Prózai írások

 

1

 

1923-ban születtem Mosonszentmiklóson

1923-ban születtem Mosonszentmiklóson. Kapunk egy poros, árkasevolt közre nyílt, ott hömpölygött le a templomdombról minden este a tehéncsorda. Kétéves se voltam, amikor nagyapám, vizet húzván mohás-békás udvari kutunkon, furcsállva nézte: mért ugrándoznak a ház előtt a tehenek, bőgve-rugdosva egymást. De csak elvonult a csorda, s mikor leszállt a por, ott ültem még az útközépen, szürkére izzadt ingben, ismeretlen nyelvű mondókákat gajdolva, legkedvesebb játékomba, egy fém hőmérőtokba homokot töltögetve. Harminc évvel később elmondtam Füst Milánnak ezt az öntudatlanul átélt halálpillanatot; ő csak nézett ki hosszan az ablakon, s ezt mondta: „Fiam, valaki veled játszik.” Fölálltam a porból, a fém hőmérőtokba verseket töltögetek.

 

Kezdet

A második elemi utáni vakációt egy hosszadalmas skarláttal kezdtem: hetekig ágyhoz voltam kötve. Végigolvastam néhány idejétmúlt kalendáriumot a Százesztendős Jövendőmondókkal, mire ráakadtam egy padlásról előkerült vesszőkosárra, abban egy több mint száz füzetből álló múlt századi ponyvára, első s azóta is felejthetetlen regényemre. A címe: Sobri Jóska, az úri haramia. Gondolom, gyatra mű lehetett (az írójára nem is emlékszem), de mégis egyszerre megnyílt előttem a világ. Sobri Jóska, az úri haramia eredetileg gróf volt, aki szerelmi bánatában szíven lőtte magát. Holttestét bakonyi kastélyában ravatalozták fel, ott feküdt a halott ifjú gróf a ravatalon. Kőtörő Béni betyárbandája kifosztani készült a kastélyt, de előbb benéztek a ravatalozó ablakán. A halott megmozdult, fölült, a hüledező betyárok rémületére (s az enyémre is!) szózatot intézett hozzájuk. Kinyilvánította, hogy unja az úri világot; akarják-e, hogy a vezérük legyen? Akarták. Kőtörő Béni átadta a bandavezérséget, így lett a grófból Sobri Jóska, urak szomorítója, szegények istápolója. Közben kitört az 1848-as szabadságharc, félelmetes hőstettekkel részt vettek benne; az elbukás után Franciaországba szöktek, ahol a nagy francia forradalom kellős közepén találták magukat: megostromolták a „csőcselékkel” a Bastille-t, végignézték a Grève-piaci kivégzéseket, de egy gyönyörű komtessz, azaz ahogy akkor olvastam: comtesse megmentése miatt Sobri Jóskát gályarabságra ítélte a Forradalmi Tanács. Sobri Jóska tehát gályarab, Kőtörő Béni néhány betyárral, újabb századokat visszalépve, Bizáncba keveredik. Sobri Jóska gályalázadást szít, a kapitányt és a tiszteket tengerbe hányták, ő átvette a gálya fölött a parancsnokságot, áthajóztak Amerikába, s föl is fedezték. Nagy barátkozás az inkákkal, majdnem feleségül is veszi Mennydörgős Xamimbi lányát, Vörös Lepkét, de megtudja, hogy közben itthon vége lett a Bach-korszaknak, s hazajönnek vasutat építeni, mert mellesleg vasútmérnöki diplomája is volt Sobri Jóskának.

Ekkor határoztam el, hogy író leszek. De semmi nem jutott eszembe, amiből bármit írni lehetett volna, s csak játszadozással töltöttem a vakációt: ürgét öntöttem, cseresznyét loptam, pofozkodtam, ha játszótársaim nem úgy viselkedtek Mézes Annussal, ahogy Sobri Jóska a comtesse-szel. De az a könyv kinyitotta a szemem, noha magam se tudtam, mire.

Először hazudó lettem. A harmadik elején fogalmazást kellett írnunk a legérdekesebb nyári álmunkról. De én nem álmodtam semmit. Kitaláltam valami képtelenséget: fapapucsos holland királylányok nyüzsögtek abban az álomban, s mind tőlem akart valamit. Tanítóm hitetlenkedésére olyan határozottan bizonygattam, hogy ez igaz álom – végül ő tört meg. Iskolából hazafelé Amerikából levelező keresztapámmal dicsekedtem, jobban mondva hazudoztam, akit megajándékoztam egy túrósrétesgyárral, közölve, hogy csak magyarok dolgoznak a gyárában, s annyi rétest ehetnek munka közben, amennyit csak akarnak. Első gyónásomat – a sztereotip gyónási formula elmondása után – azzal kezdtem, hogy nincs bűnöm. A mosonszentmiklósi öreg pap csodálkozva hajolt ki a gyóntatószékből, segített, sorolván a bűn lehetséges formáit. „Nem hazudtál?” – „Nem!” – s elvonultak előttem hazugságaim, kisebbek-nagyobbak egymás után. „Nem loptál?” – „Nem!” – s megelevenedtek kis lopásaim. Csak én tudtam, hogy milyen megátalkodott vagyok.

Tizenkét évvel később aztán – váratlanul – csoda történt velem: megírtam első versemet, benne is van a Szegény Yorickban, Eltűntek az égen a címe. Régen volt ez, de azóta is mindig csodának érzem, ha újra írni tudok. Közben sokat császkáltam a világban, a Grève téren is eszembe jutott Sobri Jóska, a normandiai partokon is; Szigliget felé vonatozva, vagy Amszterdam felé menet is. Azok a valószínűtlen hőstettek, mesébe illő kalandok, s az az országépítő mérnöki diploma is. Én semmilyen diplomát nem szereztem, de azért végül megtudtam, hogy Kolumbusz is járt Amerikában: nagy, válságos pillanat volt egyeztetni a valóságot a hajdani álmodozással. Ezért semmit ki nem találok, csak azt írom, amin valahogyan, valóságosan átestem. Ez is elég nekem.

 

Tárgyaim

Mi lett a tárgyakkal, amikhez valami közöm volt életemben? Nem tudom, hogy kívülem érdekel-e valakit (gondolom: nem), ezért csak magam elé idézem néhányuk emlékét, s fölmutatom a megmaradtakat. Soha nem volt sok, tehát nincs is sok belőlük, nem szentferenckedésből, hanem mert nem köt semmiféle tárgymisztika. Az is csoda, hogy a meglevőkből néhány az enyém.

Például egy körtéskosárra gondolok, hatalmas kosár volt, sűrű fonatú, talán ötven kiló körte is belefért, de nagymama elbírta, csak föl kellett adják neki, rá az összetekert fejkendőre, s egyenes derékkal, egyik karja a csípőjén, meg se állva a szomszéd faluig, vitte a fején egy szuszra, ahogy mások, fiatalok is nehezen. Sarka meg nem bicsaklott, mivelhogy mezítláb ment, persze nemcsak a jobb egyensúlyozás kedvéért. Egyszer kiemeltem egy körtét ebből a kosárból, azóta is az a körtemértékem, annak az íze, mert olyat soha többé nem ettem, pedig mindig ahhoz viszonyítottam az elmúlt évtizedek megevett körtéit. De főként azért emlékezetes tárgyam, mert szekerezésre is jó volt: beléálltam, pereme az orromig ért, kutyánk lónak befogva, és fuvarozhatott föl-alá reggeltől estig; bújócskajátékban fölborítottam, s lapultam alatta, kukán, hiába szólítgattak. Ezt a kosarat megette az idő.

De az itt látható vasmozsarat nem. Pedig komoly veszélyben volt az élete: 44 nyarán két összekötözött bomba eltüntette a házunkat, szerencsére senki nem volt otthon: az öregek és a gyerekek falun, a Galánta melletti Nemeskajalon, rokonoknál, én bent Pesten, munkában; az erzsébeti ház napközben szétrepült. Helyén agyagos kráter, mocskos sárga vízzel a fenekén, néhány könyvem: a Medvetánc, Weöres Medúzája, Szabó Lőrinc Összese, Sinka Vádja, Károlyi Bibliája odalett – ez volt egyébként akkor a teljes könyvtáram, ami nyavalyás filléreimből állt össze. A mozsár harminc méterre a krátertől, mellette a törője, egy falat csorbulással túlélte a bombákat. Egyetlen tárgyam a gyerekkorból, sok diót, mákot, cukrot törtem a hasában húsvét és karácsony előtt; számomra érték csak, de nekem nagyon az.

A másik vas: egy bikabillog, három éve kaptam Jékelytől nászajándékul, monogramja KL; mivel marhajószágom soha nem volt, s gondolom, nem is lesz, a monogramnak nem volt értéke az adományozás pillanatában, de ha most egyéves Luca lányom valamikor gulyát vásárolna, lesz mit a bikák farára üssön.

Tulajdonképpen alig van említésre méltó értékem, olyan, ami másnak is érték.

De íme: ez József Attila kézírása! Talán a legszebb verse, ha választani lehet az ő versei közt egyetlen legszebbet. Rajta a nyomdának szánt szedési jelzés is, s a feledhetetlen tizenkét sor, alatta a repülni vágyó drága név. Ezt cipeltem magammal albérletből albérletbe, párizsi útjaimra is, ott volt öreg hotelemben, az Hôtel de la Gironde-ban velem – néhány lépésre a Szajnától s a saroktól, ahol Curie-t elgázolták a söröslovak-falamra szögezve. „Ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén” – olvasom; ez József Attila korai őszülését jelentheti, ha jól értem. Senkinek nem adom.

Hantai Simon 1947-ből keltezett Almás csendéletét se, egy elsüllyedt barátság emléke ifjúkoromból. Hantai egészen másképp dolgozik ma, azaz mást fest, nagy kár, hogy nem ismerik itthon, csak Juhász Ferenc egy-egy könyvének borítólapján látható az ő keze. Arra jó ez a fotó, hogy elküldjek neki egy példányt Párizsba, nem is oda, mert vidékre ment nemrég, hogy dolgozni tudjon. Talán nem is emlékszik erre a gyönyörűségre, a félrecsúszott terítőn megálló tányérra, a rusztikus asztalra. Akkor szegény volt Pesten, most, világhíresen, puritán Párizsban – tehát ő ugyanaz, aki volt; remélem, nem dühös ezért a kéretlen publicitásért.

A két szobrocskáról: az egyik kétezer-négyszáz éves terrakotta, úgynevezett Tangara-Figura; természetesen nem eredeti, de múzeumban őrzött eredetinek ritka másolata, én az egyik görög múzsának képzelem. A másik se eredeti Moore, csak annak látszik; egyébként sokkal régibb, mint a görög: alkotója a Duna, mert Dunaföldvár löszfalából került elő.

Végezetül két kedves játékom: az öt kártyalap utolsó paklimból rakódott ilyen komollyá: a póker legerősebb figurája, pikk ászig érő royal-flush; ilyen erős lap nem volt még önszántából a kezemben, de ha egyszer lesz, Réz Pali, Csurka és Abody majd belesápad, ha kiterítem. A sakk! Világos mattadásának pillanata, ez utolsó valóságos játszmám, a sötét bábukat szegény jó Lator László vezette. Mivel profi partikat játszunk, a boldogtalanul hangzó „Matt!” szó utáni percben húsz forintot zsebeltem be tőle.

Más értékem nincs.

 

A vasmozsár törője alatt

„Hol az apám?” – „Meghalt.” – „Mikor?” – „Úrnapján.” – „Hol?” – „A nádban.” – „Hogyan?” – „Agyonütötte a nádszál.” – „Mijét ütötte?” – „A derekát.” – Ez volt első és sokszor ismételt társalgási leckém nagymamával, amire emlékszem. Anyám haláláról többet tudtam, mivel őt sokat emlegették otthon, de fényképét sose láttam, s kérdezősködésemre, hogy milyen volt anyám, nagymama állandó válasza csak ennyi volt: „Annus? szép, derék lány volt.” Apám halálát nem értettem, csak láttam valóságos alakját magam előtt: megy Ráró vagy Mecsér alatt a Holt-Duna kiöntéseiben, meztélláb, térdig gyűrt nadrágban, hogy csíkot fogjon nekem, esetleg cigányhalat, fölötte füzek, oldalt mogyoróbokrok, toccsan a sárga víz, ahogy meríti talpát belé, szitakötők felhője a csillogó víz fölött, ember sehol; nádas vonul utána, gonoszon, mint valami ellenséges katonaság, s egy hosszú nádszál hátulról utána hajol, orvul derékon üti, s apám két kezét maga elé tartva a vízbe bukik, bugyborékolás, csönd utána, vigyázzban áll a nádas – s nincs apám se. Ott fulladtam majdnem a vízbe én is (ez meg talán a születésemmel egykorú emlék), Terus és Bözsi néném, anyám húgai mögött szaladva a kiöntésekbe, nagyobb gyerekek hangos hacacáréja közé. A szigetközi Duna minden tavasszal kiöntött, de „zöld árja” mocskos sárga hullámokat hozott, fene bánta! tapicskolásra éppen a kellő, hidege nem hátráltatott meg közülünk soha senkit. Vályoggödörbe léphettem, egyszer csak eltűnt a föld alólam, egy óriási béka úszott felém a szalmaszállal, gyökérrel, falevéllel zavaros vízben; kihúzott valaki, gondolom mivel épen megvagyok, lábamnál fogva tartottak a magosba, mint a lőtt kisnyulat, hadd okádjak ki minden lenyelt vizet; Terus és Bözsi éktelen nagy verést kapott otthon nagypapától: „Titőletek meghalhat az árva!” Verte őket eleget miattam, ahogy ma is kacarászva mesélik: ha egy szál ingben, meztélláb kiszaladtam nagyapám elé a havas téli udvarra, hogy segítsek kifogni az ökröket, vagy ha a petróleummal frissen töltött függőlámpást levertem nagypapa ustorával, bátor „Ne, hó, ne! nyavalya, kórság, lófasz, szentség!” káromkodással. „Miket tanul tőletek a kicsi?” – pedig csak az ő szavajárását utánoztam. Hiába szeretett, reszkettem tőle kicsi koromban, noha soha nem ütött meg, csak rám hőrintett, amikor távol a háztól, a szederfán ülve vagy a szelencebokor alá bújva énekelgettem.

„Mit szarik a szád!” – de utána egy fényes pengőst adott, amiért tízszer fölülhettem Kucska Feri barátom nagyapjának a búcsús körhintájára. Ültem azon ingyenbe is, azaz tíz menet hajtásáért egyszer, s a hintásgazda mindig rám hagyta, ha a jogosnál előbb ültem föl az ingyen forgásra. Akkor is Terus kapott verést, amikor első s azóta is egyetlen, dicstelen lázadásomról tudomást szerzett. Szokás volt Héderváron, hogy karácsonykor a Héderváry gróf megajándékozta, kivételezés nélkül, azt hiszem, elég gyönge ajándékkal a cselédgyerekeket. Az ünnepi öröm az volt, hogy a kastélyba léphettünk. Micsoda fényesség! Mesevilági pompa! Nemrég újra Héderváron jártam, semmi olyat nem láttam a kastélyon, a hajdanin, amit akkor annyira megcsudáltam. De akkor lábujjhegyen jártam a lépcsőket, fényes teremben ült a gróf egy halom játék és mennyei manna közt, én verset is mondtam, kicsi vagyok én, majd megnövök én, s tódultunk elébe, tátott szájjal bámulva a fényes grófi karácsonyfát. Utolsó lettem az osztásnál (ahogy azóta is mindig), tartottam a kucsmám, s a gróf telitöltötte a maradék aranydióval, zöld papíros csokoládépatkóval, szultánkenyérrel, fügével, s nem tudom még mivel. Egy kerek, barna kis asztalon, remélem, mahagóniasztalon, egy Horthy-fejes ezüst ötpengőst pörgetett, s pörgés közben kellett volna elkapnom, mint előttem a többieknek. Talán az osztálytudat gyújtózsinórjához tartott ezzel a pénzpörgetéssel öntudatlan gyufát, lehet, hogy az utolsó hely maradékosztása keserített el, mindenesetre félreütöttem dühömben a szégyentől az ezüstöt, kucsmámból kiborítottam aranydióimat a tükörpadlóra, hogy csengve ugráltak szét a terem négy sarka felé. Társaimat kitessékelték a fényből, a karácsonyfa alól, s a gróf és szépséges felesége s egy-két zavart grófkisasszony Terus nénémmel négykézlábra álltak, és sokáig keresgették össze a szétgurult ajándékokat. Ez egy kicsit megrendített, ha kicsimód lehet megrendülni, s végezetül tűrtem, hogy zsebembe csússzon az ötpengős is. Terus Károlymajorig szidott, hogy ilyen szégyen, meg olyan szégyen, s hogy kapok otthon érte, de én konokul hallgattam, forróra szorítva azt a pénzt, s nagypapa amúgy is Terusnak csördített oda az otthoni karácsonyfa alatt, ami a mienk volt, négy kiló szaloncukorral, almával, angyalhajjal ragyogón, a diós és mákos kalács, nagymama karácsonyi csudája pedig elborította szégyenemet, s három estén át csak ének volt otthon, nagypapa rumban áztatott fügéjével koronázva meg mindent. Egyszer hopp, máskor kopp? – ahogy mifélénkről tartja a szólás, de kortársaim tanúsíthatják, hogy húsvétkor és karácsonykor gróf és szegényparaszt egyformán dáridózott, ami az asztalt illeti. Nagymama, gorkiji nagyanyám alakjának rajzára kevés a tehetségem. Morális mércét, valóságtudatot, álmodozó hajlamot tőle kaptam. És még sok mindent, csak sorolni kellene. A második elemiből kimaradt, elszegődött a Szigetközből a messzi Jászfényszaruba kiscselédnek. Nyolcéves volt akkor, még láttam a valahai cselédkönyvét: „Ujj Mária kiscseléd”. Hetven évvel később is emlegette jászfényszarui gazdáját, aki „igen finom zsidó úriember volt, egy ügyvéd, szép nagy családdal. Regina leánya meg Tivadar úrfi még a lakodalmamba is ott voltak, az úr meg szobros órát küldött”. Tíz gyereket szült, én lettem a tizenegyedik gyereke. Sok gyerekéből nyolcat eltemetett, utoljára hadifogságból hazavánszorgó Ferenc fiát, két legkisebb lánya, Terus és Bözsi élték csak túl. Hogy mi volt az előbb emlegetett morális mércéje? Semmi mérce nem volt, öreg parasztasszonyoknak nincs írott szabályuk tisztességre s hasonlókra – a paraszti erkölcs íratlanságával ható erő, úgy él általa az ember, ahogy a lélegzetével. Neki, aki Londont nem tudta azonosítani Angliával, Stendhalt a franciákkal (azért mondom Stendhalt, mert sokszor olvasott könyve volt a Vörös és fekete), látszólag nem rá tartozó ügyekben is tévedhetetlen volt az ítélete, mert ösztöneiben természetes érvénnyel élt az igazságtudata. Például kamaszkoromban – már Pesten – fültanúja voltam, amikor házigazdánkkal Lengyelország legázolásáról beszélgetett: „Gyógyszerész úr, gyógyszerész úr! Istenem nem hagyja ezt. Sok lengyelt megölnek most a németek, de ők se érnek mind haza, és azok is hogyan érnek majd haza?” Vagy ott volt később a Rajk-per. Izgatottan hallgatta végig rádióján a tárgyalást, de az ítélethirdetés napján elaludt, s a szomszédasszonyoktól értesült a végeredményről. Összeszorított szájjal, sápadtan végighallgatta a halálos, életfogytiglanos, években megszabott ítéleteket, végül azt kérdezte: „És Rákosi? Ő mennyit kap?” Az ő tanulatlan fejében a gazsággal egy időben működésbe lépett az íratlan jogérzék, s az illetékeseket jóval megelőzve (azaz: ő is illetékes volt, ha rendünk törvényeit s jogrendjét szó szerint érthetem), elsőnek mondott ítéletet a jogtipró fölött. Istent se szólította tanúnak ehhez, pedig őrá sokat hivatkozott, noha nem volt vallásos. Vallási nevelése gyerekkoromban csak a „Köszönj az öregnek” intelemben s a lefekvés előtti pillanatokban nyilvánult meg: „Mondd, fiam, Jézus, aztán dögölj!” (Azaz: imádkozzak és aludjak, de az imát nem ellenőrizte, csak a napi lábmosást.) Amikor 1953-ban, túl nyolcvanadik évén, többszöri agyvérzés után fölvette az utolsó kenetet, megkérdezte tőle a pap, hogy mikor gyónt utoljára. „Kilencvenhatban.” A pap fejét csóválva akarta korrigálni: „Talán negyvenhatban, az is régen volt.” De nagymama félhalálában is jól emlékezett: „Nem, nem! Kilencvenhatban, a lakodalmam előtt kellett gyónni!” Utolsó olvasmánya Shaw Fekete leányzó keresi az Istent című könyve volt, maga gyártotta könyvjelzőjét (mert könyvlapra nem hajtott szamárfület) az utolsó oldalba dugva találtam meg. Egyedül járt színházba, a háború alatt beült a Nemzetibe, fekete berliner kendőjében, s megnézte Hauptmann Henschel fuvarosát Kiss Ferenccel és Dayka Margittal, Pirandello Hat szerep keres egy szerzőjét is látta, s még sokat. Kiss Ferenc és Dayka Margit az ő megítélése szerint is a legnagyobb volt, meg Uray Tivadar is, aki jászfényszarui ügyvéd gazdájára emlékeztette, de Bajor Gizi szerinte nyávogott, Págernek faarca és fahangja volt. (Olvasmányai és színházba menései megválasztásában senki nem volt segítségére, mindig maga választott. „Anatole France” – mondta, ahogy leírva volt, de olvasta rendületlenül.) 45-ben még együtt láttuk az Éjjeli menedékhelyt, aztán – Ferenc fia halála után – többé nem ment színházba. Gyerekkoromból ő varázsolt egész évig tartó karácsonyt, énekelésre mindig szer volt, s akkor is mesélt, amikor ötvenkilós körtérkosár volt a fején, s ugrándoztam mellette a porban, vásár felé menet.

A siflistől (azaz a mézeskalácsostól) mindig nekem sütött mézeskaláccsal jött meg, fürtben hozta a győri piacról a korai cseresznyét. A szomszéd gyerekeknek is hozott, s először azok kaptak, én csak az utolsó fürtöt. „Azért adom az elsőt nekik, idegeneknek – magyarázta, neheztelésem láttán –, nehogy a gyerekeim éhen maradjanak a túlvilágon.” Tizenöt évvel ezelőtt a bolgár tengerparton, Neszebarban egy trák halász házában laktam. Majdnem ingyenbe volt a szoba, amit elfoglaltam, s minden halsütésből – pedig egész nap halat sütöttek – a bolgár-trák nagymama egy cseréptányéron behozta szobámba az első sült halat. Szabadkozásomra, hogy csak a szobáért fizetek, ismerős szavakat mondott: „Tavaly meghalt a fiam, az első falatot idegennek kell adni, nehogy éhen maradjon a túlvilágon.” Milyen messzi időkbe megy vissza ez az egyezés? Mennyi éneket tudott nagymama! Mesét, babonát, bibliai történetet! A népi csillagképeket professzori elemzéssel tanította; bátorságra nevelt, tehát meztélláb nekivágtam kiskoromban idegen tanyaudvaroknak (különösen lánypajtásaim társaságában), ahonnan egyszerre kétfelől rohantak rám borjú nagyságú kutyák; virágneveket memorizáltatott velem, megtudtam, hogy eső után mért olyan nehéz a birkák szaga; egyszer adott egy olyan körtét, ami azóta is abszolút mértékem a körteízre; Szűz Máriáról és a gyerek Jézusról meséket talált ki, amikkel soha sehol írott szövegben azóta se találkoztam. Teljes betlehemes játékokat játszott el, fején a nehéz körtérkosárral, egyik keze a derekán, s ő vigasztalt, amikor lázadoztam, hogy betlehemes társaim közt csak Kisjézus lehettem mindig, ruhámra húzva nagypapa fehér ingét, hogy jobb Kisjézusnak látsszak. „Majd lehetsz még pásztor, ha fölnősz, szegény fiam.” Azt akarta volna, hogy pap legyek, pedig molière-i düh élt benne a papok iránt – de magamfajta parasztgyereknek csak a templom felé volt kitörésre út. (Nem lettem pap.) Mikor hazudozni kezdtem: „Találkoztam az Estével a kastély mögött (ahol hétéves fejjel szerelmeskedtem, s későn értem haza), s földhöz vágtam, hasára álltam, fülét kitéptem!” – Terus nénémék kinevettek, de ő komolyan szólt rájuk: „Mit nevettek? álmodozzon!” Hát én álmodoztam! Egyszer az Óceánnal álmodtam. Csakhogy álmomban az Óceán nem nagy víz volt, hanem emberalak: egy hatalmas, sose látott méretű szobor, színaranyból, s egy keskeny folyón feküdt keresztben. Mintha repülőgépről láttam volna az egészet, a folyó egy sárga sivatagon tekergett át, s föntről látszott csak keskenynek, az egyik partján megállva alig láttam a másikig. A szobron, azaz az Óceánon mehettem csak át a túlpartra, mivel híd sehol, s vacogva nekiindultam, s hasa közepén egy nagy fekete lyuk volt, borzongva kikerültem, a homlokán is lyuk, azt is. Mindenesetre reggel nem tudtam fölkelni, bénák voltak a lábaim. Milyen idegzavar lehetett? Soha nem jött vissza, szerencsére. Nagymama beültetett kis szekerembe, amit Feri bátyám faragott, s tisztára olyan volt, mint rendes szekerünk, nagymama befogta magát a rúd mellé, s vitt orvoshoz, közben egész úton az Óceánról beszélgettünk: ő komolyan végighallgatott, aztán lassan megvilágosította féllázas állapotom okát, azt, hogy bűntudatom lehet az oka, mert éjjel fölkeltem torkoskodni, s megettem egy mély lábos hideg mákos nudlit, amit nagyapámék vittek volna ki ebédre a földre, a masinázáshoz (cséplésidő volt), s a bűntudat és a hideg tészta kínzott meg. De visszagondolva: nem kínzó emlék az Óceán ilyesforma első látása, sőt összemosódik emlékeimben a valóságos Óceánnal, az Atlantival, amit ugyancsak éjszaka láttam meg először, Cècile normandiai házának ablakából; a ház két fekete szikla közt áll az Óceán partján, a ház alatt hullámtörő sziklák, tehát a házig ér a tenger; hold ragyogta be, s a partra odaképzeltem az álomi Óceánt – reggel aztán megláttam a parton elnyúlva egy irdatlan, félbehagyott szobrot. Csakhogy ez harminc évvel később volt; a bénulásos álomból a kis szekéren ocsúdtam tulajdonképpen, s hogy találtunk-e orvost, nem tudom, de arra emlékszem, hogy hazafelé már én húztam nagymamát, ugrándozva szekerem rúdja mellett, s nyerítettem tréfásan, mint egyetlen Csillagunk.

Mindent nagymamának köszönhetek, túl az ötvenen is az ő hatása munkál bennem. Nyomorúságos gyerekkoromat és perspektíválatlan kamaszéveimet ő karácsonyoztatta végig velem. Nem az idő csiszolja ilyenné az emlékét, mert semmi idő sem csiszol semmit hamissá az élet fontos sarkain. Gorkij nagyanyjával vetekszik alakja, s szívemből sajnálom, hogy az enyém nem vetekszik Gorkijéval. Majdnem szerelmesen szerettem, ahogy egy árva unoka a fölnevelőjét, anya híján élete első asszonyát szeretheti. Az ő emléke nem engedi, hogy a szegénységnek hátat fordítsak, ha nem is a sorsomban érint már. De vannak elegen, akiket nem is érint, hanem torkukig ér – hát az ő sorsuk az enyém is. Őmiatta vagyok, aki vagyok. Első versemet is ő másolta le, alig olvasható ákombákomokkal, s amikor az első száz versem eldobtam, előszedte Bibliájából, ahol megőrizte. Ez a vers (Eltűntek az égen) bekerült Sőtér híres Négy nemzedékébe, a Dülöngélünk című kötetembe, a Hét évszázad több kiadásába – húszévesen írtam, amikor alig tudtam komolyat a költészetről. Elég késői kor indulásnak a húsz év, minden valamirevaló költő korábban kezdte, sőt Rimbaud akkor már abba is hagyta. Tizenhét éves koromban, amikor még nem is sejdítettem, hogy valaha írni fogok, körülbelül kétszáz József Attila verset tudtam kívülről, ma is tudom mind, s nem is kell olvasnom József Attilát, csak egy versére gondolnom, s már mondom magam elé, utcán, villamoson is. Ha észreveszik, elhallgatok, mert látom: ki ez a hülye motyogó, ez van az arcokon. De hiába volt József Attila, ez az én első versem mégis Erdélyi-utánzat; de azért szeretem, mint első cölöpöt a nagyoktól kapott szellemi földosztásnál. (Valószínű, hogy az eldobottak közt jobbak voltak, de régi dolog, sose tudom meg, hogy mit dobtam ki.) Erdélyit is sokat tudok fejben, és Weörest, Jékelyt, Illyést, sőt Gellért Sándort, akitől minden hatásnál erősebbet kaptam. Nem tudnám megmagyarázni, hogy mért. Két fiatalkori kötete, A bál udvarában és A halálra táncoltatott lányok napi bibliám volt, magát a költőt csak tavaly ismertem meg, amikor Nagy Lacival, Kiss Ferivel és Zelnik Jóskával meglátogattuk Mikolán, olyanformán él ott, mintha Lebédiában élne. Nem tudtam ezeket elmondani neki. Azt hittem, hogy fiatalon jön elénk a kapuba, de őszen jött (a hólyagos esőben, ahogy ő mondaná), csak a szeme és a szelleme fiatal. Finn nyelvet tanít a mikolai kisfickóknak, de régebben Szatmárnémetiben is tanított, a gimnáziumban, s Páskándi Gézának is tanára volt. „Imponált nekem Gézám, mert amikor nem tudta, amit éppen tudni kellett volna, akkor is beszélt, beszélt.” Igen büszke a hajdani tanítványra, s elismeri, hogy utána Páskándi tud a legszebben magyarul.

Első könyvtáram negyvennégy nyarán megette egy láncos bomba, Gellért két kötetét is, a Medvetáncot, Weöres Meduzáját, Gulyás Pál, Villon, Rimbaud, Ady köteteit, Illyés Rend a romokbanját, a Puszták népét, Reviczkyt, Nadányit, Áprilyt, Vörösmartyt is, ahogy első könyvtáram, a garasokon nehezen vettet most fölidézem emlékemben, s mindenünkből csak egy vasmozsár maradt meg, a bomba se győzött rajta. Nemrég megkaptam Terus nénémtől, egyetlen gyerekkori emlékem, sok cukrot, mákot, diót törtem a méhében húsvét és karácsony előtt. Azóta két, összehasonlíthatatlanul nagyobb könyvtáram robbant föl (persze képletesen), de az elsőt sajnálom csak. Megint sok könyvem van, s mert Márta, feleségem, művészettörténész, most igazán drága könyvek állnak, roskadoztatva a polcokat, körben a falakon. Nincs saját lakásom, de a DuMont kiadású Ravennai mozaikokért gondolkodás nélkül kifizettem kétezer forintot a Váci utcai Idegen nyelvű könyvesboltban, ugyancsak a DuMont etruszk- és Klee-kötetéért. Nemrégen Domokos Matyi gyanakodva méregette könyveimet, s azt mondta: „Megint sok könyved van, megint fölrobban az életed.” Remélem, hogy rossz jós, másnak mindennek jó, különben se a könyvek robbantották föl az életemet soha. Gyerekkoromban egy szál könyvem se volt, akkor kezdtem magamnak könyveket szerezni, amikor a háború alatt Szíjgyártó Lászlót – azóta sok remekmű méltó fordítóját – megismertem. Ő volt az első ember, akinél tapasztalásom szerint könyvekből állt a lakás, ő adagolta fejembe a magas irodalmat, főleg a költészetet; mondhatom, hogy egyetemen kívüli egyetemi tanárom volt. Ivan Cankar Jernej szolgalegényét, Steinbeck A mohos szikláját (kár, hogy harminc éve nem adták ki újra), sőt Tortilla Flat című remekeit, utóbbit az ő kéziratos fordításában ő adta kezembe – ez Kedves csirkefogók címmel más fordításában jelent meg aztán. Ő még azok közé tartozott, akik megbízás nélkül is fordítottak. Nincs hely itt elmondani, hány könyvét olvastam el – csak emlékezetből néhány dolgot említek: Hašek, Ehrenburg prágai kiadásait, A csendes Dont, a Lamb testvérek Shakespeare-meséit, Vikár Kalevaláját, Gelléri, Pap Károly, Németh László összes könyvét, Huizingát, Friedellt, Radnóti és Vas Apollinaire-jét: László Gyula A honfoglaló magyar nép élete, Komlós Aladár Az új magyar líra, Mikecs László Csángók című munkái jutnak hirtelen eszembe – de nem kölcsönkönyvtárosom volt, hanem mint mondtam, egyetemi tanárom, s a könyvek nagy részét nem is kellett visszaadnom. Mindenki tudja, milyen fontosak az első hatások, amiket a mi pályánkon szerez az ember. Ezért volt életemre meghatározó jelentősége Szíjgyártó Lászlónak. B. Nagy László – akkor még csak Nagy Laci gimnazista diák, aki Nagy László költő felbukkanásakor hátrált meg saját neve elől, tapintatos lovagiassággal – velem együtt napi vendég volt Szíjgyártóéknál, a gyerek forgatókönyvet írt Németh László Bűnjéből, s volt türelme szóról szóra tárgyalni a kisdiákkal jóról-rosszról; a filmből nem lett persze semmi, de tudomásom szerint megvan a forgatókönyv kézirata. 44 nyarán, házunk bombaelúszása után ötszáz pengőt adott, amit soha nem kellett megadnom, ezt az adományozás pillanatában értésemre adta. Még fontosabb volt számomra, hogy első zsengéim alapján is költőnek tartott (amit utólag csudálok, ismerve különleges igényességét; mert ha például magasugró lettem volna, legfeljebb csak kétszázhúsz centiméter fölött vett volna észre), első verseskötetem, a Dülöngélünk kiadására ő vette vagy szedte rá az Egyetemi Nyomdánál Kulcsár Adorjánt, sőt még előbb, az Erdélyi hatására írt verses meséimnek, Az égig érő fának kiadására is ő szerzett kiadót. Szabó Vladimir volt az illusztrátor, az előlegből tíz kiló mézet, húsz kiló szappant vásároltam. Neki se viszonoztam a tőle kapottakat, mint soha senkinek, még nagymamának se – magam se tudom, hogy mért, mivel nem vagyok hűtlen szívű. 1945-ben Budán laktam – kegyelemből, ingyen kosztosdiákként – abban az időben ritka jómódú, noha nem inflációs vámszedő barátoknál, Szász Paliéknál; Pap Károlyné is megjelent a vasárnapi asztalnál, s persze megtudta, hogy verseket írok. Talán csak azért szeretett, mert szívemből áradoztam neki Pap Károlyról, a Szíjgyártó Lacitól kapott kötetei alapján. Egy kora őszi vasárnapi ebéd után azt mondta, hogy még aznap nagy meglepetést szerez nekem. Valóban: nemsokára csöngettek, kinéztem a villa emeleti ablakán a kapuba, s két férfit és két nőt láttam kinn. Az egyiket, akinek fotóit láttam már, megismertem: Szabó Lőrinc volt. Elsápadtam az izgalomtól és a szégyentől, mivel tudtam Szabó Lőrinc akkori zaklatott életéről, szinte naponta olvashattam, hogy népbíróság elé akarják állítani, s azt is tudtam, hogy Pap Károlyné sokat fáradozott mentése érdekében. Kitámolyogtam a kapuba, hogy beeresszem őket, s már a bemutatkozásnál makogva kezdtem mentegetőzni, hogy nem tehetek semmiről, s hogy az a szörnyű gyanúm: fölfedezni jött. A másik férfi Fodor József volt (az ő szerepe is ismert volt Szabó Lőrinc mentőakciójában), s a két feleség. Szabó Lőrinc mosolyogva nyugtatott, de én csak arra tudtam gondolni, hogy milyen kétségbeesett helyzetben lehet, ha nem mert Papnénak ilyen fölösleges utat visszautasítani. Késő estig maradtak – fejedelmi volt a trakta –, de az a szépséghibája, hogy órákig olvasnia kellett a verseimet. És! egyetlen szó nem tetszett neki, mindenbe belekötött, mint képtelen rosszba. Fodor József ellenkezőleg! Neki meg minden tetszett. Pedig nagyon szerettem volna, ha ítéletük fordított, ha Szabó Lőrincnek tetszene, s Fodor csepülné. De nem vágyaim szerint történt semmi. Mindenesetre nem tudtam, hogy élő vagy halott vagyok. Elmenetelük előtt házigazda barátom kihívott a konyhába, s megkért, hogy kísérjem haza Szabó Lőrincéket, mert becsomagolt nekik egy szál diós és mákos beiglit, egy rúd csabai paprikás szalámit, s megtöltött egy csatos üveget badacsonyi zöldszilvánival. Én – hülye! – elkezdtem ordítozni vele, hogy mit képzel, egy ilyen nagy költőt ilyenekkel megsérteni, hogy nincs ízlése stb., stb. Csak csomag nélkül kísértem el őket, Nagyklára vigasztalt az úton: „Ha Lőrinc tehetségtelennek tartaná, három perc alatt abbahagyta volna.” Meg még ilyeneket, de beszélhetett – végem volt. (Néhány évvel később furcsa baráti kapcsolatba kerültünk, azért is furcsába, mert nemcsak a korkülönbség volt nagy köztünk; de soha nem beszéltünk erről a látogatásról és kivégzésemről.) Most meglepve olvastam 1945. április–szeptember közt írt, nemrégiben kiadott Naplójában, ebben a hátborzongató, dosztojevszkiji hátterű írásában az alábbiakat: „Tegnap Óbudán kedves irodalmi embereknél voltunk, nem tudom, kiknél, nagy irodalomtisztelet, bor, mákoskalács. Egy fiatal, tehetséges költő, sok groteszk ötlettel az írásaiban: szürrealizmus népi magyar hangon. De merev, túlzó, keresett. Későn jöttünk haza.” Tehát Szabó Lőrinctől ered a népi szürrealizmus meghatározás, s egy ideje a nevemet – úgy érzem: méltatlanul – mint pre-népiszürrealistát szokás osztályozni. Fontosabbat tudtam meg azonban most ennél: hogy valójában milyen nevetséges volt akkori ordítozásom Szász Palival, mert szinte kisüt a Naplóból Szabó Lőrinc akkori testi-lelki nyomora; olvashatom, hogy mennyire örült a parasztpártban kapott virsliebédnek a kor legnagyobb magyar költője, s hogy én hülyén megfosztottam egyheti valószínűtlenül gazdag dínomdánomtól. Egy mai húszéves nem értheti azt a nyomort, szerencsére. Én mindenesetre nem okultam Szabó Lőrinc megsemmisítő kritikájából, hiszen Szíjgyártó Lacinak és Kulcsár Dódinak is tetszettek azok a versek, s azokból állítottam össze a Dülöngélünket, ami kétszáz példányban meg is jelent. Már a megjelenés napján éreztem, hogy szamárságot csináltam, s azonnal nekiláttam átdolgozni a kötet majdnem minden darabját, aztán évek szívós munkájával visszaloptam a dedikált példányokat; csak Illés Endre és Rába György polcáról nem mertem leemelni a kiáltó bűnjelet. A kötet megjelenése előtt, bejelentés nélkül elvittem belőle tíz verset Illyés Gyula Csejtey utcai lakására. Mielőtt Illyés kivédhette volna támadásomat, azaz kéretlen betolakodásomat, Ika beeresztett a házba, mindjárt megismertem benne Illyés „titkosan messzi és legközelebbi kedves rokonát” – kicsi gyereknapozóban volt, s kezitcsókolomot köszönt, mint én is majdnem Illyésnek. Pimaszul nem törődtem látható fáradtságával. Órákig vallatott, s azt hiszem, tűrhetően kollokválhattam, mert a tíz versből kilencet elfogadott közlésre az akkor induló Válaszba. Verseim alá ő írta oda a nevem, a fiókba rakta mind, s azt ígérte, hogy a következő számtól közölni kezdi sorra mindegyiket. Három hónapot vártam, közben olvashattam, éppen a Válaszban is, hogy Illyés Cs. Szabó Lászlóval a párizsi béketárgyalásokon van. A Válasz utolsó oldalán megtaláltam a lap kiadójának, Sárközi Györgynének a nevét és Nyúl utcai címét, hozzá is bejelentés nélkül állítottam be. Akik ismerték őt, tudják, hogy ki volt Sárközi Márta, különösen a mi nemzedékünknek. Elment dunnyogó panaszolkodásomra Illyés lakására, kiemelte a fiók aljára került verseket, s becsületszavam nélkül, mondván neki Illyés véleményét és szándékát, ő kezdett közölni a Válaszban, zsebéből fizetve a honoráriumot, előre; ez a „zsebből fizette” szó szerint értendő pedig. El is vitte a Válasz Nyúl utcai villáját, de nem bánta a Zugligeti úti szoba-konyhás lakásban se, ő, Molnár Ferenc lánya, aki nem ilyen körülmények közt kezdte életét. Sokan és sokszor ettük zsíros kenyerét, ittuk teáját, borát, szinte a vérét is. Nemcsak gyönyörű asszony volt, az önzetlenség szobra, saját érdekei ellen is. Sokunk anyja volt a mi nemzedékünkben. Lator László, Fodor Bandi, Domokos Matyi, harmincéves barátaim jól tudják, érzik és vallják ezt. Csak kapni lehetett tőle, adni neki semmit. Amikor a nehéz években egy Olasz fasori fehérnemű-javítóban dolgozott, s Matyi fiát (Sárközi György árváját) tíz fillérért leszállította az induló villamosról, egész hadakat látott vendégül a Zugligeti úti házban, zsíros kenyérre s más ilyenekre persze. Latorral egyszer megpróbáltunk tíz deka nyers kávét vinni neki, s csak annyit engedett megpörkölni, amennyit akkor megittunk (ez is csak egyszer fordult elő, a többit vihettük a fenébe, s még ő pakolt föl bennünket egy-egy kiló füstölt szalonnával, nagy zacskó almával.

