségnek kijáró figyelmet és elismerést. Sokat vitatott műve például az amerikai útjáról szóló A háromszögletű körte. Nyolc kitűnően választott darabot közöl a Sárkányölő; ezek a lírai részletek mondanak legtöbbet Voznyeszenszkijról s egyben az orosz nyelvű költészet új útkereséseiről. Hatásos formaarzenál és rendkívül szuggesztív hangszerelés jellemzi ezt a nagy verset, s Rab Zsuzsában Voznyeszenszkij (talán nem is tudja) páratlan tolmácsot talált: az eredeti telitalálatai magyarul is a tízes kör közepébe találnak:

 

Utak fecskendői verették a fülem malomlapátját a hitetlen, a hitetlen, base-ballos base-ballosa hitetlen, és csupa-benzin Amerikán át Coca-cola. Zene-bona, harang szólt. Harangszó barangolt. (Megtudom, ki vagy)

 

Mint említettük, bármelyik ideválogatott verse hibátlan, de a Sigulda (szerelmes vers) és a Mesterek című különösen kiemelkedik a többi jó közül. Kifogyhatatlan a formai bravúrokban, de – félreértés ne essék, nem a bravúroskodásban. Voznyeszenszkij is eleven bizonyítéka, hogy az ízig-vérig modern költészet megvan bukfenc nélkül is.

Három fiatal költőnő zárja a kötetet: Boriszova, Jevszejeva, Matvejeva. Jevszejevánál ugyanazt éreztük, mint Bokovnál, azaz: hogy véletlenül került ide, eléggé konvencionális két versével, s Matvejeva nagyszerű verse, a Papagáj azonnal elfeledteti az előző oldalt. De ennyi hibaszázalék felrovása nem is illendő tulajdonképpen, ez is csak a már említett ősi kritikusi reflex miatt!

A Sárkányölőben eddig nem ismert orosz költészetet olvashattunk, s ha nem is csupa hegycsúcsok – ezt Rab Zsuzsa már az első oldalon értésünkre adja –, sok olyan szelídebb hajlatot ismertünk meg, ahol szívesen időzünk, s ahova szívesen fordulunk vissza. Néhány fehér folt valóban eltűnt az orosz költészet térképéről, s néhány helyen – Fet, Cvetajeva, Bunyin, Hodaszevics és Mandelstam körül – elsüllyedt, föld alatti városokat sejtünk. További térképezést, további ásatásokat kérünk.

Országszerte elterjedt (igaz, csak parasztházak tisztaszobáiban) kép volt az első világháború után egy lovát ugrató huszár képe: a hazatért hadfiak, ha gyalogosok voltak is, az emléket idéző években lovas képükkel emlékeztették fiaikat, unokáikat. A kép gyárilag készült, ügynökök házalták szét az országban. A fej helyén kivágott üresség: oda került az illetékes fej, nem a vágta irányába, hanem a bámészkodó szemébe tekintett. A Sárkányölő címlapján az egyik legszebb orosz ikon látható; Sárkányölő Szent György éppen ledöfi a sárkányt (telitalálat illusztrációnak, mint ahogy a cím is az címnek). A hajdani háborús emléket asszociálva elképzelhetjük Szent György feje helyére Fetét, Bunyinét, Cvetajeváét, Jeszenyinét, Mandelstamét vagy Voznyeszenszkijét – vagy akár a költő-fordítóét.

 

Költők találkozása

Irodalmunkról szólva reflexünk verskötet után mozdul; az emlékezet költők neveit dobja föl, verskötet címeket: Nagyon fáj, Kalibán, Meduza, Római pillanat, Trapéz és korlát, Szárazvillám, sorokat vagy sorok töredékeit; Dsida barangoló kutyájára gondolunk, Kosztolányi színes tintáira, Áprily márciusi barkáira, Füst Milán síró istenségére, Kassák repülő szamovárjára, Berda kacsasültes-gombás-somlais versínyencségeire; ha találomra előrántott jelzők vízjeleit vizsgálgatjuk, tudjuk, mit látunk; költőinkkel járni tudunk, lélegzeni, fejünket fölemelni vagy leejteni.

