A vasmozsár törője alatt

„Hol az apám?” – „Meghalt.” – „Mikor?” – „Úrnapján.” – „Hol?” – „A nádban.” – „Hogyan?” – „Agyonütötte a nádszál.” – „Mijét ütötte?” – „A derekát.” – Ez volt első és sokszor ismételt társalgási leckém nagymamával, amire emlékszem. Anyám haláláról többet tudtam, mivel őt sokat emlegették otthon, de fényképét sose láttam, s kérdezősködésemre, hogy milyen volt anyám, nagymama állandó válasza csak ennyi volt: „Annus? szép, derék lány volt.” Apám halálát nem értettem, csak láttam valóságos alakját magam előtt: megy Ráró vagy Mecsér alatt a Holt-Duna kiöntéseiben, meztélláb, térdig gyűrt nadrágban, hogy csíkot fogjon nekem, esetleg cigányhalat, fölötte füzek, oldalt mogyoróbokrok, toccsan a sárga víz, ahogy meríti talpát belé, szitakötők felhője a csillogó víz fölött, ember sehol; nádas vonul utána, gonoszon, mint valami ellenséges katonaság, s egy hosszú nádszál hátulról utána hajol, orvul derékon üti, s apám két kezét maga elé tartva a vízbe bukik, bugyborékolás, csönd utána, vigyázzban áll a nádas – s nincs apám se. Ott fulladtam majdnem a vízbe én is (ez meg talán a születésemmel egykorú emlék), Terus és Bözsi néném, anyám húgai mögött szaladva a kiöntésekbe, nagyobb gyerekek hangos hacacáréja közé. A szigetközi Duna minden tavasszal kiöntött, de „zöld árja” mocskos sárga hullámokat hozott, fene bánta! tapicskolásra éppen a kellő, hidege nem hátráltatott meg közülünk soha senkit. Vályoggödörbe léphettem, egyszer csak eltűnt a föld alólam, egy óriási béka úszott felém a szalmaszállal, gyökérrel, falevéllel zavaros vízben; kihúzott valaki, gondolom mivel épen megvagyok, lábamnál fogva tartottak a magosba, mint a lőtt kisnyulat, hadd okádjak ki minden lenyelt vizet; Terus és Bözsi éktelen nagy verést kapott otthon nagypapától: „Titőletek meghalhat az árva!” Verte őket eleget miattam, ahogy ma is kacarászva mesélik: ha egy szál ingben, meztélláb kiszaladtam nagyapám elé a havas téli udvarra, hogy segítsek kifogni az ökröket, vagy ha a petróleummal frissen töltött függőlámpást levertem nagypapa ustorával, bátor „Ne, hó, ne! nyavalya, kórság, lófasz, szentség!” káromkodással. „Miket tanul tőletek a kicsi?” – pedig csak az ő szavajárását utánoztam. Hiába szeretett, reszkettem tőle kicsi koromban, noha soha nem ütött meg, csak rám hőrintett, amikor távol a háztól, a szederfán ülve vagy a szelencebokor alá bújva énekelgettem.

„Mit szarik a szád!” – de utána egy fényes pengőst adott, amiért tízszer fölülhettem Kucska Feri barátom nagyapjának a búcsús körhintájára. Ültem azon ingyenbe is, azaz tíz menet hajtásáért egyszer, s a hintásgazda mindig rám hagyta, ha a jogosnál előbb ültem föl az ingyen forgásra. Akkor is Terus kapott verést, amikor első s azóta is egyetlen, dicstelen lázadásomról tudomást szerzett. Szokás volt Héderváron, hogy karácsonykor a Héderváry gróf megajándékozta, kivételezés nélkül, azt hiszem, elég gyönge ajándékkal a cselédgyerekeket. Az ünnepi öröm az volt, hogy a kastélyba léphettünk. Micsoda fényesség! Mesevilági pompa! Nemrég újra Héderváron jártam, semmi olyat nem láttam a kastélyon, a hajdanin, amit akkor annyira megcsudáltam. De akkor lábujjhegyen jártam a lépcsőket, fényes teremben ült a gróf egy halom játék és mennyei manna közt, én verset is mondtam, kicsi vagyok én, majd megnövök én, s tódultunk elébe, tátott szájjal bámulva a fényes grófi karácsonyfát. Utolsó lettem az osztásnál (ahogy azóta is mindig), tartottam a kucsmám, s a gróf telitöltötte a maradék aranydióval, zöld papíros csokoládépatkóval, szultánkenyérrel, fügével, s nem tudom még mivel. Egy kerek, barna kis asztalon, remélem, mahagóniasztalon, egy Horthy-fejes ezüst ötpengőst pörgetett, s pörgés közben kellett volna elkapnom, mint előttem a többieknek. Talán az osztálytudat gyújtózsinórjához tartott ezzel a pénzpörgetéssel öntudatlan gyufát, lehet, hogy az utolsó hely maradékosztása keserített el, mindenesetre félreütöttem dühömben a szégyentől az ezüstöt, kucsmámból kiborítottam aranydióimat a tükörpadlóra, hogy csengve ugráltak szét a terem négy sarka felé. Társaimat kitessékelték a fényből, a karácsonyfa alól, s a gróf és szépséges felesége s egy-két zavart grófkisasszony Terus nénémmel négykézlábra álltak, és sokáig keresgették össze a szétgurult ajándékokat. Ez egy kicsit megrendített, ha kicsimód lehet megrendülni, s végezetül tűrtem, hogy zsebembe csússzon az ötpengős is. Terus Károlymajorig szidott, hogy ilyen szégyen, meg olyan szégyen, s hogy kapok otthon érte, de én konokul