Egyszer a Fény utcai piacon grasszáltam gyanútlanul, amikor hátulról ismerős hangot hallottam: „Kormos méltóságos úr! Figyeljen ide! Vegyen szép hamvas almát, maga szereti az ilyen természetes dolgokat!” Ő volt, egy standon árulta a gyümölcsösében termett almát. Gondoltam, jó gyereke leszek, s vettem öt kilót. Nem hagyta kifizetni. Gyönyörű szájáról olyan természetesen gördültek elő a legvaskosabb káromkodások, hogy egy jutasi őrmestert is pirulásba döntött volna, még Sinka István és Féja Géza is megkapaszkodott az ablak alá kirakott fapadba, s csak néztek mereven a szemközti Hunyad-oromra. Neki se viszonoztam csudába illő szerepét – nem tudom, hogy más lelkiismerete milyen az ő emlékével. A Válasz utolsó számában jelent meg Fehér virág című versem, 1949 tavaszán, aztán legközelebb csak Simon Pista Új Hangjában, 55 telén. Ezt a Fehér virágot azért említem, mert Vas István barátságát neki köszönhetem (kitiltásomat is az irodalomból, sokakkal együttes jégtáblára kirakásomat, pusztán azért, mert a Válaszban jelent meg. A nyavalyahozó években is büszke voltam rá – nem is annyira a versre, hanem a megjelenés helyére!), Vas Pistáét és Szántó Piroskáét. Vast futólag ismertem a Centrálból, de addig alig váltottunk köszönést is. Az utolsó Válasz megjelenése után néhány nappal Rácz úr Hársfa utcai zugantikváriumában böngészgettem, ahol fillérekért kincseket lehetett találni, például ötven fillérért Mérimée Spanyol naplójának első kiadását, amit Mérimée egy párizsi asszonynak dedikált – hogyan került oda? nem tudom; mindenesetre böngészgettem, amikor valaki a vállamra tette a kezét, s mondta, mondta a fülembe a versem, megfordultam: Vas István volt. Nem mondok sokat, ha azt írom: egyetlen pillanatban őrülten megszerettem. Együtt jöttünk el a boltból, mit boltból! pincéből, végig a Rákóczi úton, a Kossuth Lajos utcán, félálomban lépdelve mellette, zsebre vágva minden elképzelhetetlen dicséretet, amit Vas Pista a pofámba mondott. A legkevesebb az volt, hogy ő egész életében ilyen verset szeretett volna írni, amit ostobán el is hittem neki, én meg szót se szóltam az ő Római pillanatának gyönyörű verseiről, pedig én is tudtam volna kívülről mondani: „Ez az út, ez az út csupa búcsúzás, Búcsúzunk, ég húga, tisztaság.” Inkább hallgattam az én nyolc sorom himnuszát. A Kossuth Lajos utcán szembejött egy asszony, Pista rám mutatott, és azt mondta neki: ez a Fehér virág, erre az asszony is elmondta a verset. Szántó Piroska volt – neki is a nyakába borultam, mint később, válságos pillanataimban, amiből volt elég, s tűrte, mint pofont a nazarénus. Persze, ők is úgy jártak velem, mint mindenki, akiket szerettem. De hát nagymamát is csak felnőtt koromban csókoltam meg először, nagypapát is csak a halálos ágyán, aki pedig már gyerekkoromban hosszú kézfogással köszöntött meg születésnapjaimon. Mindig egy verset mondott a kézfogáshoz, szemembe nézve, a végére emlékszem csak: „Ha pedig a Jóisten kiszólít az árnyékvilágból, az örök világosság fényeskedjék neked.” Itt elcsuklott mindig a hangja, félrenézett olyankor, nehogy erős ember létére elsírja magát egy gyerek előtt. Vas Pista könyvtára! Illés Endréé! Fülep Lajosé, akihez húsz évig jártam, rituális szertartás szerint, Fodor Bandival, Sárosi Bálinttal, Vekerdi Lacival, Csanak Dórával s még sokakkal. Hármuk könyvtára a Széchényi Könyvtárral vetekedhetne. Vas Istvántól és Illés Endrétől is könyvtárra menő könyvet kaptam, közel harminc év alatt, saját műveiket s más ritkaságokat, én semmit nem adhattam nekik, talán Vasnak egyszer Dugonics András Magyar példabeszédeit, de máig szégyenlem, hogy Illés Endrének nem adtam oda, jó húsz évvel ezelőtt a Pléiade Stendhalt, pedig az őt illette mindenki előtt, mivel Stendhal általa szólalt meg magyarul; különben az a Pléiade már nem az enyém így se. De ők elfelejtették modortalanságomat, pimaszságomat, mindenféle hűtlenségemet. A keserves években sok felhőtlen órát töltöttem Vaséknál, komoly helyzetekben is röhincsélve. Például egyszer Trencsényi-Waldapfel Imre is ott volt, én később érkeztem s azonnal láttam, hogy valamilyen kínos politikai vitában ölik egymást. Arra gondoltam, hogy valamilyen képtelen hülyeséggel kellene ezt elütni, s közbekotyogtam, mondván Imrének: ő a felelős, hogy még mindig nincs Pesten Avicenna utca. Ő láthatóan meghökkent ettől az ingujjból előrángatott képtelen vádtól, s amilyen jó szándékúan naiv volt, komoly tudós létére, magára vállalta a felelősséget, Pista is elfelejtette előbbi dühét, s láttam, arra koncentrál, nehogy elnevesse magát. A vitának ezzel vége lett, s Pistától megkaptam ajándékba Verlaine francia válogatott kötetét; ezt a dedikációt találtam benne: „Pistának, szeretettel Miklós.” Azaz Radnóti; Vas még hozzátette az ajándékhoz, hogy ez már régen jár nekem, mivel a Fehér virág Radnótiról szól. Odajárt Czibor János is, aki már a Választól igen jó barátom volt (a Filmgyárban is együtt voltunk dramaturgok, s ugyanabban az időben, Juhász Feri, Sarkadi Imre, Hubay Miklós, Somlyó György, s közülünk igazán dramaturg csak Hubay), Ottlik Géza, aki még Gödöllőről járt be; Réz Pali, Juhász Feri, Nagy Laci – nem illett tulajdonképpen az időkhöz, amilyen jó estéket töltöttünk náluk. Aztán később százfelé úsztunk, mindegyikünk más-más vizekre; Czibor rejtélyes körülmények közt meghalt, s mindnyájunk élete más mederbe került. Én évekre Párizsba mentem. Álmaim városa tulajdonképpen csak egy szerelemhez volt háttér, de volt időm sok mindenbe beleütni az orromat, barátságokat tudtam kötni, pedig azt mondják, hogy harminc éve után az ember már nem tud új barátokat szerezni, sőt a régieket se tudja megtartani. Nekem – egy-két sajnálatos kivételtől eltekintve – más a tapasztalásom: ifjúkorban kötött barátságaim megmaradtak, s újakat ma is szerzek magamnak. Például a legfiatalabb költők közül testvéri barátságban érzem magam sokkal; munkahelyemre, a Móra Könyvkiadóba, ahol huszonöt éve elmúlt, hogy dolgozom, úgy lépnek szobámba fiatalabb társaim, mintha bátyjukhoz jönnének. Párizsban ismertem meg Gara Lászlót, Gara Lacit! hogy pontosabb legyek, szent őrültjét és halottját a magyar költészetnek. Illyés mondta róla egyszer, hogy többet tett a magyar költészetért, mint századunk egész kultúrdiplomáciája.

A Halotti beszédtől Csoóri Sándorig fordíttatta költészetünket franciára, a legjobb francia kortárs költőkkel, akiket erőszakkal belekényszerített versformáinkba, de ezért a munkáért még a spanyolcsizmától se riadt volna vissza. Legendákat beszél róla a sok volt „pária”, ahogy magát Rousselot, Frénaud, Chaulot, Emmanuel, Guillevic nevezte. Párizsban kaptam vissza ifjúkori barátomat, Hantai Simont, akinek pesti műtermében ismerkedtem meg Juhász Ferivel, sokszor még aludtunk is náluk, igaz, a földre ágyazva; Csernus Tiborral ugyanúgy jártam moziba, mint Pesten; Parancs János, Pátkai Ervin ádáz sakk- és biliárdpartnerem lett a Montparnasse-on, Fifre úr és Lungauli (ő elefántcsontparti születésű párizsi diák volt, szerecsen Noszty Feri, ahogy elneveztem, s ő magát nevetve ejtette nostiferinek) is sok jó napot szerzett, sokszor csüggedt állapotom emelésére. De legtöbbet Gara Lacinak köszönhetek. Neki se viszonoztam semmit a rám pazarolt szeretetéért. Ilyen alak vagyok, nem lehet több szavam magamról, érzésem szerint amúgy is messzire mentem, s csak magam fájdalmait éreztem a vasmozsár törője alatt, ha az életet, nem valami eredetien, vasmozsárhoz hasonlítom. De a költői pályán nem költőként mozog az ember; valamikor, a kezdet kezdetén azt hittem, hogy költőnek lenni morális plusz kell hogy legyen az emberben. Régóta tudom, hogy ez nem így van. Sok barátot mondhatok magaménak, de lehetnek ellenségeim is, noha senki útjába nem volt szokásom szalmaszálat rakni, a barátságokat se tekintettem soha tömörülésnek valami vagy valaki ellen, de mellett se. Költői életem gyerekkorommal zúgott el, nagymama szoknyája körül. Akkor dőlt el, hogy mi leszek, mint ahogy – Móricz Zsigmond okos szavai szerint – mindenkiben gyerekkorában alakul ki a végleges ember, jó vagy rossz, hitvány hazudozó vagy az ellenkezője; a magam nevében elmondhatom, hogy sokszor léptem gödörbe, de mindig szerencsém volt, s kikászálódhattam belőle. Falamon régóta egy József Attila-kézirat világít a szemembe, vittem magammal párizsi hotelszobámba, az Hôtel de la Gironde-ba is, ahová este vagy éjjel mindig fáradtan tértem meg, végig a Saint-Germain utcáin (Picasso párizsi műterme volt a szomszédom, a rue des Grands Augustins-ben), a keresztutca a rue Christine volt, amit Apollinaire olyan feledhetetlenül énekelt meg, szóval ott volt velem ez az „Én is úgy próbálok csalás / nélkül szétnézni könnyedén / ezüstös fejszesuhanás / játszik a nyárfa levelén” – ezért egyre megy Mecsér és Párizs és Pest: egyformán világítanak életem fölött. Nincs pályám, csak életem, még ha ez az írás Pályám emlékezetének íródott is, s nem fáj semmi a vasmozsárban, ha olyan ereje van az embernek, amit tulajdonképpen nem is magának köszönhet. Ötvenedik évemben újra lányom született, mivel nővére már régóta megkezdte önállósult életét; könyveim vannak még, barátaim, mint mondtam: talán ott söröznek most a Nemzeti egyik asztalánál, Csurka Pista, Csukás Pista, Rákosy Gergely, Lázár Ervin, nélkülem, aki ebben a forró júliusban számot vetek magammal; a többiek erre-arra röpködnek a világban. A tárgyakat régóta nem misztifikálom, nincs tulajdontudatom, de mivel írok, mondani szeretnék valamit valakinek, akár egy embernek csak. „Adjon az Isten hozzá erőt” – mondaná nagymama.

 

2

 

Miguel De Cervantes–Radnóti Miklós: Don Quijote

Ki ne ismerné Don Quijotét, a bús képű lovagot? Mulattató és tanulságos története a világirodalom legkedveltebb olvasmányai közé tartozik, ő maga pedig az a regényhős, akiről elmondhatjuk, hogy a neve fogalommá vált. Don Quijotének lenni annyit jelent, mint hóbortos fejjel olyan kalandokba bocsátkozni, amilyenektől tartózkodna az ember, ha a józan megfontolásra bízná magát. Ez a név ellenállhatatlan kacagást váltott ki több évszázad olvasóiból; fékezhetetlen örömmel, aztán elgondolkozva mulat rajta a felnőtt, de kedvence a fiataloknak is, akik számára minden korban és sok nyelven átdolgozták a hóbortos lovag történetét.

Akik még az élet kezdetén állnak, vágynak arra, hogy mielőtt felnőnének, hozzájussanak a „felnőttek” könyveihez. Ezért születnek a különféle átdolgozások, amelyek kisebb-nagyobb eltérésekkel igyekeznek egyes népszerű remekműveket könnyebb formában a fiataloknak továbbadni. Az effajta munka nem lealacsonyítja, inkább kitünteti e műveket. Azt mutatja, hogy lapjaikon az élet olyan igazságai vannak elhintve, amikről egyetlen korosztály sem mondhat le. Ez a kitüntetés jutott osztályrészül Robinsonnak, az emberi találékonyság megtestesítőjének, Gullivernek, a társadalmi jelenségek iránt annyira fogékony utazónak, Odüsszeusznak, a görögök kalandos életű hősének. Sok nevet írhatnánk még ide, s az elsők közt Don Quijotét, a manchai lovagot.

A Don Quijote írója kalandos életű spanyol nemes volt, teljes nevén Miguel de Cervantes Saavedra. Hányódásainak és irodalmi pályájának története maga is valóságos regény. Mozgalmas időben született, akkoriban, amikor Amerika felfedezése s az új világrész kizsákmányolása soha nem sejtett hatalmat adott szülőhazájának. A spanyolok ezt a hatalmat arra használták fel, hogy saját önző érdekeiket elégítsék ki. Ugyanakkor azonban nagy történelmi feladat állt előttük: megakadályozni a török hódítást, amely elárasztással fenyegette Európát. Cervantes maga is részt vett ezekben a harcokban – sőt, a híres lepantói csatában fél karját is otthagyta. De közben diákoskodott a salamancai egyetemen, kamarás volt egy bíborosnál, kalózok fogságában sínylődött évekig, majd végigpróbálta az irodalmi élet viszontagságait.

Milyen élmény indította Cervantest arra, hogy tollat fogjon, és továbbadja embertársainak, amit a világról megtudott? Egyszerűen: a világ megváltozása. Igaz, a világ évről évre változik, mégis vannak olyan korszakok, amelyekben meggyorsul a társadalmi átalakulás üteme. Ezek a történelem forradalmi korszakai, amikor az új termelőerők és a meglevő termelési viszonyok közötti ellentmondás kiéleződik. Ilyenkor egyedül forradalommal lehet legyőzni a reakciós osztályok ellenállását, amelyek a haladó társadalmi mozgalom útját állják. Cervantes kora előkészítője volt azoknak az eszméknek, törekvéseknek és társadalmi mozgalmaknak, amelyek később forradalmi úton döntötték meg a feudalizmust.

A társadalmi változások mindenkit állásfoglalásra kényszerítenek. A régi világgal együtt pusztul az, aki a régi mellé áll, ahelyett hogy az új megszületését segítené elő. Képzeljünk el például egy XVI. századbeli embert, aki nem akar hallani arról, ami körülötte történik, mert lelkét bűvöletben tartják a régi lovagvilág kalandos történetei. Csupa olyasmi, ami csak arra alkalmas, hogy szemfényvesztő csillogással elkápráztassa olvasóját, és a benne élő nyugtalan tettvágyat és tetterőt hamis mederbe terelje. Az ilyen ember álmodozó lesz, inkább hisz a képzeletében élő délibáboknak, mint az őt körülvevő valóságnak. Hajlamos arra, hogy avult eszményekért küzdjön, és soha nem fedezi fel életének félszeg, mások számára mulattató, de alapjában véve menthetetlen tragikumát.

Ilyen hőst rajzolt meg Cervantes Don Quijote alakjában, Don Quijote a rossz irodalom áldozata. Ez ellen az irodalom ellen az akkori idők ponyvája, a légből kapott és valóságtól idegen lovagregények ellen indított hadjáratot Cervantes. Fegyvere a gúny: a leghatásosabb szellemi harci eszközök egyike. Nem ő fedezte fel ezt a fegyvert, de kevesen vannak a világirodalomban, akik olyan remekül forgatták, mint Cervantes. Valószínűleg saját eszmélésének története is ott lappang a regényben. Éretlen fejjel ő is falta a képtelen lovaghistóriákat, s csak józansága mentette meg attól, hogy nem jutott hőse sorsára. Azt azonban tehetségének köszönheti, hogy kifejezést is tudott adni nagy élményének, a világ megváltozásának.

A Don Quijote talán nem ért volna meg olyan diadalmas pályát, ha nincs benne egyéb, mint tajtékzó harag a rossz irodalom s a maradiság ellen. De Cervantes bizonyít is: halhatatlan alakot teremtett, aki megmutatta, hogy a lovagi élet az ő korában már lehetetlen, a lovagi eszmény már hazugság. Olyasvalakit választ hősének, aki áldozat. Éppen ezért sajnálhatja is. Tehát míg védhetetlen csapásokat mér a lovagregényekre, melyek hősünket megkótyagosították, minden részvétével átkarolja szegény Don Quijotét, s egyúttal az olvasóban is szánalmat ébreszt. A Don Quijotét többek közt az avatja klasszikus alkotássá, hogy együttérzünk a hőssel.

Cervantes ragyogó írói képességéről az élet mély látása mellett elsősorban a történet érdekes bonyolítása tanúskodik. Attól a pillanattól kezdve, amikor a lovag először hagyja el falujának határát, hogy a nagyvilágban hírnevet szerezzen, az események valósággal kergetik egymást. Óriási körképben jelenik meg az olvasó előtt az egész akkori Spanyolország, parasztjaival és nemeseivel, papjaival, kézműveseivel, csavargóival, kocsmárosaival, gályarabjaival és katonáival. Sőt még valóságos lovag is akad, a múltnak olyan rajongója, mint Don Quijote; akár tükörben is szemlélhetné saját magát, ha nem kötné be szemét elfogultságainak fátyla. S az író mindig új környezetben mutatja meg, hogy a bekötött szemű ember sorsa csak egy lehet: beleesik a lába előtt tátongó gödörbe.

Cervantes írói képzelete minden fejezetben új kalandot eszel ki hőse számára. Egyszer a szélmalmokkal vív Don Quijote, mert hadonászó óriásokat lát bennük, máskor a csillogó borbélytányért nézi egyik ellenfele sisakjának, mert a vándorló mesterember történetesen a fejére tette, hogy az eső ellen védekezzék. A kocsma udvarán ráront az öszvérhajcsárokra, mert megérintik a vályúhoz támasztott fegyvereit, ami a lovagi szokások szerint a legnagyobb sértés. Don Quijote ugyanis a valóságra fittyet hányva azt képzeli, hogy nem útszéli kocsmában, hanem valódi kastélyban van, ahol lovaggá üttetése előtt virrasztania kell. Olvasmányaiból tudja, hogy a lovag mindig valamilyen hölgy szolgálatában küzd, tehát saját magának is ilyen eszményt választ. S mivel valódi hercegnő nem akad a közelben, képzeletével segít magán: az egyik szomszéd faluban élő parasztlányt nevezi ki szíve hölgyévé. Kötelességének tekinti, hogy szépségét ország-világ előtt hirdesse, és viadalra hívjon bárkit, aki ebben kételkednék. Természetesen hóbortjaiból temérdek félreértés és összetűzés támad. A legtöbb hatalmas verekedéssel végződik, melyekből nemegyszer jól elagyabugyálva kerül ki hősünk.

A regény egy másik halhatatlan figurával is megajándékozott bennünket. Ez Sancho Panza, a lovag fegyverhordozója, aki legalább olyan híres, mint gazdája: remekül kiegészítik egymást mint ellentétek. A sovány gebéjén poroszkáló hórihorgas Don Quijote mellett ott baktat szamárháton a jószívű, természetes eszű, számító, de ugyanakkor a lovag rögeszméjétől némileg már megérintett paraszt is. Gazdája kormányzóságot ígér neki egy majdan meghódítandó szigeten. A sors játéka, hogy egy szeszélyes herceg ötlete Sanchót csakugyan egy szigethez juttatja, ahol kormányzás közben hoz is néhány talpraesett ítéletet, de végül mégis belátja, hogy otthon a helye. S a kalandos történet végül oda kanyarodik vissza, ahonnan elindult, Don Quijote falujába. Ott hal meg a szegény, bús képű lovag, belátva élete tévelygéseit.

Kalandjai során sok baklövést követett el Don Quijote, s mégis szívünkbe zártuk. Ennek az az oka, hogy nemes és tiszta embernek ismertük meg, aki magáévá teszi a szegények és elnyomottak ügyét. A béresfiú védelmére kel, akit gazdája ütlegel; megszabadítja a gályarabokat; szerelmeséhez segíti a gazdag kérőhöz kényszerített leányt. Hogy szándéka néha balul üt ki, onnét ered – és ez a regény végső tanulsága –, hogy a jó eszme csak akkor arat diadalt, ha korszerű eszközökkel s nem magunkban küzdünk érte.

Don Quijote klasszikus történetét immár szintén klasszikussá vált átdolgozásban olvashatja a magyar ifjúság. Radnóti Miklós, a modern magyar költészet egyik legnagyobb alakja, a fasiszta téboly idején mártírhalált halt költő írta újjá Cervantes művét. Minden sorában érezni lehet azt az izgalmat, amely saját gyermekkorából menti át a jelenbe az egykori olvasmány feledhetetlen emlékét, de emellett azt az aktuális kicsengést is, amelyet a kor adott ennek a halhatatlan remekműnek, Radnóti munkájakor, a második világháború idején. Most, Don Quijote kalandos történetének új kiadásakor éppoly aktuális a cervantesi mű mondanivalója, mint bármikor s tanulságát az az ifjúság vonhatja le, amelyre Radnóti Miklós, munkájának egy-egy pillanatában, a jövőre nézve gondolt.

 

Alphonse Daudet: Tartarin Afrikában

Tartarin de Tarascon neve, ha francia ember hallja, éppúgy cseng a fülében, mintha előttünk valaki a nagyotmondó Háry Jánost említi. De amíg Garay János hőse megmaradt a hazai dicsőség keretei közt, Tartarinnak az a szerencse jutott osztályrészül, hogy a világ minden részén ismerik kalandjait, alakja pedig fogalommá vált. Nem pusztán híres regény hírhedett hőseként vonult he a köztudatba, hanem egyúttal megszemélyesítője is lett egy örök típusnak: az ő alakjában öltött újra testet a kérkedő hős alakja.

1840 és 1897: ez a két évszám fogja közre Tartarin írójának, Daudet-nak az életét. Szülei nem sokáig támogatták, s egész fiatalon már a maga erejére volt utalva. Kenyérkereső útján először tanítóként indult el: olyan tapasztalatai lehettek, mint a mi Gárdonyi Gézánknak, akihez sok vonásban hasonlít, s akinek Lámpás című regénye ugyancsak egy kezdő tanító küzdelmes életével foglalkozik. Sokáig éltek elevenen benne a hajdani sérelmek és szenvedések, bár azoknak köszönhette, hogy Párizsba ment – írónak. Párizsban végigpróbálta a bohémélet minden viszontagságát, míg végre feltűnt verseskötetével és cikkeivel, amelyekben a „vidék koldusainak” – a tanítóknak – szomorú sorsát ábrázolja. Közben egyre szívesebben látott vendége a nagy lapok és folyóiratok irodalmi hasábjainak. De az igazi népszerűséget regényei és elbeszélései szerzik meg Daudet-nak.

Tartarin figurájában halhatatlan hőst teremtett meg, azt a hazudozó, délibábokban, a kispolgári étet pocsolyájában elmerülő típust, akinek pusztán szájhősködésre futja az erejéből, mert a tett már nincs ínyére. Tulajdonképpen nem ellenszenves figura, de csapongó fantáziájának hazugságtornyain, az olvasó derűs szórakozása közepette, mégiscsak szánalmas báb, nevetséges, gyáva és tehetetlen.

Hogyan igyekszik hát Daudet valamennyire menteni hősét? Semmi esetre sem erkölcsileg, hanem egyszerűen az ábrázolás eszközeivel. Mert neki mint írónak aligha lehetett célja, hogy egy terjedelmes műben elvetemültnek mutassa hősét, akinek kalandjai számára szeretné a regény tovapergő bonyodalmában olvasói érdeklődését megnyerni. Azonkívül fájt is volna neki szűkebb hazájának gyermekeire – a délfranciákra – teljesen elmarasztaló ítéletet mondani. Daudet reménykedik abban, hogy a kritika, amelyet alkalmaz, talán hozzásegíti honfitársait az önbírálathoz. Hitte, hogy művének, túl a kacagtatáson, eszméltető hatása is lesz. Hasonló célja volt ezzel, mint egykor Cervantesnak, aki a Don Quijote megírásától a korabeli nagy „nemzeti” hibák, a hősködés és lovagkultusz betegségének gyógyulását remélte.

Cervantes példája nem véletlen. Maga Daudet – Tartarint elemezve – szintén rá hivatkozik. Csakhogy amíg a spanyol szerzőnél a bús képű, ábrándos lovag és tenyeres-talpas, józan fegyverhordozója két különálló személy, addig Daudet egy testben szállásolta el Tartarin-Quijotét és Tartarin-Sanchót. Egyiknek vágya az örök dicsőség, a másik azonban megelégedne a tarasconi tollas dunyhával és a csokoládéval, amit a szolgáló melegen tesz asztalára. Az eredmény: mind a kettő győz a maga módján. Ha nem is az egész világ előtt, de legalább Tarasconban a nagy tettek nimbusza övezi Quijotét, közben pedig Sanchónak sem kell túlságos áldozatot hoznia: nem kerül soha szembe igazi vad oroszlánnal.

Cervantes és Daudet abban is megegyeznek, hogy mindketten nagy társadalmi változások előestéjén teremtették meg világraszóló hőseiket. Don Quijote a haldokló feudális eszmény utolsó nagy képviselője. Ugyanakkor, amikor a lovagok már csak arra használták fegyvereiket, hogy gyanútlan járókelőket támadjanak meg, vagy békés karavánokat fosszanak ki, a bús képű lovag még szélmalmokkal hadakozik, és képzeletbeli várkisasszonyokért emel pajzsot. Tartarin hasonló álomvilágban él. Úgy érzi, kora alkalmatlan arra, hogy nagy tetteket hajtson végre a kiváló ember. Ő mégis mindent megtesz, hogy ezeket az akadályokat áttörje, és megjelenjen a tettek mezején. Így keveredik bele a csalásnak és öncsalásnak abba a bonyolult hálójába, amely rendkívül jellemző a kispolgárra. A „hősi” feladatok szüntelen hangsúlyozása pusztán arra való, hogy elterelje a figyelmet a tényleges, a valódi munkát és odaadást kívánó feladatok elől. Munka helyett sokkal érdekesebbnek találja, hogy hazudozzon. A mindent elsodró szóáradat vagy a rejtélyes hallgatás nem engedi, hogy akár maga, akár csodálói feltegyék a józan ész kétkedő kérdéseit. Tartarinnak egyetlen bírálója a valóság, de az könyörtelen.

Tartarin de Tarascon megjelenése óta állandóan időszerű alakja a világirodalomnak. Szórakoztató és ugyanakkor komoly gondolatokat ébresztő olvasmány ez a mű, amelyből a magyar ifjúság kétféle hasznot is húzhat. Először éles karikatúrában ismerheti meg azt a polgári világot, amelynek életeleme a felelőtlen szó és a kétes kimenetelű kaland, másodszor levonhatja azt a következtetést, hogy szónak és tettnek mindig fednie kell egymást, különben a nevetségesség lángjai égetik el az áldozatot. Ezt példázza Cervantes, Rabelais, Gogol, Szaltikov-Scsedrin és nem utolsósorban Daudet.

 

Sinka István: Végy karodra, idő

A harmincas évek falukutató írásaival, a Viharsarokkal (Féja Géza), A néma forradalommal (Kovács Imre), a Puszták népével és a Lélek és kenyérrel (Illyés Gyula), a Baranyai utazással (Kodolányi János) a Kiskunhalommal (Nagy Lajos), a Cifra nyomorúsággal (Szabó Zoltán), vagy Erdei Ferenc és Darvas József idevágó könyveivel megkezdődött Magyarország felfedezése, azaz közelebbről: annak a hárommilliós, földetlen szegényparaszti tömegnek számbavétele, mely az ideig fehér folt volt társadalmunk térképén, ha lehet „fehér foltnak” nevezni azt a sárba, grófi és püspöki uradalmak földes cselédszobáiba szorított életformát, amit a félfeudális rend, mint kutya nyakába a koloncot, a hárommillióéba akasztott.

A szépirodalom előbb kezdte: Móricz mögött már művek sorozata, Erdélyi József mögött is tíz év (a Lovaspóló a Vérmezőn fehér dresszes balkáni angoljainak felszisszenéseitől kísérve), Illyés – Párizsból hazatérve – mintha elfelejtette volna a Tristan Tzara és Cocteau iskolájában tanultakat, első verskötetében már egy öregbérest választ verse alanyául: „Porhanyó kenyerem kiszítta a nap” – üti le az első hangokat; Kodolányi novellában és drámában fekete tussal rajzol erre a fehér foltra. Megszólal Szabó Pál és Veres Péter – félelmetes zenekar van együtt.

Ekkor bukkan fel először a bihari fekete bojtár (ahogy magát nevezte), Sinka István neve.

 

Nagyanyáim s a szépanyáim lelke dalolt nekem a pusztán, hogy keljek fel a virágok közül, s induljak el e dalok jussán; hagyjam magára a nyájat, mert felőlem az rendeltetett, hogy vihar fújja meg a számat.

 

– írja a Vád mottójában (ezt a kötetét megelőzte egy teljesen elfelejtett korábbi gyűjteménye, a Himnuszok Kelet kapujában című – teli szabad verssel), s valóban: a rámért sors méltó viselője lett Sinka. Verseiben egy olyan réteg áramlik be irodalmunkba, szinte a föld alól, akiről Sinka előtt senkinek nem volt szava. Az ő pusztai emberei: bivalyosok, hajcsárok, juhászok nem idilli zsánerképeket hoznak magukkal – mint még Petőfinél is –; keserű szavakkal, kisemmizett fekete sorsukkal jönnek, akik téli harmaton fekvő éhes társukat szószólónak szemelték ki maguk közül:

 

…mentünk a puszta fele apám után valahová apáink nyomain. Azok aludtak ott vak szemekkel, szorított fogakkal, hol elnyelte őket jeltelen a mélység és a szolgaság… (Pásztorének)

 

Mint a költő apját is, aki „ritkán jött haza, hogy bőrszagú bundájába beleöleljen”. S akinek ugyanaz lett a sorsa, mint a Sinka-ősöké és Sinka hősöké:

 

…fellázadt, indulata hömpölygött, mint az árvíz, de megmérte magát, hova fordulni nem volt, s így Bihar csendjibe lassan elsüllyedt… (Pásztorének)

 

Sinka fellépésekor magas árfolyama volt a népből jött tehetségnek: Erdélyi József – noha Babitscsal nagy ellentétben volt, többféleképpen is – Baumgarten-díjat kapott; Sértő Kálmánt, ezt a tragikus sorsú és torzóban maradt művű baranyai parasztfiút Hatvany Lajos és Schöpflin Aladár fedezte fel; Sinkának a népiesek két fő teoretikusa: Féja Géza és Németh László jutott – mindketten az áldatlan népi-urbánus vita céltáblájának közepébe helyezték nevét, Babitsé helyére.

De sem Sinka István, sem Babits művének nincs köze a hajdani összehasonlításokhoz: mindketten más-más röppályát futottak be; nem szégyene Sinkának, hogy az övé kisebbet. Az sem akármilyen.

Ezek a pályakezdő motívumok látszólag nem kötődnek a jelen kötet megítéléséhez, de a Végy karodra, idő válogatás, méghozzá egy, az irodalmi tudatból majdnem teljesen kiesett élő költő művéből, tehát a kezünkben levő versek előéletével is kellett valamelyest foglalkoznunk. Mert Sinka – nehezen állapítható meg ma már, hogy miért – 1944 óta nem jelent meg (azaz 1946-ig néhány verse a hajdani parasztpárt lapjában; négy oldalt szentelt neki Sőtér a Négy nemzedékben – de a Hét évszázad egyik kiadása sem vesz róla tudomást, Vargha Balázs Mai magyar költőkje sem), noha távolról sem volt olyan exponált a háborús évek ideológiájában, mint mestere, Erdélyi, aki egy formálisnak mondható megkövetéssel jóval előbb visszatért az irodalmi életbe. Sinka semmilyen tekintetben nem volt úgy lázadó, mint Erdélyi, a Farkasverem, a Fekete-Körös, a Lovaspóló a Vérmezőn költője; a fellépés idejét tekintve is forradalmibb Erdélyi szerepe modern költészetünkben (nyilvánvaló a hatása Erdélyinek nemcsak József Attilára, Illyésre, Jankovichon át Simon Istvánig, hanem az öreg Babitsra is) – Sinka általában nem a lázadásnak, hanem a panasznak ad hangot. Mint ahogy nincstelenjei sem lázadnak.