És költészetünkhöz – régóta! – minden oldalról épülnek az idegen költészetek is, legjobb költő-fordítóink munkája nyomán, s a miénkkel összekeveredve egy egészet alkotnak, mint a gótikát és románt egybeépítő katedrálisok.

Különösen az utolsó tizenöt éve mondható gazdagnak! Ekkor, noha semmi ésszerű oka nem volt, egy eltévesztett koncepciójú irodalompolitika, Robinsonokká ütött olyan költőket, akiknek más lett volna a szerepük, mint a rájuk szabott; szerencsére – utólag – most mégis megállapíthatjuk, hogy a belső szigetekre szorított költő-Robinsonok nem tétlenül várták a mentőhajókat: eredeti művekkel felérő fordításművek álltak össze a furcsa hajótörések nyomán. Weöres, Kálnoky, Jékely vagy éppen Nemes Nagy Ágnes szigetein például. (Hogy a megnevezettek fordításai eredeti művükre is visszahatnak, elég ha Weöresre hivatkozunk; az új olvasóközönség, főleg a fiatalok, fordításaiból ismerték és szerették meg. Költészete pedig, a Csü Jü-an és Reverdy közti idő költőiből, sok éltető kalóriát szedett magába, s ezzel, mint visszaható erővel, páratlanul meggazdagodott. Nem a mi költészetünkből ugyan, de idekívánkozik – a közös előjelek asszociációja révén – Martinov neve is; a miénkből nagy névsort állíthatnánk össze.) Babits írja, több helyütt is, Az európai irodalom történetében, hogy a költők századokon át kezet nyújtanak egymásnak, korokat, távol eső országokat és idegen nyelveket semmibe véve. Sok magyarul megszólaló idegen költő igazolja fényesen Babitsot – summa summárum: azzal is nyert költészetünk, ami rossz pillanatokban veszteségnek látszott.

 

*

 

Nemes Nagy Ágnes Vándorénekjének címlapján szerencsésen fonódik egybe a puritánul modern, csak betűt alkalmazó grafika a nyilván szándékos, de egyáltalán nem bántó üzleti motívumokkal: a kötet anyagából kiragadott költőnevek olyan szellemi étlapot tárnak elénk, amin már a versek olvasása előtt érdemes elidőznünk.

Fölülről lefelé menve válogathatunk (a hátsó címlapon is) Tibullus, Ronsard, Burns, Shelley, Lermontov, Rilke, García Lorca, Li Taj-po, Petrarca, Hölderlin, Goethe, Auden, Horatius, Walter von der Vogelweide, Victor Hugo, Heine, Saint-John Perse, Keats, Robert Browning, Mallarmé, Francis Jammes és André Frénaud nevei közt – a tartalomjegyzékben pedig több mint nyolcvan költő szerepel, majdnem háromszáz verssel, köztük további nagy nevek: Anakreón, Corneille, Coşbuc, Pierre Emmanuel, Jeszenyin, Jiménez, Molière, Racine, Schiller, Tu Fu, Lope de Vega; görögök, latinok, angolok, franciák, németek, oroszok, spanyolok, olaszok, lengyelek, csehek, amerikaiak, egy magyar (a latinul író Janus Pannonius), guineai, szenegáli, portugál költők nevei.