hallgattam, forróra szorítva azt a pénzt, s nagypapa amúgy is Terusnak csördített oda az otthoni karácsonyfa alatt, ami a mienk volt, négy kiló szaloncukorral, almával, angyalhajjal ragyogón, a diós és mákos kalács, nagymama karácsonyi csudája pedig elborította szégyenemet, s három estén át csak ének volt otthon, nagypapa rumban áztatott fügéjével koronázva meg mindent. Egyszer hopp, máskor kopp? – ahogy mifélénkről tartja a szólás, de kortársaim tanúsíthatják, hogy húsvétkor és karácsonykor gróf és szegényparaszt egyformán dáridózott, ami az asztalt illeti. Nagymama, gorkiji nagyanyám alakjának rajzára kevés a tehetségem. Morális mércét, valóságtudatot, álmodozó hajlamot tőle kaptam. És még sok mindent, csak sorolni kellene. A második elemiből kimaradt, elszegődött a Szigetközből a messzi Jászfényszaruba kiscselédnek. Nyolcéves volt akkor, még láttam a valahai cselédkönyvét: „Ujj Mária kiscseléd”. Hetven évvel később is emlegette jászfényszarui gazdáját, aki „igen finom zsidó úriember volt, egy ügyvéd, szép nagy családdal. Regina leánya meg Tivadar úrfi még a lakodalmamba is ott voltak, az úr meg szobros órát küldött”. Tíz gyereket szült, én lettem a tizenegyedik gyereke. Sok gyerekéből nyolcat eltemetett, utoljára hadifogságból hazavánszorgó Ferenc fiát, két legkisebb lánya, Terus és Bözsi élték csak túl. Hogy mi volt az előbb emlegetett morális mércéje? Semmi mérce nem volt, öreg parasztasszonyoknak nincs írott szabályuk tisztességre s hasonlókra – a paraszti erkölcs íratlanságával ható erő, úgy él általa az ember, ahogy a lélegzetével. Neki, aki Londont nem tudta azonosítani Angliával, Stendhalt a franciákkal (azért mondom Stendhalt, mert sokszor olvasott könyve volt a Vörös és fekete), látszólag nem rá tartozó ügyekben is tévedhetetlen volt az ítélete, mert ösztöneiben természetes érvénnyel élt az igazságtudata. Például kamaszkoromban – már Pesten – fültanúja voltam, amikor házigazdánkkal Lengyelország legázolásáról beszélgetett: „Gyógyszerész úr, gyógyszerész úr! Istenem nem hagyja ezt. Sok lengyelt megölnek most a németek, de ők se érnek mind haza, és azok is hogyan érnek majd haza?” Vagy ott volt később a Rajk-per. Izgatottan hallgatta végig rádióján a tárgyalást, de az ítélethirdetés napján elaludt, s a szomszédasszonyoktól értesült a végeredményről. Összeszorított szájjal, sápadtan végighallgatta a halálos, életfogytiglanos, években megszabott ítéleteket, végül azt kérdezte: „És Rákosi? Ő mennyit kap?” Az ő tanulatlan fejében a gazsággal egy időben működésbe lépett az íratlan jogérzék, s az illetékeseket jóval megelőzve (azaz: ő is illetékes volt, ha rendünk törvényeit s jogrendjét szó szerint érthetem), elsőnek mondott ítéletet a jogtipró fölött. Istent se szólította tanúnak ehhez, pedig őrá sokat hivatkozott, noha nem volt vallásos. Vallási nevelése gyerekkoromban csak a „Köszönj az öregnek” intelemben s a lefekvés előtti pillanatokban nyilvánult meg: „Mondd, fiam, Jézus, aztán dögölj!” (Azaz: imádkozzak és aludjak, de az imát nem ellenőrizte, csak a napi lábmosást.) Amikor 1953-ban, túl nyolcvanadik évén, többszöri agyvérzés után fölvette az utolsó kenetet, megkérdezte tőle a pap, hogy mikor gyónt utoljára. „Kilencvenhatban.” A pap fejét csóválva akarta korrigálni: „Talán negyvenhatban, az is régen volt.” De nagymama félhalálában is jól emlékezett: „Nem, nem! Kilencvenhatban, a lakodalmam előtt kellett gyónni!” Utolsó olvasmánya Shaw Fekete leányzó keresi az Istent című könyve volt, maga gyártotta könyvjelzőjét (mert könyvlapra nem hajtott szamárfület) az utolsó oldalba dugva találtam meg. Egyedül járt színházba, a háború alatt beült a Nemzetibe, fekete berliner kendőjében, s megnézte Hauptmann Henschel fuvarosát Kiss Ferenccel és Dayka Margittal, Pirandello Hat szerep keres egy szerzőjét is látta, s még sokat. Kiss Ferenc és Dayka Margit az ő megítélése szerint is a legnagyobb volt, meg Uray Tivadar is, aki jászfényszarui ügyvéd gazdájára emlékeztette, de Bajor Gizi szerinte nyávogott, Págernek faarca és fahangja volt. (Olvasmányai és színházba menései megválasztásában senki nem volt segítségére, mindig maga választott. „Anatole France” – mondta, ahogy leírva volt, de olvasta rendületlenül.) 45-ben még együtt láttuk az Éjjeli menedékhelyt, aztán – Ferenc fia halála után – többé nem ment színházba. Gyerekkoromból ő varázsolt egész évig tartó karácsonyt, énekelésre mindig szer volt, s akkor is mesélt, amikor ötvenkilós körtérkosár volt a fején, s ugrándoztam mellette a porban, vásár felé menet.