 

…mennek. Hallgatják a havon muzsikáját a négy keréknek. Utánuk szikrát vét a hold… Lengj nekik zászló, mutasd az utat szebb tájakra, mert nyugalmuk nincsen… Csak holló száll utánuk, vagy csendőr kutat. – Szomorú ujjam babrál a fakilincsen, az eget nézem, a felnyilló lyukat, hogy hova mennek mégis, boldog Isten. (Pusztai költözők)

 

Még egy felkiáltójel sem a vers végén. De: Sinka így hiteles, ez a Juhász Gyula-i mély hangszerelés jellemző minden sorára. Ha – ritkán – pusztai idillt állít elénk, vagy pusztai örömtüzeket gyújt, annak is keserű kórófüstszaga van; ha egy bojtár társának „nagy kedvét” írja, csak azért van az, mert hőse „ingyen szilkét” talált a legeletlen fűben. De alap-mondanivalója: panasz, panasz, panasz, még ha kötetének a Vád címet adta is. Egész költészete tudósítás a „föld alatti” Biharból, keserves paraszt-orpheuszi hangokon, s azon a szinten, amit a másik tájról, Tolnából Illyés költői vádiratnak tekinthető műve, a Puszták népe fémjelez.

A mintegy háromszáz oldalnyi válogatásnak fele a korábbi kötetek anyagából, másik fele a húsz hallgató évéből áll össze. Legszebb (s legterjedelmesebb) verséből, a Pásztorénekből csak szemelvényeket közöl most Sinka; nyilván a kötetre szánt kötött terjedelem miatt. Nagyvonalúbb (mert indokolt!) kiadói gesztus kellett volna, hogy a Vádból több vers – a teljes Pásztorénekkel – kerülhessen be; a Himnuszok Kelet kapujában is bővebb válogatást érdemelt volna. Sok jelentős vers rekedt kívül így a válogatásból, bár igaz, hogy a Hontalanok útján néhol egyhangú balladáiból több van a kelleténél. A „hallgató időszak” örvendetesen megújította Sinka költészetét: a magaismétlés veszélyein túl van láthatólag (annak idején a Hontalanok útján látszott végleg megrekedt útnak), egyszerűbb a hangja és tágult a horizontja. A Véres Párcium, a Lovasok opál mezőkön, az Új alma nő a fán s még sok új verse a tanú erre. Hogy mennyire kinőtt a maga prófétaságának romantikájából, talán a Lovasok opál mezőkönben látható legjobban: a régi sinkai stílusjegyek megtartásával magasabb nézőpontról lát, a tájköltészetből magasabb pontra lépve, ami – ha közhellyé degradálódott is ez a szó: egyetemesebb. Tökéletesebb nem lehet se curriculum vitae, se vers; pontos, mint Arany vagy József Attila, s ebben a telitalálatban – ha merész állításnak is látszik – az ő mércéjükkel mérhető:

 

Jó lovasok voltunk, világgá vágtattunk s nem a távolság, ó! az élet fogyott el: nyarunk eltűnt, és most üresen kong az ég, és aszály van, szomjúság és kiszáradt kút. Opál mező, ó! bársony, nesztelen! És szárnya-nőtt lovasok tízen – És e tíz lovas után hiába nyill a szem. Emlékük öleli ibolya-messzi valahol, s a vén boltozat alatt útjaikon kék bimbónyáj legel. És zúg a szél, az ekhó, az esti mező, az opál… És egy lovas maradt csak, ki éjjel is lát és éjjel is énekel. Tizenegy lovas, hol találod a nevük? Vágtatnak a gyémánt éjszakában s az ősz nagy lelke együtt vágtat velük.

 

Rab Zsuzsa: Sárkányölő

Rab Zsuzsa nevét – több mint tíz évvel ezelőtt – Csehov-fordításaiból ismerte meg a céhen belüli szűkebb irodalmi közvélemény; akkor egy csapásra a legjobb orosz prózafordítók: Áprily, Makai Imre és Szőllősy Klára közé rangsorolták. De a prózafordítást, az említettek magas művészi színvonalán is, a mesterségek közé utasítja az írócéh: a valóságos, azaz nem címzetes írórangot legalább versfordítással kell bizonyítani. Hogy csak az orosz fordítóknál maradjunk: Áprily egy gazdag (és népszerű) költői mű sáncai mögött kezdte Turgenyev-sorozatát – Rab Zsuzsának tehát többszörösen nehéz bizonyítási próbákat kellett kiállnia.

Az orosz költészet nagy neveit: Puskint, Lermontovot, Tyutcsevet (utóbbit remek kötettel Szabó Lőrinc) s Majakovszkijt is közvetítő nyelvekből vagy nyers szövegek alapján fordították magyarra sokáig. Néhány kivételesen eredetiből fordított verses műre emlékszünk csak abból az időből: Áprily Anyeginjére és Fodor András Ruszlán és Ludmillájára; Majakovszkij – Szabó Lőrinc és Képes Géza kivételével – rosszul működő fordítókombájnok kerekei alá került, s törődött-zúzódott össze, olyannyira, hogy a mai napig se heverte ki „sebeit”. Rab Zsuzsa volt műfordítóink közül az első, aki eredetiből, az eredeti rangján kezdte átemelni irodalmunkba az orosz líra gyöngyszemeit; ma, a Sárkányölő olvasásakor már mondhatjuk: egy nem akármilyen kazettára valót.

És mindjárt Jeszenyinnel kezdte! A század talán legnagyobb orosz költőjének addig csak legendáját és egy versét (A kutya) ismertük Képes Géza hűtlenül-szép fordításában; tulajdonképpen hazájában is csak az ötvenes évek elején, negyedszázaddal tragikus halála után, önként választott halálát és a halála után támadt jeszenyinizmust megbocsátva kezdték újra kiadni.

Sokak bizalmatlankodtak Rab Zsuzsa vállalkozása előtt: fordíthatja-e jól nő ezt a garázda-nyers-férfias költőt? De már az első darabok elhallgattatták a kételkedőket, a Bokraink közt remek első strófája:

 

Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda, zizegő, szép zabkéve hajadról nem álmodom többé már soha.

 

Vas István híres szerelmes antológiájának, a Vallomásnak egyik legtöbbet idézett szakasza lett; ezt a verset a sok kiadáson kívül szinte hetente hallhattuk a rádió versösszeállításaiban, sőt két műsor közti egyperces szüneteiben is. És az első Jeszenyint több mint száz követte: egy önálló Rab Zsuzsa-féle Jeszenyin kötetben (A Világirodalom Gyöngyszemei) és két más Jeszenyin-válogatásban. A Sárkányölő mintegy negyedét foglalja magában e fordításoknak – véleményünk szerint még ha aránytalan is lett volna, többet kellett volna idemarkolni a remek Jeszenyin-anyagból (de persze az itt szereplők a legjelentősebb darabok; az olvasónak nem lehet hiányérzete így se a most látott Jeszenyin-kép kapcsán).

Ennyit a Sárkányölő előzményeiről, azaz pontosabban: Rab Zsuzsa „pályakezdéséről”. Azóta Fodor András Nyekraszovja, Lator László Lermontovja és Blokja már más méltó, oroszul tudó költő-fordítókról is tanúskodik, de nagy úttörő érdeme Rab Zsuzsának, hogy elsőként vágott neki ennek a fehér foltokkal teli, feltérképezetlen birodalomnak.

Azonban a Sárkányölőben ez a térképezés nem az orosz líra teljes feltárását tűzte maga elé célul; könyve előszavában értésünkre adja Rab Zsuzsa, hogy legkedvesebb orosz költői neki legkedvesebb verseit akarta ideválogatni és fordítani. Lermontov, Nyekraszov, Tyutcsev és Blok neve elő se fordul itt, mivel másutt, jó helyeken, megtalálhatók. Inkább az a törekvés vezette, hogy néhány ismeretlen vagy méltatlanul elfelejtett arcot – ha csak jelzésképpen is – fölmutasson a sokárnyalatú orosz költészet századaiból.

Óegyházi verses szövegekre nyílnak az első lapok, a pravoszláv vallásos költészet néhány időtálló remekére. Az itt szereplő versek olvastán sajnálattal regisztrálhatjuk, hogy a Dimitrij herceg látomása vagy a Sárkányölő keletkezésének idejéből nekünk alig van költői emlékünk. Rab Zsuzsa mégis az Ómagyar Mária-siralom hangjához (s Szenci Molnár Albert és Kecskeméti Vég Mihály zsoltárfordításaihoz) tudta idomítani hangját, persze megőrizve a pravoszláv vallási háttér sajátos stílusjegyeit. Idézetül ellenállhatatlanul idekívánkozik a kötet címadó versének, a Sárkányölőnek eredetivel felérő teljes szövege:

 

Sárkányölő Szent György, segélj meg minket! Segélj meg minket! Hőköltesd meg, Szent György, ellenségeinket! Ellenségeinket! Ki a fene sárkányt magad ledöfted, magad ledöfted: Szorongatóinktól szabadíts minket! Szabadíts minket! Mint te pogány cártól, mink is gyötretünk, mink is gyötretünk – Lándzsavető Szent György, nézz ránk, légy velünk! Nézz ránk, légy velünk! Fenekszik ránk sárkány, lángfúvó féreg, lángfúvó féreg – Háborúságunkban, Szent György segélj meg! Szent György, segélj meg!

 

Érdemes további nagy vállalkozás lenne ebből a régi orosz nyelvű költészetből egy nagyobb válogatás Rab Zsuzsától.

Nagy teret foglal (s nem érdemtelenül) a népköltés bemutatása; tulajdonképpen az Ékes fehér hattyú legszebb darabjait mentette át ide Rab Zsuzsa. E rész a Szadko című bilinával (az is sajnálatos, hogy ez az egyetlen bilina a kötetben) kezdődik, ezt a kozák dalok követik, majd balladák, szerelmes énekek. Itt is megtalálta Rab Zsuzsa a legmegfelelőbb hangot: balladáinkét, népi líránkét – mindegyiket a maga helyén. Nem szépre kerekített versek ezek; ha kellett, az eredeti tökéletlen rím- és ritmusgöröngyeit is átvette Rab Zsuzsa; így hiteles a nem-költő költők magas rendű költészete. Néhány sor Sztyenka Rázin sólymairól:

 

A Kamisinka folyón, ama zúgva szaladón két ladik száll sebesen, fegyverekkel tüskösen, ugyan ékes, ugyan díszes az a két ladik. Kopják, lobogók sűrűje, akár erdő sűrűje, evezőnél legények, dali fiak, vitézek, dali fiak, merészek, doni kozák legények. Bársony tetejű a kerek coboly sapkájok, veres selyem bélű a szürke kaftánjok, asztrahányi szép selyemöv a derekukon gyapju harisnyájuk fonata finom, sárga szattyán sarkos csizma van a lábukon. (Az asztrahányi gubernátor elveszejtése)

 

Néhány sor a zárdakapuban táncoló fiatal apáca verséből – a rabsors mélyről fölszakadó keservének sötét villámú panaszából:

 

Szép deli apáca, záporoz a könnye, ej-haja, dini-dan, záporoz a könnye, főkötőjét leszaggatja, csuháját a gyöpre, ej-haja, dini-dan, csuháját a gyöpre! Égj üszöggé, kamorám, szakadj össze, zárda, ej-haja, duni-dan, szakadj össze, zárda. (A fiatal apáca)

 

Az alábbi hétsoros a fára festett ikonokat és Brueghel képeit mossa egybe az olvasó előtt:

 

Hála neked, Isten: immár learattunk, kepéket is raktunk, be is takarodtunk. Asztag a szérün, rozs a kamorában, lepényke a tálban. (Hála neked, Isten)

 

Az egész népköltési rész, noha sok helyet kapott a kötetben, azt sugallja, még kellett volna belőle: nyelvi, ritmikai, tartalmi elemei – bár tulajdon népköltészetünkhöz hasonlítottuk előbb – izgatóan új versélményt jelentenek. De tudjuk, egy kötetnek terjedelmi kötöttségei is vannak.

A népköltés után századokat ugrott át Rab Zsuzsa, ennek okát is elmagyarázza az előszóban: jellegtelennek találta a Puskin előtti költészetet.

Néhány nevet mutat csak fel – jelzésként – a Puskin előtti időből: Szumarokovot (Juhász Ferencre emlékeztető szófűzéseivel: „szivárvány-ékes-csilla-lenge-dús-pej”, „opál-áfonyarőten”, „sós-keser-kék” – s romantikus hangszerelésű versben), Gyerzsavint, Karamzint, Zsukovszkijt, Davidovot, Panajevet – a hat költő összesen hét verssel. Puskin is csak hárommal szerepel. Kolcov és Polonszkij (Puskint követve) eggyel.

Fet az első költő (az öreg Tolsztoj rokonnak-barátnak-utókornak kötelező olvasmányul hagyja Fet verseit), akinek portréja van: hét vers. Ő már Kosztolányinak is szemébe tűnt – érthetően. A Sárkányölő modern részében szereplő Vinokurovon jól felismerhető Fet hatása, hangban és a mindennapokból eredő témaválasztásokban. Ha magyar megfelelőt keresnénk Fet mellé társul, Reviczkyre gondolnánk:

 

Ó, meddig kell nekem némán vergődni érted, idézni szép szemed, mely rám csak néha tévedt, s ujjamtól zizzenő hajad hűs erdejét, emléked híva, majd rebbentve szerteszét. Meddig vergődni még; az irgalmas sötétben elrejtve, hogy pirít a bosszúság s a szégyen; igéző titkokat kutatva ostobán, kapkodni lázasan egy tűnt igéd után; mormolni százszor egy rég elhalt párbeszédet, enyhíteni egy szón, mely egyszer fájt tenéked; s leintve részegen a hűvös ész szavát, neveddel verni fel a néma éjszakát! (Ó, meddig)

 

Egy másik Fet-vers itt következő strófája pedig akár Dsidáé is lehetne:

 

A fecsketorkokon elhalt a csepp harang, aznap szitakötők ragyogva nem cikáztak, borzongva üldögélt a sok begyesgalamb, s a víg madárzsivajt felitták mind a hársak. (Ne kérdezd, kedvesem)

 

Fet után Szlucsevszkij, Annyenszkij, Gorkij, Gippius, egy-egy vers – ők is csak jelzések. Ezután Bunyin-versek: hat remek. Bunyint általában – kisregényéért kapott Nobel-díja után – mint prózaírót tartja nyilván a világ irodalmi tudata, pedig elsősorban költő volt. Nehezen lehetne találni sötétebb és pontosabb lírai dokumentumokat a hazájától távol élő költő lelkiállapotának kifejezésére:

 

Álltam a szigeten, néztem hosszan a tengert, aztán a nyaktörő, meszes fehér utat: gyöngyszín sziklák között, vad tájakon tekergett. Ott mentek, mentek ők, vitték málhájukat. És kolompjuk zenélt, rekedten, együtemre, és ráeszméltetett; ez nem hazai föld. S akkor az ősi, vad, kietlen ország lelke rokon lett hirtelen, s lelkembe átömölt. (Öszvérek)

 

Brjuszov két verset kap, a kissé unalmas Brjuszov-képtől elütőt, a Lermontov arcképéhez és az Este úton címűt.

Kuzmin talán először jelent meg magyarul: századvégi zsánerképe Pétervárról érdektelen, de az utána következő Hlebnyikov (egy verssel) s főleg Hodaszevics (hárommal) újra aranymezőket sejtet. Ők anyanyelvükön is új költők, most kezdik kiadni őket. Ehrenburg önéletrajzából értesülünk csak a nevükről; Hodaszevics fehér foltját berajzolni ezen a térképen nagy öröm lehetett a fordítónak, mert az olvasónak az.

 

Mentek, a tél lucskos haván át, – a nő batyut vitt, férje ládát – a párizsi pocsolya-tenger tükörparkettjén: asszony, ember. Követtem őket jó sokáig. Elérkeztek az állomásig. Nem szólt az egyik, sem a másik. De mit is mondhattak, barátom? Kézben batyu, láda a vállon… Négy cipő bukdos át a sáron. (Mentek)

 

A sokat vitatott, támadott és tisztelt Ahmatova itt szereplő hat verse olvastán nem érti az olvasó, hol található ezen a költészeten támadási felület. Feltehetően tendenciózus Rab Zsuzsa Ahmatova-válogatása: főleg szerelmes verseket fordít, leheletfinom rajzokat. Szép versek, szép fordítások, bár az Ahmatova-legendát nem igazolják úgy, mint Jeszenyin versei Jeszenyinét – talán egy nagyobb válogatás kibontaná az Ahmatova-titkot.

Ahmatova után a másik sokat vitatott: Paszternak (két vers), Paszternak után Mandelstam, a tragikus sorsúak láncolatából. Sajnáljuk, hogy csak két verssel ő is. (Az utóbbi időben Paszternak kezd ismert lenni nálunk, elsősorban Illyés, Fodor András és Pór Judit fordításából. Nagyon elkelne egy Paszternak-válogatott kötet, mert a Gömöri–Sulyok-féle vállalkozás nem üti meg a kívánt mértéket.) Mint az Ahmatova fölötti vitát, Mandelstam ismeretlenségben hagyását sem tudjuk felfogni, egy nagy és minél több olvasó kezébe kívánkozó költészetet jelez már a Sárkányölőben közölt két vers is, különösen a Sófényű csillagok.

Cvetajeva! Nemrég jelent meg magyarul válogatott kötete – az egész kötet Rab Zsuzsa fordításában; tizenkét verset emel át belőlük a Sárkányölőbe. Ő is „most fölfedezett”, nemcsak magyarul, de oroszul is. Különös, nyugtalan, erőteljes költő (ha utóbbi jelző mellékíz nélkül alkalmazható költőnőre), szűkszavú és képgazdag egyszerre.

 

Bögölyrajok, felhőznek az álmos kedvű gebékre, és lángpiros kalugai ing hólyagzik a szélbe, és fürj kiált, és nagy kerek ég homorul rám, és árad a rozs-hullámra harangszó-hullám, és lomha beszéd, hogy: így meg úgy, az a német, és messze gyalult fakereszt sáfrányszine éget, és édes hőség dárdáz fénysugarakkal, és újra neved – zeng, mint ez a szó zeng: angyal. (És újra neved)

 

Cvetajevát a sok első klasszisú fordítás fölé emeli még Rab Zsuzsa; érezni hogy az előszóban jelzett „legkedvesebb orosz költőim” leírásakor elsősorban Cvetajevára gondolt – az utóbbi időben olvashatott eredeti versei is (az utánzás gyanúja nélkül) Cvetajeva rokonságáról árulkodnak.

Majakovszkij – egy vers – ez először szerepel magyarul: a fiatal Majakovszkij indulata süt ki a kemény sorokból.

Miután minden eddig szereplő költőt megemlítettünk, Ivanov Peterhof című versét is megemlítjük – nem különös.

Annál inkább az őt követő Jeszenyin: huszonhat vers (kár, hogy nem több), a korábbi Rab Zsuzsa-féle fordítások közt néhány új, köztük különösen a Falusi szertartáskönyv jelentős. Sorolhatnánk, hogy mit hiányolunk az ismert darabokból, de ez is nyilván terjedelemprobléma volt; hogy őszinték legyünk: Jeszenyin minden arcvonása, minden mozdulata, minden hangszíne megtalálható itt. Óegyházi, népköltési, Fet, Bunyin, Mandelstam, Hodaszevics, Cvetajeva, Vinokurov és Voznyeszenszkij remeklései közt, azt hisszük, mégis Jeszenyinben van a legtöbb. Hiszen ezek a Jeszenyinek már tulajdonképpen magyar versekké váltak, azt hihetjük, Kékség című versében valahol a mi vidékünkön lovagol a költő, mondjuk a téli Alföldön. Jeszenyin ilyen színvonalú fordítása csak annak sikerülhet, aki nemcsak a nyelvet és a verset érti és érzi, de érti és érzi a tájakat is, a magyart vagy az oroszt. A költő és fordító összetalálkozását pedig akkor érti meg igazán az olvasó, ha például elindul Pápáról, a városból kikanyargó Bakony-ér partján a messzi Bakony felé: a város alatt régi vízimalmok állnak elébe, beomlott vagy omlani készülő tetejük füzek árnyékában; a réteken nyírfák futnak át – mint Jeszenyin verseiben is. Tehát nemcsak szöveg-, de megfelelő valóságismeret is kell egy vers átéléséhez, a Jeszenyin-típusú költőknél különösen – csak akkor sikerülhet fordítás így, a Sárkányölő lapjain tapasztalhatóan. A Rab Zsuzsa mutatta Jeszenyin-kép szavanként igazolja a Jeszenyin-legendát költészetének és nyelvének utódaiban; mi nem hazug romantikát keresve örülünk, ha valahol utaztunkban Petőfi soraival találkozunk a való világ valamely pontján – Jeszenyin sosem ismert tájakat varázsol ismerőssé magyar olvasójának.

Bagrickij (egy vers), Zabolickij (kettő) – ők is a nagyok közül! Mindkettőtől többet szerettünk volna (mint Hodaszevicstől és Mandelstamtól).

Ezután már élők jönnek: Kirszanov, Martinovi, Bokov. Azt hisszük, Bokov szerepeltetése, noha „elmennek” a versei, nincs megindokolva – hozzá hasonló (sőt jobb) mai költő több is kimaradt. Aszejev, aki nemrég halt meg, Szvetlov, Lugovszkoj, Tyihonov fiatalkori versei inkább helyet érdemeltek volna. Vagy inkább több helyet kaphatott volna egy versnél az utána következő, érdekesen egyéni hangú Levitanszkij és Cibin.

Vinokurov, akitől egész kötetet fordított Rab Zsuzsa, nagyszerű válogatással: tizenkét verssel szerepel. Kisműves költő, szorosra fogott verseiben nincs egy fölösleges szó. Az ötvenes évek sokszor egyhangú szovjet költői után rehabilitálta Magyarországon – Rab Zsuzsa jóvoltából – a mai orosz lírát. Alig észrevehető a szexepilje, de aki fölfedezi, nem felejti el. Egy időben az unalomig megszoktuk, és – nem ok nélkül – elcsépeltnek tartottuk a frontverseket: mind egy hangon szólt, s ami hősiességet, nagy emberi érzést fejezett is ki, menthetetlenül frázissá szürkült. Vinokurov erről a témáról is másképpen szól, noha nyilván azt tette és érezte a fronton, amit mások. De katonazubbonyát levetve, ami hősi volt életében, nem merevedett pózzá, sőt őszintesége a hangos társak fölé emeli:

 

Tárult a világ, vetkezett, mint barakklakók szörnyű léte, mint gyilkokásra élezett késpenge jeges pőresége. Étel és nő!   Csak ez maradt. S a gyilkos-éles-fény-nyalábban ős-egyszerűség. Iszonyat. Rettentőbb arcot sose láttam. Mentünk. S ami megmenthetett, az is szakadó, gyönge szál volt: egy finom, virág-szerkezet s egy kék csillag, mely ránk világolt. (Egyszerűség)

 

Rozsgyesztvenszkij Rekviem-részletei is – másképp – ilyenek, emlékszünk rá, hogy első magyar megjelenésekor hogyan vetették a friss szövegre magukat a színészek, főleg a fiatalok. Más verseiben (itt is szerepel kettő) Rozsgyesztvenszkij nem érte el a Rekviem magaslatait – ebből a nagy versből szerencsésen választott részleteket a fordító.

A „leghíresebb” fiatal költő, Jevtusenko, két szerelmes verssel szerepel, ezekben nem pódiumköltő, noha nyilván ezek is portréjához tartoznak, nem azt a Jevtusenkót mutatják, akit egyre apadóbb legendájából ismerünk. Vinokurov és Voznyeszenszkij közé ékelve ebben az esetben értékítéletnek is tekintjük Rab Zsuzsa választását: Vinokurov és Voznyeszenszkij jóval jelentősebb tehetség Jevtusenkónál – noha Jevtusenko irodalompolitikai szerepét elismerjük. De a költőknek nemcsak irodalompolitikai szerepük van, hanem verseik is!

Voznyeszenszkijnek harminchat oldalt szentel Rab Zsuzsa, nem alaptalanul. A szovjet kritika fenntartás nélkül magasztalja, vagy ugyanolyan hévvel elveti Voznyeszenszkij verseit; sokban olyan a helyzete – csak az irodalompolitikaira gondolok –, mint nálunk Juhász Ferencnek. De mint Juhásztól se, Voznyeszenszkijtől se tagadja meg legélesebb támadója sem a rendkívüli tehetségnek kijáró figyelmet és elismerést. Sokat vitatott műve például az amerikai útjáról szóló A háromszögletű körte. Nyolc kitűnően választott darabot közöl a Sárkányölő; ezek a lírai részletek mondanak legtöbbet Voznyeszenszkijról s egyben az orosz nyelvű költészet új útkereséseiről. Hatásos formaarzenál és rendkívül szuggesztív hangszerelés jellemzi ezt a nagy verset, s Rab Zsuzsában Voznyeszenszkij (talán nem is tudja) páratlan tolmácsot talált: az eredeti telitalálatai magyarul is a tízes kör közepébe találnak:

 

Utak fecskendői verették a fülem malomlapátját a hitetlen, a hitetlen, base-ballos base-ballosa hitetlen, és csupa-benzin Amerikán át Coca-cola. Zene-bona, harang szólt. Harangszó barangolt. (Megtudom, ki vagy)

 

Mint említettük, bármelyik ideválogatott verse hibátlan, de a Sigulda (szerelmes vers) és a Mesterek című különösen kiemelkedik a többi jó közül. Kifogyhatatlan a formai bravúrokban, de – félreértés ne essék, nem a bravúroskodásban. Voznyeszenszkij is eleven bizonyítéka, hogy az ízig-vérig modern költészet megvan bukfenc nélkül is.

Három fiatal költőnő zárja a kötetet: Boriszova, Jevszejeva, Matvejeva. Jevszejevánál ugyanazt éreztük, mint Bokovnál, azaz: hogy véletlenül került ide, eléggé konvencionális két versével, s Matvejeva nagyszerű verse, a Papagáj azonnal elfeledteti az előző oldalt. De ennyi hibaszázalék felrovása nem is illendő tulajdonképpen, ez is csak a már említett ősi kritikusi reflex miatt!

A Sárkányölőben eddig nem ismert orosz költészetet olvashattunk, s ha nem is csupa hegycsúcsok – ezt Rab Zsuzsa már az első oldalon értésünkre adja –, sok olyan szelídebb hajlatot ismertünk meg, ahol szívesen időzünk, s ahova szívesen fordulunk vissza. Néhány fehér folt valóban eltűnt az orosz költészet térképéről, s néhány helyen – Fet, Cvetajeva, Bunyin, Hodaszevics és Mandelstam körül – elsüllyedt, föld alatti városokat sejtünk. További térképezést, további ásatásokat kérünk.

Országszerte elterjedt (igaz, csak parasztházak tisztaszobáiban) kép volt az első világháború után egy lovát ugrató huszár képe: a hazatért hadfiak, ha gyalogosok voltak is, az emléket idéző években lovas képükkel emlékeztették fiaikat, unokáikat. A kép gyárilag készült, ügynökök házalták szét az országban. A fej helyén kivágott üresség: oda került az illetékes fej, nem a vágta irányába, hanem a bámészkodó szemébe tekintett. A Sárkányölő címlapján az egyik legszebb orosz ikon látható; Sárkányölő Szent György éppen ledöfi a sárkányt (telitalálat illusztrációnak, mint ahogy a cím is az címnek). A hajdani háborús emléket asszociálva elképzelhetjük Szent György feje helyére Fetét, Bunyinét, Cvetajeváét, Jeszenyinét, Mandelstamét vagy Voznyeszenszkijét – vagy akár a költő-fordítóét.

 

Költők találkozása

Irodalmunkról szólva reflexünk verskötet után mozdul; az emlékezet költők neveit dobja föl, verskötet címeket: Nagyon fáj, Kalibán, Meduza, Római pillanat, Trapéz és korlát, Szárazvillám, sorokat vagy sorok töredékeit; Dsida barangoló kutyájára gondolunk, Kosztolányi színes tintáira, Áprily márciusi barkáira, Füst Milán síró istenségére, Kassák repülő szamovárjára, Berda kacsasültes-gombás-somlais versínyencségeire; ha találomra előrántott jelzők vízjeleit vizsgálgatjuk, tudjuk, mit látunk; költőinkkel járni tudunk, lélegzeni, fejünket fölemelni vagy leejteni.

És költészetünkhöz – régóta! – minden oldalról épülnek az idegen költészetek is, legjobb költő-fordítóink munkája nyomán, s a miénkkel összekeveredve egy egészet alkotnak, mint a gótikát és románt egybeépítő katedrálisok.

Különösen az utolsó tizenöt éve mondható gazdagnak! Ekkor, noha semmi ésszerű oka nem volt, egy eltévesztett koncepciójú irodalompolitika, Robinsonokká ütött olyan költőket, akiknek más lett volna a szerepük, mint a rájuk szabott; szerencsére – utólag – most mégis megállapíthatjuk, hogy a belső szigetekre szorított költő-Robinsonok nem tétlenül várták a mentőhajókat: eredeti művekkel felérő fordításművek álltak össze a furcsa hajótörések nyomán. Weöres, Kálnoky, Jékely vagy éppen Nemes Nagy Ágnes szigetein például. (Hogy a megnevezettek fordításai eredeti művükre is visszahatnak, elég ha Weöresre hivatkozunk; az új olvasóközönség, főleg a fiatalok, fordításaiból ismerték és szerették meg. Költészete pedig, a Csü Jü-an és Reverdy közti idő költőiből, sok éltető kalóriát szedett magába, s ezzel, mint visszaható erővel, páratlanul meggazdagodott. Nem a mi költészetünkből ugyan, de idekívánkozik – a közös előjelek asszociációja révén – Martinov neve is; a miénkből nagy névsort állíthatnánk össze.) Babits írja, több helyütt is, Az európai irodalom történetében, hogy a költők századokon át kezet nyújtanak egymásnak, korokat, távol eső országokat és idegen nyelveket semmibe véve. Sok magyarul megszólaló idegen költő igazolja fényesen Babitsot – summa summárum: azzal is nyert költészetünk, ami rossz pillanatokban veszteségnek látszott.

 

*

 

Nemes Nagy Ágnes Vándorénekjének címlapján szerencsésen fonódik egybe a puritánul modern, csak betűt alkalmazó grafika a nyilván szándékos, de egyáltalán nem bántó üzleti motívumokkal: a kötet anyagából kiragadott költőnevek olyan szellemi étlapot tárnak elénk, amin már a versek olvasása előtt érdemes elidőznünk.

Fölülről lefelé menve válogathatunk (a hátsó címlapon is) Tibullus, Ronsard, Burns, Shelley, Lermontov, Rilke, García Lorca, Li Taj-po, Petrarca, Hölderlin, Goethe, Auden, Horatius, Walter von der Vogelweide, Victor Hugo, Heine, Saint-John Perse, Keats, Robert Browning, Mallarmé, Francis Jammes és André Frénaud nevei közt – a tartalomjegyzékben pedig több mint nyolcvan költő szerepel, majdnem háromszáz verssel, köztük további nagy nevek: Anakreón, Corneille, Coşbuc, Pierre Emmanuel, Jeszenyin, Jiménez, Molière, Racine, Schiller, Tu Fu, Lope de Vega; görögök, latinok, angolok, franciák, németek, oroszok, spanyolok, olaszok, lengyelek, csehek, amerikaiak, egy magyar (a latinul író Janus Pannonius), guineai, szenegáli, portugál költők nevei.

Franciák, németek, angolok – a világ költészetének nagyhatalmai foglalják le a kötet legtöbb lapját. A fordító költő eredeti költészetének családfája is belőlük rajzolható meg. Hogy csak a modern ősöket említsük: Sidney Keyes (az ő emlékét őrzi Nemes Nagy Ágnes egyik gyönyörű verse, a Villamos) neve önkéntelenül kívánkozik ide, s nem kevésbé Rilkéé: vele közös alapállása és hangszerelése Nemes Nagy Ágnesnek olyan olvasó előtt is nyilvánvaló, aki csak kívülről keresi a párhuzamokat. Nemes Nagy Ágnes Rilke-rokonsága különösen a Szárazvillám utáni verseiben szembeszökő. A tévedések elkerüléséért: ez a rokonság nem szegény vagy utánzó rokonságot jelez – reméljük, hogy a tisztességesen még fel nem mért Nemes Nagy Ágnes-i költészet előbb-utóbb saját formái közt kapja meg helyét modern irodalomtörténetünkben. Eszünk ágában nincs a Pilinszky- (vagy Juhász-) legendán rontani, mert ez a legenda – mivel szemünk láttára nőtt Pilinszky (vagy Juhász) műve olyanná, amilyen – versekkel igazolt valóságon alapszik, de mindenképpen méltatlan irodalmi tudatunkra és irodalomkritikánkra egyaránt az az oda nem figyelés, ami – néhányak kivételével – Nemes Nagy Ágnes (már mondhatjuk) műve felett átsuhan. Úgy emlékszünk, hogy több mint egy évtizede Képes Géza írt a költők „legendaszükségletéről”, mint az elismerés fontos kellékéről. Azóta – hogy példával szolgáljunk – Weöres Antik eclogája bizonyította, mennyire igaz ez nálunk: az Új Írásban megjelent vers úgy osztódott szét országszerte, mint hajdan a cédulás Miatyánk-lánc – mindenki olvasni akarta, hogy felháborodhasson, s harminc év alatt összeálló, páratlanul gazdag életművével nem szerzett Weöres annyi olvasót magának, mint ezzel a hírhedtre torzított „sikerrel”. Véleményünk (és sokak véleménye) szerint a legendátlan Nemes Nagy Ágnes Pilinszky-formátumú költő – de tulajdonképpen nem erről akarunk most írni, hanem fordításairól; csak a családfáról, és a könnyebb érthetőség kedvéért jutottak eszünkbe a fentiek.

Igen, Rilke! Negyvenegy verssel szerepel itt (ez is csak egy része Nemes Nagy Ágnes Rilke-fordításainak), a legtöbbel a kötetben szereplő költők közül. Érthetően a Rilke-fordításokban van a fordító legtöbb telitalálata: a rilkei világban senki nem mozoghat Nemes Nagy Ágnesnél otthonosabban. Antológiákból és a Szárazvillám fordításrészéből már több az ismert darab közülük (azt hisszük, A fiú szerepelt legtöbb helyen), most az évekig kéziratban lappangó anyagból először publikált darabokkal már nemcsak körvonalai látszanak Rilkének, hanem egy teljesen átröntgenezett Rilke. Sok jó fordításunk van más költők munkája nyomán is, de Nemes Nagy Ágnes mindenkit előzőn alkalmas Rilke magyar átültetésére: saját költészetének szó- és gondolatkészletét kell csak segítségül vennie ehhez a munkához. Íme, bizonyító példának egy Rilke-részlet és egy Nemes Nagy Ágnes-vers:

 

Nincs vágy a másvilágra, túlra, messze, s nem csorbul a halál szentsége sem, csak éljünk itt lenn hozzáízeledve, hogy keze rajtunk ismerős legyen. (Rilke: Mert minden nagy lesz)

 

Mikor lassan felült, balválla-tájt egy teljes élet minden izma fájt. Halála úgy letépve, mint a géz. Mert feltámadni épp olyan nehéz. (Nemes Nagy Ágnes: Lázár)

 

Kár, hogy Nemes Nagy Ágnes évekig tervezett önálló válogatott Rilkéje máig csak megvalósítatlan terv maradt, mindenképpen kellene a még mindig kéziratban levő darabok további bővítése, amíg kötetté nem áll össze. A Világirodalom Gyöngyszemei lenne a legalkalmasabb ehhez a vállalkozáshoz – ott láthattunk egy költő munkájaként ilyen köteteket –, például Nemes Nagy Ágnes Victor Hugóját, Lator László Lermontovját, Fodor András Nyekraszovját, Rónay György La Fontaine-jét és Schillerét, Rab Zsuzsa Jeszenyinjét. Mint Weöreshez a keletiek (Csü Jüan, Po Csü-ji, Dzsajadéva), Jékelyhez a román népballadák, Nagy Lászlóhoz a bolgár népköltés vagy García Lorca, Rónay Györgyhöz Francis Jammes – Nemes Nagy Ágneshez éppúgy hozzánőtt Rilke neve. Ehhez a Babits által jelzett kézfogáshoz már csak kiadó kell – minél előbb!

De az olyan, Rilkével ellentétes költő is, mint Victor Hugo – Rilkéhez hasonlóan telitalálatok sorozatát kapta fordítójától. Harminchárom verset. André Gide Hélas!-ja, csak e fordításokból ismervén meg Hugót, tökéletesen igazolja a szellemes megállapítást; bár franciául lenne ilyen Petőfink! Főleg romantikus nagyregényei – a Nyomorultak vagy A párizsi Notre-Dame – után, felületességünk sugallatára, hajlandók voltunk elképzelni magunk elé egy Victor Hugót, bőbeszédűt, bombasztikusat – Nemes Nagy Ágnes ezzel a szerencsésen szűkített válogatással (s remek fordításaival) az elképzelttől lényegesen elütő Victor Hugót mutat meg.

De az anakreóni daloktól a Vándoréveket bezáró Sidney Keyesig, a kötet minden darabja azonos hőfokú alkotásra vall, noha – természetesen – a sok itt szereplő költő nem azonos klasszis. Ha kiemelni akarunk közülük, csak a még jobban sikerültebbeket emelhetjük a remek átlag fölé. Rilkén és Victor Hugón kívül különösen Tibullus: Kíméld kedvesemet, Ismeretlen költő az angol középkorból: Robin Hood és Marian, Petrarca: Amor nekem, Ronsard: Még gyermekes szépség, Milton: Halott feleségéhez, Scarron: Búcsú, Burns: Kicsi lány még a kedvesem, Goethe: Jelenlét, Shelley: Az Appennineken, Heine: Első Hosszúfül király, Vigny: Mózes, Mallarmé: Szonett, Tristan Corbière: Jó éjszakát, Ivan Goll: Láttad, García Lorca: Tánc, Balkon, Francis Jammes: Guadalupe de Alcazar, Saint-John Perse mind az öt szereplő verse (a Száműzetés végén egy félreértés: „S itt az idő, ó, Költő, hogy elragozd neved…” elragozdja helyett a décliner ton nom jelentése ebben az esetben: nevezd meg magad), André Frénaud: Megérkezés háromkirályok ünnepén, Douglas Keith: Hogyan kell ölni, Sidney Keyes: Európa foglyai, Idő – a legkiemelkedőbbek. De folytathatnánk, vagy elölről kezdhetnénk a sort (Rilkéből és Victor Hugóból nehéz a hibátlan átlagból kiemelni bármit is).