Franciák, németek, angolok – a világ költészetének nagyhatalmai foglalják le a kötet legtöbb lapját. A fordító költő eredeti költészetének családfája is belőlük rajzolható meg. Hogy csak a modern ősöket említsük: Sidney Keyes (az ő emlékét őrzi Nemes Nagy Ágnes egyik gyönyörű verse, a Villamos) neve önkéntelenül kívánkozik ide, s nem kevésbé Rilkéé: vele közös alapállása és hangszerelése Nemes Nagy Ágnesnek olyan olvasó előtt is nyilvánvaló, aki csak kívülről keresi a párhuzamokat. Nemes Nagy Ágnes Rilke-rokonsága különösen a Szárazvillám utáni verseiben szembeszökő. A tévedések elkerüléséért: ez a rokonság nem szegény vagy utánzó rokonságot jelez – reméljük, hogy a tisztességesen még fel nem mért Nemes Nagy Ágnes-i költészet előbb-utóbb saját formái közt kapja meg helyét modern irodalomtörténetünkben. Eszünk ágában nincs a Pilinszky- (vagy Juhász-) legendán rontani, mert ez a legenda – mivel szemünk láttára nőtt Pilinszky (vagy Juhász) műve olyanná, amilyen – versekkel igazolt valóságon alapszik, de mindenképpen méltatlan irodalmi tudatunkra és irodalomkritikánkra egyaránt az az oda nem figyelés, ami – néhányak kivételével – Nemes Nagy Ágnes (már mondhatjuk) műve felett átsuhan. Úgy emlékszünk, hogy több mint egy évtizede Képes Géza írt a költők „legendaszükségletéről”, mint az elismerés fontos kellékéről. Azóta – hogy példával szolgáljunk – Weöres Antik eclogája bizonyította, mennyire igaz ez nálunk: az Új Írásban megjelent vers úgy osztódott szét országszerte, mint hajdan a cédulás Miatyánk-lánc – mindenki olvasni akarta, hogy felháborodhasson, s harminc év alatt összeálló, páratlanul gazdag életművével nem szerzett Weöres annyi olvasót magának, mint ezzel a hírhedtre torzított „sikerrel”. Véleményünk (és sokak véleménye) szerint a legendátlan Nemes Nagy Ágnes Pilinszky-formátumú költő – de tulajdonképpen nem erről akarunk most írni, hanem fordításairól; csak a családfáról, és a könnyebb érthetőség kedvéért jutottak eszünkbe a fentiek.

Igen, Rilke! Negyvenegy verssel szerepel itt (ez is csak egy része Nemes Nagy Ágnes Rilke-fordításainak), a legtöbbel a kötetben szereplő költők közül. Érthetően a Rilke-fordításokban van a fordító legtöbb telitalálata: a rilkei világban senki nem mozoghat Nemes Nagy Ágnesnél otthonosabban. Antológiákból és a Szárazvillám fordításrészéből már több az ismert darab közülük (azt hisszük, A fiú szerepelt legtöbb helyen), most az évekig kéziratban lappangó anyagból először publikált darabokkal már nemcsak körvonalai látszanak Rilkének, hanem egy teljesen átröntgenezett Rilke. Sok jó fordításunk van más költők munkája nyomán is, de Nemes Nagy Ágnes mindenkit előzőn alkalmas Rilke magyar átültetésére: saját költészetének szó- és gondolatkészletét kell csak segítségül vennie ehhez a munkához. Íme, bizonyító példának egy Rilke-részlet és egy Nemes Nagy Ágnes-vers:

 

Nincs vágy a másvilágra, túlra, messze, s nem csorbul a halál szentsége sem, csak éljünk itt lenn hozzáízeledve, hogy keze rajtunk ismerős legyen. (Rilke: Mert minden nagy lesz)

 

Mikor lassan felült, balválla-tájt egy teljes élet minden izma fájt. Halála úgy letépve, mint a géz. Mert feltámadni épp olyan nehéz. (Nemes Nagy Ágnes: Lázár)

 