A siflistől (azaz a mézeskalácsostól) mindig nekem sütött mézeskaláccsal jött meg, fürtben hozta a győri piacról a korai cseresznyét. A szomszéd gyerekeknek is hozott, s először azok kaptak, én csak az utolsó fürtöt. „Azért adom az elsőt nekik, idegeneknek – magyarázta, neheztelésem láttán –, nehogy a gyerekeim éhen maradjanak a túlvilágon.” Tizenöt évvel ezelőtt a bolgár tengerparton, Neszebarban egy trák halász házában laktam. Majdnem ingyenbe volt a szoba, amit elfoglaltam, s minden halsütésből – pedig egész nap halat sütöttek – a bolgár-trák nagymama egy cseréptányéron behozta szobámba az első sült halat. Szabadkozásomra, hogy csak a szobáért fizetek, ismerős szavakat mondott: „Tavaly meghalt a fiam, az első falatot idegennek kell adni, nehogy éhen maradjon a túlvilágon.” Milyen messzi időkbe megy vissza ez az egyezés? Mennyi éneket tudott nagymama! Mesét, babonát, bibliai történetet! A népi csillagképeket professzori elemzéssel tanította; bátorságra nevelt, tehát meztélláb nekivágtam kiskoromban idegen tanyaudvaroknak (különösen lánypajtásaim társaságában), ahonnan egyszerre kétfelől rohantak rám borjú nagyságú kutyák; virágneveket memorizáltatott velem, megtudtam, hogy eső után mért olyan nehéz a birkák szaga; egyszer adott egy olyan körtét, ami azóta is abszolút mértékem a körteízre; Szűz Máriáról és a gyerek Jézusról meséket talált ki, amikkel soha sehol írott szövegben azóta se találkoztam. Teljes betlehemes játékokat játszott el, fején a nehéz körtérkosárral, egyik keze a derekán, s ő vigasztalt, amikor lázadoztam, hogy betlehemes társaim közt csak Kisjézus lehettem mindig, ruhámra húzva nagypapa fehér ingét, hogy jobb Kisjézusnak látsszak. „Majd lehetsz még pásztor, ha fölnősz, szegény fiam.” Azt akarta volna, hogy pap legyek, pedig molière-i düh élt benne a papok iránt – de magamfajta parasztgyereknek csak a templom felé volt kitörésre út. (Nem lettem pap.) Mikor hazudozni kezdtem: „Találkoztam az Estével a kastély mögött (ahol hétéves fejjel szerelmeskedtem, s későn értem haza), s földhöz vágtam, hasára álltam, fülét kitéptem!” – Terus nénémék kinevettek, de ő komolyan szólt rájuk: „Mit nevettek? álmodozzon!” Hát én álmodoztam! Egyszer az Óceánnal álmodtam. Csakhogy álmomban az Óceán nem nagy víz volt, hanem emberalak: egy hatalmas, sose látott méretű szobor, színaranyból, s egy keskeny folyón feküdt keresztben. Mintha repülőgépről láttam volna az egészet, a folyó egy sárga sivatagon tekergett át, s föntről látszott csak keskenynek, az egyik partján megállva alig láttam a másikig. A szobron, azaz az Óceánon mehettem csak át a túlpartra, mivel híd sehol, s vacogva nekiindultam, s hasa közepén egy nagy fekete lyuk volt, borzongva kikerültem, a homlokán is lyuk, azt is. Mindenesetre reggel nem tudtam fölkelni, bénák voltak a lábaim. Milyen idegzavar lehetett? Soha nem jött vissza, szerencsére. Nagymama beültetett kis szekerembe, amit Feri bátyám faragott, s tisztára olyan volt, mint rendes szekerünk, nagymama befogta magát a rúd mellé, s vitt orvoshoz, közben egész úton az Óceánról beszélgettünk: ő komolyan végighallgatott, aztán lassan megvilágosította féllázas állapotom okát, azt, hogy bűntudatom lehet az oka, mert éjjel fölkeltem torkoskodni, s megettem egy mély lábos hideg mákos nudlit, amit nagyapámék vittek volna ki ebédre a földre, a masinázáshoz (cséplésidő volt), s a bűntudat és a hideg tészta kínzott meg. De visszagondolva: nem kínzó emlék az Óceán ilyesforma első látása, sőt összemosódik emlékeimben a valóságos Óceánnal, az Atlantival, amit ugyancsak éjszaka láttam meg először, Cècile normandiai házának ablakából; a ház két fekete szikla közt áll az Óceán partján, a ház alatt hullámtörő sziklák, tehát a házig ér a tenger; hold ragyogta be, s a partra odaképzeltem az álomi Óceánt – reggel aztán megláttam a parton elnyúlva egy irdatlan, félbehagyott szobrot. Csakhogy ez harminc évvel később volt; a bénulásos álomból a kis szekéren ocsúdtam tulajdonképpen, s hogy találtunk-e orvost, nem tudom, de arra emlékszem, hogy hazafelé már én húztam nagymamát, ugrándozva szekerem rúdja mellett, s nyerítettem tréfásan, mint egyetlen Csillagunk.