Hogy az elmaradhatatlan kritikusi reflexet, az ellenvetést is éreztessük, egy kifogásunk van: Szabó Lőrinc és Vas István műfordításköteteiben honosodott meg a Shakespeare-, Racine-, Molière- stb. színdarabrészletek versek közé ékelése. Lírai gyűjteményben – még a költőinek mondható színdarabrészlet is – zavaróan hat, megtörvén a versélményt. Nemes Nagy Ágnes kitűnő, de nem idevaló Corneille-, Molière-, Racine- és Brecht-részleteivel is így vagyunk. De ez a megjegyzés valóban okvetetlenkedésnek minősíthető, mert a Vándorévek ritka gazdag gyöngyhalászat eredménye.

 

3

 

Elérhetetlen föld

 

Kertész Péterről

„Fiatal költő” – ez ma nem korhatározó a szakmai tolvajnyelvben, hanem esztétikai kategória, mert harminc-negyven év közt is ilyen elképzelt irodalmi személyi lappal járnak költők a szerkesztőségek ajtaján ki-be; tizennyolc éves korában szavazhat, büntethető, szülői engedély nélkül házasodhat – de ha verset ír, kiskorúsága automatikusan meghosszabbíttatik, bizonytalanul hosszú időre. Pedig hát! Fiatal költő volt-e a tizenöt éves Rimbaud? Vagy öreg-e az ötvenöt éves Weöres Sándor?

Kertész Péter huszonhét éves korában kezdte, amikor a hajdani padtársak, ha írt közülük valaki, már abbahagyták. Huszonhét évesen már felmérhette helyét a világban: túljutott az első szerelmeken (nincs is szerelmes verse), túl a szanatóriumi ágyakon (ezért írja magáról: „vastüdőről nem terjesztek vicceket”), kedvenc csapata bajnokságain (majd lemaradásain a bajnokságokban és a nemzetközi kupákban); ebben a korban az első korty whisky se, az első publikáció se szerez olyan hideglelős gyönyörűséget, mint szerzett volna tíz évvel előbb. Mellékesen: közben harminckét éves lett.

Csak költő akar lenni, nem költői. Nem a művészetét irigyli Gellértnek, hanem sokdioptriás szemüvegét és a testi erejét – Gellért fizikai sorsa az apjának jutott. „Meg akarom keresni a sírját” – írja rövid, dísztelen önvallomásában. De a verseiben is ilyen dísztelen: nem a hogyan, hanem a mit mondani nála az elsődleges, akár az úgynevezett költészet kárára is. Mégse a formátlanság kényelme ez. Versei közönséges kulccsal nyithatók, hát szavainak csak első jelentését értse meg olvasója. Egy ember sétál erre-arra, és gondolkozik.

 

Sándor és Sándor (Puskin és Petőfi)

Hallottam egyszer fonográfról az öreg Lev Tolsztoj hangját: a Jasznaja Poljana-i iskolás gyerekekhez beszélt azon a hangdaguerrotip-felvételen, hangjába belepattogott a szél, s torkába rozsföldek illatát öntötte, szőke orosz folyók kristálybuborékait, nyírek közt, fehér házfalak közt karikázó napot; állt az udvaron, gondolom, s nem botra, hanem csak egy fiatal meggyvesszőre támaszkodott, az is megtartotta, mert csak a szakállának volt már súlya, az meg könnyebb, mint egy elsőröptű fecske, ő maga súlytalan és testtelen – már nem az udvaron, de az időben állt. Az a hang egy öreg muzsik hangja, igen-nagyon öregé, csak tücsök hangja talán, szántalpzuzogás a bejáratlan sztyepphavon; azaz félre a keresett hasonlatokkal! pusztán: emberi hang. „Emlékezzetek rám, amikor én már nem leszek” – kérte a gyerekeket, akiknek olvasókönyvet írt, s akik karéjban álltak körülötte, bámészan lökdösődve, mint kisborjak a mezőről érkezett sarjússzekér körül.

„Emlékezzetek ránk” – kérik, s kérhetik az utódoktól a halhatatlanok; kérte Tolsztoj, kérhette s kérheti Puskin: az Ő szárnycsapását hallom a mihajlovszkojei parasztházban, Puskin dajkájának mohahomályú szobájában, állva a sűrű csöndben, ahol valamikor egy fekete fürtű gyerek édes orosz éneket hallgatott, vagy az ablaknál ágaskodott, noha alacsonyan metsződött falba az ablak: nézett a lófejforma dombokra, a dombok előtt hasaló, halficánkos tótükörre; a nád közt vadkacsák sírtak, panaszosan, föl-fölröppenve, ahogy később ő is felröppent, túl Mihajlovszkoje nyíresein, a Volga ember vontatta hajói fölé; egy lélegzet Carszkoje Szelo líceumában, egy a Kazbek kolostorának lépcsőjén; egy pillantás az Admiralitás villogó aranytűjére, egy Nagy Péter lovas bronzszobrára; egy szippantás a Néva nyersuborka- s dinnyeszagú hullámai fölé hajolva, egy a pétervári téli hajnal haváéból, emlékezvén valamely fehér női nyak illatára, s már testében a gyilkos golyó, már halálba görnyedve kívánkozik vissza! vissza Atlantisz-Mihajlovszkoje földjébe.

 

*

 

Évek óta indulnak költők, versmondó zarándokok, stációzni emlékei fölött, születésnapján érkezve szülőfalujába, Mihajlovszkojéba; nagy rét hessenti szét a fákat, a rét fölött tutaj úszik: erősre ácsolt emelvény, hátán egy kenyai istennő, aki verset ír, olasz, chilei, argentin, libanoni, szlovák, lengyel, Haiti-szigeti, walesi, magyar, szerb, román, francia, madagaszkári, bolgár, venezuelai, mongol s más költők, akik otthon vannak e tutajon; úszik a tutaj orosz, grúz, tatár, ukrán, kalmük, kazah fejek fölött, úszik e lángperzses fűtengeren. A költők Őrá emlékeznek. A fejek, lenn, a rét hullámaiban, Őrá emlékeznek. Golyóütötte kabát, hallgatag üveg alatt. Hallgatag dívány, ahol a feje lehanyatlott. Lépcsők fehér fogsora a líceumban. Tatjana hajkoronája egy kézirat margóján. Voltaire, az Ő ujjlenyomatával. Zsukovszkij és Karamzin metszete a falon. Áthúzott sorok az Anyeginban. Dajkája szamovárja, ott feledve az asztalon. Hátha belép Sándor, szomjasan, messzi útról, százötven év után, s lesz, aki teát főz neki.

 

*

 

Őérte találkoznak a költők. Guillevic Posszeidón-feje visszaveri a napot. A libanoni költőnek csak keresztneve van: Adonisz. Az olasznak is: Don Giovanni. A lengyelnek is: Artur. A románnak is: Ion. A szlováknak is: Jan. A walesinak is: Mike. A madagaszkári lánynak is: Luala. Csak Andronyikov szólítja teljes néven, nacionáléja kizengésével mikrofon elé mindegyiket. Az árnyékban, a fák valóságos és képletes árnyékában Ivan Szalimon áll, csöndesen: ő ácsoltatta a tutajt s hívta vendégül a fenn lebegőket.

 

*

 

Öreg parasztasszony, nagyanyám testvére a ház előtt, hasas zöld üvegből kínál vízzel, miután egy kortyot földre loccsint, s letegez. Scsipacsov azt kérdi: „Jobban van-e Devecseri?” Gennagyij azt mutatja, hogyan tudott Zelk tavaly könyékre hasalva aludni a fűben. Guillevic azt kérdi, mikor nyit a Hungária? Egy nyolcéves, szalmahajú kislány azt mondja, hogy Magyarország túl van Kijeven, Haiti is, Wales is. Azt is tudja, mért találkoztunk Mihajlovszkojéban. Az ő Sándoruk szent nevében találkoztunk. A mi Sándorunkéban is találkozhatnánk.

 

Egy rekedt fiatalember (Verbőczy Antalról)

Mondják, hogy Füst Milán, húszévesen, tükör előtt tanult egy furcsa grimaszt, miáltal érdekessé tenni vélte különben is szókratészi-szép arcát – s nyolcvanéves koráig se szokott le róla.

Verbőczy Antal húszévesen, egy Hársfa utcai falnak dőlve elgondolta, hogy választott mestere, Jacques Prévert egy módon játszható csak ki: ha sürgősen elfelejti téveszthetetlen dallamát, s annyira bereked, hogy hétszeresen Joseph Cosma legyen, aki kottázni próbálja szűkszavú sorait. Csak az alapállás azonos, csak a reflexek, csak a gondolatok vágnak hasonló keménységgel a gyomorszájra:

 

köszönöm hogy erre a péklapátra hármunk közül én írhattam fel a nevemet

 

*

 

Ez az idézett három sor nem versből tépődött ki; ahogy van: teljes vers, s szinte hihető, hogy nem papírra, hanem péklapátra íródott. De a péklapát mögött hárommilliárd élő ember, s könnyű kiszámítani: kétmilliárd éhező, esetleg csak fizikailag, de lelkileg bizonyosan éhező. S a rekedt, majdnem a költészet kárára költői három sor felér az UNESCO idevágó vádirataival, s fényes technikájú világmagazinok címlapfotóival, melyeket együttérző riporterek kattintgattak össze Ugandában vagy Indiában, vízkóros, nagy szemű, meztelen fekete gyerekekről. A hang hiába húszéves fiúé, komoly felelősség robban e hangban.

 

*

 

Fiatalok, nagy hajúak – látják a világot! Ha költő, mint például Verbőczy, mond róla valamit, hogy olvasója is lássa. Nem öltözteti szép szavakba a verset, mert hétköznapokon vonul át velük, magában, tehetséges társak közt is magában. De oda ér verseivel, ahová akar.

 

Árnyékból ragyogó (Somlyó Zoltánról)

Néhány évvel ezelőtt, amikor magam is „átkozottnak” hittem az életem, Ottlik Gézáéknál töltöttem a Szentestét, betolakodva – igaz; hívásra – a baráti karácsonyfa alá, ahol ajándék volt a nevemre címezve; sültet, kalácsot ettem, Martinit, bort, pezsgőt ittam, kaptam Gyöngyi Buda-, s Pest-híres feketekávéjából, játszadozhattam a fölfüggesztett aranydiókkal, sőt Metzengerstein, a magyar nevű cica is leereszkedett hozzám, amit a háziakon kívül nem sokan mondhatnak el magukról. Mondhatom, békebeli, azaz gyerekkori karácsonyeste volt.

Aztán az utca! Akkor hó is volt, már András-napkor leesett az első hó, aznap pedig egész éjjel esett, éjfél felé is, éjfél után is. Ottlikéktól kijőve is fogadott, mesébe illő pelyhekkel, nem olvadón, szakadt rám, a Vérmező mellett, a Fasorban, át a városon, végig a Pasaréti úton. Senki az utcán, egyetlen jármű se, sehol egyetlen lábnyom a hóban, egészen hazáig. Éjféli misére kongattak a Városmajorban s a Pasaréti-templomban, de kinek! ha senki az utcán. Azaz! a Harangvirág utca meredekéről egy magas, fölhajtott gallérú, széles sálas alak botorkált lefelé a suhogó hóban, s rekedt hangon, de tiszta artikulációval ezt mondogatta maga elé:

 

Megyek, amerre visz az út. A friss hó, mint fehér pamut oly lágy, mint a mesékben. Én átkozott, így járom át Pestet, szerelmem városát a lassú hóesésben. Az életem már elveszett. A szürke égi mennyezet se tudja már, hogy kék volt… Ma én is már csak azt tudom, hogy ketten mentünk az uton, s hogy régen volt az. Rég volt.

 

Ez hangzott abban a fehér éjszakában, vagy ezt akartam hallani; Ő maga volt talán, Somlyó Zoltán, akit életében sose láttam (nem is láthattam), vagy egy botorkáló fantom, angyalok szavától arra az estre fölkelő; vagy csak én dúdoltam magam elé, mint sokszor máskor, hóesés ürügye nélkül is, júliusi strand homokjában is, lángoló napon fekve, mivel versre minden pillanat alkalmas, hogy éteri zenét halljunk! Ma már nem tudom, hogyan volt igaz akkor éjszaka, de Ottlik-karácsony volt, hó és éjszaka, s ez a vágy a csudálatos Diadémért.

 

*

 

Párizsi éveimben a rue des Grands Augustins-ben laktam, egy Hôtel de la Gironde nevezetű kétszáz éves szállóban; három lépés az Odéon, Barrault színháza, egy a Szajna (azon a sarkon gázolták el annak idején Curie-t a söröslovak), keresztutcája az Apollinaire megénekelte rue Christine, maga a Nagy Ágostonok utcája, melyben Picasso műterme s alatta a Katalán bár van, s mellette a híres Béka (vörösréz serpenyős étterem), szűk és vedlett, nyomorúságos és csudálatos környezet; középen megtört, behajlott hátú utca, amit a magam kedvére Könyök utcának neveztem el, mert máig se tudom, hogy hol volt az eredeti Könyök utca, az Általa megénekelt, Szegeden vagy Váradon, vagy Pesten talán; tehát átültethettem Párizsba is, noha a városi tanáccsal nem közöltem ezt a keresztelőt. Aki járt benne, nem vethet rám követ érte, különben is, én koptattam köveit s hányszor! éjszaka, a Conti zárórája után. Ott aztán mondhattam verset, az Övét is (bár rímelt volna motyogásomra abban az órában egyetlen pesti hang!), kutya se hallgat Párizsban az éjszakai motyogókra. Próbáljátok ki, ha hozzám hasonló cselédlánylelkűek vagytok, s mondjatok éjszaka Párizsban magyar verset, de a rue des Grands Augustins-Könyökben csak ezt:

 

A szük Könyök utcán hazamegyek, most hajnali három óra, Istenem, vezess a jóra! Nincs éjjelem, nincs, és nappalom sincs, csak a hajnali ég, csak e kék… Istenem, szeretsz-e, Istenem, vezetsz-e, Istenem, megversz-e még?

 

*

 

Még régebben (huszonöt éve!), amikor a bölcsészkar még a Múzeum körúton volt, néhányan álmodozók vagy naplopók (utólag kiderült már, hogy senki közülünk nem lopta a napot), naphosszat a Darlingban (akkor Károlyi, most Ferenczy István utca) ültünk, kicsi kerek asztal mellett, s Dózsa úr, a biliárdbajnok patron senkire nem erőltette a fogyasztás kényszerét. Mándy, Rába, Lator László, Végh György, Vargha Kálmán, Szabó Ede, Határ Győző, Galsai Pongrác, szegény Czibor János és Ambrus Tibor, Vajda Endre és én, napi „vendégek” voltunk; Végh évente egy szimplát ivott, de annyi cukorral, hogy ellepte a kávét – nőkről és irodalomról beszéltünk általában, s ha eluntuk: irodalomról és nőkről. Egyszer a szomszéd asztalnál ülő csak-bölcsészekkel vitába keveredtem, mert szerintük Somlyó egyedül csak György létezett, Zoltánt nemcsak nem olvasták, de nem is hitték. Közben jártak Füst Milán esztétikaóráira, s mivel láttam a professzor iránti csodálatot szemükben, végső tromfom az volt a vitában, hogy Somlyó Zoltánt Füst Milánhoz hasonlítottam. Most már tudom, hogy egyik költőt a másikhoz hasonlítani képtelenség, de túl fiatal voltam, s túl dühös, iskolásan hasonlítgattam (ugyan igazam volt!), és fölöslegesen. „Ki mondta ezt a marhaságot?” – vakkantott közbe a harmadik asztaltól egy Napóleonnal üzérkedő irodalombarát. A mi asztalunknál elhallgattak, aztán valamelyik barát, egyébként Füst Milán fő istenítője, szabatos előadást tartott pénzemberemnek a két költő azonos klasszisáról. Pénzem nem lévén, a hirtelen jött segítséget különös gesztussal háláltam meg; Horváth János professzornál esedékes vizsgáját, melyre egy kútba esett randevú miatt nagy elkeseredésében nem ment el, indexében jelessel honoráltam, élethű Horváth János aláírást hamisítván az indexbe. Régen volt, professzor és tanítványa régen halott, de ha élnének is: kiverni se tudnák belőlem ezt a félig elfecsegett titkot. Mindenesetre Somlyó Zoltán védelmében, ha törvényellenesen is, de tettem valamit.

 

*

 

Ez a nagy költő jóformán csak ilyeneket kap az utókortól, az ilyeneket is csak közvetve. Azaz most, halála után csaknem negyven évvel Vas István, ahogy esszéista tolvajnyelven mondják: helyére rakó okos tanulmányát; irodalmi tudatunk Somlyó Zoltán esetében is „levizsgázott”, mert nemcsak a hajdani, Darling-beli bölcsészek, de a ma verselő utódok is mit tudnak róla? Ki okolhatja akkor az Olvasót, ki szólt róla Vas István előtt felelősséggel? Ő, aki életében elátkozott volt, jobban járt-e halálában, hiszen a halál, a sírba roppanás általában felröpteti a költő művét. És Somlyó Zoltán költészete nemcsak repülni vágyik, de szárnyalhatna is, mivelhogy szárnyalásban fogant, s képes magasröpülésre. Abban az „átkozott életben” legalább szerették a nők, a zenébe szőttek; de ők is hol vannak már? A feléje nyúló karok, csigás hajak, fehér vállak és tűzölek, vele, előtte, utána – mind elmentek. A társak közül egy se él már; gyönyörű kötete, szerelmes Testamentuma, a Borítsd szememre szoknyád! születésének kilencvenedik évfordulójára bukkant föl a feledés vizeiből; hála azoknak, akik nem vártak centenáriumra, ahogy nálunk utálatos, egyszeri „ünneplésre” kiszemelt szokás lett! Tehát tíz évvel korábbra hozták a halhatatlanság startját, mert az első startot hatvan évvel ezelőtt valakik visszalőtték.

Árnyékból ragyogó csoda, úri Berdánk vagy pesti Villonunk, anyanyelvemen szóló Vogelweidénk vagy Kürenbergink, felütöm kötetedet, találomra, de éppen az utolsó versednél:

 

Dobd el a cigarettát! most már hadd szíjja más! Kit még meg nem ijesztett az agyvér-tolulás; s vérét még el nem zárta vakolattal a mész… Dobd el a cigarettát s a más füstjébe nézz…

 

És tódul az árnyékból, tódul ránk a fényességes ragyogás.

 

A kiűzetett angyal

Húszéves voltam már, amikor végre megvilágosodott előttem, hogy sokat forgatott könyvem: a Biblia angyalai férfineműek voltak. Abban az időben ismertem meg Jékely Zoltánt. Egy este, beállítván a hajdani híres Centrálba, ott ült ő, Nemes Nagy Ágnes és Rába György között, az asztal márványlapjára könyökölve, s éppen veszettül káromkodott. Azt gondoltam: Gábriel lehetett ilyen dühös angyal a kiűzetés pillanatában, de Jékely nem kiűző angyalnak látszott, hanem kiűzetettnek. És mi mindenből kiűzetettnek!

Az akkori tablóhoz tartozik még Lengyel Balázs, aki az asztalok közt lebegve szerkesztette az Újholdat; Mándy Iván és Kálnoky László, ők Torma II balegyeneseit méltatták; Major Ottó, húszévesen is Victor Hugo-pózban; Végh György a júliusi estében is fekete ballonban, sállal, fölhajtott gallérral; Szabó Magda előtt kinyitva az Anti-Dühring; s ott ült Darázs Endre, szegény, egyszerre támadó és védekező fintorokkal az arcán; Pilinszky János, a lehajtott fejű, s a görög néptanító Jánosy István. Tehát ez volt a mi kompániánk, s köztünk előkelő vendég Jékely, mint magasból leszálló angyal, Isten követe. Csak éppen káromkodott. De szavaiban nem volt semmi fülbántó disszonancia, s az asztalnál láthatólag mindenki úgy fogta föl, hogy neki ezt is szabad.

Harmincéves volt akkor, vagy alig lépte át a harmadik X-et, s milyen fényévekben számolható magasságokban láttam! Nem hiszem, hogy egy mai pályakezdő húszéves úgy nézne föl egy harmincévesre, ahogy például én néztem föl Jékelyre. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy hozzá hasonló mai harmincéves nincs is.

Három verskötet volt mögötte, s már az első, az Éjszakák, milyen csodakötet! Ő az első röpüléspróbákon olyat alkotott, hogy ha valamilyen okok miatt akkor abbahagyja, akkor is mély nyomokkal íródott volna költészetünkbe. De szerencsére nem hagyta abba, pedig többször is lett volna rá oka. Első kiűzése élményét mondja el az Éjszakákban: az ifjúságból kiűzetés panaszköve minden darab ott, mivelhogy húszévesen már elveszettnek hitte ifjúságát. (Háborúra készült Európa, amerre nézett: testi-lelki nyomor, sötétség, keserűség.) Ezért áll siratókból első könyve, a gyerekkorral elvesztett visszahozhatatlan jók siratásából.

Tudtam, hogy Áprily Lajos fia, sógora volt a feledhetetlen emlékű Mikecs László; Szerb Antal, Halász Gábor és Szabédi László voltak a barátai, de mégis megrendítőbb volt számomra melléje képzelni szellemi őseit, Áprilytól visszafelé az időben Kemény Zsigmondot, Kőrösi Csomát, Csokonai Vitézt, Bethlen Miklóst, Apor Pétert, Apáczai Cserét – és sorolhatnám még a neveket. Néztem redőszabdalt homlokát, s elgondoltam, hogy onnan ugráltak ki nemrég az enyedi rőzsegyűjtő szegények, mögötte kerengtek a Kalotaszegi elégia szem- és szívkápráztató sorai, a marosszentimrei templomot idéző zsoltár; Nizsinszkij táncolt koponyája belső mezején, s koponyája maga az általa összefogott Csillagtorony. Éppen elhangzó káromkodásában azt a dühöt hallottam, amit psalmusos verséből, az Apoteózisból már ismertem. Az a vers, mely az olasz-abesszin háború keservében fogant, tiltakozó vádrímeivel az egyetlen magyar költői visszhang volt, sírván „a szétlőtt testű feketék” fölött – s azt is a szinte gyerekember Jékely írta.

Aztán második kiűzetése: az elveszett ifjúság után a gyerekkori tájak valóságos elvesztését panaszolja: a hajdani horgászutakat, hegyi patakok pisztrángos leshelyeit, Tamási Áron eleven alakjait, akik közül ő is egy volt; Dsida Jenő temetőjének öreg fáit, messzibe merülő kollégiumi falakat, a Tornakertet, ahol döngött egykor a futball, üzenve távoli dzsungelzenével. Halálversei, fekete gyászt mondó fekete sorai – például a Vasvári Pál nyomában és a Petőfi utolsó dala – különösképpen mind az életért szólnak: sírások érte, nem sirámok.

S később jött idő – harmadik kiűzetése –, amikor úgy érezte magát Pesten, mint Kuncz Aladár a Fekete kolostorban, de Jékelynek egyetlen úszó jéghegy is elég volt, hogy megmaradjon, művét építeni, s beteljesíteni küldetését, tisztán, emberségben. Ahogy a föntebb már említett szellemi ősök.

„Halok meg!” – kiáltott föl akkor este a Centrálban, de hogy nem így történt, arról és azóta is tartó magasröpüléséről vallanak elénk rakott művei.

 

„Anyámmal hófehérülök”

Keresték, s mindig megtalálták a fiatalok, akiktől a költői pályán indítást várni lehetett: Bajzát vagy Kiss Józsefet; Osvátot, Schöpflint, Babitsot; a kamasz József Attila Juhász Gyulát. Az én nemzedékemből sokan a feledhetetlen emlékű Sárközi Mártát; ültünk asztalánál, amíg verseinket olvasta, és ettük zsíros kenyerét, ittuk kávéját, borát. Juhász Ferenc már biai gyerekéveiben megtalálta az idősebb festőbarátot, Hantai Simont, aki Ady és József Attila verseit adta a kezébe; az első szárnypróbáknak ő volt tanúja és bátorítója. Messzibbre menve, az angol Gravestől hallottam, hogy első mecénása a falujabeli kéményseprőmester volt, aki első verseit kinyomtatta – de vég nélkül folytatható lenne az idevágó fényes példatár.

Most, napjainkban, amikor a költészet XX. századi népművészet lett nálunk, a szerkesztőségi előszobákban bűntudatos fiatalok ácsorognak: verset hoztak. Ezért a bűntudat! De alig van, akihez fordulhatnának, majdnem a lottó variációlehetőségeivel kell számolniuk: kihúzzák-e a számukat, azaz a nevüket, s a féltett kéziratból nyomtatott vers lesz-e?

Nagy Gáspár nevét, szerencséjére, kihúzták: rangos folyóiratok közlik verseit, első kötete nyomdában van, a Rádió országos nyilvánossága elé léphet. Huszonöt éves, első aratását begyűjtheti.

Neve Nagy Lászlóéval csak véletlen névrokonság, de költői eredete mégis Nagy László szellemi családfájáról származtatható, aki sok „újszülött fiának” nemcsak gazdag művét adja örökségül, hanem emberi tartását is: példát arra, hogyan kell s lehet emelt fővel nézni a világba, bármilyen szélben, átvágva egyenesen a földeken, ha megcsavarodnak az utak.

Az induló, fiatal Nagy Gáspár pályakezdése teli jó jellel. Verseiben foltos szalmazsák fölé száll az angyal; feresztőteknőjében keserű a mák; a költőt kínzott halszálkaként szúrják át gyönyörű jövendölések, lehámozottan fönséges Magyarország-medencecsontok; anyjával hófehérül, kisiklatja a fecskéket, és a mesékre baltával kopog, s nem kívánja, hogy páncél védje, mivelhogy tudja: csak magamagát védheti, a puszta bőrével, ha már „felelős álomjátékos” lett. Nem erdő sűrűje födi, mert messzi mező neki történelmünk, ebben Segesvárig lát, a Névtelen Sírgödörig, ahol a vele szinte egykorú nagy Előd testét „dobták lefelé”, s az „egy dacos szaltót csinált”, de túl is lát Segesváron, oda, ahol a meghajszolt Kondor Bélát megdarált margaréták lisztjével fogadta a tél.

Férfihang ez, a korán érett férfié. Kívánom neki, hogy legyen ereje s hite magában.

 

Szentendre újabb követe: Csikszentmihályi Róbert

Weöres Sándor mondta egyszer, hogy „nemcsak az olvasó olvassa a verset, hanem a vers is olvasóját”. Gondolom, azt akarta ezzel mondani, hogy a költő szellemi nagykorú olvasóra számít, akire rábízhatja rejtettebb, áttételesebb gondolatait is, mivel feltételezi róla, hogy asszociációs készsége befogadja, azaz rendezni képes a lazább gondolatmenetet; metaforák, képek távolibb rokonságát.

De mindez nemcsak a költészetre érvényes; a művészet bármely kifejezési formában: az irodalom különféle ágazataiban, zenében, festészetben és szobrászatban is szellemi nagykorú partnert kíván az alkotói szándék s az eredmény megértéséhez vagy akár csak megérzéséhez. Ehhez persze a művésznek is nagykorúnak kell lennie!

A szentendrei Csikszentmihályi Róbert kisplasztikáinak és érmeinek látványa előtt, tudom, hogy egy nagykorú művész vendégei vagyunk, s remélem, mindnyájan mint nagykorúak léptünk ebbe az invitációba, a művész maga teremtette világába.

Irodalmi rendeltetésű múzeum falai közt járunk-kelünk, nézelődünk, homlokzatán annak a neve, akitől első költői élményeinket kaptuk; Ferenczy Béni ideállított szobra is róla vall; első gondolatunk hát, hogy számon kérjük a művésztől, milyen mozdulattal nyúl a költészet felé.

Sokat tarthat elénk: például Madách szomorúságát, ezt a bronzszomorúságot, s az angyalok űzte emberpárt, a Paradicsom elvesztésének pillanatában; József Attila bethlehemi királyainak köszöntését, az általunk vállalt Jézusnak; Saint-Exupéry és Italo Calvino, századunk mesevilágának nagykorúsítói mellett a gyerekkort idéző Antanténuszt s álmaink Hortobágyát, s a Tengerképet, halakkal, kagylókkal, rákkal, öblökkel, szigetekkel; övé s a nézőé egyaránt ez a Tenger. Vagy a Nikének keresztelt női torzó! Mivel – bizonyos, hogy a művész szándéka ellenére – az én szemem Csokonai Lillájára transzponálja, a fa alig észrevehető születési hibája miatt. Mintha szeplős lenne ez a Niké, ha egyetlen szeplőt szeplősségnek láthatunk. Csokonainak A szeplő című versét asszociálom ehhez a Nikéhez. És Csikszentmihályi Bartókja! Együtt a plakett két lapja: a kemény arcot magyarázó hátoldal görcsbe-szenvedő-merevedő szarvassá változott fiújával, a Cantata profana szabadságvágyának apoteózisával, Juhász Ferenc nagy verse, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából visszhangzik a tenyérnyi bronzfalból. S mellette a Derkovitstól független Dózsa-portré, a kard-zászlórúddal. Mennyire más ez, mint Kosztolányi „Mi a szalonkabát alatt is kardot hordunk” mondata, noha ugyanazt fejezi ki: azt, hogy történelmünkben mindig kézközelben volt a kard. És a Herman Ottó-kút! Milyen igéink úszkálnak benne? A távolba néző, Kölcseytől megbántott remete Berzsenyi: a Csikszentmihályié, és a saját, bomlottan is hazát kereső Széchenyiek! A Bociölő! Ótestamentumi képzeteink élednek föl láttára: az áldozat borzongató misztériumai. Vagy a Lovas, az ember fölé nyúló állattal; panaszos vagy diadalmas nyerítését halljuk, ki hogyan áll a lábán. S Az utolsó szarvas emlékműve – kétes diadalunk a szabad világ fölött, technikát jelvényesítő ölő fegyvereink diadalmát szimbolizálva. De feloldozásként az építő Borromini s a Holdralépő ember is itt van, Csikszentmihályi „Mondjátok hát, hogy nem reménytelen”-je; az ő emlékükre, az alkotókéra, az emberiségért tevőkre mozdul a kezében minden szerszám, amire csak szobrásznak szüksége lehet.

 

Fütyülvén iskolamesterekre és parkőrökre (Szilágyi Ákosról)

 

– írja két születése közti idejéről, emlékezve egy Iskolamesterre, keresztet vetvén gyerekkorára, az elveszettre, s még maga után dörögteti a zavarban tibláboló hajdani felnőtt-joviális-gyerekhóhérral:

 

áldd az istent s sze-sze-szerencsédet, hogy eltörött nádpálcácám!

 

Ezen aztán vihog, mint a tizenhárom éves lányok, kifelé tódulván az iskolakapun – noha egyik életrajzi adata szerint már huszonhárom éves (eszerint Budapesten született), azt is mondja, hogy más alkalommal Torontóban is született, 1972. december 3-án, de apja (aki csak egyszer született) vagy tíz évvel ezelőtt elárulta nekem, a Rádió Pagodájában, hogy Ákos fia 1966-ban született, amikor a Baleárok felé hajózott Thököly nevű magánjachtján, kihasználva a húsvét tiszteletére hirtelen támadt passzátszelet. Mivel az apák semmit nem tudnak pontosan, s mivel közmondásosan négy a magyar igazság, bizonyos vagyok benne, hogy negyedik születési adatunk is van Szilágyi Ákosról (majd csak bevallja egyszer), s ez első verse keltezésének napja. Üssük majd föl nevénél egy későbbi időben forgalomba kerülő Irodalmi Lexikonunkat (egyelőre fölösleges fáradság volna!), a lexikonok általában minden érdeklődést kielégítenek.

Most azonban maradjunk annál, amit csinál: a verseinél. Ő maga lehajtott fejű, befelé nevető-örülő, hosszúra nőtt fiú (bár hamarosan tanár, azaz Iskolamester lesz), aki még csudálkozik az egymás mellé rakott szavakon, amiket ő rakott egymás mellé; megtanulta a költészet dzsúdófogásait, de nem bukfencezteti föl se a szavait, se a gondolatait, mert hisz a szavak és a gondolatok első jelentésében.

Irodalmi Iskolamesterek és Parkőrök! El a nádpálcával! Úgyis fütyül rátok, s mondja a magáét. Épül világa, Pest és Torontó és a Baleárok közt; megismerjük majd világát. Jó neki: eredetiben olvassa Balassi, Weöres, Jeszenyin, Füst Milán, Mandelstam, József Attila verseit, eredetiben hallgatja Bartókot és a Kalinkát, eredetiben írja a sajátját, s még abban a korban van, amikor ingyen adja.

 

Szeplőtelen ének… (Bevezető a Kassák-kollégium antológiájához)

Öröm látni, hogy Győr nemcsak egy-egy városnyi új lakóteleppel gazdagabb, szinte évente, hanem hogy szellemi élete is sose látott pezsgésnek indult. A Radnóti Emlékbizottság biennáléi országosan ismertek, nagydíját eddig Juhász Ferenc és Nagy László kapta, külön díjaz a biennálékon a város egy vidéken élő s egy első kötetes költőt. Most a Petőfi Sándor Ifjúsági Ház kezdeményezésével, erkölcsi és anyagi támogatásával kiadási lehetőséget kapott jelen antológia, a Szeplőtelen ének is újabb bizonyítéka Győr szellemi „terjeszkedésének”.

Győrben élő fiatal alkotók – köztük költő, novellisa, grafikus – együttes jelentkezése ez az antológia. Versek „eszik” a legtöbb lapot itt, igazolva, hogy a költészet, különösen az elmúlt évtizedben, szinte népművészetünk új, erős ága lett. Az önkifejezés igénye, magunk megfogalmazása olyan társadalmi folyamatot jelez, hogy nemcsak esztétikai, de szociológiai méréseknek is alávethetnénk ezt a jelenséget – bár fölösleges gondolat ideemlegetni, a győri fiatalok kapcsán. Alkotókörüket Kassák Lajos Kollégiumnak nevezik, a XX. századi magyar irodalom s képzőművészet egyik legjelentősebb, mindig újat akaró alakja után, tehát a hagyománybontó Kassák hagyománnyá lett abban a városban, ahol múlt s jelen közösen fordul a jövőbe.

Kívánom a győri fiataloknak, hogy antológiájuk után külön-külön is bejárják saját útjukat.

 

Fehér zsebkendő Szabó Pistának

Talán ha tízszer találkoztunk. Amikor csak ránéztem, feledhetetlen gyerekhőseit láttam benne, a fánkot majdnem kapókat, a málnaszörppel világútról visszacsalogatottakat, vagy azt a kis Csanakit, aki agyagbábukat gyúrt, hogy rájuk lehelve életre mozdítsa őket. A gyereknek nem sikerülhetett ez az Istennek való munka, de neki igen: alakjai életre keltek, s járnak most a cserszegtomaji dombok körül, nem tudván, hogy apjuk már földbe feküdt.

Ritka találkozásaink közül most egy sötétlik elém: lehet tizenöt éve már, hogy egy nyári este a Szent István körúton jött szembe, s arcából, orrából, homlokából dőlt a vér. Egyedül volt, színjózanon – nem tudom, mi történhetett. Megverték-e valahol, valamiért? Könnyű lehetett őt megverni, de próbálták volna két jó barátja, a másik két Pista: Csurka vagy Csukás előtt! Nem kérdeztem tőle semmit, csak bevezettem a hajdani mocskos Luxorba, a mosdóban hosszan mostam-töröltem róla a vért, mert mintha minden vére elmenni akart volna. Önkéntes felcsere voltam. Madártestét a málló falnak döntötte. Nem is beszéltünk. Zsebéből egy krajcáros irkát húzott elő (az irkában feltehetőleg új novellája), azzal legyezgette magát, hogy megszáradjon. Véletlenül egy fölösleges tiszta fehér zsebkendő volt nálam, kezébe nyomtam, ő a homlokára, s kibotorkált mögöttem az utcára. Szótlan kézfogással búcsúztunk, aztán fölszállt a 6-os villamosra, Buda felé menet.

Utána, ha nagy ritkán összetalálkoztunk, mindig fölemlegette azt a nyavalyás zsebkendőt: „Tőled egyszer egy fehér zsebkendőt kaptam.” Fekete szívvel érzem a rettenetet, hogy talán egész életében mást se kapott. Azt a zsebkendőt is egy majdnem idegentől.

 

Csorba Győző és városa

Ha valamely költőnk a Dunántúlon születik, sőt ha netán egész életét ott őrli le, jóformán egyetlen ismertetőjelet akaszt nyakába az irodalomtörténeti minősítés: „pannon derű lengi be” művét, s ez a sztereotípia minden más belső személyleírást elnyom, megelégedvén a jótékony semmitmondással.