Kár, hogy Nemes Nagy Ágnes évekig tervezett önálló válogatott Rilkéje máig csak megvalósítatlan terv maradt, mindenképpen kellene a még mindig kéziratban levő darabok további bővítése, amíg kötetté nem áll össze. A Világirodalom Gyöngyszemei lenne a legalkalmasabb ehhez a vállalkozáshoz – ott láthattunk egy költő munkájaként ilyen köteteket –, például Nemes Nagy Ágnes Victor Hugóját, Lator László Lermontovját, Fodor András Nyekraszovját, Rónay György La Fontaine-jét és Schillerét, Rab Zsuzsa Jeszenyinjét. Mint Weöreshez a keletiek (Csü Jüan, Po Csü-ji, Dzsajadéva), Jékelyhez a román népballadák, Nagy Lászlóhoz a bolgár népköltés vagy García Lorca, Rónay Györgyhöz Francis Jammes – Nemes Nagy Ágneshez éppúgy hozzánőtt Rilke neve. Ehhez a Babits által jelzett kézfogáshoz már csak kiadó kell – minél előbb!

De az olyan, Rilkével ellentétes költő is, mint Victor Hugo – Rilkéhez hasonlóan telitalálatok sorozatát kapta fordítójától. Harminchárom verset. André Gide Hélas!-ja, csak e fordításokból ismervén meg Hugót, tökéletesen igazolja a szellemes megállapítást; bár franciául lenne ilyen Petőfink! Főleg romantikus nagyregényei – a Nyomorultak vagy A párizsi Notre-Dame – után, felületességünk sugallatára, hajlandók voltunk elképzelni magunk elé egy Victor Hugót, bőbeszédűt, bombasztikusat – Nemes Nagy Ágnes ezzel a szerencsésen szűkített válogatással (s remek fordításaival) az elképzelttől lényegesen elütő Victor Hugót mutat meg.

De az anakreóni daloktól a Vándoréveket bezáró Sidney Keyesig, a kötet minden darabja azonos hőfokú alkotásra vall, noha – természetesen – a sok itt szereplő költő nem azonos klasszis. Ha kiemelni akarunk közülük, csak a még jobban sikerültebbeket emelhetjük a remek átlag fölé. Rilkén és Victor Hugón kívül különösen Tibullus: Kíméld kedvesemet, Ismeretlen költő az angol középkorból: Robin Hood és Marian, Petrarca: Amor nekem, Ronsard: Még gyermekes szépség, Milton: Halott feleségéhez, Scarron: Búcsú, Burns: Kicsi lány még a kedvesem, Goethe: Jelenlét, Shelley: Az Appennineken, Heine: Első Hosszúfül király, Vigny: Mózes, Mallarmé: Szonett, Tristan Corbière: Jó éjszakát, Ivan Goll: Láttad, García Lorca: Tánc, Balkon, Francis Jammes: Guadalupe de Alcazar, Saint-John Perse mind az öt szereplő verse (a Száműzetés végén egy félreértés: „S itt az idő, ó, Költő, hogy elragozd neved…” elragozdja helyett a décliner ton nom jelentése ebben az esetben: nevezd meg magad), André Frénaud: Megérkezés háromkirályok ünnepén, Douglas Keith: Hogyan kell ölni, Sidney Keyes: Európa foglyai, Idő – a legkiemelkedőbbek. De folytathatnánk, vagy elölről kezdhetnénk a sort (Rilkéből és Victor Hugóból nehéz a hibátlan átlagból kiemelni bármit is).

Hogy az elmaradhatatlan kritikusi reflexet, az ellenvetést is éreztessük, egy kifogásunk van: Szabó Lőrinc és Vas István műfordításköteteiben honosodott meg a Shakespeare-, Racine-, Molière- stb. színdarabrészletek versek közé ékelése. Lírai gyűjteményben – még a költőinek mondható színdarabrészlet is – zavaróan hat, megtörvén a versélményt. Nemes Nagy Ágnes kitűnő, de nem idevaló Corneille-, Molière-, Racine- és Brecht-részleteivel is így vagyunk. De ez a megjegyzés valóban okvetetlenkedésnek minősíthető, mert a Vándorévek ritka gazdag gyöngyhalászat eredménye.