Mindent nagymamának köszönhetek, túl az ötvenen is az ő hatása munkál bennem. Nyomorúságos gyerekkoromat és perspektíválatlan kamaszéveimet ő karácsonyoztatta végig velem. Nem az idő csiszolja ilyenné az emlékét, mert semmi idő sem csiszol semmit hamissá az élet fontos sarkain. Gorkij nagyanyjával vetekszik alakja, s szívemből sajnálom, hogy az enyém nem vetekszik Gorkijéval. Majdnem szerelmesen szerettem, ahogy egy árva unoka a fölnevelőjét, anya híján élete első asszonyát szeretheti. Az ő emléke nem engedi, hogy a szegénységnek hátat fordítsak, ha nem is a sorsomban érint már. De vannak elegen, akiket nem is érint, hanem torkukig ér – hát az ő sorsuk az enyém is. Őmiatta vagyok, aki vagyok. Első versemet is ő másolta le, alig olvasható ákombákomokkal, s amikor az első száz versem eldobtam, előszedte Bibliájából, ahol megőrizte. Ez a vers (Eltűntek az égen) bekerült Sőtér híres Négy nemzedékébe, a Dülöngélünk című kötetembe, a Hét évszázad több kiadásába – húszévesen írtam, amikor alig tudtam komolyat a költészetről. Elég késői kor indulásnak a húsz év, minden valamirevaló költő korábban kezdte, sőt Rimbaud akkor már abba is hagyta. Tizenhét éves koromban, amikor még nem is sejdítettem, hogy valaha írni fogok, körülbelül kétszáz József Attila verset tudtam kívülről, ma is tudom mind, s nem is kell olvasnom József Attilát, csak egy versére gondolnom, s már mondom magam elé, utcán, villamoson is. Ha észreveszik, elhallgatok, mert látom: ki ez a hülye motyogó, ez van az arcokon. De hiába volt József Attila, ez az én első versem mégis Erdélyi-utánzat; de azért szeretem, mint első cölöpöt a nagyoktól kapott szellemi földosztásnál. (Valószínű, hogy az eldobottak közt jobbak voltak, de régi dolog, sose tudom meg, hogy mit dobtam ki.) Erdélyit is sokat tudok fejben, és Weörest, Jékelyt, Illyést, sőt Gellért Sándort, akitől minden hatásnál erősebbet kaptam. Nem tudnám megmagyarázni, hogy mért. Két fiatalkori kötete, A bál udvarában és A halálra táncoltatott lányok napi bibliám volt, magát a költőt csak tavaly ismertem meg, amikor Nagy Lacival, Kiss Ferivel és Zelnik Jóskával meglátogattuk Mikolán, olyanformán él ott, mintha Lebédiában élne. Nem tudtam ezeket elmondani neki. Azt hittem, hogy fiatalon jön elénk a kapuba, de őszen jött (a hólyagos esőben, ahogy ő mondaná), csak a szeme és a szelleme fiatal. Finn nyelvet tanít a mikolai kisfickóknak, de régebben Szatmárnémetiben is tanított, a gimnáziumban, s Páskándi Gézának is tanára volt. „Imponált nekem Gézám, mert amikor nem tudta, amit éppen tudni kellett volna, akkor is beszélt, beszélt.” Igen büszke a hajdani tanítványra, s elismeri, hogy utána Páskándi tud a legszebben magyarul.

Első könyvtáram negyvennégy nyarán megette egy láncos bomba, Gellért két kötetét is, a Medvetáncot, Weöres Meduzáját, Gulyás Pál, Villon, Rimbaud, Ady köteteit, Illyés Rend a romokbanját, a Puszták népét, Reviczkyt, Nadányit, Áprilyt, Vörösmartyt is, ahogy első könyvtáram, a garasokon nehezen vettet most fölidézem emlékemben, s mindenünkből csak egy vasmozsár maradt meg, a bomba se győzött rajta. Nemrég megkaptam Terus nénémtől, egyetlen gyerekkori emlékem, sok cukrot, mákot, diót törtem a méhében húsvét és karácsony előtt. Azóta két, összehasonlíthatatlanul nagyobb könyvtáram robbant föl (persze képletesen), de az elsőt sajnálom csak. Megint sok könyvem van, s mert Márta, feleségem, művészettörténész, most igazán drága könyvek állnak, roskadoztatva a polcokat, körben a falakon. Nincs saját lakásom, de a DuMont kiadású Ravennai mozaikokért gondolkodás nélkül kifizettem kétezer forintot a Váci utcai Idegen nyelvű könyvesboltban, ugyancsak a DuMont etruszk- és Klee-kötetéért. Nemrégen Domokos Matyi gyanakodva méregette könyveimet, s azt mondta: „Megint sok könyved van, megint fölrobban az életed.” Remélem, hogy rossz jós, másnak mindennek jó, különben se a könyvek robbantották föl az életemet soha. Gyerekkoromban egy szál könyvem se volt, akkor kezdtem magamnak könyveket szerezni, amikor a háború alatt Szíjgyártó Lászlót – azóta sok remekmű méltó fordítóját – megismertem. Ő volt az első ember, akinél tapasztalásom szerint könyvekből állt a lakás, ő adagolta fejembe a magas irodalmat, főleg a költészetet; mondhatom, hogy egyetemen kívüli egyetemi tanárom volt. Ivan Cankar Jernej szolgalegényét, Steinbeck