De Janus Pannonius ez alatt a „derűs ég” alatt nem fordult szembe a nyugatra törő Mátyással? Csokonai nem menekült fejvesztve innen, vissza inkább a debreceni homokba? Berzsenyi milyen hosszan tartó vigalmakat élt meg a sárba süllyedt Niklán? A szárszói sínek fölött tündökletesnek látta-e József Attila ezt az eget? Illyés dörömbölését a szíveken csak az ő örök békétlensége miatt halljuk? Nagy László iszkázi ege mért születtetett akkor nehéz éveinkben olyan keservesen fekete modern balladákat, égre átkozódókat? És Csoóri? Lesöpört, kifosztott zámolyi parasztpadlásain pannon derűt szippanthatott-e ifjan ziháló tüdejébe? Mondhatják erre: hát Takáts? Csakhogy Takáts Gyula valóban meglevő derűje inkább a saját magát tükröző harmóniára törekvésnek az eredménye. Mert ha igaz lenne, hogy egy-egy táj vérét adhatja egy-egy költői mű életéhez, akkor Európa költői a Comói-tó körül lógathatnák lábaikat, s mivel a Comói-tó régóta a jelenlegi helyén található, földrészünk költészete régen fenséges szépségbe fulladt volna.

Csorba Győző pannon derűje is ilyen igazságra épülhetett volna, de nem ilyenre épült. Őt egész élete Pécshez, a pannon fővároshoz köti ugyan, de kalodája lett a Város, ahogy maga írta a Séta és meditációban, egy egész városhoz szóló, szinte szerelmes versében:

 

Ifjúkoromban váltig undorodtam: kaloda-város, börtön-város, sivatag-város. Nagyon sajnáltam magam érte.

 

Sorsa lett Pannónia, sorsa Pécs – ha akarta, ha nem. Egyszer csak megtudhatta, hogy nem mostohatestvérek ők ketten, s testvéri jóságról, összetartozásról nem szokás beszélni, megvan az láthatatlanul is, szótlanul is. Ezekben a napokban lehet harminc éve, hogy először meglátogattam ott: ült az Apáca utcai könyvtárban, szép fejével egy Sorsunk fölé hajolva; azóta az utca neve megváltozott, de Csorba Győző ugyanaz, aki volt, ott ül most is a valahai asztal mögött, vár érkezőket, akik nem érkeznek meg, gondol az elmenőkre, akik soha többé nem térnek vissza, néz valahová, ami közel van hozzá, ha messze is.

 

Bennem van minden, ami nincs, s bennem van minden, ami van –

 

– mondja, s felnőtt lélekkel utánagondolhatjuk ezt a titokzatosan megfogalmazottat.

Hiteles szavúak állítják róla, hogy hatvanéves. (Láttam egy fényképet, amelyiken Bálint nevű unokájával játszik!) Alkotó idejéből hány évtized eltelt, fogyasztván az erőt, mire országos figyelmet kaphatott a műve? Sokunk számára mindig egyet jelentett Városával, ahol – öröm tudni, hogy jó ideje már, s a tavalyi Janus Pannonius-érem is bizonyság – nemcsak kerek évfordulókon kapja meg az érdemelt tiszteletet és elismerést. De hát Pécs-testvére régóta tudja, hogy kicsoda ő! A céh is tudja, hogy hol van Csorba Győző helye a költők íratlan protokoll-listáján, noha ő maga mindig fütyült még az ilyen láthatatlan listákra is. (Emlékszem például, hogy amikor Salvatore Quasimodo megkapta a Nobel-díjat, Fodor Andrással és Lator Lászlóval arról beszéltünk, hogy Quasimodo majdnem olyan jó költő, mint Csorba Győző.) Mégis: csak Pécs-testvérének gondjaira maradt, az meg persze az övére, ahogy ez az egymás iránt hűségesekkel szokás. Pedig ez olvasható a már emlegetett nagy versben:

 

ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy.

 

Ő is, a Város is tud a másikról mindent, gondolom. Hiszen ott építette magában a házát, most már láthatóan tágasat, ahol botladozás nélkül járhat a lélek, amerre kedve tartja. Ne feledjük azonban, hogy ebben a versből épített házban feszesre húzott idegek tartják a falakat, a téglák szívből kiszakadó gondolatok, szenvedés verítéke a malter. Mivel ez a ház Csorba Győzőé.

Mégis, belépni ebbe a házba!

Odabenn gordonka szól, versek gordonkahangja, s mély hangokkal tölti meg fülünket, szívünket: a költő gyerekei közt két törvénytelen iker szaladgál: Arány és Harmónia a nevük. A tágabban értelmezett világ ellenére lett apjuk, mert ennek a kettőnek lámpással kell keresni a helyet egünk alatt, még ha pannon égre gondolunk is. És ők is – Arány és Harmónia – hűségesen vállalják lehajtott fejű apjukat, aki általuk lát messzire, s láttat és zenéjében fürdet minket is, ha van képességünk hallani őt.

 

Fáj egy isten lába

Egy öreg isten lakik az Osztapenko-szobor mellett, régóta fáj a lába. Öreg isten, mondom, pedig fiatal ő az istentársak közt: csak hétezer éves, ha a keresztlevelét nézzük; az Érmihályfalván keltezettet, vagy ha nemrégeni császkálásaira emlékszünk, a Simplon és Japán kávéházak, a New York, Nagy Lajos Házmán utcai egyetlen terasza, a Galopp zöld gyepe közt; viháncos lányok Tejútján császkálgatott, ahol Tersánszky dupla csövű furulyája kísérte; Kassák tótkalapja alá kémlelt, cellák júdásablakán kémlelt kifelé, bankármecénások után kémlelt, és sóhajtott és legyintett, amikor kezdtek kiveszni áhított szocializmusa jóvoltából; csönget a telefonja Vaséknál, az iszkázi Rimbaud-nál, Paul de Réz helytartónál, s verset dünnyög a kagylóba, fektében írtakat; a galoppkirály Csurkánál is csönget, s kérdi már: „Mit tud Kunigunda, Szamuráj, Skarlát, Waterloo, Jambus, Királyasszony, Vizitkártya, Allergia, Eretnek, Ozmán, mondd, Pistám, s ne küldj erdőbe, mert itt az unokaöcsém, a kis veres hajú, s megjátssza nekem; mondd gyorsan, mert bekaptam már az altatómat, s még ezt intéznem kell!”

Különben fekszik hanyatt, nappal-éjszaka, örökös zöld szemaforesze villog, s fejben ír verset, mint Homérosz, vagy diktálja, mint bibliai társa, Mózes a törvényt; ablakáig röpülnek a cinegék, felhőben köröznek láthatatlan feje körül, kapujából nem mozdulnak el a kivert zuglói kutyák; mit vakognak neki? nyulak futnak le a hegyről az éjszakába fulladt Sasadi úton, Szatmárból őzek fordulnak világos Mekka-ablaka felé, távoli leheleteket küldenek, de csak fáj az a nyavalyás lába. Milyen ráolvasás segíthetne? Milyen lengyel egy pápua vagy szamojéd kuruzsló? Mivelhogy a tudós doktorok hátratett kézzel nézik csak, túl minden próbán, amit a tudomány nevében végigklampíroztak a bokáin.

Eh, Zelk! Kedves ifjam, Zoltán! Kimondom a neved: Zelk Zoltán! Újabb hétezer évet a fejedre, fájdalom nélkül! Te vagy az a fájó istenség, ott a szobor mellett, de üzenem legalább: ne fájjon, és írd még hosszan Testamentumodat, írd gyönyörűségünkre!

 

Szent Ferenc Újpesten (Berda Józsefről)

Költészetünk Szent Ference volt, áhítatosan káromkodó, bumfordi és profán és szegény, kivert kóbor kutyák testvére, Noé testvére, csókáké, mókusoké, meggyvágó madaraké, minden gombáké, galagonyáké, szamócáké, péklegényeké, búcsús öregasszonyoké, ministránsoké, püspököké, dudacsöcsű kocsmárosnéké, visító kismalacoké, esőn gőzölgő lovaké, József Attila testvére, Jézusé, elesett bakáké, Ady Endre úré, Balassi Bálinté, Tersánszky Józsi Jenőé, Szent István királyé, utcalányoké, nyeszlett kisinasoké – mindnyájunk testvére.

Bakancs, rövid nadrág, oldalán tarisznya, sajttal, pogácsával, verses papírral, esett körtével teli, járta a Somlót, a Börzsönyt, Esztergomot és Máriabesnyőt, bámult Dunát-Tiszát, lakta Újpestet, Szent Gellért utcai Gargantua, Örök Ágyrajáró, dünnyögött gregorián éneket és vastag kocsikáromkodást, térdén írt verset, csudálatosan ragyogót, döcögvén a Váci út villamosain, a Vizafogónál, Kéhli orgonaszagú kis udvarán, reteráton, akárhol.

Hetvenöt éves lenne. Nem volt ellensége, pedig mindenkinek csak az igazat mondta, a nem szívesen hallottat is, mindig csak az igazat írta. Századnak szegénylegénye, büszke szegény, szerelmes a szegénységbe. Halhatatlan versei magasan szállnak, égi hattyúk, ezért kevesen látják azt a repülést, de majd jönnek jobban látók, fújja a berdai éneket teli torokkal, túl a halálon Ő maga, valahai tót cselédszülők gyereke, nagyra nőtt Berda Jóska.

 

A fekete bojtár (Előszó Sinka István válogatott verseihez)

A harmincas évek közepén szinte egyetlen láthatatlan intésre szólalt meg a magyar paraszti világ fölött egy sötét hangú zenekar, neves szólistákkal: Fülep Lajossal, Illyés Gyulával, Kodolányi Jánossal, Féja Gézával, Erdei Ferenccel, Nagy Lajossal, Szabó Pállal, Veres Péterrel (s még sorolni lehetne a neveket!), de témájuk egyáltalán nem zenei téma, hanem annak a hárommilliós, földtelen szegényparaszti országnak a számbavétele, mely az ideig fehér folt volt társadalmunk térképén, ha lehet „fehér foltnak” nevezni azt a sárba, grófi és püspöki uradalmak cselédházaiba szorított életformát, amit a félfeudális rend, mint kutya nyakába a loncot, a hárommillióéba akasztott. A föntebb említettek, s még számos társuk, fekete tussal rajzoltak erre a térképre.

Ekkor hallatja először hangját a bihari pusztákról Sinka István. Szószólónak indul a fekete bojtár, maga sorsát mutatván, hogy lásson a föld alatti pokolba, aki látni akar! Mert verseiben egy olyan réteg áramlik be költészetünkbe, jóformán a föld alól, amelyről Sinka előtt senkinek nem volt szava. Az ő pusztai emberei bivalyosok, hajcsárok, juhászok, summások, s nem idilli zsánerképeket hoznak magukkal, mint még Petőfi alakjai is: keserű szavakkal, kisemmizett fekete sorsukkal jönnek, akik téli harmaton fekvő éhes társukat szemelték ki szószólónak maguk közül. Az ő nevükben lázad, panaszkodik, vádol Sinka, bár sötét hangjában leginkább a panasz motiválódik, még ha híres kötetének a Vád címet adta is. Fekete énekek láncából fonódik műve, s ha pusztai örömtüzeket gyújt is néhanap, örömtüzének keserű kórófüstszaga van; ha egy-egy sorstársának „nagy kedvéről” ír, csak azért, mert versének hőse „ingyen szilkét” talált a legeletlen fűben.

Sinka föllépésekor magas árfolyama volt a parasztságból jött tehetségeknek, sokszor csináltan magas, ahogy a divatvitorlás őstehetségkultusz kívánta. Erdélyi József ugyan már elsodródott akkor a Nyugattól s Babitstól, de Sértő Kálmánt, a tragikus sorsú és torzóban maradt művű baranyai parasztfiút Schöpflin Aladár és Hatvany Lajos fedezte föl. Szabó Pál és Veres Péter is helyet szerzett már magának az irodalmi köztudatban, egészen más utakon. Sinka – noha végig magányos maradt – kéretlen teoretikusok kezére került, akik a tulajdon érdekei ellen is kijátszották, olyan „eredménnyel”, hogy annak a költőnek, aki a legmélyebbről jött, a nagy történelmi vízválasztó idők után elhallgatás lett a sorsa.

Kezdeti költészete, a Vádig bezárólag, tudósítás a föld alatti Biharból, keserves paraszt-orpheuszi hangokon; muzsikáló szerszáma soha nem lant, hanem a mélyen zengő bandura; ezután – bizonytalan világnézeti tántorgásaiban – önmaga ismétléseibe látszik fulladni, majd öregkorában, magával s a világgal megbékélve, hangzanak föl újra nagyragyogású versei, például az Éna-dalokban, teremtéshimnuszaiban, a Szigetek könyvében, fölfogva s továbbítva a megváltozott világ fényszikrás pillanatait. Ekkor már egyszerűbb a hangja, tágabb a horizont is. Hogy milyen mélyre merülve hagyta el a prófétaság romantikáját, talán a Lovasok opál mezőkön jeszenyini szomorúságában érhető tetten leginkább: a régi sinkai stílusjegyek megtartásával magasabb nézőpontról lát, s ha közhellyé degradálódott is ez a fogalom: egyetemesebb. Súlyos betegen, embertelen testi fájdalmak közt ilyen strófákra emelte föl szenvedő fejét:

 

Jó lovasok voltunk, világgá vágtattunk s nem a távolság, ó! az élet, fogyott el: nyarunk eltűnt, és most üresen kong az ég, és aszály van, szomjúság és kiszáradt kút. Opál mező, ó! bársony, nesztelen! És szárnya-nőtt lovasok tízen – És e tíz lovas után már hiába nyill a szem. Emlékünk öleli ibolya-messzi valahol, s a vén boltozat alatt újaikon kék bimbónyáj legel. És zúg a szél, az ekhó, az esti mező, az opál… És egy lovas maradt csak, ki éjjel is lát és éjjel is énekel. Tizenegy lovas, hol találod nevük? Vágtatnak a gyémánt éjszakában s az ősz nagy lelke együtt vágtat velük.

 

Túl egy embertelenül nehéz életen, túl a megszenvedett, pihentető halálon, az új nemzedék tanulsága és öröme kell hogy legyen a hajdani bihari pásztor gazdag szellemi hagyatéka.

 

Hangok a kísértetszékekről

Szétszórt székek egy képzeletbeli teremben: kegyelmes bársonyszék, karcsú lábakon, gazdája lábához dörgölődző kutyus a támlán, puha plüss-szék, méltóságos hátnak és fenéknek való, köszvényes ujjak babrálgattak a fényesre csiszolt karfán, asztalosremeklések bambák örömére és kényelmére; keresztbe vetett lábbal hátradőlni, urak! tartani a fény felé a fehér porceláncsészét, elálljon kecsesen a kisujj, és szürcsölni, szürcsölni a frissen omlott piros vért, behunyni közben a szemet, hogy nagyobb legyen a vérivás gyönyöre, mert jólesik a méltóságos gigáknak Ady Endre magyar vére, a sűrű vér, a parasztbujtogatóé, ahogy Dózsa György megégett húsa ízlett, noha füstfoga volt, keserűre pörkölődött, de édes volt mégis az úri nyelvnek, jó emlék a XX. századi vériváshoz; körbeálltak a székek, kísértetek ülik körbe a Költőt, dörögnek, nyivákolnak, selypítenek, habzik a kísértetszáj, mivelhogy lábát törli a bársonykabátba Ady Endre; láthatatlanul a terem fölött lebeg, minden székek fölött egy trónus is, az apostoli királyé, aki már Aradon is bitófát ácsoltatott, Petőfit is köröztette, de ilyen szép látványra vágyik még: Ady Endre hempergésére a kecses székek előtt, feje hullását is megtapsikolná, gyönge csöpp tenyere, küldené s küldi rá csahosait, máját enni, erős tüdejét, piros szívét; mindenki ellene van – így rendelte sokat emlegetett Istene, akinek a nevével álnokmód annyit forgatta az Ó- és Újtestamentumot, Károli Gáspárét, és pompásan rendeltetett ez így, urak!

Aztán másféle székek: halomba rakott hokedlik, országos kilakoltatást idézők, csendőrkezek hányták jó magosra, rúgni lehetett közben, proletárgyerek ujjaira lépni, harsogó parasztlányok hajába markolni, Ady Endre népének sorsával és életével cicázgatni. Ezek kellenek az elfajzott szilágysági úri fattyúnak, legyen hát ez a nép az övé!

Nótázó vén bakák, lövészárkok játékcsecsebecséi, orosz szuronyba szaladók, halálorgonát hallók, ágyúk élő céltáblái, szétfröccsentésre valók és szét is fröccsentettek; temetők, somogyi és bihari és nyírségi legények alusznak vigyázzban, örök haptákban, idők végeztéig, görbe hátú summásé a hómező, homlokát tapasztja a földre a csallóközi ökörigás, a kehes debreceni nyomdászsegéd, mit sirat kételemis urán a zalai cigányputris özvegy, mire nyavalyognak elvesztett gyerekük után a tudatlan anyák? Van már földed, nyúlj el benne, büdös paraszt, sirasson vérbajos igriced, mint Mohács után, Ököritó után!

Végig pörben állt Ady Endre, végig életében, de halála után is. Máig tart a pör, születése századik évfordulóján is, szégyenünkre.

De változott a világ: a székekről, a bársonyosakról, a puha plüssökről lecsúsztak a nemzeti idióták. Ady Endre védője költő: Nagy László a neve. Mindenkit megidéztetett, a valahai ocsmányok hadát, s a keveseket is, az Ady Endre mellett állókat, akik harca elején bátrak és jók voltak, a későbbieket, például a szappanfőző Fiát is tanúnak hívta, magának Ady Endrének ostoros szavait is. Fehér fejét magosra emeli, maga faragta lófejes botjával körbesuhint a kísértetkoponyákon, hallhatjuk szinte följajintásukat, de megböködi a mi közömbös szívünket is, azt kívánja irgalmatlanul, hogy essünk térdre halhatatlan emléke előtt.

Ady Endre köpönyegében egy fiatal lélek vibrál, Juhász Jácint emberalakja. Ady Endre szavait vágja a homlokunkhoz, alkuba nem bocsátott verseit, a vádkeményeket, a fekete tussal ragyogókat. Súg neki a Halhatatlan Száj: „A tieid ezek a versek” – markolja vállát Schäffer Gyula régen halott szervezett munkás keze, József Attila keze, Latinovits Zoltán keze, X. Y. tizennégyben elesett baka keze, Mihályi Rozália keze, Csinszka keze, Nagy László keze.

És Kósa Ferencé. Ő kereste elő a kísértetszékeket, ahogy mondják: a történelem szemétdombjáról, ő idézte meg a székek kukorékos gazdáit, ő kívánta Nagy Lászlót védőnek, ő látta meg Juhász Jácint „ifjú szívét”, ő nyomta a szemünkbe a bakatemetőket, ő kérte a Pör újrafelvételét. Ne maradjon hát egyszeri élményünk ez a televízióban látott sötét ragyogás, legyen bármikor előhívható dokumentumunk, történelemórákra, irodalomórákra, életórákra, Ady Endre örök nevében.

 

Vázlat Nagy László portréfilmjéhez

Nagy Lászlóval ülök szemközt s mindenki szemközt ül vele most, aki egy költő portréfilmjére rászán egy órát. Versei sok megjelent kötetből ismertek, könyvei közül legfontosabb az Arccal a tengernek, kétszer is megjelent, 1965-ig írott verseinek gyűjteménye és az 1973-as Versben bujdosó. A Televízióban és sok helyütt az országban, elsősorban Berek Kati feledhetetlen előadásában, sokszor hallhattuk Nagy László verseit – most önvallomásának lehetünk tanúi. Bár költő versben is mindig önmagáról vall.

 

Nemrégen írtad, hogy a nagy francia forradalom kitörésének napjával – persze majdnem százötven évvel később –, július 14-ével egybeesett születésed napja. De fájdalmad, hogy megérkezésed napját szüleid – lévén aratás-cséplés állandó munkát kívánó ideje – csak három nappal később jegyezték be a felsőiszkázi plébánián. Mégis, akik ismerünk verseidből vagy személyesen, a forradalom gyermekének tartunk. Neved, Juhász Ferencével mindig együtt emlegetve, a régi világ romjai fölött kezdett ragyogni. A szellemi földosztáskor nagy darabot kaptatok, és midenki tudja, milyen sokat „vittetek be” a szellemi közösbe. Most azonban nem a páros csillagokat nézzük, pusztán téged látunk.

Ötvenéves leszek, több mint harminc éve írok verset. Sokszor elmondtam, többször leírtam, hogy tulajdonképpen festő akartam lenni, de visszavonhatatlanul a versnél maradtam. Inkább a lélegzetemet fojtanám vissza, de a versírást nem hagyhatom.

Első versed megjelenésekor – ami pedig igen régen volt – ezt írtad a hajdani Valóságban is. Ott ismertelek meg, a Rákóczi úti szerkesztőségben, Lukácsy Sándor szerkesztői szobájában. Az édes Pólya Erzsi, a titkárnő nem kávéval kínált, hanem szatmári szilvapálinkával. Ha jól emlékszem, mert az a szöveg közel harminc éve nem volt a kezemben, ezt írtad bemutatkozásul: „napi szükségletem a vers”. Tudjuk, hogy ez nem azt jelenti, hogy naponta verset ír a költő – de azt igenis, hogy mindenről költőül gondolkozik.

Ez a költőül rettenetesen hangzik. Mint ahogy a költő szót sem szeretem. Mintha szégyellnem kellene. Még Berzsenyi, Arany poétát mondott, ami sokkal elviselhetőbb, mint a költő.

Igaz, de hát így mondják. Maradjunk ennél a szükségletnél: a versírásnál.

Igen. A versírás, a költészet nem misztifikáció. A bognár vagy a matematikus is elviseli foglalkozását vagy hivatását. Nevezzük, ahogy akarjuk. A költő élmény-, gondolat-, elhatározás elemeiből épít, nem is tudom, még mi mindenből. Az úgynevezett ihletet szerencsének is nevezhetjük, mivel két költő, vagy tíz, vagy száz esetleg ugyanazt akarja mondani, de talán csak az egyiknek sikerül. Persze, abban az esetben is, ha azonos a kvalitásuk. Sőt, az is lehet, hogy egyik se tudja végérvényesen kimondani a megcélzott igazságot.

Egy kicsit elméletibb vagy most, mint amilyennek ismerlek. Emlékszem, hogy egyszer a Nemzeti Színpadon Zelk Zoltán estjét vezetted be, jóformán néhány szóval, de milyen érzékletesen! Mintha verset mondtál volna. Látható volt, amit mondtál. Hogy Zelk verseit először az udvartokban olvastad egy ott rekedt tankon hasalva. Menjünk most vissza az időben a kezdetig. A családig, belül az iszkázi határon, házatok kapujáig.

Jó. Tehát: Iszkáz. Veszprém megye. 1925. július 17. Na, már elveszett három napom. Mint szó volt róla: szent munka ideje volt, anyám a kamrát, padlást sározta az új gabonának, a férfiak be se néztek a házba. Úgy elfáradt a cipelkedésben, hogy szinte a szüléshez sem maradt ideje. Én meg nehéz gyerek voltam, megkínoztam a világrahozatalért. Talán éppen azért jó gyerek lettem, de csak a szoknyája körül botladoztam, mert ahogy nagyobb lettem, féktelen kis fickóvá züllöttem. Négyen voltunk testvérek, két nővéremmel s jóval fiatalabb István öcsémmel.

István öcséd is, Ágh István, költő. Még kamasz sem volt, már verseket írt. Emlékszem, milyen boldogan mondogattad: „a kisfickó öcsém jobb verseket ír nálam”. Egyet mindenképpen jobban csinált: miattad ugyan, de lehagyta a Nagy nevet. Igaza volt, mert magadon tapasztalhattad, mekkorát kellett bizonyítanod, hogy köznapi neved mindenkitől különválva, tévedhetetlenül ragyogjon.

Hagyjuk a névragyogást. Vissza Iszkázra! Apámnak tíz holdja a volt, ehhez még a gazdasági válság előtt öt holdat vásárolt a dobra került Apponyi-földből. Később ezt a határrészt Bánom-tagnak nevezték. Apám sem tudta a bankkölcsönt fizetni (mert kölcsönre vette), több mint tíz évig csak a kamatokat nyögtük, elég nagy gyötrelemmel. Ez a napi nyomorúság kemény embert is faragott apámból. Szikár, sasorrú, mindig lapos hasú, jó ivó férfi volt, csak nagy ritkán részeg. Jártában szikrázó sarkú és mindig hirtelen természetű. Féltem a haragját. Ritkán láttam gyengédségét, pedig hát szeretett bennünket. Ilyen volt a vele hasonló sorsú parasztember. Egyetlenegyszer láttam kézenfogva anyámmal hazafelé a mezőről, mire én örömömben cirokhegedűvel követtem őket. Anyám keze könnyebben érte a fejünket simogatásra, de ez így természetes; nem lehetek igazságtalan apám emlékével, bántani őt haló porában sem akarom. Mivel azt nem érdemli. Tőle tanultam meg, hogy kemény az élet, hogy férfiember nem nyávoghat bele a világba önfeledten, mint a kismacska.

Az apák mindig rosszabbul járnak gyermekeik emlékezetében, mint az anyák.

Igen, igen. De emlékszem, hogy anyám milyen gyönyörűséges zsandárzsebkendőt mesterkedett nekem, csoda képekkel a közepén. Volt azon kiscsikó, csengő, kés, villa, reszelő, mozsár. A ruháinkat is ő varrogatta. A gyerekkori karácsonyok! S szarvasokat mintázott tésztából, szemük helyére borsot nyomott. Lovakat rajzolt palatáblámra, kisökröket. Apám durvább ajándékokat adott, de fiúgyereknek az is kellett. Hólapátot faragott nyírből és nyárból, hogy alig vártam: essen már valami nagy hó, hogy értelme legyen az ajándéknak. És 29-ben, azon az emlékezetes kemény télen eljött a nap, hogy akkora hó esett éjjel, hogy reggel a tetőn kellett kilépnünk a házból. Nem tudtam, hogy bruegheli képen mozgok, olyan gyönyörű volt a világ. Jégszikrát prüszköltek a lovak, kutyánk megrázta magát, s loboncában úgy csörgött a jég, mint a cimbalom. Piros volt a fülünk, meg az orrunk, mint a szentképen a betlehemi pásztorok.

Betlehemi pásztorok: Álljunk meg ennél a képnél. Hitted Istent?

Nem neveltek vallásosnak, de hittem, mint a parasztgyerekek. Vallási nevelésem annyiban állt otthon, hogy figyelmes legyek, köszönjek a nagyoknak, és este ez volt az imára szólítás: „Mondd, fiam, Jézus, aztán aludj.” De jó köszönő voltam boltba vagy templomba menet, később iskolába jövet-menet végigköszöngettem a falut. Akivel háromszor találkoztam, annak háromszor is köszöntem. Hát még idegen búcsúkon, vásárokon. Pápán, ha megfordultunk, apám mellől talán még az út menti fáknak is köszöntem.

De a téli képeket mondtam. Sajnálom a fiamat, hogy neki a télből csak a pesti latyak jut, autók fröcskölődése, nyirkos levegő, egymás arcába kahogás. Miden évszaknak átéltem a gyönyörűségét. Csak a gyerek látja mindenben a szépet. Móricz Zsigmond mondta, hogy a gyerekkorban dől el mindenkiben, hogy ki lesz, mi lesz belőle. Iszkáz volt nekem Nagy-Magyarország! Házunk faluszéli ház, lábam a kapuból jóformán már a mezőre nyújthattam. Körül a Ság, a Somló, a Bakony. Legszebb tíz évem ott telt, villám gyorsaságával. Az öregek babonái! Ördög muzsikált a kéményben, rég halott emberek szelleme ült a temető líciumkerítésén, és ha ördög volt, akkor Isten is volt, betlehemi kis Jézus, pásztorok danája a jászol mellett, Ádám almába harapását valóságosnak képzeltem, mivel a lányok elég korán sok bolondságra rá tudtak venni. Fára másztam, madarakat hajszoltam, a legmagasabbról loptam le nekik a meggyet. Kedvükért az Újtestamentumból akartam plagizálni, azaz vízen járni. Persze, nem sikerült Krisztus utánzása; nyakig elmerültem.

Ha a csoda nem sikerülhetett is, mégis műveled a csodát. Ez a költészet; a költészeted. Gondoltál-e erre annak idején?

Dehogy gondoltam! A versről csak annyit tudtam, hogy hanyadik verset olvassuk az imakönyvből, a templomban. Már pápai diák voltam, amikor az igazi nagy irodalommal találkoztam. Talán tizenöt éves lehettem, amikor Tersánszky Kakuk Marciját olvastam, de akkor egyszerre jött minden. Ady, József Attila, Berzsenyi.

És Petőfi?

Persze, a János vitéz már kicsi koromban! Úgy hatott rám, mint az első mozielőadás. János vitéz családtag lett nálunk, mint keresztapám vagy bármelyik nagybátyám.

Berzsenyit mondtad. Tudtad, hogy erről a vidékről való volt?

Persze hogy tudtam. De az később volt már, mint mondtam, Pápán. Akkor már azt is tudtam, hogy Petőfi diákelődöm volt a Református Kollégiumban. Csakhogy menjünk még vissza a félvad iszkázi életbe. Ebből nehezen törtem be a kívánt iskolai fegyelembe, de olyan nagy volt bennem a kíváncsiság mindenféle tudás iránt, hogy viselkedésemmel nem volt baj. A Mester sokszor megdicsért helyesírásomért, szép rajzomért, amelyet anyámtól örökölhettem.

Vizsgakor eljött a kanonok, és tőlem kérdezte, mekkora hullámok voltak a Genezáreti-tavon. Mint az a háztető, mondtam. Nem, fiam, akkorák, hogy csaknem elborították a hajót. A Bibliát ne forgasd ki, fiam! Vizsgára a mutató pálcát virággal bevontuk, ezzel álltam a térkép elé mutogatva: „E rab föld mind az én hazám”, s mondtam a verset. A nyár megint Robinsont csinált belőlem. Az állatok társa lehettem megint, mint Szent Ferenc, értettem a nyelvüket, a kutyákét, a kiscsikókét, kisborjúkét. Gázoltam a kakukkfűben, s erőm próbálva a csalánban is. Megint csak a lányok előtt ettem a mérges farkasalmából is, s anyám előtt letagadtam, mitől van az a ménkű hascsikarásom. Pásztorkodásom és kiskanász korom! Ma is fölismerem, behunyt szemmel járva, idegen mezőn a csalán, a bükk, a bodza szagát, bármilyen időben. Mert mások a szagok napon, eső előtt, eső után. Ott vált be rajtam Móricz Zsigmond receptje.

Azaz a sorsod.

Persze, a sors, ami mindenkinek külön megvan. Van egy vadkörtefánk, jobban mondva egy vadkörtefám. Mert azt én ültettem. Egyenes a törzse, de közelről látni, hogy háromszor megcsavarta az északi szél. Én neveltem, először más helyen. Onnan elcsórta egy pajtásom; úgy kellett éjjel visszalopnom titokban. Akkor ültettem a mai, végleges helyére. Tán az életemet is jelképezi. Alatta lepett meg a láz, majd a hideglelés malacőrzés közben. Délben már nem ettem, csak ledőltem a mákgubós zsákra, és félrebeszéltem. Nagyon fájt a bal lábam. Csak napok múlva hívtak hozzám orvost, nem úgy ment az akkor, mint manapság. Ő megvádolt, hogy zöld almát ettem. Izzasztást ajánlott, vasbort írt receptre. Tíz napig izzasztott anyám, vizet nem adtak. Csak nagy ritkán voltam magamnál, akkora volt a lázam. A pápai doktorok levágták volna a lábam. Egy rokonunk éppen nálunk lakott, autót szerzett, föl velem Pestre. Pest felé az országúti csárdánál apám megitatott velem egy hideg fröccsöt, különben meghaltam volna. Verebély-klinika, éjszaka. Főzik a műszereket. Lekötve fekszem, éteres kosár a fejemen, az alatt számoltatnak. Reggel fölébredve tapasztalom, hogy megvan a lábam. A kiállott tortúráktól elcsigázva, akkor talán nem is örültem. Szomszédom, egy egyetemistaforma fiú elmondta, micsoda furcsa szavakat jajgattam lázálmomban.

Mi volt ez? Miért történt?

Apám másnap belátogatott, gyöngéden kérdezgette: „Nem fáj a bábó?” Ez a láb, a mi nyelvünkön. Ő mondta el, hogy csontvelőgyulladás volt, szerencsére erős a szívem, azért bírtam ilyen sokáig. A professzor úr azt mondta neki, hogy ebbe egy bivaly is beledöglött volna. Kicsit később kezdtem az iskolát, mint a többiek, októberben már szaladgáltam, novemberben a ló faránál megszédültem. Csak decemberben, a hóesésben nyargalt velem a kehes ló az állomásra. Pesten megvéstek újra, tán az idegeket is elmetélték. Csak behajtani tudtam a lábam, kifeszíteni nem. Madzagot kötöttem a lábfejemre, rángattam, mint a paprikajancsit, hogy helyrerángassam. A doktor csak legyintett. Azóta használok járógépet.

Tehát nem írói fogás ahhoz a vadkörtefához hasonlítani sorsodat.

Nem. Mert jöttek aztán a csavarások felnőtt koromban is, legbelül is. A vadkörtefa erős, és bőven terem, bár hármat csavart rajta a szél.

Nemrégiben az Új Írásban ennek a felhőtlennek látszó gyerekkornak a sötét színeiről írtál. Undorodtál a különféle szárnyasételektől.

Azt is én írtam ott, hogy nem volt természetesen napi eledelünk a csirke meg kacsasült. A szagukat és a vérüket utáltam meg, ezzel is „ölve” szüleimet, akik nem értették ezt a finnyásságot. Persze, nem volt Iszkázon semmiféle kánaáni bőség, általános ételünk a krumpli, bab, káposzta volt, és különféle változatokban a kukoricából készült ennivalók. De ezt magad is ismerheted: a mi időnkben a parasztházakban elég sivár étlapokat íratott az élet. Láttam azonban valódi étlapot is, mert amikor pápai diák lettem, s apám kezét fogva „bevonultam” Pápára, a kollégiumba, a Fehér Hollóban étlapot kért apám, s el sem olvasva pörköltet kért, s hozzá pezsgőt. Gondolta, hogy diák fiától pezsgővel búcsúzik.

Milyen volt a pápai református kollégium? Hogyan emlékszel azokra az évekre?

Kezdetben nem is a kollégiumba, hanem a polgáriba kerültem. Jelesre végeztem, azután jött a kollégium. A kereskedelmi iskolájába iratkoztam, mert nem akartam négy év latinját egy nyáron megtanulni, mert akkor semmi sem lett volna az iszkázi vad nyaramból, a Hunyor-parti fickándozásból, a pajtásokból és főleg a lányokból.

Tudtál-e híres elődeidről a Kollégiumban?

Persze hogy tudtam, ismertem a régi kollégiumi épületet, ahová Petőfi járt, mégis úgy képzeltem, hogy talán éppen az ő padjában ülök. Magyartanárom Szathmáry Sándor volt, a vásárhelyi Cseresznyés Kollégium szervezője. Ő ismertetett meg a tanterven kívüli népi irodalommal, Veres Péter, Németh László, Illyés nevével. Kodolányi Baranyai utazás című kis könyvével, ami fehér borítójával a legfeketébb vádirat volt az úri rendszer ellen. Kovács Imre Néma forradalma még erősebben hatott rám. Érdekelt a költészet, a képzőművészet ugyanúgy, mivel festő akartam lenni. A. Tóth Sándorhoz jártam különrajzra, és látogattam a Képző Társulatot, de verseimet senkinek nem mutattam. Legjobb barátom Lengyel Pista volt, aki Komáromból jött hozzánk, ő hozta a szlovákiai progresszív irodalom hírét. Faltuk József Attila-verseit. A kollégiumban láttam először életemben Veres Pétert, emlékszem, hogy milyen sovány ember volt a fekete parasztruhájában. Kíváncsi voltam Zilahy Lajosra is, mert olvastam a lapját, a Híd-at, ahol először olvastam József Attila-verset. Beleolvastam híres regényébe, a Két fogolyba, de Dosztojevszkij ereje hamar elrántott tőle.

Petőfin kívül tudtál-e más kollégiumi elődeidről?

Tudtam, hogy Somogyi József, a szobrász és hogy Lőrincze Lajos is pápai diák volt. Lőrincze ott is tanított. De tudtam a hajdani híres prédikátor-professzorok nevét is, akik megjárták a török fogságot.

Közben már folyt az öldöklő háború, sok kedves ember Iszkázról a Don-kanyarban maradt. Az utolsó évet már késve kezdtük mi is, volt jó pajtásom, akit a németek Sopronkőhidára vittek, valami merényletváddal. De hamar hozzánk ért a front.

Jól emlékszel ezekre a napokra?

Aki átélte a háborút, soha nem felejt. Se a halottakat, se a lódögöket, se az egek vonyítását és a föld remegését. Egész télen szóltak az ágyúk a Balatonnál. A németek hajtották maguk előtt a négylábúakat, cinkosaik az embereket. Aztán hirtelen jött a tavasz s vele a front, hogy hamar továbbvonuljon. Gyújtóbombáktól leégett az egyik sora a falunak. Mivel a házunk távolabb állt, nem riadtam meg úgy, mint a falubeliek, akik a mezőre futottak. Lángoló istállókból menekítettem az állatokat. Tudtom nélkül az apám is így tett, a másik végen. Kormosan, megperzselten találkoztunk össze. Harmadnap reggel egy szovjet tiszt maga mellé ültet a dzsipre, s kérte, hogy mutassam meg neki a vidéket.

Jutott eszedbe akkor a hajdani bibliázás?

Jutott. Az átkok. Amit majdnem mindig hittem, szertefoszlott: nincs Isten, mondtam ki magamban. S ehhez tartom azóta is magam. És a dzsipről, a Somló oldalából azt láttam, hogy újra lángol a falum. Mondtam a tisztnek, hogy haza kell mennem. Hazavitt. A halottakat szekrényekben temettük el, napokig daraboltuk és földeltük el az állati tetemeket. Istennek tetsző idő volt.

Aztán?

