Tárgyaim

Mi lett a tárgyakkal, amikhez valami közöm volt életemben? Nem tudom, hogy kívülem érdekel-e valakit (gondolom: nem), ezért csak magam elé idézem néhányuk emlékét, s fölmutatom a megmaradtakat. Soha nem volt sok, tehát nincs is sok belőlük, nem szentferenckedésből, hanem mert nem köt semmiféle tárgymisztika. Az is csoda, hogy a meglevőkből néhány az enyém.

Például egy körtéskosárra gondolok, hatalmas kosár volt, sűrű fonatú, talán ötven kiló körte is belefért, de nagymama elbírta, csak föl kellett adják neki, rá az összetekert fejkendőre, s egyenes derékkal, egyik karja a csípőjén, meg se állva a szomszéd faluig, vitte a fején egy szuszra, ahogy mások, fiatalok is nehezen. Sarka meg nem bicsaklott, mivelhogy mezítláb ment, persze nemcsak a jobb egyensúlyozás kedvéért. Egyszer kiemeltem egy körtét ebből a kosárból, azóta is az a körtemértékem, annak az íze, mert olyat soha többé nem ettem, pedig mindig ahhoz viszonyítottam az elmúlt évtizedek megevett körtéit. De főként azért emlékezetes tárgyam, mert szekerezésre is jó volt: beléálltam, pereme az orromig ért, kutyánk lónak befogva, és fuvarozhatott föl-alá reggeltől estig; bújócskajátékban fölborítottam, s lapultam alatta, kukán, hiába szólítgattak. Ezt a kosarat megette az idő.

De az itt látható vasmozsarat nem. Pedig komoly veszélyben volt az élete: 44 nyarán két összekötözött bomba eltüntette a házunkat, szerencsére senki nem volt otthon: az öregek és a gyerekek falun, a Galánta melletti Nemeskajalon, rokonoknál, én bent Pesten, munkában; az erzsébeti ház napközben szétrepült. Helyén agyagos kráter, mocskos sárga vízzel a fenekén, néhány könyvem: a Medvetánc, Weöres Medúzája, Szabó Lőrinc Összese, Sinka Vádja, Károlyi Bibliája odalett – ez volt egyébként akkor a teljes könyvtáram, ami nyavalyás filléreimből állt össze. A mozsár harminc méterre a krátertől, mellette a törője, egy falat csorbulással túlélte a bombákat. Egyetlen tárgyam a gyerekkorból, sok diót, mákot, cukrot törtem a hasában húsvét és karácsony előtt; számomra érték csak, de nekem nagyon az.

A másik vas: egy bikabillog, három éve kaptam Jékelytől nászajándékul, monogramja KL; mivel marhajószágom soha nem volt, s gondolom, nem is lesz, a monogramnak nem volt értéke az adományozás pillanatában, de ha most egyéves Luca lányom valamikor gulyát vásárolna, lesz mit a bikák farára üssön.

Tulajdonképpen alig van említésre méltó értékem, olyan, ami másnak is érték.

De íme: ez József Attila kézírása! Talán a legszebb verse, ha választani lehet az ő versei közt egyetlen legszebbet. Rajta a nyomdának szánt szedési jelzés is, s a feledhetetlen tizenkét sor, alatta a repülni vágyó drága név. Ezt cipeltem magammal albérletből albérletbe, párizsi útjaimra is, ott volt öreg hotelemben, az Hôtel de la Gironde-ban velem – néhány lépésre a Szajnától s a saroktól, ahol Curie-t elgázolták a söröslovak-falamra szögezve. „Ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén” – olvasom; ez József Attila korai őszülését jelentheti, ha jól értem. Senkinek nem adom.

Hantai Simon 1947-ből keltezett Almás csendéletét se, egy elsüllyedt barátság emléke ifjúkoromból. Hantai egészen másképp dolgozik ma, azaz mást fest, nagy kár, hogy nem ismerik itthon, csak Juhász Ferenc egy-egy könyvének borítólapján látható az ő keze. Arra jó ez a fotó, hogy elküldjek neki egy példányt Párizsba, nem is oda, mert vidékre ment nemrég, hogy dolgozni tudjon. Talán nem is emlékszik erre a gyönyörűségre, a félrecsúszott terítőn megálló tányérra, a rusztikus asztalra. Akkor szegény volt Pesten, most, világhíresen, puritán Párizsban – tehát ő ugyanaz, aki volt; remélem, nem dühös ezért a kéretlen publicitásért.

A két szobrocskáról: az egyik kétezer-négyszáz éves terrakotta, úgynevezett Tangara-Figura; természetesen nem eredeti, de múzeumban őrzött eredetinek ritka másolata, én az egyik görög múzsának képzelem. A másik se eredeti Moore, csak annak látszik; egyébként sokkal régibb, mint a görög: alkotója a Duna, mert Dunaföldvár löszfalából került elő.

Végezetül két kedves játékom: az öt kártyalap utolsó paklimból rakódott ilyen komollyá: a póker legerősebb figurája, pikk ászig érő royal-flush; ilyen erős lap nem volt még önszántából a kezemben, de ha egyszer lesz, Réz Pali, Csurka és Abody majd belesápad, ha kiterítem. A sakk! Világos mattadásának pillanata, ez utolsó valóságos játszmám, a sötét bábukat szegény jó Lator László vezette. Mivel profi partikat játszunk, a boldogtalanul hangzó „Matt!” szó utáni percben húsz forintot zsebeltem be tőle.

Más értékem nincs.