A mohos szikláját (kár, hogy harminc éve nem adták ki újra), sőt Tortilla Flat című remekeit, utóbbit az ő kéziratos fordításában ő adta kezembe – ez Kedves csirkefogók címmel más fordításában jelent meg aztán. Ő még azok közé tartozott, akik megbízás nélkül is fordítottak. Nincs hely itt elmondani, hány könyvét olvastam el – csak emlékezetből néhány dolgot említek: Hašek, Ehrenburg prágai kiadásait, A csendes Dont, a Lamb testvérek Shakespeare-meséit, Vikár Kalevaláját, Gelléri, Pap Károly, Németh László összes könyvét, Huizingát, Friedellt, Radnóti és Vas Apollinaire-jét: László Gyula A honfoglaló magyar nép élete, Komlós Aladár Az új magyar líra, Mikecs László Csángók című munkái jutnak hirtelen eszembe – de nem kölcsönkönyvtárosom volt, hanem mint mondtam, egyetemi tanárom, s a könyvek nagy részét nem is kellett visszaadnom. Mindenki tudja, milyen fontosak az első hatások, amiket a mi pályánkon szerez az ember. Ezért volt életemre meghatározó jelentősége Szíjgyártó Lászlónak. B. Nagy László – akkor még csak Nagy Laci gimnazista diák, aki Nagy László költő felbukkanásakor hátrált meg saját neve elől, tapintatos lovagiassággal – velem együtt napi vendég volt Szíjgyártóéknál, a gyerek forgatókönyvet írt Németh László Bűnjéből, s volt türelme szóról szóra tárgyalni a kisdiákkal jóról-rosszról; a filmből nem lett persze semmi, de tudomásom szerint megvan a forgatókönyv kézirata. 44 nyarán, házunk bombaelúszása után ötszáz pengőt adott, amit soha nem kellett megadnom, ezt az adományozás pillanatában értésemre adta. Még fontosabb volt számomra, hogy első zsengéim alapján is költőnek tartott (amit utólag csudálok, ismerve különleges igényességét; mert ha például magasugró lettem volna, legfeljebb csak kétszázhúsz centiméter fölött vett volna észre), első verseskötetem, a Dülöngélünk kiadására ő vette vagy szedte rá az Egyetemi Nyomdánál Kulcsár Adorjánt, sőt még előbb, az Erdélyi hatására írt verses meséimnek, Az égig érő fának kiadására is ő szerzett kiadót. Szabó Vladimir volt az illusztrátor, az előlegből tíz kiló mézet, húsz kiló szappant vásároltam. Neki se viszonoztam a tőle kapottakat, mint soha senkinek, még nagymamának se – magam se tudom, hogy mért, mivel nem vagyok hűtlen szívű. 1945-ben Budán laktam – kegyelemből, ingyen kosztosdiákként – abban az időben ritka jómódú, noha nem inflációs vámszedő barátoknál, Szász Paliéknál; Pap Károlyné is megjelent a vasárnapi asztalnál, s persze megtudta, hogy verseket írok. Talán csak azért szeretett, mert szívemből áradoztam neki Pap Károlyról, a Szíjgyártó Lacitól kapott kötetei alapján. Egy kora őszi vasárnapi ebéd után azt mondta, hogy még aznap nagy meglepetést szerez nekem. Valóban: nemsokára csöngettek, kinéztem a villa emeleti ablakán a kapuba, s két férfit és két nőt láttam kinn. Az egyiket, akinek fotóit láttam már, megismertem: Szabó Lőrinc volt. Elsápadtam az izgalomtól és a szégyentől, mivel tudtam Szabó Lőrinc akkori zaklatott életéről, szinte naponta olvashattam, hogy népbíróság elé akarják állítani, s azt is tudtam, hogy Pap Károlyné sokat fáradozott mentése érdekében. Kitámolyogtam a kapuba, hogy beeresszem őket, s már a bemutatkozásnál makogva kezdtem mentegetőzni, hogy nem tehetek semmiről, s hogy az a szörnyű gyanúm: fölfedezni jött. A másik férfi Fodor József volt (az ő szerepe is ismert volt Szabó Lőrinc mentőakciójában), s a két feleség. Szabó Lőrinc mosolyogva nyugtatott, de én csak arra tudtam gondolni, hogy milyen kétségbeesett helyzetben lehet, ha nem mert Papnénak ilyen fölösleges utat visszautasítani. Késő estig maradtak – fejedelmi volt a trakta –, de az a szépséghibája, hogy órákig olvasnia kellett a verseimet. És! egyetlen szó nem tetszett neki, mindenbe belekötött, mint képtelen rosszba. Fodor József ellenkezőleg! Neki meg minden tetszett. Pedig nagyon szerettem volna, ha ítéletük fordított, ha Szabó Lőrincnek tetszene, s Fodor csepülné. De nem vágyaim szerint történt semmi. Mindenesetre nem tudtam, hogy élő vagy halott vagyok. Elmenetelük előtt házigazda barátom kihívott a konyhába, s megkért, hogy kísérjem haza Szabó Lőrincéket, mert becsomagolt nekik egy szál diós és mákos beiglit, egy rúd csabai paprikás szalámit, s megtöltött egy csatos üveget badacsonyi zöldszilvánival. Én – hülye! – elkezdtem ordítozni vele, hogy mit képzel, egy