Miután eldobáltam a hátramaradt gránátokat, mákot vetettünk anyámmal, s mondtam, béke van, megyek Pápára, befejezni az iskolát. Pápa huszonöt kilométer tőlünk, gyalog mentem. Kevesen voltunk az osztályban, leérettségiztem, s vissza Iszkázra.

Meddig maradtál otthon?

Egy esztendeig. Nemcsak a kétségbeejtő anyagi bajok miatt, de a szerelem is belejátszott ebbe az otthonülésbe.

Aztán csak nem maradtál.

Nem, nem. Ősszel még békén megfért bennem az esti tej, meg az esti bor, de 46 január elején alig volt maradásom. Jó pajtásommal, Szanyi Ernővel elhatároztuk, hogy csinálunk egy kerekes szerkezetet, s avval megyünk Pestre. De az inflációban inkább pálinkát főztünk. Ősszel kerekedtem csak föl, grafikusnak jelentkeztem az Iparművészeti Főiskolán. Lakásom nem lévén, kóborolni kezdtem Pesten, így akadtam rá az alakuló népi kollégiumra a Damjanich utcában. Alig néhányan voltak még, egyik vezetőjük B. Nagy László volt, aki még Nagy László volt akkor, csak miattam ragasztotta később neve elé a megkülönböztető betűt.

Az ott átélt hőskorról többször írtál és beszéltél.

Semmink nem volt, pokróctalan, sodronyos vaságyon aludtunk. A háznak teteje se volt, ablaka se, fűtőanyagunk se. Aztán sokasodtunk, és átköltöztük az ugyancsak romos Bethesda-szanatóriumba. Én írtam ki a kapura: Dózsa György Népi Kollégium. Építettünk, gyűléseztünk, éheztünk eleget, de öntudattal énekeltük: „Holnapra megforgatjuk az egész világot”.

Mi közöd volt a Györffy-kollégiumhoz?

Hetente jártunk oda. Kiváló emberek tartották az előadásokat. Erdei Ferenc például, Veres Péter. Egyszer, a kollégiumok majálisán a holtfáradt Erdei Ferencet gyermekkocsiban csicsijgattuk hajnal felé.

Meddig voltál főiskolás?

A majálisig. Csak később búcsúztam el Borsos Miklóstól, aki alakrajzra tanított. Ősszel már a képzőművészetre jártam, Kmetty mester festőtanítványa lettem. Ekkorra létrehoztuk a Dési Huber-kollégiumot, a művész özvegye és Beck Judit segített benne. Nélkülük nem is ment volna a dolog.

És a költő hol volt benned?

Élt és növekedett. Karácsonyra megjelent két versem az akkori Valóságban. Akkor lehetett ez a szilvapálinkázás Pólya Erzsikével és Lukácsyval. Mindenesetre a tiszteletdíjból vettem az öcsémnek télikabátot. Félévkor huszonöt forint tandíjat kellett volna fizetnem. Nem volt pénzem, inkább nem jártam a főiskolára. Akkor Kmetty papa üzent, hogy kifizette helyettem. Annyira meghatódtam, hogy illendőségből hónapokig jártam a keze alá, pedig tudtam, hogy végem van, mert a költészetnél döntöttem végleg.

Ismerem egy képed, Juhász falán van jó huszonöt éve. Szódáslovak, szép zöldek, szomorúan, erősen és fáradtan állnak a kocsiba fogva. Mintha Nagybányán festetted volna.

Nem is alakulhatott ki a sajátom. Időben lettem hűtlen. Tavasszal kiültem a Liget fái alá, hogy azért elég fényt kapjon a homlokom, és írtam, írtam a verset. Sokat olvastam is, mert Komor András könyvtárát a mi kollégiumunk örökölte. Enyém volt a kollégium egyetlen ösztöndíja is: havi száz forint. Mégis hűtlen lettem, nemcsak írtam a verset, de fordítottam is.

Emlékszem: szomszéd népek népdalait.

Víg Rudolf kérésére fordítottam kottára. A szerb népdalok miatt hamarosan föl is jelentettek.

Első barátkozásaid az irodalomban?

Ez szónoki kérdés, tudod jól. Juhásszal, veled, Kuczkával, Tóth Gyulával, Hantai Simonnal, a festővel. Hantai rézbe karcolta és illusztrálta a verseinket, csak néhány példányban ugyan, de az összefűzve megjelent. Az ő műtermében üldögéltünk sokat, néha ott is aludtunk. Sajnálom, hogy Hantai eltűnt a szemünk elől: híres festő lett Párizsban, új és új korszakait itthon nem ismerik, legfeljebb egy-egy Juhász-kötet címlapjáról. Ő is biai, mint Juhász. Ferinek gyermekkora óta nevelő idősebb barátja volt, Feri csődített bennünket, mindnyájunkat a nyakára.

Akkor már bölcsészhallgató voltál.

Igen. Juhásszal együtt iratkoztunk be a magyar irodalom-szociológia-filozófia szakra. Így kerültünk a József Attila-kollégiumba. Más lehetőségre nem is gondoltunk.

Stílusosan többen voltatok ott költők vagy költőjelöltek.

Hadifogságból jövet Simon Pista is hamarosan közénk került. Nagy fogadkozásokat tettünk, arról, hogy milyen új költészetet művelünk majd. Kollégiumi életemnek mégis hamar vége lett.

Miért?

Oktalan fegyelemmé csontosult ott az élet, minden másképp ment, mint ahogy az első lázas időkben hittük. Például nem nagyon tetszett egyes vezetőknek, hogy verset írunk. Kilógtunk ezzel a sorból.

És hogyan mozdítottatok a sorsotokon?

Albérletet kerestünk Juhásszal, minden eredmény nélkül. Egész nap hiába kutyagoltunk az őszi esőben, semmi lakás. Tudtam Feri szerelmét kollégiumi társunkkal, Szeverényi Erzsikével, akkor határozták el, hogy összeházasodnak. Utaztak is Medgyesházára, Erzsike szüleihez. Én még a vonaton megáldottam őket, mint valami titkos püspök. Nagyon hiányoztak, egy darabig elárvultan ődöngtem a kollégiumban, aztán vissza a Dési Huberbe! Kegyelemből befogadtak, de csak mint albérlőt. A padlásszobában laktam, fekete tücskök ciripeltek a hasítékban, ha álmatlanul forogtam, láttam behunyorogni a csillagokat.

Az első könyved? Emlékszem, elég szerencsétlenül ajánlottuk Juhásszal a címet. Tűnj el, fájás! – ez volt az első.

Nem is a címével volt baj, hanem az anyaga volt túlságosan hevenyészett. Elég kialakulatlan véleményem volt még a költészetről, jól mutatja ezt az első kötet, 1949 könyvnapjára jelent meg. A könyvnapon ismerkedtem meg Károlyi Mihállyal, Lukács Györggyel, Déryvel, Vas Istvánnal. Füst Milánnal is, aki bemutatkozáskor a karomba csípett: „Majd megtudod, mi a költészet!” Megtudtam: Ha elfelejtettem volna, újra s újra megtudtam.

Rossz véleménnyel vagy erről a kötetről. Ne légy igazságtalan fiatal magadhoz. Mégis megnyílt előtted a világ.

A világ már régen megnyílt nekem, jó nagyokat szippantottam belőle, de ha azt nevezed „a világ kinyílásának”, hogy lakást kaptunk, igazad van, Juhász, te meg én, a Rózsadombon szép nagy lakás. Te nem jöttél, féltél a mi magánszemináriumainktól. Én meg hamarosan utaztam ösztöndíjjal Bulgáriába. Az volt a feladatom, hogy tanuljam meg a nyelvet, és fordítsam a bolgár költészetet magyarra. Hozzánk is így jöttek akkor „cseregyerekek” nyelvet tanulni, Szófiából Nevena Sztefanova, Lengyelországból pedig Różewicz.

Ennek az útnak köszönhetjük a bolgár költészet magyar fordítását.

Nemcsak ennek az első útnak Mert még többször visszatértem, amire tisztességesen megtanultam bolgárul. Ma is mindig szívesen utazom oda, sok barátom lett az elmúlt huszonöt év alatt. De a fordításaim első kiadását két évig halogatták: a minisztérium szerint a narodnyikszemléletet támogattam volna. Aztán csak megjelent, azóta több kiadásban is, állandóan új darabokkal bővülve.

Másfél évet töltöttél először Bulgáriában. Mire hazajöttél, elvadult állapotot találtál az irodalmi életben, és persze nemcsak az irodalomban.

1951 őszén lakást kaptam a Szabadság-hegyen. Nagy tél volt, először kályhám se volt, aztán tüzelőm. Sokat fáztam ott, de sokat dolgoztam. Mikor meguntam a hideget, elutaztam a Mátrába. Kiírtam az ajtóra: „Nem vagyok itthon.” Mikor visszatértem: üres volt a lakás, mindent elloptak, még a bőröndben tartott verseimet és jegyzeteimet is. Csak a fekvőhelyem nem fért ki az ablakon. Átadtam a lakást egy sokgyerekes külföldinek, én pedig albérlő lettem. Már Bulgáriában is keveset sikerült írnom, amim volt, az se nagyon kellett az akkori hivatalosoknak.

Emlékszem ennek ellenére is naiv hitedre.

Mert nem akartam elhinni, nem is hihettem, hogy elárulva a forradalom. Jártam szülőhelyemre, várt panasszal, váddal. Sírni tudtam volna, látva a meggyalázott, elárvult embereket. Az 56-os nemzeti tragédia is ekkor kezdődött. Az 52-es év mutatja már küszködésemet, s nemcsak magammal. A Január, Bolyongó, Téli krónika, Aszály című verseimet hiába vittem szerkesztőségbe. De nem hagytam eltántorítani magamat: az igazat szabad csak mondani, erre gondoltam. Sok költőelődöm példája lebegett előttem: mind csak az igazat mondták, s ők üzentek nekem messzi távolokból. Király István, a Csillag szerkesztője, abban a nehéz helyzetben mégis elfogadott. Ebben az időben szerettem meg újra Adyt.

Hogy a valóság hogyan játszik vissza a költészetben, az életből tudok példát. Még a Szabadság-hegyen laktál, amikor mesélted, hogy a szomszédod egy katonatiszt, aki vasárnap délelőtt sétálgat a kertjében, fehér ingujjban, a rózsái közt, és célba lő a rózsák fejére. Néhány év múlva ezt a sorodat olvastam: „kezedben a rózsa lefejezve”. Az az élmény kísértett vissza?

Az. Ennél távolibb élmény is verssé válhat. Akár meg nem élt dolog is. A költőnek joga van magáévá varázsolni mindent, ami megtörténhet a valóságban.

Abban az időben házasodtál.

1952 nyarán vettem feleségül Szécsi Margitot, Isten madarai voltunk: csak tollunk és szárnyunk. A menyegzői ebéd egy tányér fekete meggy volt, és vörös bor. Albérletünkben szegényen éltünk, de a saját szegénységünk zavart bennünket legkevésbé. Még nyáron elutaztam újabb három hónapra Szófiába, karácsonyra jöttem vissza. Szerencsémre lekéstem a repülőgépet, mert az lezuhant. Margit hiába várt a reptéren. De a következő géppel megjöttem, szép kis karácsonyfát szerzett, boldogok voltunk. Gyereket vártunk, és tudtam, hogy fiú lesz. A tündérkertbeli hajdúvezérről Andrásnak kereszteltem el. Margit édesanyja, a lőrinci nagymama nevelte, vasárnapos apja lettem kiskorában. Lóhúsleves várt a gyalupados műhelykonyhában, és felém repeső fiam.

A fiad, akit magad helyett delegáltál a képzőművészetbe. Öcséddel és Margittal hárman vagytok jelen költészetünkben, és a családból mindenkinek szabad telke van ott. Fiad rajzait már kiskorában ismertem, ő is lovakat rajzolt, mint te. A Versben bujdosó címlapja már komoly művészi munka.

Látom, más is figyeli a gyereket. Nem lesz vele baj, nem hoz szégyent a fejünkre, jól tudom.

De menjünk vissza az időben, ahol elhagytuk.

Megjelentek végre bolgár fordításaim. Megírtam a Gyöngyszoknyát. Mutattam Zelk Zoltánnak. „Ilyen szomorú a helyzet?” – kérdezte. „Ilyen szomorú” – feleltem. Zoltán, mint a Kisdobos főszerkesztője, magához vett, jó kis gyereklapot csináltunk. Az volt a „szerencsénk”, hogy sok jelentős író ki volt tiltva az irodalomból, nálunk nem figyeltek rájuk. Tamási Áron, Tersánszky, Szabó Lőrinc, Weöres írtak a Kisdobosba, és persze még sokan mások. Berdát is akartuk közölni, hogy legyen pénze, mert magán hordta az ország szegénységét, de Berda sajnos nem tudott gyerekeknek írni, noha maga olyan volt, mint egy igazi gyerek. Zelkkel írtuk a Berda-verseket, hogy szegény Jóskának pénze legyen, sajtra, pogácsára, somlai borra.

A Gyöngyszoknya után már mindenki a legjobbak közt emlegetett téged, még azok is, akik nem szívesen tették ezt.

Nem tudom, hogy volt ez. A Gyöngyszoknyától kezdve mindenesetre jobb verseket írtam, de kusza lett az életünk, 56 jött, aztán Margit súlyos betegsége.

Válságos állapotban hoztuk ki a kórházból 57 elején, s változatlanul nyavalyás szegénységben. A Kisdobos már nem volt a mi lapunk. Németh László küldött pénzt a legszükségesebbre, emlékszem, hazatelefonáltam, s mivel Margit még kórházban volt, csak kisfiam volt otthon. Egész nap nem evett, de csak nehezen nyögte ki, hogy éhes. „Talán találsz kenyeret a fiókban” – mondtam a telefonba. Mikor hazamentem, azt hazudta, hogy talált, pedig bizonyos, hogy egy falat nem volt ott. De semmi panasz emiatt a sors ellen.

Ez ellen nincs, de valami ellen csak van!

Magam miatt senkire, semmit nem mondhatok. A sors ellen se. Dolgozhattam eleget, ez a munkakedv és erő szerencsére megadatott. A bolgárok után nagy darabot hasítottam magamnak a szerb népköltészetből, García Lorcából, Dylan Thomasból és mások művéből. Összegyűjtve is megjelentek verseim, újra készül könyvem. Megérhettem, hogy verseim érvényt szereztek maguknak, bár nem tettem érte semmit, nem szervezkedtem, nem alázkodtam, nem vesztegettem se mást, se magamat. Volt idő, amikor senki nem mondta a verseimet, aztán fényes lélekkel vállalta: Berek Kati. Sok halállal tömődött előttem a föld, ez a panaszom. Meghalt apám, békétlenül a világgal, Tamási Áron, Ferenczy Béni, Veres Péter, Kassák, mind nagy útcsinálók előttem. De kortársaim közül is Kamondy László és B. Nagy László, a tünemény Erzsike, Juhászné. Elszállt mellőlem egy arkangyal, Kondor Béla. Szárnya szelével úgy megütötte a szívem, hogy ma is inog. Margit előveszi karácsonyeste mindig a szájharmonikát, amit halála előtt tőle kapott, földijétől, a lőrinci szárnyas fiútól. S könnyezve fújja, hogy Mennyből az angyal. Fehér a fejem, van mint tűnődnöm.

Mit kívánsz, ha kívánnod kell?

Még erőt.

 

Nagy László válogatott versei

Harminc évvel ezelőtt egy fiatal népi kollégista első verseit közölte Lukácsy Sándor a hajdani Valóságban, a NÉKOSZ irodalmi folyóiratában. A verseket maga a költő vezette be, prózai s mégis költői vallomással. „Napi szükségletem a vers” – írta, de e „napi szükségleten” természetesen nem az értendő, hogy a költőnek minden istenáldotta napon verset kell írnia, hanem körülbelül ennyit: a költészet állandó jelenlétét kell hogy érezze, költőileg gondolkozzon legkisebb s legnagyobb dolgairól egyaránt, tetteit s szinte lélegzetét is az szabja meg, hogy népének szószólója legyen, legjobb tehetsége szerint.

Ennek a valahai fiatal kollégistának a neve: Nagy László.

Társai a kollégiumban, aztán a költészetben: Juhász Ferenc és Simon István, s társak, sőt testvérek minden tekintetben. Költők ugyan külön pályát futnak be, tehát ők is; de az ő hármuk röptét egyszerre fogja föl a szem s a szív, mivel azonos hit és azonos akarat volt mindhármuk hajtóereje: megújult hazában, a nagy vízválasztó idők után, József Attila törvényes szellemi fiaiként kellett megfogalmazniuk új életünket, szívünk térképére karcolva verseiket.

Simon István Petőfi hangszerelését választotta, Juhász Ferenc költői vívmánya a katedrálisépítkezés, Nagy László hegyek mozgatását vállalta.

Most az ő válogatott verseinek kötetét tartjuk kezünkben. Megjelent a Magvető és Szépirodalmi Kiadó 30 év sorozatában, bizonyító erejű igazságként mutatva meg népünk szellemi honfoglalását. Elmúlt harminc évünk lírai s megélt történelmében tájékozódhatunk, ha kronológiában követjük Nagy László útját, az ő saját szellemi honfoglalását, fényes és jókedvű vívódásain át napjainkig. Ő adott új értelmet és értéket a hangsúlyos magyar verselésnek; képi fantáziája a realizmust és a szürrealizmust ikerpárrá nemesítette, az orpheuszi dalt és a nagy lélegzetet kívánó lírai formát idegeiben érzi egyaránt; legsúlyosabb versgörgetegei is könnyen lebegőnek látszanak, mint a vizek fölött keringő sirályok. Nagy László után már rétegekben jöttek s jönnek új költőnemzedékek, ő fölemelt fehér fejjel ül a fiatal társak közt, kortársi költészetünk legnagyobb hatású mestere. De hatása nemcsak a Nagy László-i hangszerelésben érhető tetten, hanem sokkal inkább erkölcsi tartásában, erkölcsi tartásának tovább vállalásában, ez pedig a magyar költészetben csak a legnagyobbakkal, visszafelé menve az időben: József Attilával, Adyval, Petőfivel, Csokonaival eshetett meg. Mint ahogy őrá az említett mesterek nemcsak költészetükkel, hanem erkölcsi normáikkal egyaránt hatottak. Kortársról nehéz s lehetetlennek látszó feladat véglegeset mondani, mégis: bizonyos vagyok benne, hogy egy újraszületett Ady Endre jár-kel köztünk, akinek Nagy László a neve.

 

4

 

Látogatóban…

1948-ban Sőtér István így mutatja be Négy nemzedék című antológiájában: „A negyedik nemzedék új útjainak egyike az övé, s mindaz, amit terméséből Kormos eddig felmutathat, ez út további szerencsés állomásaival kecsegtet… Költészete csupa tréfa, frissesség, hetyke játék, ötlet és gúny. De… amit egy rövidlátó kritika formabontásnak, öncélú játéknak tekinthetne e versekben: épp ez, épp e társadalmilag nagyon is meghatározott hetykeség ruházza fel költészetét hitelességgel.” Ezeket a mondatokat húsz évvel ezelőtt írták le. Először az indulásról szeretném kérdezni.

Aránylag későn, húszéves koromban kezdtem írni. Nem tudnám megmondani, mért kezdtem el. Húszéves korában még lézeng az ember a világban; nem tudtam, hogy tulajdonképpen mibe fogtam. Amikor a háború után újra indult a Válasz, Sárközi Márta elfogadta kilenc versemet. Ismeretlenül állítottam be, a Válasznál mégis rögtön otthon éreztem magam. Bár jelentem már meg korábban is, ekkortól számítom „költőéletemet”.

Az a tény, hogy a Válasznál kilenc versét elfogadták, bizonyára jó közérzetet biztosított az „induláshoz”. Azt eredményezte-e ez a váratlan lehetőség, hogy állandó jelleggel a Válaszhoz kapcsolódott?

Sok szempontból igen. A Válasz sok olyan költőt közölt, akiket szerettem. De nemcsak a Válasznak adtam verset. Fiatalon, kezdetben sokat ír az ember, válogatás nélkül kiad a kezéből mindent. Akkor, megújuló irodalmunkban könnyűszerrel teret kapott minden. Az Egyetemi Nyomdának volt egy lapja, a Diárium. Ugyanúgy állítottam be Kulcsár Adorjánhoz, a Diárium szerkesztőjéhez, mint a Válaszhoz. A következő számban egész oldalon hozta a verseimet. A versek szedését együtt hagyta, s néhány hónap múlva az ő segítségével az Egyetemi Nyomda kiadta egy kis kötetemet. Az anyagi fedezetet a Művészeti Tanács biztosította, melynek Kardos László volt a vezetője. Így jelent meg 1947-ben Dülöngélünk című kötetem, kétszáz példányban. Tulajdonképpen névjegy volt, nem több. Utólag megbántam ezt a kötetet: gyenge volt, azóta sok könyvespolcról sikerült visszalopnom, és megsemmisítenem.

Rákos Sándor egy későbbi kritikában a könyv „nem zajos, de bensőséges sikeréről”, költői igényességéről beszél. Ön ezek szerint nem így látja?

Hát éppen az igényesség hiányzott a kötetből. Több mint húsz év után látom, hogy milyen sok gyerekség volt benne. Már a megjelenésekor éreztem ezt, mégis: így összegezve láttam, mit csinálok rosszul. Tudom: attól kezdve, hogy ezt felismertem, jobb verseket írhattam.

Tehát így foglalná össze röviden indulását ennek a „névjegy”-nek letételéig. Mi történt ezután? Rákos, ugyanabban a kritikában, a sematizmus közeledő „jéghegyeit” említi. Milyenek voltak ezek közelről, a legközvetlenebbül érintett, a fiatal költő szemével nézve?

A jéghegyek egy rossz varázsütésre bukkantak fel hirtelen. Egyszerre szűntek meg olyan lapok, mint a Válasz, az Újhold, és később a Magyarok. Egyszerre tűntek el az irodalomból sokan. Az egész ügy nem a magam szempontjából érdekes. Ma már felmérhető, milyen veszteséget jelentett a magyar irodalomnak, hogy hat-hét évig nem jelent meg például Kassák, Weöres, Jékely, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky, Rába György, Szabó Lőrinc, Ottlik és Mándy. Sokan egyszólamú énekkarnak képzelték az élő költészetet, s egy énekkarban mindenkinek kiosztott hangjai vannak. Ez esetben azonban nyilvánvaló volt, hogy egyes karvezetők a szolfézs alapelemeivel sincsenek tisztában. Természetesen utólag kiderült, hogy maguk a költők, akik nem jelentek meg, a szigetre kirakottak, sokat nem vesztettek ebben az időben. A tehetségesek nem mentek tönkre, csak az irodalmi tudatban kellett a nevüket visszaszerezniük.

Ugyanez alatt a hat-hét év alatt – noha a korral kapcsolatban nem a saját személyéről beszélt – Önnek se jelent meg egy sora sem. Ez nyilván saját magán is múlott. Magyarán félreállt. Hogy alakult ki ilyen helyzet a gyakorlatban? Hogyan szűnt meg verset írni?

Ez a kérdés nem pusztán az irodalomra vonatkozik. Érzelmesen hittem a felszabadulás utáni évek megváltozott világában, mindnyájunk nagy lehetőségében. A félreállás azért is nehéz volt, mert azok közé tartozom, személyes sorsomban is, akik sokat vártak, és joggal várhattak. Nem elegancia volt ez a félreállás, csak keserű kényszer. Talán túlzott érzékenységgel, korán megláttam a későbbi árnyakat. Se akkor nem örültem ennek a felismerésnek, se most.

Ha jól tudom, ekkor kezdett műfordítással foglalkozni. Milyen szerepe volt ekkor a költői egyéniség formálásában a világirodalom fordításának?

Ebben a szerencsétlen pillanatban a hajóról vízbe esett költők önvédelemből kezdtek valami mást az irodalmon belül. A magyar költészetnek korábban is voltak hagyományai arra, hogy az idegen irodalmakat beemelje a magyarba. 1949-ben az idegen irodalmak beáramlása a magyar költészetbe felgyorsult. Legszínvonalasabb költőink, mint Robinsonok, a közeli irodalmak feltérképezésén kezdve, nekiláttak ennek a fordítói munkának. Nevezzük rutinfeladatnak, önvédelemnek vagy bárminek. Sokat nyert vele a magyar költészet. Magam kétféle munkát vállaltam. Fordítottam, és ekkor kezdtem el gyerekkönyveket írni.

Beszélne-e a fordításairól? Arról, hogy honnan van meg hozzá a nyersanyaga, a nyelvi ereje, az a gazdag szókincs, amelyet fordításkor néha szembeötlőbben hasznosíthat a költő, mint az eredeti vers írásakor?

Otthonról kapott egyetlen örökségem volt az anyanyelv, még ha ez banalitásnak hangzik is. Burns, Chaucer, Puskin fordításához annyira szükséges volt ez a gyerekkori fedezet, mint az üvegvágáshoz a gyémánt.

A másik munka. Gyerekkönyvei mindmáig igen népszerűek, új meg új kiadásokat érnek meg. Pusztán menekülés volt-e, amikor e terület felé fordult?

A szándékot talán már nem érdemes bolygatni. Szerettem és szeretek ma is gyerekkönyveket írni; túlságosan is belemerültem a műfajba. Annyira, hogy ma már elsősorban mint gyerekmeseírót tartanak számon.

Mégiscsak szeretném, ha visszatérnénk a szándékra. Milyen érzései vannak azzal kapcsolatban, hogy „ifjúsági íróként” tartják számon? Elégedett vele?

Hát – nem. De hadd jegyezzek meg valamit erről: gyerekeknek írni a legtisztességesebb feladatok közé tartozik. Nálunk tulajdonképpen ezek az évek emelték meg a gyerekirodalom színvonalát. Ekkor került ki a dilettánsok kezéből.

Úgy tartják számon Önt, mint aki fejből tudja a magyar irodalom legszebb dilettánsvers- gyöngyszemeit. Legutóbb rádióműsorban hallattunk ezekből. Volt-e olyan mű, amit ki kellett hagynia a műsorból?

Szittya Attila Bendegúz neve a céhben eléggé ismert. „Felejthetetlen” sorai közszájon forognak. Hasonló „nagyságok” ma is működnek; olvashatók is nyomtatásban. Ne kérdezzen neveket, de Karinthy Így írtok tijával vetekedő humorú antológiát lehetne összeállítani a félmúlt és a ma „klasszikusaiból”. Ez persze goromba tapintatlanság lenne, s nem hiszem, hogy szerzői jogot kapna bármilyen szerkesztő hozzá.

Látogatásunk nem utolsósorban a szerkesztőnek szól. Juhász Ferenc arról ír prózai kötetében, s legutóbb az Új Írásban, hogy többek között őt is Kormos István, a szerkesztő fedezte fel.

Irodalmi köztudatunk tele van hamis legendákkal. Az, hogy Juhász Ferenc felfedezője voltam, szintén idetartozik. Nem lehet igaz, mert Juhász tizenkilenc éves volt, én huszonhárom. Nem voltam szerkesztő. Csak annyi a részem az ügyben, hogy elvittem a verseit a Diárium szerkesztőjéhez, Kulcsár Adorjánhoz. Örülök, hogy Juhász – aki Kulcsárt is említi – most is emlékszik első szerkesztőjére. Ez volt Juhász kezdése. Így lehetett húsz évvel ezelőtt megjelenni.

Mintegy két évtizede végez szerkesztői munkát a Móra Könyvkiadóban. Magyar és külföldi verseskötetek, antológiák gondozója. A mi mai irodalmi életünkben a szerkesztő munkája szinte teljesen a színfalak mögött folyik, noha nélkülözhetetlen láncszeme annak a folyamatnak, amelynek során az alkotás lehetőségéből mű lesz. Milyen a mai szerkesztő szerepe? Mit tehet a fiatal írókért? Hogyan látja azok helyzetét?

Eléggé ismerem a szerkesztői munkát, a könyvkiadókat, lapokat. Sok fiatal költőt ismerek. Járják a szerkesztőségeket, s egy-egy szerkesztőségi előszoba az adóhivatali és a fogorvosi várók hangulatát egyesíti magában. Ma a fiatal költő, ha eljut odáig, hogy valamelyik irodalmi folyóirat elfogadja versét, egy év múlva jelenik meg. Akkorra már más verset ír, jobbat. S egy éven belül nemigen számíthat arra, hogy újra megjelenjen ugyanannál a lapnál. Költők lézengenek a szerkesztőségek folyosóin. Kevesen mondhatják el harmincéves koruk előtt, hogy kötetük van. Nem tudnak lezárni egy korszakot, ami tele van ellentmondással, rossz versekkel esetleg. A szókapcsolat: „fiatal költő” ma már nem kormeghatározás: esztétikai kategória lett. Ha valaki tizennyolc éves, képviselőt választhat, szülői engedély nélkül házasodhat, és büntetőjogi felelőssége van. De ha verset ír, kiskorúsága automatikusan meghosszabbítódik. De hát öreg költőnek tekintendő-e az ötvenöt éves Weöres? Vagy fiatal költő-e a tizenöt éves Rimbaud? Amikor a Diáriumban életemben először megjelentem, az oldal tetején ez állt: Kormos István versei: alatta hat vers. Ugyanabban a számban a Tücsökzenéből volt egy oldal, ilyen címmel: Szabó Lőrinc versei. Egyforma tipográfiával és egyforma terjedelemben szerepeltek Szabó Lőrinc versei és Kormos István versei. Ez az egyenlő bánásmód esetleg hamis illúziókat kelthetett volna bennem, de annyit mindenesetre: nem „fiatal költő” voltam, ha egy lap szerkesztője közölhetőnek találta egy induló verseit, azt azonnal költőnek tekintette.

A sok címke között, amit íróinkra, költőinkre ragasztanak, felületesen szerepel egy olyan is, hogy „befelé forduló”. A befelé fordulók között ott van Kormos István is. Mit jelent ez a befelé fordulás? Valóság-e?

Nem lehet szava versről, költészetről annak, aki nem fordul befelé. József Attila, aki a mi nemzedékünknek és az utánunk jövőnek is a legnagyobb mester, majdnem egész életművével „befelé fordult”. Amikor azt írja: „Mért görbül kicsikém a szád? Új inget gondolok reád”, a legszemélyesebb ügye mögött is valódi társadalmi háttér van. Ma is hozzánk szól: tisztességről, szegénységről, szerelemről. Egy időben sok verset olvastunk közvetlen, napi kérdésekről. Ezek közül azóta sok letagadtatott, életművekből, válogatásokból kimaradt, antológiákba nem engedi bevenni költője. Van nálunk egy jelenség, amelyet úgy neveznek: „bátor költő”. Egyesek húsz éven át, folyamatosan, szinte államilag engedélyezett vívódók. Mért kérnénk számon ezek után a jó közérzetet éppen attól, aki ma indul (illetve indulna), nyolcszáz forintos albérletben lakik, és nem közlik?

Az Új Írás fiatal írókról szóló ankétja, az Első Ének, új antológiák, egyes első kötetek, a fiatal írók lillafüredi találkozója után nem gondolja-e, hogy épp most történik valami lényeges mozgás ezen a területen?

Minden fórumot, ahol a fiatalok szerepet kapnak, csak üdvözölni lehet. Nagyon örülnék, ha legalább egy irodalmi lappal több lenne. Mert igaz, hogy nehéz a meglevő lapok helyzete, annyi a jó tehetség versben, prózában. A hajdani lapok már alacsonyabb példányszámuk miatt sem számíthattak országos érdeklődésre – egy-két kivétellel. Nem is az volt a fontos az indulóknak. Érdemes lenne gondolkodni egy kisebb példányszámú lapon, amely mégis több lehetőséget adna a publikálásra. A jelenlegi lapok szerkesztőinek – akiknek egész irodalmunk publikálása a feladata – helyzetét is megkönnyítené; csúnya szóval: tehermentesítené őket.

Úgy látja-e, hogy a költőnek – a saját mestersége szintjén – nincs beleszólása a nemzet mindennapi gondjaiba, közéleti bajaiba?

Természetesen nem. Zrínyi óta a magyar költőknek – ezt nem én találtam ki – más szerepük van, mint mondjuk a franciáknak. Attól nem várja el az olvasó, hogy a legégetőbb napi problémáira adjon választ. Nálunk ez természetes igény. A kifogásom csak színvonalkérdés. Ami pedig a közéletet illeti: ha a közéleten a szocializmust és a szocializmus ügyét értjük, nem hiszem, hogy volna olyan befelé forduló költő, aki nem tartja a legszemélyesebb és legfontosabb ügyének. A szocializmusról jót szólni azonban a szocializmus szó kiejtése nélkül is lehet. A fiú nehezen vagy nem szívesen beszél arról, hogy szép-e az anyja, vagy csúnya.

Csak még egy kérdést, ezúttal megkerülhetetlenül személyeset. Egyes verspublikációival találkozhatunk, verseskönyvével mért nem? Meddig tarthat a kötet nélküli költő legendája?

Nem hiszem, hogy legendám volna. Az, hogy vannak, akik tőlem valami különlegeset várnak, talán ugyanannak a hamis tudatnak egy mellékproduktuma, amelyről – más dolgokkal kapcsolatban – már beszéltünk. Hallgatásom hosszú ideig elhúzódott. Túl hosszú ideig. Akkor kezdődött, amikor nem jelentkeztem az egyszólamú énekkarba. Akkor azzal vigasztaltam magam, hogy senki nem írja el előlem a magam mondanivalóját. Aztán rájöttem, hogy helyettem sem írja meg senki. Az 1949 és 1954 közötti években mégis írtam, bár csak 1955-ben kezdtem újra publikálni. Későbbi hallgatásom magánügy, nem érdekel sokat, hagyjuk hát.

És most min dolgozik?

Egymás után jelennek meg hajdani évfolyamtársaim – hogy a nemzedék szót elkerüljük – összegyűjtött művei. (Bár ezek a művek néha – mint Lator Lászlónál – egyben első kötetek is.) Amikor megkapom könyvüket, szinte valamennyiük dedikációjában szerepel: „Viszonzást várva”. Huszonöt év verseiből állítok össze kötetet Szegény Yorick címmel. A legenda szót említette. Az ilyesféle „legendák” csak addig élnek, amíg valaki nem csinál semmit. Remélem, kötetemből… nem az derül ki, hogy a király meztelen.

 

Vallomás a műfordításról

Majdnem negyedszázada fordítasz rendszeresen, teljesítményed körülbelül harmincezer sor. Tavaly jelent meg versesköteted, a második, hosszú idő után, százharminc oldalon. Nem hátráltatja-e a fordítás, a műfordítás a költészetet, az ihletet nem veszi-e el, nincs-e kárára?

Nem hiszem, hogy a műfordítás a saját mondanivalóból bármit is elvehet. Harmincezer sort fordítottam, háromezer sort írtam, de nem a sok fordítás miatt. Azt hiszem, hogy a műfordítás – különösen, ha folyamatosan benne él az ember a fordításban – csak inspiráló lehet egy költőnek.

Kit jobb fordítaní, akit szeretsz, vagy aki távolabb áll tőled?

Feltétlenül kell egy pont, akár a hangszerelésében a fordítandó költőnek, akár a témáiban, a látásában, hogy bele tudjak kapaszkodni valahol, amiért számomra a feladat érdekes és fontos lehet. Csak olyan költőt tudtam fordítani, akit szerettem. Persze sokszor előfordult, hogy szerettem egy költőt, de nem tudtam lefordítani, például Cocteau verseit. Legszebb verseiből kaptam fordítani, amikor a magyar Cocteau-kiadás készült, nagy fájdalmamra nem találtam egy pontot se, ahol bele tudtam volna harapni a szövegekbe. Így nem is tudtam egyetlen fordítást se csinálni belőle.

Ismerve a verseidet, közel áll hozzád a népköltészet és a középkor. A verseid archaizáló hajlamára gondolok. Hogy tükröződik ez a műfordításaidban?

Ha saját verseimre gondolok, nem érzem anakronizmusnak az archaizáló hajlamot. Egyes versekhez talán szükséges is. A műfordításban talán azért vonzódom a régiekhez, mert lehetőség van a vállalkozásban valami nyelvi rekonstrukcióra, a magyar költői nyelv rekonstrukciójára gondolok, hogy példát mondjak: nemrégen fordítottam sok portugál költőt, akik a XII–XIV. század között éltek és írtak. Ebben az időben nem volt még magyar nyelvű költészet, néhány névtelent leszámítva, tehát meg kellett találni a versekhez egy magyar költői nyelvet. Balassiig mehettem csak vissza nyelvünkben, és ezeket a Balassi előtt kétszáz, négyszáz évvel élt költőket Balassi nyelvén próbáltam visszaadni magyarul. Az eredmény az már független a vállalkozásban. Mindenesetre ez volt a példa előttem.

Mikor Chaucer verseit fordítottad, mi volt a nyelvi eszményed, milyen költőhöz, költészethez, magyar költészethez kapcsolódtál a fordítások alkalmával?

Chaucernél Arany János, bármilyen meglepő, múlt századi költő nyelvét, közelebbről Arany János Shakespeare-fordításait céloztam meg. Persze ez nagy vállalkozás egy mai költőnek. Utolérhetetlen Arany Hamlet-fordítása, mai költőnek utolérhetetlen, mégis ide kellett közelíteni a Chaucer-szöveg megoldásaiban. Chaucer Shakespeare előtt a legnagyobb angol költő. Shakespeare sokat tanult tőle. Tehát egy nagy realista költő nyelvét valamennyire archaizálva, csak jelezve az archaizáló hajlamot néhány félmúltban, néhány, a magyar költői nyelvből is kiesett szóval jelölve csak. A Chaucer nyelve egészen más, mint a mai angol. A középangolhoz meg kellett találnom azt a filológust, aki ennek az elsüllyedt nyelvnek minden rétegét jól ismeri. Ruttkay Kálmán készített előszövegeket a fordításhoz, nagyon alaposan feltérképezve mindent, ami Chaucerre vonatkozhat. Többek között fordítottam például egy olyan mesét ebből a műből, ami egy alkimistáról szól. Magyar alkimistanyelv tulajdonképpen nincs, tehát meg kellett találni a megfelelő kifejezéseket, a megfelelő szavakat, hogy érzékeltetni lehessen, mit akar mondani Chaucer, aki nagyon világosan tudta kifejezni magát.