ilyen nagy költőt ilyenekkel megsérteni, hogy nincs ízlése stb., stb. Csak csomag nélkül kísértem el őket, Nagyklára vigasztalt az úton: „Ha Lőrinc tehetségtelennek tartaná, három perc alatt abbahagyta volna.” Meg még ilyeneket, de beszélhetett – végem volt. (Néhány évvel később furcsa baráti kapcsolatba kerültünk, azért is furcsába, mert nemcsak a korkülönbség volt nagy köztünk; de soha nem beszéltünk erről a látogatásról és kivégzésemről.) Most meglepve olvastam 1945. április–szeptember közt írt, nemrégiben kiadott Naplójában, ebben a hátborzongató, dosztojevszkiji hátterű írásában az alábbiakat: „Tegnap Óbudán kedves irodalmi embereknél voltunk, nem tudom, kiknél, nagy irodalomtisztelet, bor, mákoskalács. Egy fiatal, tehetséges költő, sok groteszk ötlettel az írásaiban: szürrealizmus népi magyar hangon. De merev, túlzó, keresett. Későn jöttünk haza.” Tehát Szabó Lőrinctől ered a népi szürrealizmus meghatározás, s egy ideje a nevemet – úgy érzem: méltatlanul – mint pre-népiszürrealistát szokás osztályozni. Fontosabbat tudtam meg azonban most ennél: hogy valójában milyen nevetséges volt akkori ordítozásom Szász Palival, mert szinte kisüt a Naplóból Szabó Lőrinc akkori testi-lelki nyomora; olvashatom, hogy mennyire örült a parasztpártban kapott virsliebédnek a kor legnagyobb magyar költője, s hogy én hülyén megfosztottam egyheti valószínűtlenül gazdag dínomdánomtól. Egy mai húszéves nem értheti azt a nyomort, szerencsére. Én mindenesetre nem okultam Szabó Lőrinc megsemmisítő kritikájából, hiszen Szíjgyártó Lacinak és Kulcsár Dódinak is tetszettek azok a versek, s azokból állítottam össze a Dülöngélünket, ami kétszáz példányban meg is jelent. Már a megjelenés napján éreztem, hogy szamárságot csináltam, s azonnal nekiláttam átdolgozni a kötet majdnem minden darabját, aztán évek szívós munkájával visszaloptam a dedikált példányokat; csak Illés Endre és Rába György polcáról nem mertem leemelni a kiáltó bűnjelet. A kötet megjelenése előtt, bejelentés nélkül elvittem belőle tíz verset Illyés Gyula Csejtey utcai lakására. Mielőtt Illyés kivédhette volna támadásomat, azaz kéretlen betolakodásomat, Ika beeresztett a házba, mindjárt megismertem benne Illyés „titkosan messzi és legközelebbi kedves rokonát” – kicsi gyereknapozóban volt, s kezitcsókolomot köszönt, mint én is majdnem Illyésnek. Pimaszul nem törődtem látható fáradtságával. Órákig vallatott, s azt hiszem, tűrhetően kollokválhattam, mert a tíz versből kilencet elfogadott közlésre az akkor induló Válaszba. Verseim alá ő írta oda a nevem, a fiókba rakta mind, s azt ígérte, hogy a következő számtól közölni kezdi sorra mindegyiket. Három hónapot vártam, közben olvashattam, éppen a Válaszban is, hogy Illyés Cs. Szabó Lászlóval a párizsi béketárgyalásokon van. A Válasz utolsó oldalán megtaláltam a lap kiadójának, Sárközi Györgynének a nevét és Nyúl utcai címét, hozzá is bejelentés nélkül állítottam be. Akik ismerték őt, tudják, hogy ki volt Sárközi Márta, különösen a mi nemzedékünknek. Elment dunnyogó panaszolkodásomra Illyés lakására, kiemelte a fiók aljára került verseket, s becsületszavam nélkül, mondván neki Illyés véleményét és szándékát, ő kezdett közölni a Válaszban, zsebéből fizetve a honoráriumot, előre; ez a „zsebből fizette” szó szerint értendő pedig. El is vitte a Válasz Nyúl utcai villáját, de nem bánta a Zugligeti úti szoba-konyhás lakásban se, ő, Molnár Ferenc lánya, aki nem ilyen körülmények közt kezdte életét. Sokan és sokszor ettük zsíros kenyerét, ittuk teáját, borát, szinte a vérét is. Nemcsak gyönyörű asszony volt, az önzetlenség szobra, saját érdekei ellen is. Sokunk anyja volt a mi nemzedékünkben. Lator László, Fodor Bandi, Domokos Matyi, harmincéves barátaim jól tudják, érzik és vallják ezt. Csak kapni lehetett tőle, adni neki semmit. Amikor a nehéz években egy Olasz fasori fehérnemű-javítóban dolgozott, s Matyi fiát (Sárközi György árváját) tíz fillérért leszállította az induló villamosról, egész hadakat látott vendégül a Zugligeti úti házban, zsíros kenyérre s más ilyenekre persze. Latorral egyszer megpróbáltunk tíz deka nyers kávét vinni neki, s csak annyit engedett megpörkölni, amennyit akkor megittunk (ez is csak egyszer fordult elő, a többit vihettük a fenébe, s még ő pakolt föl bennünket egy-egy kiló füstölt szalonnával, nagy zacskó almával.

Egyszer a Fény utcai piacon grasszáltam gyanútlanul, amikor hátulról ismerős hangot hallottam: „Kormos méltóságos úr! Figyeljen ide! Vegyen szép hamvas almát, maga szereti az ilyen természetes dolgokat!” Ő volt, egy standon árulta a gyümölcsösében termett almát. Gondoltam, jó gyereke leszek, s vettem öt kilót. Nem hagyta kifizetni. Gyönyörű szájáról olyan természetesen gördültek elő a legvaskosabb káromkodások, hogy egy jutasi őrmestert is pirulásba döntött volna, még Sinka István és Féja Géza is megkapaszkodott az ablak alá kirakott fapadba, s csak néztek mereven a szemközti Hunyad-oromra. Neki se viszonoztam csudába illő szerepét – nem tudom, hogy más lelkiismerete milyen az ő emlékével. A Válasz utolsó számában jelent meg Fehér virág című versem, 1949 tavaszán, aztán legközelebb csak Simon Pista Új Hangjában, 55 telén. Ezt a Fehér virágot azért említem, mert Vas István barátságát neki köszönhetem (kitiltásomat is az irodalomból, sokakkal együttes jégtáblára kirakásomat, pusztán azért, mert a Válaszban jelent meg. A nyavalyahozó években is büszke voltam rá – nem is annyira a versre, hanem a megjelenés helyére!), Vas Pistáét és Szántó Piroskáét. Vast futólag ismertem a Centrálból, de addig alig váltottunk köszönést is. Az utolsó Válasz megjelenése után néhány nappal Rácz úr Hársfa utcai zugantikváriumában böngészgettem, ahol fillérekért kincseket lehetett találni, például ötven fillérért Mérimée Spanyol naplójának első kiadását, amit Mérimée egy párizsi asszonynak dedikált – hogyan került oda? nem tudom; mindenesetre böngészgettem, amikor valaki a vállamra tette a kezét, s mondta, mondta a fülembe a versem, megfordultam: Vas István volt. Nem mondok sokat, ha azt írom: egyetlen pillanatban őrülten megszerettem. Együtt jöttünk el a boltból, mit boltból! pincéből, végig a Rákóczi úton, a Kossuth Lajos utcán, félálomban lépdelve mellette, zsebre vágva minden elképzelhetetlen dicséretet, amit Vas Pista a pofámba mondott. A legkevesebb az volt, hogy ő egész életében ilyen verset szeretett volna írni, amit ostobán el is hittem neki, én meg szót se szóltam az ő Római pillanatának gyönyörű verseiről, pedig én is tudtam volna kívülről mondani: „Ez az út, ez az út csupa búcsúzás, Búcsúzunk, ég húga, tisztaság.” Inkább hallgattam az én nyolc sorom himnuszát. A Kossuth Lajos utcán szembejött egy asszony, Pista rám mutatott, és azt mondta neki: ez a Fehér virág, erre az asszony is elmondta a verset. Szántó Piroska volt – neki is a nyakába borultam, mint később, válságos pillanataimban, amiből volt elég, s tűrte, mint pofont a nazarénus. Persze, ők is úgy jártak velem, mint mindenki, akiket szerettem. De hát nagymamát is csak felnőtt koromban csókoltam meg először, nagypapát is csak a halálos ágyán, aki pedig már gyerekkoromban hosszú kézfogással köszöntött meg születésnapjaimon. Mindig egy verset mondott a kézfogáshoz, szemembe nézve, a végére emlékszem csak: „Ha pedig a Jóisten kiszólít az árnyékvilágból, az örök világosság fényeskedjék neked.” Itt elcsuklott mindig a hangja, félrenézett olyankor, nehogy erős ember létére elsírja magát egy gyerek előtt. Vas Pista könyvtára! Illés Endréé! Fülep Lajosé, akihez húsz évig jártam, rituális szertartás szerint, Fodor Bandival, Sárosi Bálinttal, Vekerdi Lacival, Csanak Dórával s még sokakkal. Hármuk könyvtára a Széchényi Könyvtárral vetekedhetne. Vas Istvántól és Illés Endrétől is könyvtárra menő könyvet kaptam, közel harminc év alatt, saját műveiket s más ritkaságokat, én semmit nem adhattam nekik, talán Vasnak egyszer Dugonics András Magyar példabeszédeit, de máig szégyenlem, hogy Illés Endrének nem adtam oda, jó húsz évvel ezelőtt a Pléiade Stendhalt, pedig az őt illette mindenki előtt, mivel Stendhal általa szólalt meg magyarul; különben az a Pléiade már nem az enyém így se. De ők elfelejtették modortalanságomat, pimaszságomat, mindenféle hűtlenségemet. A keserves években sok felhőtlen órát töltöttem Vaséknál, komoly helyzetekben is röhincsélve. Például egyszer Trencsényi-Waldapfel Imre is ott volt, én később érkeztem s azonnal láttam, hogy valamilyen kínos politikai vitában ölik egymást. Arra gondoltam, hogy valamilyen képtelen hülyeséggel kellene ezt elütni, s közbekotyogtam, mondván Imrének: ő a felelős, hogy még mindig nincs Pesten Avicenna utca. Ő láthatóan meghökkent ettől az ingujjból előrángatott képtelen vádtól, s amilyen jó szándékúan naiv volt, komoly tudós létére, magára vállalta a felelősséget, Pista is elfelejtette előbbi dühét, s láttam, arra koncentrál, nehogy elnevesse magát. A vitának ezzel vége lett, s Pistától megkaptam ajándékba Verlaine francia válogatott kötetét; ezt a dedikációt találtam benne: „Pistának, szeretettel Miklós.” Azaz Radnóti; Vas még hozzátette az ajándékhoz, hogy ez már régen jár nekem, mivel a Fehér virág Radnótiról szól. Odajárt Czibor János is, aki már a Választól igen jó barátom volt (a Filmgyárban is együtt voltunk dramaturgok, s ugyanabban az időben, Juhász Feri, Sarkadi Imre, Hubay Miklós, Somlyó György, s közülünk igazán dramaturg csak Hubay), Ottlik Géza, aki még Gödöllőről járt be; Réz Pali, Juhász Feri, Nagy Laci – nem illett tulajdonképpen az időkhöz, amilyen jó estéket töltöttünk náluk. Aztán később százfelé úsztunk, mindegyikünk más-más vizekre; Czibor rejtélyes körülmények közt meghalt, s mindnyájunk élete más mederbe került. Én évekre Párizsba mentem. Álmaim városa tulajdonképpen csak egy szerelemhez volt háttér, de volt időm sok mindenbe beleütni az orromat, barátságokat tudtam kötni, pedig azt mondják, hogy harminc éve után az ember már nem tud új barátokat szerezni, sőt a régieket se tudja megtartani. Nekem – egy-két sajnálatos kivételtől eltekintve – más a tapasztalásom: ifjúkorban kötött barátságaim megmaradtak, s újakat ma is szerzek magamnak. Például a legfiatalabb költők közül testvéri barátságban érzem magam sokkal; munkahelyemre, a Móra Könyvkiadóba, ahol huszonöt éve elmúlt, hogy dolgozom, úgy lépnek szobámba fiatalabb társaim, mintha bátyjukhoz jönnének. Párizsban ismertem meg Gara Lászlót, Gara Lacit! hogy pontosabb legyek, szent őrültjét és halottját a magyar költészetnek. Illyés mondta róla egyszer, hogy többet tett a magyar költészetért, mint századunk egész kultúrdiplomáciája.