Néha úgy érzi az ember, vita van az illető idegen nyelvet ismerő fordítók és a nyelvet nem ismerő fordítók között. Van-e ennek a vitának, ennek az ellentétnek valamilyen alapja, lehet-e nyelvtudás nélkül fordítani, ha egy jó költőről van szó például?

Szabó Lőrinc nem tudott oroszul, egy egész kötetet fordított Tyutcsevtől, rengeteg Puskin-fordítását ismerjük, Krilov meséit gyönyörűen fordította magyarra, ő mondta, hogy „költőül” kell tudni. Hogy költőül tudni, ez az anyanyelvére vonatkozhat csak egy fordítónak, egy költőnek, a magyar nyelvnek a hajlamait, mélységeit és a magasságait kell egy költőnek ismerni, és Szabó Lőrinc műfordítói példája a legjobb erre. Vagy Weöres Sándor, aki zseniálisan fordította a kínai klasszikusokat. Nem tudja a kínai nyelvet, mégis jobb, hogy ő nyersfordítások alapján, tehát egy kínai filológusnak mindenre kiterjedő, mindenre figyelemmel levő fordítása alapján csinálta ezeket a fordításokat. Kosztolányi is fordította ezeket a költőket, nagyszerűen, angol közvetítő nyelvből. Amikor már sok íz, sok eredeti kilúgozódott a szövegekből. Tehát költőül tudni, ez a legfontosabb a műfordításban.

Fordítasz-e most is rendszeresen, és milyen terveid vannak?

Fordítok, de kevesebbet, mint korábban. Szeretnék egy válogatott kötetet összeállítani eddigi fordításaimból, főleg néhány francia költőt, akik nem voltak még magyarul, és akiket nagyon szeretek.

 

„Lisszabonban, tenger hátán”

Irodalmi tudatunk térképén – jó néhány fehér folt közt – a portugál költészet is fehéren virít; alig ismerjük. Camões kivételével a nagy nyugatosok figyelmét is elkerülte ez a régóta eleven, tiszta vizű forrás; az utolsó huszonöt év átgondoltabb fordításai is, melyek más világrészek költészetéből is sokat „átömlesztettek” irodalmi vérkeringésünkbe, csak most fordultak feléje, az európai lírai térkép rajzolgatása közben.

Pedig a XII. században, a mi Halotti beszédünk keletkezésének idejében, már névvel szignált portugál verseket ismerünk, szerzőjük I. Sancho király – Portugália második királya a trónon –, aki a legrégibb portugál trubadúr. Az őt követő száz év óportugál költészetéből már sok név fönnmaradt; illusztrációként vagy ízelítőül ebből az időből markoltunk ide egy csokorravalót. Joao Zorro élete ismeretlen, valószínűleg jogral volt, városok, útszélek, lovagvárak dalos mesemondója, a tenger ihletett énekese. Költészete, mint az egész óportugál líra a népdal üdeségét, egyszersmind az udvari költészet szövevényes formakultúráját árasztja. Pedr’Anes Solaz könnyed dalai szinte kívánják a gitárkíséretet. Martim Codax dalai mind Vigo városával és a tengerrel kapcsolatosak: soraiban idillivé szelídülnek a tenger hullámai. Pero Meogo talán szerzetes volt, talán vándorló jogral, tehát életéről alig tudunk. Dénes király erős akaratú, keménykezű, széles látókörű uralkodó volt a XIII. század végén s a XIV. század fordulóján; országépítő munkája közben a népies hangú udvari műköltészet, a provence-i modorú szerelmi líra legjobb hagyományait is sikerrel ápolta. Törvénytelen fia volt Alfonso Sanchez: általában hagyományos lovagi-szerelmes verseket írt, de apja példáját követve, olykor a népdalból merített ihletet.

A versfordító, amikor ilyen régi költészetig nyúl vissza, mindig nehéz helyzetben van. A most elhangzó néhány óportugál vers fordítása közben a mi Balassink fénylő szavait „loptam” megoldásaimba, a virágénekek zenéjére gondolva, valamiféle nyelvi rekonstrukciót is megkísérelve, hogy hitelesen szólaljanak meg ezek a messzi idők ködéből előbukkanó költők.

 

Finn költők versei

A finn költészetet sokáig Vikár Béla remek Kalevalája jelentette számunkra, aztán Képes Géza lírai fordításai, s egy-két tétova kísérlet, más alig. Többet beszélünk „északi rokonainkról” a kelleténél, s kevesebbet teszünk az igazi megismerésért. Pedig költészetük hozzánk emelésével értethetnénk meg a legjobban: kikkel is vállaljuk tulajdonképpen a sokat emlegetett rokonságot, mivel a költők mondják el a legtöbbet népükről, olyankor is, amikor egyes szám első személyben csak magukról vallanak. Hamarosan megjelenik az első átfogó igényű finn költői antológia, költészetük kezdeteitől a mai legjobb költőig, kiadója a Móra Könyvkiadó Kozmosz könyveiben megjelenő sorozat, A Világirodalom Gyöngyszemei. Összeállítója Fábián László, fordítói közt találjuk mai költészetünk érett s fiatal reprezentánsait, például Weöres Sándort, Képes Gézát, Ágh Istvánt és Buda Ferencet. A most elhangzó versek öt, nálunk eddig nem ismert XX. századi finn költőt mutatnak be. Kettő közülük halott: Einari Vuorela afféle vándorköltő volt, 1889-ben született, 1972-ben halt meg. Fáradhatatlanul járta az országot, így elsődleges élményei a természethez, a finn népi élethez fűzik. Finn irodalmi körökben is keveset tudtak róla, mert állandóan az országot bújta; halálát is fél évvel halála után tudták meg, mivel azt hitték róla, hogy megint elbújt valahol. Pedig végleg elbújt. Pentti Mustapää 1899-ben született, ez év februárjában halt meg; az ő nevéhez századunk első fele modern lírai áramlatainak elsőrangú közvetítése fűződik, sok európai hatást oltott a modern finn költészetbe. Aale Maria Tynni a legjelentősebb élő finn költőnő, 1913-ban született. Olli-Matti Ronimus 1929-ben született, jelenleg Párizsban él, s keveset tartózkodik Helsinkiben. Pekka Elias Lounela a legfiatalabb köztük, 1932-ben született, a modern finn költészet ígéretes tehetsége.

 

Lengyel költők versei

Joggal kérdezhetnék tőlem, hogy miért fordítok lengyel költőket, ha nem tudok lengyelül. Mivelhogy valóban nem tudok. Mit válaszolhatnék erre? Nem tudnám megmondani hirtelen.

Mert igaz, hogy az elmúlt huszonöt évben, műfordítás-irodalmunk idején, sokan voltunk, akik – főleg a szomszéd népek költészetének feltérképezésében – vállaltuk ezt a munkát, nyers fordításszövegek vagy közvetítő világnyelvek mankóira bízva magunkat, csak hogy minél többet átemeljünk irodalmunkba barátaink költészetéből. Például Szabó Lőrinc nem tudott oroszul, de hány (s milyen!) Puskin-, Tyutcsev-, sőt Majakovszkij-verset fordított; ugyanígy Illyés Jeszenyint és a román Barangát, Weöres kínai klasszikusokat, Fodor András és Lator László a cseh Konstantin Bieblt és Nezvalt, Nagy László a délszláv népköltészetet, s még folytathatnám. Szabó Lőrinc azzal magyarázta ezt a munkát, hogy költőül kell tudni.

A lengyeleket, legalábbis én, soha nem megbízásra fordítottam, csak a magam örömére. Belejátszott ebbe, hogy a magyar és a lengyel történelmet sok baljós történelmi pillanatban tudom azonosítani, azaz sok hasonlóságot látok köztük. Ezért fordítottam Baczyńskiből, aki a mi Radnótinkra emlékeztet; ő jóformán gyerekfejjel, huszonhárom éves korában, fegyverrel a kezében esett el a németek ellen. Fehér mágia című versét választottam az Európa Könyvkiadónál megjelenő műfordításkötetem címéül is. Aztán néhány személyes találkozás lengyel költőkkel, ugyancsak fordításra inspirált. Ezért fordítottam Rymkiewicztől és Śliwiaktól. Nem jártam, sajnos, soha Lengyelországban, de amikor Velencében (és azt hiszem, Veronában is) Norwid nevét láttam egy ház falán, ugyanazt éreztem, mint amikor Ady emléktábláját olvastam Párizsban a Grand Hôtel de Balcon bejárata mellett, vagy József Attiláét az Huchette utcai viharvert szállodafalon. A misztikára hajló Lechont s főleg a bizarr, különös hangú Galczyńskit is igen szeretem. Galczyńskiben Weöres egyfajta hangjának, a groteszknek visszacsendülését hallom. Jan Zych népi felhangokkal kevert modernségét, a hagyomány és az új összeötvözését is érdekes vállalkozásnak tartom, őt a mi Nagy Lászlónkhoz érzem közel. De mindük közt elsősorban kortársam, Jerzy Ficowski verseit szeretem a legjobban, tőle fordítottam a legtöbbet lengyeleim közül, s még akarok fordítani tőle.

 

Min dolgoznak a magyar írók?

Nemzedékem anyja: Sárközi Márta, a megboldogult Válasz örök életű szerkesztője, Nyúl utcai villájának teraszán (a villát és teraszát megették a Válasz hitelezői), 1947-ben, költőkamasz koromban, verseimmel – első rímes makogásaimmal – a kezében ezt mondta: „Fiam, kívánom, ne kerüljön olyan helyzetbe, hogy irodalmi lapok körkérdéseire választ várjanak magától, mert akkor elveszett ember. Különben, ahogy elnézem magát, a kutya se fogja kérdezni, soha; érti? soha!” Szalonnával és kiállításra való Kálmán-körtével eresztett utamra, honoráriumomat a kötényzsebéből fizette, előre, kérés nélkül, mivel eszembe se jutott, hogy versért pénzt várhatok, s már megjelenés előtt. De Ő, aki annyi mindent előre látott, aki kicsi és nagy ügyekben, félszavakban elárulva is tudta mindnyájunk jövőjét, ebben a jóslatában tévedett – igenis kérdeznek: az utóbbi esztendőben elkészült „írásművemről”, jelenlegi munkámról, s hogy miért és hogyan választottam témámat, amit fontosnak kellene tartanom. Márta jóslata óta huszonöt év telt el, de nem hiszem, hogy fontosabb lettem irodalmunkban, mint annak idején, legföljebb öregebb vagyok, de változatlanul a véletlen kegyelmének tartom, ha bármit sikerül írnom. Nem tervezek verset, mint ahogy mellhártyagyulladást vagy autóbalesetet se tervez az ember; örömöm vagy nyavalyám is válogatva rögzítem, nem tudva s nem törődve vele, hogy kívülem fontos-e valakinek. Őt (Sárközi Mártát) soha többé nem láthatom, de hívén örök életében, számítok rá, hogy halála után is rám néz, fejét csóválván az idő ilyetén múlásán, s ha létezik valahol, legalább elmosolyodik, hogy fontoskodó válasz nélkül vágtam ki magam ebből a komoly helyzetből.

 

Mit olvasnak a gyerekek?

A modern költő, aki a lehetőségek között válogathat, akkor él jól a lehetőségeivel, ha nem leszáll a gyerekhez, hanem fölemelkedik hozzájuk.

Volt idő (nem is olyan régen!), amikor a gyerekeknek szánt versnek annyi köze volt a költészethez, mint a Tihanyban ma is népszerű árucikknek, a festett kagylónak például Ferenczy Béni plakettjeihez. Móricz Mehemedje vagy Petőfi Arany Lacinak írott verse ritka jelzőkövek a múltból, körülöttük semmi; Pósa bácsi és utódai vígan lubickoltak „költészetük” békalencsés állóvizében, s nemzedékek fejét – gyanútlan gyerekfejeket – nyomták az undok lé alá, kortyoltatván belőle nagyokat, s a gyerekek ittak, nem lévén más italuk. Jobb nem gondolni gyerekköltészetünk őskorára – ennyi a története.

Weöres Gyümölcskosarával kezdődik minden, ami újnak, igazi gyerekköltészetnek mondható. Könyvének sok feledhetetlen verse a Meduza Rongyszőnyeg ciklusából emelődött a gyerekekhez, s tulajdonképpen nem gyerekversnek íródott egyik darabja se; éppúgy járt vele Weöres, mint Bartók a Mikrokozmosszal. (A történeti hűség kedvéért megjegyzem, hogy Aszódi Éva és Binét Ágnes már előbb fölfedezte a Meduzát, azaz a Rongyszőnyeget, s időálló antológiájukat, a Versek könyvét Weöresre alapozták; az első alkotó mégis Weöres.) Sose hallott ütemek, verszenék, ismeretlen képi világ, magyar nonszensz, tréfás szóbukfencek, s még mi minden van együtt a Gyümölcskosárban! Farkas Ferencben azonnal zeneszerzőre talált Weöres, s azóta is a fiatal zeneszerzők fő passziója a Weöres-témákban kalandozás. Utána jött a Bóbita – ez lett a gyerekköltészet kályhája, ahonnan költő és gyerek egyaránt elindul.

Gyerekeink „szerencséje”, hogy egy időre sok jelentős költő az irodalom margójára szorult: ujjgyakorlatnak és önvédelemnek szánva kezdtek költőink a gyerekekhez szólni. Verses mesét írt Jékely, Pilinszky, Fodor András, Lator László, gyerekverset Takáts Gyula, Hajnal Anna, Mándy Stefánia; Nemes Nagy Ágnes, Kassák Lajos, Zelk és Jankovich mindig vonzódott a műfajhoz: József Attila, Szabó Lőrinc és Szép Ernő gyerekverseit a Móra Könyvkiadó szemelgette össze a teljes életművekből, mint ahogy a már említett költőknek is ez a kiadó volt ösztönzője. Különféle antológiákban egyre nagyobb szerepet kapott a népköltészet; Csanádi Imre gyerekkísérleteit olyan fontosnak tekinthetjük, mint Kodály zenéjét zenei kultúránk alakításában. Újabban Tamkó Sirató Károly a legnépszerűbb Weöres mellett; az ő avantgárd hangszerelése a másik kályha, gyerekeknek s gyerekekhez szóló költőnek egyaránt.

Az említetteknek köszönhető, hogy rangja lett a műfajnak; katonai nyelven: tele van gyerekköltészetünk tengernagyokkal s ellentengernagyokkal.

 

Lélekben hatéves szeretnék lenni

Tizenkilenc évvel ezelőtt beszélgettem Kormos Istvánnal, a gyerekköltészet klasszikussá nőtt alakjával a New York kávéházban, egy szép tavaszi délután, gyereknap előtt. A tizenöt éve halott költő mondatai, amelyek soha meg nem jelentek, ma már irodalomtörténeti értéknek számítanak. Nem politikai okok miatt maradt a fiókban a kézirat – hiszen a gyerekirodalom ártalmatlan témának bizonyult mindig, csupán szerkesztői ostobaság áldozata lett az írás, mint évtizedeken át annyi jobbra érdemes gondolat.

– Költészet és gyerekköltészet külön nem létezhet – kezdte a kávéház márványasztalánál, elmaradhatatlan cigarettájával a kezében. – Gyerekeknek írni sokkal nagyobb fegyelmet kívánó, igényesebb költői munka.

– Gyerekkori olvasmányélményei is hozzájárultak ahhoz, hogy elkötelezte magát a műfajjal?

– Nem emlékszem, hogy gyerekkoromban úgynevezett gyerekköltészetet olvastam volna; a János vitéz és a Toldi voltak kedvenc olvasmányaim, Petőfi és Arany ezeket nem gyerekeknek írta. Később persze megtudtam, hogy a magyar költészet nem fogadja be az úgynevezett gyerekverset, alacsonyabb színvonala miatt. Az elmúlt húsz-harminc évben azért valamiféle jó fordulat következett be, hiszen jelentős nagy költőink írnak gyerekeknek.

– Önnek van konkrét mércéje a magyar lírában?

– Azt hiszem, hogy amit én gyerekköltészet címén műveltem az elmúlt húsz évben, az az Arany Lacinak című Petőfi-versből indult ki. Versben írom a meséimet, de gyerekverset alig írtam, és a legismertebb könyvem, a Vackor is az Arany Laci formajegyeit viseli. Ha én ma gyerekköltészetről hallok, természetesen Weöres Sándor jut az eszembe. Nem tudják a mai gyerekek, milyen szerencséjük van… Ő nemcsak költője, de zeneszerzője, térképírója, s egyáltalán mindenese a magyar irodalomnak.

– Ön különös élethelyzetbe került; kétéves kislánya majdnem egyidős az unokájával. Mit jelent ez az író Kormos István számára?

– Például azt, hogy sokat járok óvodákba és iskolák első osztályaiba. Bemutatkozás helyett egy kérdéssel szoktam kezdeni: Tudjátok-e, hogy mi történt a Harap utca három alatt? Kórusban felelnek: Megnyílott a kutyatár. A kétéves lányom három szót emleget nekem. „Izzik a galagonya ruhája.” Ennyire itt él köztünk Weöres Sándor, aki már életében klasszikus.

– Milyen hatásra és mikor kezdte el ezt a műfajt?

– Volt egy időszak az életemben, amikor a felnőttköltészetet abbahagyatták velem. Nem adták ki a verseimet. Majdnem önvédelemből kezdtem el, mint a bicikliversenyző, akit kiléptetnek a csapatból, de ő mégis kerekezni akar. Higgye el, nem jókedvemben kezdtem, de mikor az első sorokat megírtam, igazán jókedvem lett. Visszajött a gyerekkorom. A felnőtt Weöres Sándor is bizonyára meg akarta magából menteni azt a hajdanit, a kisgyereket. Velem is valami hasonló történt. Példaként állt még előttem Móricz Zsigmond Iciri-picirije és A török és a Mehemed. Benedek Elek meséin nőttem fel, és kevés könyv hatott rám úgy (pedig életem során sokat olvastam), mint ifj. Gál Mózes Magyar hősök és királyok című rég elfeledett könyve.

– Gyerekeink kedvenc meséi a Vackorok, az Ej, haj, Csibekas! a Zöldbajszú Marci, A zsiráfnyakú cica, a Luca széke… Reméljük, jönnek a következők. Nem hagyja abba a meséket most sem, amikor már sorra megjelennek „felnőtt” könyvei?

– Nem is lehet. Sokfelé jártam ebben a kis országban és annyi tudásra éhes gyerekkel néztem szembe, hogy ez előtt megretten a felnőtt ember, ha ír. Mindannyian várnak valamit tőlünk, felnőttektől. Példát, vagy mit?… Gondolom, a költőtől költészetet.

– Sokat beszélnek mostanában a gyerekműfajokról. Önnek mi a véleménye, hogyan kell írni a gyerekeknek?

– Gorkijt egyszer megkérdezték erről, és azt felelte: Ugyanúgy, mint a felnőtteknek, csak valamivel jobban. Persze, ez inkább szellemes fordulat, hiszen az értelmük még nem eléggé fejlett, az élettapasztalatukról nem is szólva. De nincs kétféle esztétika, az ifjúsági irodalom ugyanolyan törvények szerint fejlődik, mint a felnőtt. Ma már mindenki elismeri, hogy nem könnyebb a gyerekeknek írni, s hogyha más módon is, a valóság teljességét tükrözteti az ifjúsági mű is, ha igazán művészi… A gyerekek azt várják a költészettől, amit a felnőttek, valami csodát, varázslatot. Benedek Eleket olvasnak nagy izgalommal négy-öt évesen azok, akik minden autómárkát ismernek.

– Bizonyos, hogy valamiféle többlet kell ahhoz, hogy valaki irodalmi szinten tudjon a kicsikhez szólni. Mi ez a rejtély?

– Elmúltam ötvenéves, nagyapa vagyok… Egyik társaságban a múltkor azt kérdezték tőlem; mikor leszek már felnőtt? Nem hinném, hogy infantilis lennék, de felfedezték, hogy szeretek visszanézni. Visszavarázsolni a gyerekkort! Tudom, hogy testben nem lehet, de lélekben szeretnék hatéves lenni. Sokszor ezért írok. Azokkal a gyerekekkel akarok azonosulni, akik ott ülnek az oviban, a napköziben, akiknek mesélek… Egyszer egy nyolcéves kislány megkérdezte, hogy miért nem a saját meséimet mondom; Weörest, Nemes Nagy Ágnest, Tamkó Sirató Károlyt szoktam nekik olvasni. Nagyon szeretem Nemes Nagy Ágnes Lila fecske című kis könyvét. Őt a legintellektuálisabb magyar költőnek tartják, s mégis tud a saját hangjukon szólni a gyerekekhez.

– Csak az írás ideje alatt tart ez a gyerekkorvarázslat, vagy huzamosabb ideig őrzi magában?

– Én állandóan érzem a gyerekkort magamban, nemcsak az íráskor. Önfeledt állapot ez a korszak, és sajnos nagyon hamar vége van. Amikor betölti a hat évet, Vackor az óvodától így búcsúzik: „Isten veled ifjúságom!” A gyerek napról napra harcot vív az életben, már hatévesen, s mindegy, hogy csak azon a szinten; pont, pont, vesszőcske… Ez már küzdelem. Szerencséje a költőnek, hogy többet képzelődhet, mint például egy könyvelő, de azért nagyon remélem, hogy a könyvelőnek is sikerül olykor a gyerekkorába visszalépnie.

– Valamit pótolni szeretne így, amit annak idején nem kapott meg?

– A felnőtt szerintem a gyerekkorból csak a jóra emlékszik. Én egész napos iskolába jártam és ebédet is csomagoltak otthon. Emlékszem, egyszer egy teljes hétig nem ebédeltem, mert Mikszáth Két koldusdiák című könyvéért elcseréltem az ebédemet. Az éhezésre nem emlékszem, csak az örömre.

– Úgy tudom, eléggé későn kezdett el írni.

– Igen, húszéves koromban. Nem tudom, miért. Minden új versemet ma is kegyelemnek tartom. Mert a jó verset a költő, azt hiszem, sohasem önmagának köszönheti.

– Ha kész a vers, „kipróbája” a kislányán?

– Nem. De három hónapos korában Weöres Sándort olvastam neki, később pedig Határ Győző drámáit. Rengeteg játéka van a gyereknek, babák, állatok, és én nevezem el őket. A kutyája Ákom-bákom, a fababája Lupityinkó, a mackója Habakukk. Játszani szoktunk. Ő elbújik és azt kéri, hogy keresse meg valaki a játékai közül.

– Ön régi, feledésbe merült szavakat varázsol elő, amikor azt írja; a nyúl töprenkedik, a fecskék sipogatnak, a csengő hilintázik, az egér kuncorál. Az a gyanúm, hogy olykor szóteremtésre is vetemedik…

– Sok a tájszavam. Nagyanyámtól sok ismeretlen szót kaptam. A „kuncorál” például népköltés, erdélyi szó. Felködlenek az emberben ezek a régen elfelejtett szavak, mint egy emlék. A nyelvvel különben is állandóan foglalkozni kell.

– Hihetjük-e, hogy ezek a fogékony emberkék visszahozzák a köznyelvbe a használaton kívüli szavakat?

– Ezt csinálják a költők. Nagy László verseiben például én is sok olyan szóra akadtam, amit valamikor tudtam, de elfelejtettem.

– Vannak nevelési elvei? Adjon nekünk tanácsot!

– Nagy titok számomra a nevelés. Ez az anyák dolga. Én a meséimmel sem akarok nevelni. Egyetlen szándékom van, hogy jót nevessen a gyerek a mese végén. Az Írószövetség párttitkára mondta egyszer: „Nincs semmi politika a verseiben. Ez nem helyes.” Tanácsom azért van, egyetlenegy: Csak jókedvünkben csináljunk gyereket, akkor nagyon jól sikerült ember lesz!

– Mi az, amit nagyon szeretett volna az életben, de nem sikerült?

– Mindig szerettem volna az irodalom helyett valami tisztességes szakmát megtanulni, de már késő… Azt hiszem, jó botanikus lettem volna. Növénynemesítéssel foglalkozni szép dolog lehet…

– De embernemesítéssel sem utolsó! – kotyogok közbe, de ő elengedi a füle mellett, és folytatja.

– Most lektor vagyok a Móra Kiadónál, s mivel sok dolgom van még, elhatároztam, hogy a fizikai halált kikapcsolom az életemből… Most klasszikus költészetet szerkesztek felnőtteknek, a Magyar és a Világirodalom Gyöngyszemei című sorozatokat.

 

Műhelybeszélgetés

Kormos Istvánt nem nagyon mertem terveiről faggatni. Nem ő riasztott el, hanem a vállalkozás szinte hiábavalósága. Nem várhattam ugyanis pontosan körvonalazott terveket – így hát csak egy kérdéssorozatra futotta az erőmből: Min dolgozik? dolgozott? fog dolgozni? Azaz: mit is csinál?

Az író, ha lábát lógatja is, vagy a Duna-parton könyököl, vagy sakkozik, vagy macskák játékát nézi, mindig csinál valamit, vagy készül valamire. Ha általában verset ír, különösen. Ez nem misztifikáció vagy fölmentési kísérlet a munka alól. A vers, amire készül, esetleg csak öt év múlva bukkan föl emléke elemeiből. De a költészet jelenléte benne állandó, akkor is, amikor évente csak három verset ír; csak a versgyárosok érzik – tisztelet a kivételnek, a sokat író Nagy Kivételnek –, hogy naponta írni kell. Csakhogy a költészet nem pontszerző verseny.

És ön hogy áll a költői „terméssel”?

Egyszer André Frénaud társaságában voltam Párizsban. Arról folyt a szó, hogy a jelenlevők közül kinek hány verse van. Frénaud azt mondta, hogy ő kétszázötvenet írt. Nemes Nagy Ágnes: „Alig százat.” Megkérdezte Frénaud: „És Kormos?” Megmondjam-e az igazat? Hosszas habozás után kinyögtem: „Ötöt.” Szegény Gara Laci hátba vágott, hogy ne hülyéskedjek, pedig körülbelül ez volt az igaz. Szegény Yorick című verskötetemben hetvenkét vers van, huszonhét év termése; az elmúlt három évben majdnem negyven verset írtam, de Frénaud-nak talán ma is azt mondanám: „Ötöt.” Az ilyenre, mint én, valaha azt mondták: alanyi költő. Mivelhogy csak magamról írok, velem megtörtént dolgokat vagy magamra vonatkozó ábrándjaimat. Talán ma már nem kell ilyen költő, de a bőrömből kibújni nem tudok. Ha valaki elfog egy hangot az enyémből, amit saját sorsára vagy saját életére vonatkoztat, már csináltam valamit. Számomra ez is vagy főképpen ez a közéleti vers: „Mért görbül kicsikém a szád?/ Új inget gondolok reád” – ahogy József Attila írta, évtizedek távolából is üzenve, s úgy érzem, egyenesen nekem. Kora társadalmi hátterét tolja elém ebben a két sorban, ugyanolyan erővel, mint például a Mondd, mit érlel vagy az Öt szegény szól soraiban. A költő csak gondolja az inget kedvesére, megvenni nem tudja. A szívemre bízza, mit fogok föl belőle.

Mégis, mi az ön legközelebbi terve?

Remélem, hogy sikerül megírni hatodik versemet is!

 

Tíz kérdés…

Kicsi a szoba, ahol ülünk, de Kormos Istvánnak nem sok hely kell. Kevés a tárgya most már, a könyvét is kölcsönadja, ha az ingét, cipőjét kérné valaki, akkor sem töprengene. Pici lánya kukucskál be az ajtón, bizonyára, mert tudja: odabenn várja egy felnőtt kisfiú, aki az apja, akivel játszani lehet, s aki mesél. Magam is azon gondolkodom, ha majd a mese megkezdődik, lehet-e kérdezni tátott szájjal.

 

Hadd emlékeztessek elsőül Szegény Yorick című köteted fülszövegére: kétéves fiú ül a porban, fém hőmérőtokkal játszik, csorda vonul el fölötte, bőgve-rugdosva egymást, de a kölyök csak gajdol, tölti a tokba a homokot… Arról van-e itt szó, hogy téged, ftttyet hányva a halálra, a költészet kiválasztott, vagy egyszerűen valami fontos és szép játékról, melyet mindmáig forgatsz a kezedben?

Ez a könyv 1971-ben jelent meg. Előző „felnőtt” verseskötetem huszonnégy évvel korábban. Be kellett tehát mutatkoznom. Juhász Ferenc írt ugyan rólam, de, mondjuk, Csokonai összes műveihez méltó szavakat. Hosszú csönd után nagyon jólesett ez a gesztus, mégis úgy gondoltam: magam is mondok valamit. Így aztán elkészült az önéletrajzom: kétéves koromig rögzítve életemet. Azóta kritikusaim is föl-fölemlegették kedves játékomat, mintha ez osztályhelyzetemet jelképezné, vagy mintha emlékemmel csupán az olvasóra kívánnék hatni. Valójában a Héderváry-kastély szemétdombján találtam, s jó volt játszani vele. Később kaptam komolyabb játékot is: anyám bátyja csinált nekem egy pici szekeret. Pontosan olyan volt, mint az igazi. Nagy komondort fogtam a rúdjához. Naphosszat szekereztem, éjjel pedig fölébredtem, s nem tudtam a lábamat mozdítani. Emlékeztem: álmomban láttam az óceánt – szobornak képzeltem. Egy ember alakjának, aki meghalt. S mintha repülőgépről láttam volna a fekvő négert vagy eozinfestékkel befestett figurát. Szalagszerű folyó egyik partján volt a feje, a másikon a lába. Átszaladtam a testén. A hasán akkora lyuk volt, hogy ki kellett kerülnöm. Így keltem át az óceánon, s megébredve nem tudtam lábra állni. Nagyanyám beültetett a kis szekérbe, és szülőfalumból, Mosonszentmiklósról átvitt Öttevénybe. Az orvosról, gyógyulásomról már nincs emlékem. De tudom, a könnyen gördülő szekérkén visszafelé már én húztam nagyanyámat.

„Gyermekkorod Atlantiszá”-ban öregapádra „Ráhúznak az útja végén / csudainget”, öreganyád „egyik kezét sírva fogja / hátához odanőtt koporsója”: édesanyádat pedig így idézed: „Aki világra hoztál / fiadnak sose mondtál / hozzám egy pisszt sem szóltál / magadhoz nem karoltál.” Mi történt valójában, hogy emlékük ilyen kétféleképpen fáj?

Nem volt apám, s anyám belehalt a szülésbe. Én pedig, törvénytelen poronty, nagyszüleim nyakán maradtam. Tíz gyermeket tartott el nagyapám, aki a Héderváry-birtokon volt cseléd, s tulajdonképpen kedves embere a grófnak. Komondorunk okozta a bajt. Az egyik intéző megparancsolta, hogy tüntessük el, mert meg fogja becsteleníteni a grófi kutyákat. Öregapám átvitte a komondort a jeges, téli Dunán, de az a szőrére fagyott jégcsomókkal hazasompolygott. Ezután történt: az öreg épp az ökröket fogta ki, kezében tartotta a járomszöget. Azt mondja akkor valaki: agyonlőtték a kutyát. Nagyapám erre nekiesett az intézőnek. Kiadták egész évi kommencióját, s fel kellett jönnünk Pestre. Nemkívánatos elem lett az öreg, akinek persze nem volt osztályöntudata, csak a természetes reflexek működtek benne, amikor a kutyáját megtorolta… És nagyanyám? Végzett vagy másfél elemit, s talán már tízesztendősen cselédsorra jutott. (És ez a parasztasszony nyolcvanéves korában elolvasta a Vörös és feketét, s vele láttam a Warrenné mesterségét.) S hogy miféle nevelést adott? Vallásnak ennyit: „Köszönj mindenkinek, ha kell, napjában tízszer is.” Este pedig kötelező volt lábat mosnom. „Mondd, fiam: Jézus – aztán dögölj!” – ez volt a jó éjszakát. Tagadtuk volna az Istent? Csupán nem emlegettük. Sem imában, sem káromolva. Vagy egy másik eset. Néhány jóindulatú bírálóm szerint én találtam ki a népi szürrealizmust. Holott azt a nép találta ki. Nagyanyám például. Már a halála előtt, hogy egyszer hazaértem, látom: mozdulatlan arccal, behunyt szemmel ül csak a széken. Hirtelen az volt az érzésem: meghalt. „Min gondolkodik, nagymama?” – kérdeztem riadtan. Lassan kinyitotta a szemét, rám nézett, s ennyit mondott: „Széken.” Hát ez a népi szürrealizmus.

Hogy ki mit talált fel, s mit kapott örökbe, talán mindegy is. Mindenesetre jól sáfárkodsz az örökséggel. Vagy egyszerűen: azzal, amit útravalóul az iszákba kaptál. S mi volt még abban a tarisznyában, miféle „hamuba sült pogácsa”?

Egy ponyvaregény. Második elemista koromban ugyanis vörhenybe keveredtem. Meleg nyár volt, s feküdnöm kellett hetekig. Unalmamban kutatni kezdtem. Egy régi vesszőkosárban egyszer csak kincsre akadtam. Sobri Jóska, az úri haramia – ez volt a múlt századi ponyva címe. Ez a könyv sok évtizeddel megelőzte Virginia Woolf „időjátékát”: azt a könnyed cikázást, ahogy Orlandója előre-hátra közlekedik a történelemben. Az én Sobrim eredetileg gróf volt, aki szerelmi bánatában szíven lőtte magát. Kőtörő Béni bandája ki akarta fosztani a kastélyt, de ez a „halott” gróf fel is ült a ravatalon, s azt mondta az álmélkodó betyároknak: „Akarjátok-e, hogy a vezéretek legyek?” Akarták. Részt vett a mi 48-unkban, majd annak leverése után szemrebbenés nélkül az 1789-es nagy francia forradalomban termett, ahol is beleszeretett egy comtesse-be (komtesszébe – ahogy én akkor áhítatosan mondtam), amiért természetesen gályarab lett, fellázadt, átvette a parancsnokságot, fölfedezte Amerikát (elképzelhető, mekkora válságba kerültem Kolumbusz miatt!), ott máris szerelmes lett Ördöngös Xamambi indián törzsfőnök világszép lányába, de megtudta, hogy otthon véget ért a Bach-korszak, ezért (minthogy természetesen ahhoz is értett) hazajött vasutat építeni… Azt hiszem, ezek után nem csodálható, elhatároztam: márpedig én író leszek! De sajnos nem jutott eszembe semmi. Kis szerelmeimet viszont attól kezdve mindig megvédtem a túlerővel szemben is. S minthogy nem tartozom az erősek közé, rendszerint alulmaradtam. Akkor meg cseresznyét dobáltam le a lányoknak a legmagasabb fáról, vagy borjú nagyságú kutyák közt átvezettem őket idegen tanyákon, megjátszva a rettenthetetlent. Ez az erőmön felül vállalt hősködés, azt hiszem, mindmáig megmaradt bennem.

S volt-e valóságos eszményképed? Annak nevezhető-e a három „mecséri Villon”: Balázs, Bálint és Boldizsár? Vagy a képzelet szülötte ez az írásaidban oly elevennek tetsző pikareszk hármas?

Fametszetű verseimben valóban többször megjelennek. Ezek a paraszt Villonok, társadalmon kívüli alakok gyakran feltűntek mifelénk, s nagyon imponáltak nekem. Talán mert malacot loptak? Inkább azért, mert a fennálló hatalommal szemben ők testesítették meg a bátorságot. Emlékszem egy mosonszentmiklósi búcsúra. Szinte a csendőrök szeme láttára fosztották ki a zsugori bábsütő árust. S mire a bábos beszélni mert, bottal üthették a nyomukat. Több mint negyven év telt el azóta, oly sok idő, hogy ha rájuk gondolok, el kell töprengenem: valóban voltak-e, vagy csak a fantáziámban élnek? De mondhatom: voltak. S amikor éveket töltöttem Párizsban, s Villon utcáin jártam, velem volt gyakran az arcuk. Ahogy az én Sobri Jóskámé is a forradalom helyszínein.

De most még menjünk vissza Pestre, pontosabban: Pestszenterzsébetre, ifjúkorod környezetébe. Minthogy korán felkerültél: kötődtél-e annyira szülőföldedhez, hogy volt már mitől elszakadnod?

Nagyon rosszul éreztem magam Budapesten. A távolságok kilátástalansága nyomasztott, s jövőmet is elég reménytelennek láttam. 1940-ben befejeztem az iskoláimat, s esztendőkig tisztviselősködtem. Nem szeretem ezeket az éveimet. Egykori álmaimat annyira elfelejtettem, hogy eszembe se jutott elhatározásom, hogy egyszer majd írni fogok. Ilyen szürkén telt az időm, igaz, akkor már nagyon érdekelt az irodalom. S azzal is milyen furcsa kapcsolatom volt! Egyik legjobb barátom a háború éveiben két nagy nevet hordott tarsolyában: Mécs Lászlót tartotta a legnagyobb költőnek, a legjelesebb írónak pedig vitéz Somogyváry Gyulát. Amikor én – nem tudom, milyen ösztönre hallgatva – megvettem József Attilát, aztán hat pengőért Weöres Meduzáját, később pedig Sinkát, barátom jókat röhögött rajtam. (A sors iróniája, hogy 45 után nem József Attilát, hanem Sinkát vágták a fejemhez. Sinkát, akivel az egész életükben a földön háló pusztai emberek igazán bekerültek az irodalomba. Petőfi juhásza még nagyot ütött botjával a szamár fejére. Sinkáé nem ütött, nem üthetett, mert a szamár kenyérkereső társa volt.) De akkor persze már más gondom is akadt, mint az irodalom. Katonaköteles lettem, be kellett volna vonulnom. „Szerencsémre” házunkat 1944 áprilisában, a legelső légitámadáskor szétvitte a bomba. A Medvetáncot meg a Szabó Lőrinc-összest sajnáltam, de így nem ért utol a behívó. A házból azért mégis megmaradt valami: egy gyermekkoromban oly sokszor használt vasmozsár meg a törője. Ennek emlékére írtam Mozsár című – „közéleti” – versemet. Ennyi az egész:

 

Húsvét előtt, karácsony előtt, hányszor törtelek-zúztalak! dió, cukor, mák, dió, cukor, mák, szétzúzódott az a világ, széttördelődött az a világ, s te VAGY, hogy lássalak.