A Halotti beszédtől Csoóri Sándorig fordíttatta költészetünket franciára, a legjobb francia kortárs költőkkel, akiket erőszakkal belekényszerített versformáinkba, de ezért a munkáért még a spanyolcsizmától se riadt volna vissza. Legendákat beszél róla a sok volt „pária”, ahogy magát Rousselot, Frénaud, Chaulot, Emmanuel, Guillevic nevezte. Párizsban kaptam vissza ifjúkori barátomat, Hantai Simont, akinek pesti műtermében ismerkedtem meg Juhász Ferivel, sokszor még aludtunk is náluk, igaz, a földre ágyazva; Csernus Tiborral ugyanúgy jártam moziba, mint Pesten; Parancs János, Pátkai Ervin ádáz sakk- és biliárdpartnerem lett a Montparnasse-on, Fifre úr és Lungauli (ő elefántcsontparti születésű párizsi diák volt, szerecsen Noszty Feri, ahogy elneveztem, s ő magát nevetve ejtette nostiferinek) is sok jó napot szerzett, sokszor csüggedt állapotom emelésére. De legtöbbet Gara Lacinak köszönhetek. Neki se viszonoztam semmit a rám pazarolt szeretetéért. Ilyen alak vagyok, nem lehet több szavam magamról, érzésem szerint amúgy is messzire mentem, s csak magam fájdalmait éreztem a vasmozsár törője alatt, ha az életet, nem valami eredetien, vasmozsárhoz hasonlítom. De a költői pályán nem költőként mozog az ember; valamikor, a kezdet kezdetén azt hittem, hogy költőnek lenni morális plusz kell hogy legyen az emberben. Régóta tudom, hogy ez nem így van. Sok barátot mondhatok magaménak, de lehetnek ellenségeim is, noha senki útjába nem volt szokásom szalmaszálat rakni, a barátságokat se tekintettem soha tömörülésnek valami vagy valaki ellen, de mellett se. Költői életem gyerekkorommal zúgott el, nagymama szoknyája körül. Akkor dőlt el, hogy mi leszek, mint ahogy – Móricz Zsigmond okos szavai szerint – mindenkiben gyerekkorában alakul ki a végleges ember, jó vagy rossz, hitvány hazudozó vagy az ellenkezője; a magam nevében elmondhatom, hogy sokszor léptem gödörbe, de mindig szerencsém volt, s kikászálódhattam belőle. Falamon régóta egy József Attila-kézirat világít a szemembe, vittem magammal párizsi hotelszobámba, az Hôtel de la Gironde-ba is, ahová este vagy éjjel mindig fáradtan tértem meg, végig a Saint-Germain utcáin (Picasso párizsi műterme volt a szomszédom, a rue des Grands Augustins-ben), a keresztutca a rue Christine volt, amit Apollinaire olyan feledhetetlenül énekelt meg, szóval ott volt velem ez az „Én is úgy próbálok csalás / nélkül szétnézni könnyedén / ezüstös fejszesuhanás / játszik a nyárfa levelén” – ezért egyre megy Mecsér és Párizs és Pest: egyformán világítanak életem fölött. Nincs pályám, csak életem, még ha ez az írás Pályám emlékezetének íródott is, s nem fáj semmi a vasmozsárban, ha olyan ereje van az embernek, amit tulajdonképpen nem is magának köszönhet. Ötvenedik évemben újra lányom született, mivel nővére már régóta megkezdte önállósult életét; könyveim vannak még, barátaim, mint mondtam: talán ott söröznek most a Nemzeti egyik asztalánál, Csurka Pista, Csukás Pista, Rákosy Gergely, Lázár Ervin, nélkülem, aki ebben a forró júliusban számot vetek magammal; a többiek erre-arra röpködnek a világban. A tárgyakat régóta nem misztifikálom, nincs tulajdontudatom, de mivel írok, mondani szeretnék valamit valakinek, akár egy embernek csak. „Adjon az Isten hozzá erőt” – mondaná nagymama.