 

Én így értelmezem a közéleti kifejezést. József Attila legigazabb közéleti sorai szerintem az ilyenek: „Mért görbül kicsikém a szád, / Uj inget gondolok reád.” A költő csak gondolja kedvesére az inget, nincs pénze megvenni, olyan a világ… Maradt tehát egy vasmozsaram, s barátaimhoz költöztem, akik azt hitték, föl vagyok mentve. Oroszszimpátiából kucsmát hordtam, hősködve (és felelőtlenül) csatangoltam az utcán. Galántai nagyszüleimtől hazatérőben ért el Szálasi hatalomátvétele. Állt a vasúti forgalom, fölkapaszkodtam egy német katonavonatra, nagy szerencsémre a németek géppisztollyal „letessékeltek”, mert pár perc múlva (akár a Szent István-napi tűzijáték), a levegőbe repült az egész szerelvény. Nagyjából ez az én pesti „beilleszkedésem” története. A háború egyet s mást helyettem is megoldott.

Mint más beszélgetéseidben, s írásaidban is: József Attilát s megint csak József Attilát emlegeted. S akkorra keltezve szereteted születését, amikor a költő neve még nem vált (nem is válhatott) divattá. Holtában is ő tette meg hát veled az első költői lépéseket?

Gyakran mentem, mentem az utcán, és József Attila-verseket motyogtam. A szembejövők rám csodálkoztak. Zavartan elhallgattam. De még ma is sokszor mondogatom őket magamban, mert a verseket és a telefonszámokat megjegyzem könyv nélkül is. Ha egy barátom telefonszáma megváltozik, automatikusan elfelejtem a régit. De a verseket megőrzöm. Tizenhét éves koromra (amikor még többet jártam Fradi-meccsre, mint amennyit olvastam) körülbelül kétszáz József Attila-verset tudtam, nagyjából annyit, mint ma. Adyt csak később ismertem meg – furcsa, fordított építkezés volt ez. Mintha a fiú teremtette volna az apját. Pedig valószínűleg azonos mértékkel mérhető mindkettő: az óriásokéval. József Attilát talán az árvasága miatt szerettem meg. Amit megírt, ahhoz – átélve – oly közel voltam! Nagyon lent játszódott az én gyerekkorom is. (Aminek, talán butaság, így utólag tulajdonképpen örülök.) Sok kedves költőm van persze rajtuk kívül is. Az élő magyar költészetből például Jékely Zoltán, Nagy László, Weöres Sándor, Lator László, és folytathatnám a sort… Ha viszont „kiszorítósdit” játszanánk, József Attila maradna meg, mert ő volt számomra az utolsó menedék… De az első eleven költő, akivel megismerkedtem, más volt. Szabó Lőrinc 45-ös naplójában – nevem említése nélkül – ír néhány sort rólam. Megírja, hogy járt egy családnál, s ott találkozott egy fiatal költővel. Annak a verselése „szürrealizmus, népi hangon”. Tehetséges, de kicsit merev… Már említett budai ismerőseimnél laktam az idő tájt. A háziasszony barátnője volt Pap Károlynénak (aki sokat fáradozott Szabó Lőrinc igazolása érdekében). Vele együtt érkezett egyszer két férfi: Szabó Lőrinc és Fodor József. Egész délután verseimet olvasták, szinte betűről betűre szétszedve őket. Fodornak minden tetszett. Szabó Lőrincnek semmi. Nagy élelmiszer-nyomorúság volt még akkor. Házigazdám csatos üvegbe badacsonyit töltött, mellé csabait, diós és mákos bejglit csomagolt. Megkért, vigyem el Szabó Lőrincékhez. Fölháborodtam: mit képzelnek, ilyen nagy költőt megalázni?! Szégyenkezve olvastam mostanában, mennyire nyomorgott akkoriban. Hát ennyit ért az én romantikám.

Ez tehát, „fölfedeztetésed” története. Csakhogy Kolumbuszod nem hajón érkezett hozzád, hanem a romos pesti utcákon gyalogolva. A folytatás is ilyen prózai volt?

Különösebb „ünneplésben” sohasem volt részem. Első könyvem, Az égig érő fa, 1946-ban jelent meg. Szabó Vladimir illusztrálta. Népmeséket dolgoztam fel versben. Később rengeteg ügyetlenségre jöttem rá. Az egész könyvet átdolgoztam. Költeményeimet a Diárium aztán újból és újból közölte. S minthogy a szerkesztő nem dobta el az azonos típusú szedéseket, egyszer csak megjelent Dülöngélünk című kötetem; kétszáz példányban adták ki. Ennek alapján kerültem be a Négy nemzedékbe, Sőtér István híres antológiájába, Füst Milán, Kassák Lajos, Áprily Lajos és (akkor még F.) Nagy László mellé. Juhász Ferenc is megjelent már akkor, de még nem volt önálló kötete…

A köztudat szerint nem sokkal ezután pályád nagy csöndje, „szünete” következik. Hiszen „csak” gyermekverseket, fordításokat publikáltál – negyedszázadig. Én „hangosnak” és teljesnek hiszem ezt a pályaszakaszt is. Úgy gondolom: tulajdonképpen sohasem hallgattál…

1945-ben a magamfajta minden idegszálával, esze legrejtettebb zugaiban is érezte, hogy az ő világa jött el. 1950-ben nem érezhette ugyanezt. Ezért hát voltaképpen védekezésül kezdtem el a gyermekirodalommal foglalkozni. A szónak a legmagasztosabb értelmet tulajdonítva, hisz valójában nincs is gyerek- és felnőtt költészet, csak költészet van. Csupán az olvasók mások. Önvédelemből írtam, amikor a jéghegyek megjelentek életünkben, meg aztán a nagylányom is kicsi volt még. A költőnek múzsa kell. A gyermekversírónak: gyermekmúzsa. 1970-ig sok ilyen könyvet írtam. Akkor ismét „felnőtt”-verseimet közölte az Élet és Irodalom, majd Pándi Pál is azt kért tőlem a Népszabadságba. Küldtem egy százsorosat. Meg is jelent az Óda a kukoricához. Sok olvasólevél érkezett, sokan gratuláltak. Örülök – mondtam –, mert ezzel a verssel 1950-ben úgy kivágtak a Csillagtól, hogy a lábam se érte a földet. Pedig nincs benne olyan szó, amely miatt akkor ne jelenhetett volna meg. Mindezek ellenére se hittem magam soha üldözött költőnek, mert úgy éreztem: itthon vagyok. Én nem bizonygatom a hűségemet. Az anyjához való ragaszkodását nem hajtogatja az ember. Az arcán levő ráncokkal együtt: vállalja. Bizonyítson, akinek bizonyítania kell.

Indián ráolvasásoktól, bájoló énekektől, ismeretlen francia költőkön, Chauceren át az orosz népköltésig, Mandelstamig, Max Jacobig, André Frénaud-ig igen sokfélét fordítottál. De leggyakrabban mégis Párizs, a francia szellem hatásával találkozik az olvasó verseidben.

A „hallgatás” évei alatt mentem ki Párizsba néhány esztendőre. Néha elutaztam Normandiába. Kis falu ott Jumièges, egykori katedrálisából készítették nyolcszáz esztendeje a párizsi Notre-Dame-ot. Mekkora lehetett, ha még maradt is kő! Hát ilyen ország Franciaország. Én mégis ott írtam Tél Normandiában című versemet; Ásványrárót, Mecsért, Lébényt, a győri halpiacot idézem benne. Ez a szerelmes vers valójában a honvágy verse volt. Nem sokkal később haza is jöttem. De azért fontos volt számomra (mint egész költészetünknek) Párizs. Szelleme, az, amit Európának adott, s persze a mai hétköznapja is. Megismerkedhettem nemcsak a francia költészettel, hanem személyesen a ma élő költőkkel is. Megismertem mindenekelőtt Frénaud-t, líránk nagy barátját, a francia Illyést. (Akit ők sajnos korántsem becsülnek annyira, mint mi Illyés Gyulát…) Mondják, nagy hatással volt az én újabb verseimre Párizs. Lehetséges, de az első gyermekkori mondókák, saját népköltészetünk, minden jó (hazai és külhoni) elődöm, utódom szintén hatott rám. Ez utóbbiak is hatottak természetesen, akiknek első lépéseit, kibontakozását figyelemmel s szeretettel kísérem. Talán azért is, mert a Móra Könyvkiadónál egyik munkám, hogy (sajnos ritkán) néhányuk első könyvének születésekor bábáskodjam. Nehéz persze mindenkire igazán s jól figyelni. A versírás minálunk újfajta népművészet lett.

Derű és életöröm s valamiféle „kisfiússág” járja át egész költészetedet. Lehet-e felelősséggel mai korunkban ennyire harmonikus az ember?

A magyar költőktől – már szinte a Halotti beszéd óta – a leghétköznapibb dolgokra várnak receptet. Az írónak ezért mindig „népben” kellett gondolkodnia. Legszemélyesebb dolgaimat is úgy írom hát, hogy elképzelem azt az utazót, aki – mondjuk, a villamoson – a verseim fölé hajol. S ha bármilyen személyes nyavalyáját rögzíti is az ember, minden vers ajándék, egy-egy új napos napom. Hiszen elolvashatná nagyapám is vagy az a vén normandiai paraszt, Monsieur Bienvenu, vagyis: Istenhozott úr, aki szembejött egyszer velem az úton. S mert éppolyan volt, mint az öregapám, egy darabig, egyfelé tartva, jól elbeszélgettünk.

 

Délutáni beszélgetés…

Kormos István a nyerő vesztes. Születése pillanatától vesztésre áll, és veszít. Nagy tételekben veszít. Mindent, szülőket, családot, biztonságot, pénzt, könyvet, lakást, munkakedvet. Most, hogy elmúlt ötvenéves, már ünnepelhetnénk is, mint a legnagyobb vesztőt, ha nem állna közben nyerésre. Mindig veszített, most mégis nyerésben van. Úgy vesztett, hogy nyert. Az oltalomban felnőtt szerencsés vetélytársak közül sokan eltávoztak már, megölték magukat, vagy belehaltak valamibe. Kormosnak viszont komoly tartalékai vannak. Tehetséges, ír, humora van, belső békéje, élvezi a játékot, az italt, a szerelmet is.

Szerkesztőségi folyosókon szoktunk találkozni, futólag a kávéházban, irodalmi matinékon. Soha nem tartoztam Kormos baráti köréhez, nem is tartozhattam. Ha most behunyom a szememet, egy szürke pulóveres, mosolygós férfit látok magam előtt, aki talán szégyenli az elesettségét. Ironizál, anekdotákat mesél három barátjának, akik gondterhelten állnak körülötte, úgy tesznek, mintha figyelnének, de közben lázasan törik a fejüket, hol lehetne albérletet szerezni Kormosnak, mivel ismét nincs lakása. Napok óta állva alszik a Blaha Lujza téren, arccal a lebontott Nemzeti Színház felé fordulva. Mindenki szereti, elfogadja, örül, ha találkozik vele. Mesélnek róla: „Találkoztam Kormos Pistával, állt ott szegény… Kormos is mondja… Épp Kormos mesélte tegnap… Szegény Kormosnak megint nincs lakása… Réz Pali mondja, hogy Kormos… Képzeld, Kormos írt egy verset…”

Kormos nekem nem ilyen. Kormos számomra udvari ember. Nem úgy értem, hogy bejáratos az udvarhoz, inkább úgy mondanám, nélkülözhetetlen az udvarnál. Ott a helye. Nem kell feltétlenül királyi udvarra gondolnunk, lehet az egy távoli fejedelemség, vagy egy kopott körúti szerkesztőség is. De aulák, termek, előcsarnokok, folyosók feltétlenül kellenek hozzá. És titkárok, titkárnők, hercegek, udvarmesterek, lovagok; szóval emberek. Kormos áll köztük, beszélget velük, és ezáltal hitelessé teszi őket. Mindez nem kerül nagy erőfeszítésébe, nem is tudja, hogy mit csinál. Megy a folyosón, cigarettázik, és ettől a kívülálló szemében a szerkesztőség valódi, hiteles szerkesztőség lesz. Sokad magával áll a fenséges Tükörteremben, s a hercegek, grófok, méltóságos udvari emberek között a király belépésére várakozik. Kormos nélkül a látvány megrendezett is lehetne, akár egy beállított filmjelenet, de ahogy a kamaráshoz fordul, s tünékeny mosollyal a szája körül újra és újra a királyi lakosztályból nyíló aranyozott ajtó felé tekintve mesél valamit, nyilvánvaló, hogy pillanatok múlva belép a király, tehát Versailles-ban vagyunk, valódi a palota, a főurak, a kor és a király. Kormos lenyűgözően tud hitelesíteni egy helyzetet, kort, közeget, személyiséget vagy hatalmat. Észrevétlenül, önkéntelenül, de ez nem azt jelenti, hogy a hercegek között untermann. Észre sem veszi a király, hogy az udvarban van, mivel annyira természetes a jelenléte, mint a falaké, bútoroké. De ha egyszer mégis megkérdi a véleményét valamilyen államügyben, a beszélgetés nyomán néhány hitványabb hercegi fej porba hull. Hamarosan a király bizalmasa lesz, s amikor XIV. Lajosnak megtetszik egy Susanne nevű szolgálólány, aki az éjjeliedényeket szokta a hálótermekből kihordani, Kormos adja kölcsön a szenespince kulcsát. Két csalánzsákot is terít a szénre, nehogy a felség bekoszolja a térdét. Mindezt könnyedén, mellékesen, mintha Csurkáról lenne szó. Ezt nem lehet megtanulni, ez képesség, a személyiség kisugárzása.

Kormos jó költő, és azok közé tartozik, akik a forrásból vagy közvetlenül a forrás közelében merítettek a csermely vizéből, és kulacsokban magukkal vitték hosszú vándorútjukra. Így szerencsésebb a lapályon és a deltavidéken élő társaknál, akik tiszta forrásvizet soha nem kortyolhattak. Kormos István Mosonszentmiklóson született 1923. október 28-án. Művei: Az égig érő fa (verses mesék, 1946); Dülöngélünk (versek, 1947); A tréfás mackók (verses mesék, 1954); Mese Vackorról, egy pisze kölyökmackóról (1956); A repülő kastély (verses mesék, 1957); A muzsikás kismalac (verses mesék, 1960); Vackor világot lát (1961); Szegény Yorick (versek, 1972); Ejhaj, csibekas (verses mesék, 1973). Fehér mágia (válogatott versfordítások, 1974); N. N. bolyongásai (versek, 1975). Sokat fordított, többek között Chaucer, Burns, Puskin, Tu Fu, Max Jacob, André Frénaud, Vuorela verseiből. Kétszer, 1955-ben és 1972-ben, József Attila-díjjal tüntették ki. Jelenleg a Móra Ferenc Könyvkiadó főszerkesztője.

Kormos István egy 2,20-szor 4,60-as csőben lakik az Üllői úton. Az ablakon vasrács. A rácson át az Egyetemes Evangélikus Egyház imatermére látni. Az udvaron Luther-szobor áll. A körfolyosón cserfes, evangélikus szomszédasszonyok sietnek ide-oda. A rácson át megvillan színes ruhájuk. Az ablak nyitva, így a szélesebb mozdulatok nyomán bizonyos illatfelhők is bekeverednek a szobába. A cső valamikor a lakás leválasztása előtt talán folyosó volt. Kormos családtag az evangélikus házban. Az ajtón túl vannak még szobák, de ott a megértő szülők engedelmével inkább Luca lánya és Márta asszony rendezkedett be. Kormos Pista világa a cső. A cső tele van Kormos kincseivel. Ágya van, íróasztala, sok szép könyve, franciák is, képei, egy zöld árnyalatú Bálint Endre, Gross Arnold, Nagy István gyönyörű szénrajza a falujáról, Fajó János kompozíciói és egy Hantai Simon. A heverő és az íróasztal felett metszetek, Párizs és környéke a XVIII. század elején, Magyarország térképe ugyancsak a XVIII. századból. A polcon cseréptál, a földön torontáli szőnyeg. A könyvespolc oldalán József Attila-vers függ bekeretezve, eredeti, saját kézzel írt vers, még a nyomdai jelek is rajt vannak. A Lassan, tűnődve feledhetetlen sorai. Már sárga a papír. Összeszorul a szívem.

Amikor érkeztem, Kormos kint állt a gangon. Piros fehér kockás inget és szürke nadrágot viselt. Integetett. Néztem őket, Luthert és Kormost. Én is integettem. Bent a lakásban olyan érzésem támadt, mintha rokonokhoz érkeztem volna. Márta asszony azonnal bort ígért, Luca, Kormos Pista hároméves kislánya elmesélte, hogy az almás rétesből nem engedett a nagypapának enni, mert azt nekem kell majd felfalnom. Megérkezett a bor, egy üveg Beaujolais, COQ Rouge. Kormos kibontotta, közben halkan beszélt:

Ez a nagy francia forradalmat idézi, de ne írd meg, mert ilyet ittál Illés Endrénél, s most úgy érzem, hogy egy fontos tanulmányát loptam el Bandinak.

Jó, nem írom meg, de hát akkor mit írjak?

Írd azt, hogy pusztamérgesi kadarkával kínáltalak, az Ilia Miska kedvenc bora, mindig azzal kínált, ha Szegeden jártam. És csak miatta mentem mindig Szegedre. Ő szerkesztette a legjobb lapot, ami az utolsó tíz évben megjelent; a Tiszatájból remek lapot faragott, csodákra volt képes. Nemcsak a teljes magyar irodalmat aktivizálta, beleértve a legfiatalabb erdélyi költőket is, hanem a szomszéd népek, a rokon nyelvűek irodalmát is. Lengyel és finn számot csinált, ő ismertetett meg, legalábbis engem, a kolozsvári Szilágyi Domokossal és a sepsiszentgyörgyi Farkas Árpáddal, ő hívta fel a figyelmet Sütő Andrásra…

Belekortyolok a pusztamérgesivé változott Beaujolais-ba, aztán Kormosra nézek, aki nem bír leülni. Járkál a csőben.

Evangélikus vagy?

Nem, katolikus. De a katolicizmus egész életemben csak mint emberi produktum érdekelt.

Szereted a franciákat?

Kamaszkorom óta, mióta Villon és Rimbaud verseit olvasom. Aztán úgy adódott, hogy 63-ban egy évre kimentem Párizsba. Visszajöttem néhány hónapra, majd újra kimentem két évre.

Hivatalosan?

Nem, egy szerelem miatt. De az a francia lány nem akart Pestre települni velem. Azt mondta, hogy akár az Északi-sarkon is élne velem, de itt nem. Csakhogy egy magyar költő nem élheti le az életét se Párizsban, se az Északi-sarkon, akármilyen nyavalyás az élete és a műve, itthon a helye.

Miből éltél?

Szerencséből. Gara Laci összeismerkedtetett néhány francia költővel, akik az ő magyar antológiáját fordították. Jean Rousselot-val, aki a Halotti beszédtől Csoóri Sándorig sok költőnket lefordította, engem is, sőt Az ember tragédiáját is, Pierre Emmanuellel, André Frénaud-val, aki igen jó barátom lett. A költők barátsága biztosította párizsi éveimet, mert az ő révükön lektorálhattam a Seuil és a Gallimard kiadóknak. Persze, nem szakadtam bele a munkába, úgy emlékszem párizsi éveimre, mint hosszú láblógatásra. Még pókereztem is, kemény valutában.

 

Valahonnan előkerül egy üveg whisky. Kormos töltöget magának. Én vörösbort iszom.

 

Beszélgetésünk ügyében elég késői órában hívtalak. Nem voltál itthon. Éjszakázó életformád van?

Nem vagyok éjszakázó. De éppen tegnap éjjel is kártyáztam. Csukás Pistáéknál, Csukással és Réz Palival…

Meddig?

Háromig. De reggel fél hétkor keltem. Nem bánnám, ha ebből a kártyázásból kiderülne, hogy semmiféle értelemben nem vagyok példakép. De kinek is lehetnék példaképe?

Keveset írtál.

Nem az egyéb szenvedélyek miatt, mert azért az írás a legnagyobb szenvedélyem. Egyszer ugyan Párizsban együtt ültem Frénaud-val és Nemes Nagy Ágnessel, arról volt szó, hogy kinek-kinek hány verse van a társaságban. Frénaud azt mondta: kétszázötven. Ágnes százat mondott, nekem csak öt versem volt még abban az időben, legalábbis annyit tartottam versnek az addig írtakból.

Jól érzed magad ebben az életformában, vagy nosztalgiád van egy másik után?

Nézd, az én életformám sokaké. Szeretek játszani, tulajdonképpen csak játékon vesztem össze emberekkel. Majdnem minden sport érdekel. De huszonöt éve múlt, hogy ugyanaz a munkahelyem, a Móra Könyvkiadó. Volt olyan évem, hogy tíz különféle albérletben is laktam, emiatt kellett a személyi igazolványomat kicseréltetnem, mivel betelt a lakcímváltozásoknak fenntartott rovat, a munkaviszonyom 1950 óta változatlan. Az általános bizalmatlanság éveiben se rúgtak ki, s nem volt fegyelmi ügyem, bár voltak idők, amikor kifogásolható lehetett a munkamorálom.

Az írói munkában nem zavaró kötöttség ez?

Nem. Lehet, hogy kiröhögsz, de nekem kell a kötöttség.

És az ötvenes évek kötöttségei?

Az irodalmi kötöttségekre gondolsz? Jobb elfelejteni. Hamar kívül kerültem az úgynevezett irodalmi ajtókon, nem fogott rajtam a jó tanács, amikor hamis énekre biztattak. Nekem ott volt várnak a kiadóm, mások rosszabbul jártak. Jékelyt például kizárták az Írószövetségből, csak tudnám, hogy miért. Hányan nem jelenhettek meg?! Olyan névsort mondhatnék, hogy szörnyethalnál, ha végighallgatnád. Nemes Nagy Ágnesnek azt mondta valaki, és nem is akárki, hogy legjobb lenne, ha felkötné magát. Hála istennek, nem kötötte fel magát. Nem hiányzana most és később Nemes Nagy Ágnes műve? Weöresé, Ottliké, Mándyé, és sorolhatnám. Nem hiszem, hogy ilyen kis nép kultúrája megengedheti magának azt az oktalan fényűzést, hogy költők felkössék magukat, gázt nyissanak ki, vagy a vonat elé ugorjanak. Akiknek pedig ilyen remek elképzeléseik voltak, hiánytalanul megvannak; mi elfelejtettük az ellenséges öklöket, de nekünk is megbocsáthatnának a semmi bűnért, amit nem követtünk el. De ez hitbuzgalmi felszólításnak hangzik, hagyjuk inkább…

Hogyan éltetek Mosonszentmiklóson? Mi volt ott? Házatok? Földetek? Szülők, testvérek?

Semmink nem volt, a Héderváry-birtokon éltünk, s nemcsak a szülőfalumban, hanem az egy rakáson élő szigetközi falvakban vagy majorokban. Csodálatos szép vidék! De anyám a születésemkor meghalt, nagyszüleim neveltek. Családfámat csak anyai ágon tudom visszavezetni, nagyanyámig és nagyapámig. A bennem kialakult morált nagyanyám mércéjétől kaptam, akinek utolsó iskolai bizonyítványa az első elemi volt. Utolsó olvasmánya Shaw. Többször leírták verseimmel kapcsolatban, hogy milyen kedves színfolt vagyok én új költészetünkben, különösen a nagyanyám iránti hűségemmel. Ez furcsán érint. Az vagyok, aki vagyok, nem színfolt, hanem egy élet a sok között. Költészetünkben sok színfolt van, az enyém is egy lehet. Én ugyan sokszor megbántam, hogy írni-olvasni is megtanultam, hát még a versírást! Temetőcsősz is lehettem volna, üstfoltozó is szívesen lettem volna. Az üstfoltozó nekem nemcsak üstfoltozót jelent, hanem mindent. Szeretek gyalogolni. Ma is elég erős lábaim vannak, felfelé is gyalogolok. Képletesen mondom, de úgy érzem, hogy felfelé gyalogolok előre.

Sok szerelmes verset írtál. Kulcsa ez költői világodnak?

Nem irigylek senkit ez ügyben. Volt részem nőkben. Igaz, a nők sokszor gödörbe löktek, de mindig nők húztak ki a gödörből. Engem hétéves koromban csábítottak el. Emlékeimben se hiszem, hogy az sikeres kísérlet volt, de mindenesetre tizenöt éves korom előtt megismertem a valóságos szerelmet. Tudod, ez falun természetes. Életem folyamán mindig szerettem valakit, néha egyszerre többeket, és biztos, hogy mindig szépet szerettem, abszolút mértékkel mérve is. Benyhe János a rádióban egyszer kikürtölte, hogy én nem is a szerelem, hanem a titkos szerelem költője vagyok. Talán azért mondta ezt, mert egyszer azt írtam, hogy „szívem titokban hűségeskedik”. Pedig abban az esetben nem nőkre gondoltam, hanem éppenséggel a szocializmusra. Mert annyian szeretik nyíltan, titokban jobb ez a szeretet. Különben erről a versről Mezei Andris az És-ben beszélni akart velem, mivel ott jelent meg, de megmondtam neki, hogy mire gondolok. Annyi költői hűségnyilatkozat van a nép nevében, aminek az érvényességét kétségbe vonom, különösen ha hiteltelen szájból hallom. Én például azt se tudom versben leírni, hogy magyar, annyian leírták, akiknek nem kellett volna. Persze, most nem a jókra, a nagyokra gondolok. Ez a szép szó sokszor úgy kong, mint egy fadarabbal kongatott üres vödör. Igaz, Illyés Koszorúját másképp nem lehetett volna megírni, neki elhiszem, hogy mire gondol s hogy miért, de a mi nemzedékünkben nehéz ez. Mikor verset kezdtem írni, elkeserített, hogy József Attila mindent elírt előlem, aztán rájöttem, hogy nekem megmaradtak a magam gondolatai, elég lesz nekem az is. A hallgatás éveiben ugyan deformálódott a mondanivalóm, sőt nemcsak hogy nem jelentem meg, de nem is írtam, aztán hogy újra kezdtem, már csak jóformán a magánügyeimet fogalmazgatom. De emlékezetem szerint Nagy Lászlónál sincs leírva ez, hogy magyar nép, Nagy László mégis a legszélesebb rétegekhez szól, ugyanúgy, mint Bartók. Ha olvastad Szegény Yorick és N. N. kötetemet, csüggedten láthattad, hogy sok a magánügy az elég kevés vers között is. Én úgy gondolom, egy ember vagyok, aki saját magából akar közölni valamit, de elképzelhető, hogy az én saját ügyem még valakinek a saját ügye. Úgy gondolom, olvassa valaki, aki árva, vagy szeret valakit, de nem tudja kifejezni. Szerencsémre, hogy én meg tudom fogalmazni. Ha rögzítek egy nyavalyát, már nem olyan elviselhetetlen.

Sokáig hallgattál. Belső költői művel egy elég hosszú társadalmi korszakon keresztül nem jelentkeztél. Hogyan mozdultál ki visszavonultságodból?

Volt idő a pályám kezdetén, amikor az általánosabbat akartam kifejezni. 1970-ben, amikor már régóta nem jelentem meg, Pándi Pál a Népszabadságba többször kért verset tőlem. A kiadóban gyülekeztek a megválaszolatlan levelek, és egyik szerkesztőtársam úgy vélte, ez ellenállás Pándival és a Népszabadsággal szemben. De nem így volt. 1947 óta barátomnak tudtam Pándit, legalábbis nem tettünk keresztbe egymás útjába szalmaszálat. Pándit azért szerettem, mert az apját, Kardos Lászlót úgy szerettem, mintha az apám lett volna. Egyik levelére aztán legépeltem egy százsoros verset, azzal a tudattal, hogy ez aztán nem kell a Népszabadságnak. Csütörtökön elküldtem, és vasárnap megjelent. Sok-sok év után ez volt az első publikációm. A megjelenés után Pándi elmesélte, hogy a Népszabadság szerkesztői értekezletén ez volt az első alkalom, hogy versről beszéltek. Akkor elmondtam Pándinak, örülök, hagy feltámadt a versem, amit húsz évvel ezelőtt írtam, de akkor kidobtak vele a Csillagtól. Ez az Óda a kukoricához a gyermekkoromról szólt, de a megírt szegénység nemcsak engem érintett, hanem még hárommilliót. Rövid idő alatt legalább húsz versem jelent meg a Népszabadságban. Még egy öregkori felfedezőmet is megemlítenék, Nemes Györgyöt. Teljesen ismeretlenül állítottam be az Élet és Irodalomhoz, akkor, amikor régóta tetszhalottnak látszottam. Nemes is, Pándihoz hasonlóan, minden versemet közölte, amit a lapjának adtam. Attól kaptam vérszemet az És-nél, hogy láttam a nyitottságot, azaz Kálnoky, Nemes Nagy, Weöres, Pilinszky, Lator László verseit a hasábjain.

Írtál közéleti verset?

Elég ritkán. Kevés ilyet írtam, legalábbis közéletinek minősíthetőt, jóformán csak a Katalánok tartozik ide, mert Muhi-puszta, Mohács, Don-kanyar, Széchenyi, Petőfi, Radnóti neve fordul elő benne, azaz Széchenyi, Petőfi és Radnóti csak célzásként. A már említett okok miatt írtam magyarok helyett katalánokat. Különben a költészet a legindiszkrétebb műfaj, a magyar különösen az, s nemcsak a szerelmi lírára gondolok. A magyar költészet minden sora nyilvános vetkőzés, s közéletinek mondható ágán sok veszélyes dokumentumot ismerünk, különféle korokból. Ha csak az élő társakra gondolok: Jékely Apoteózisa, amit majdnem gyerekfejjel írt, az olasz-abesszin háború idején, természetesen az abesszinok oldalán, fölrúgva latinos kultúraélményét, amit Itália földjéről szippantott magába, de mondhatom Juhász Himnusztöredékét, Nagy László Gyöngyszoknyáját, Csorba Győző, Takáts Gyula verseit, Fodor András Hűségét, Illyés Hiány a kéziratban című nagy versét, Vas István Kakasszóját, ami bibliai versnek látszik, pedig másról van szó benne. Ilyen példák után mit mondhatok magamról? Semmit…

 

Kormos jókedvűen beszél, beszél, amiről éppen kedve tartja, de gondoskodó házigazda. A süteményekre mutat:

Enned kellene.

A tányérról leemelek egy teasüteményt, és bekapom. Rágok, fülelek közben, mert valahol a közelben kalapálnak valamit. Talán egy lemezt. Iparszerűen, talán egy műhely van valahol. Asszonyok beszélgetnek a folyosón, nem látom őket, csak hallom a hangjukat. Lenyelem a sós teasüteményt, és megszólalok:

Mit jelent számodra a szülőföld, hová tudsz hazamenni mostanában?

Tájat, ami rég nem az enyém. Ez a gyermekkorom tája. Hazamegyek, és számomra ismeretlen emberekkel találkozom, akik egy csapásra barátaim lesznek. Győr volt az első város életemben. Kicsi koromban egy vasárnap reggel a nagyszüleim bevittek Győrbe. Nem is tudom, hogyan jutottunk oda, talán vonattal. A teherpályaudvarnak olajosfa-szaga volt. A platnik nem olajosak, csak a szaguk olajos. Zaj nem volt, csak olajosfa-szag. A Széchenyi téren búcsúra készülődtek. A körhinta még nem ment, de a hangszórója már működött. Nekem így az első zenei élményem nem népdal volt. „Haudujudu, Miszter Braun”, harsogta a hangszóró. Később is csak gyenge népdalokat hallottam: „A lickói szeszgyárkémény azért nem lett kész, mert a főnök megnősült, és szabadságot kért.” Nem tudom, hogy Lickón azóta elkészült-e az a kémény, de nem hiszem. A másik így hangzott: „Amerikában most van az aratás, a nyekli zsidó az első kaszás.” Ennek a népdalnak tudtam a valóságalapját is: vidékünkön élt egy bérlő, aki a harmincas években kivándorolt Amerikába. A nyekk csúfjelzőt jelentett, a nyekk nem volt alkalmas a kaszálásra. Ezt a két úgynevezett népdalt hallottam kiskoromban.

Mikor írsz és hol? Milyem módszerrel dolgozol?

Túl rendezett az életem ahhoz, hogy leülhessek délelőtt írni. A prózaíró élete munkából áll, a költőé szerencse dolga. Mindig csodálkozom, amikor egy költő azt mondja: ezen dolgozom, azon dolgozom. A költészethez legalább annyi szerencse kell, mint tehetség. Legjobban szeretett versemet, egy nyolcsorosat úgy írtam, hogy hagymáért álltam sorba a Hold utcai csarnokban. Rengeteg öregasszony állt körülöttem. Rákosiról és Grősz atyáról beszéltek. Akkor jelent meg először a Radnóti-összes, a Knernél, nagyon szép könyv volt. Már ismertem a Tajtékos ég darabjait. Radnótin gondolkodtam, és szinte önkívületbe estem. Olyanszerű volt az egész, ahogy a dilettáns elképzeli az ihletet. Radnótira gondoltam, és úgy éreztem, hogy utolsó verseiben, 1944-ben a magyar költészet becsületét egy sárga csillagos munkaszolgálatos mentette meg.

Feláll, járkál, szaval:

„Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj…” – Elképzeltem ott sorban állás közben a versemet, a Fehér virág címűt, amiben Radnóti neve elő sem fordul. Sokan szerelmes versnek hiszik. Memorizáltam, s amikor megkaptam a hagymát, siettem haza leírni. Azóta is úgy tudok dolgozni, ha egyedül vagyok egy szobában, vagy ezer ember van jelen. A Nyugati pályaudvaron és az utcán. Párizsban is írtam az utcán verseket, például hazajövetelem előtt. Randevúm volt Ottlik Gézával. Végigmentem a Rivoli utcán és a Champs Élysées-n. Esett az eső, és megírtam fejben leendő hazautazásomat. Mentem az aszfalton, és elképzeltem, hogy a repülőgépen mit fogok látni. Ez a Voyage.

Elmondhatom, hogy szabad ember vagyok. Sok barátom van, ez természetszerűen hozza magával, hogy ellenségeim is vannak. Az ellenségeimet nem szántszándékkal keresem, de vannak. Mivel költő vagyok, sok a költőbarátom.

Hogyan születnek a gyermekversek?

Nem versek azok, hanem verses mesék. Amikor elkezdtem hajdanán, önvédelem volt csak, hogy ne mondják, nem írok. A saját gyerekem jelenléte is inspirált. Amikor aztán könyv alakban láttam viszont ezeket a penzummeséket, magam is meglepődtem az eredményen és a mesék sikerén. A legjobb költők tanítottak rá, hogy milyen felelősség gyerekeknek írni, hogy a gyerekköltészetet szinte szavanként kell megkomponálni. Mert vannak hazug mesék, és vannak igaz mesék. Hála isten, elég sok jó költőnk van, aki komolyan akar és tud gyerekekhez szólni. Számomra ez azért is fontos, mert a Móránál a gyerekirodalom alakítása, színvonalbeli ügye hivatali munkám. Micsoda szerencséje például a gyerekeinknek, hogy van egy Weöres Sándorunk! Zelk, Tamkó Sirató, Nemes Nagy Ágnes után már fiatal költőink is szólni akarnak a mai kicsikhez, Kiss Anna, Veress Miklós, Szepesi Attila és mások.

A magyar költészetben mely sorokat tartod a legfontosabbaknak?

Sok ilyen sor van persze, de mind közt a „Nyújts feléje védő kart”.

Szerinted az írónak mi a dolga a világon?

Maradjunk a költőnél. Nagy közhelyet mondhatok csak: önmagát megfogalmazni és kifejezni. Vannak, akik mindenkihez szóló általánosat tudnak szépen és erősen kifejezni, de nagy költő lehet az is, aki magáról beszél csak, de mások sorsára is érvényesen. Ilyen volt például Nadányi Zoltán, a halála óta eltelt két évtized megmutatta, hogy milyen nagy költő volt, XX. századi trubadúr. De természetesen költészetünkben nagy helye van a közéleti költészetnek. Ezt ugyan mindenki elismeri, jó lenne azonban, ha egy Nadányi, Szép Ernő, Csorba Győző, Lator László, és sorolhatnám, olyan helyet kaphatna, amilyet különleges tehetségük megérdemel.

Ha nem írsz, mit csinálsz?

Mivel főleg nem írok, élek. Még szabályos időközökben veszem a levegőt.

Az író társadalmi helyzetét milyennek látod, a helyét életünkben?

Kivételezettnek látom az írókat, általában a művészeket. Sokszor indokoltnak érzem a társadalmi elismerést, sokszor csüggesztő neveket és figurákat látok kulcspozíciókban, olyan helyen, ahol művekről és sorsokról döntenek. Nagyobb körültekintést kívánnék azoktól, akik embereket fontos posztokra állítanak. Értem én, hogy Déry Tibor egy elég gyötrött élet után olyan helyzetben érezheti magát, amilyenben érzi, de a fiataloknak több jó lehetőséget kívánnék, nemcsak beszédeket a lehetőségekről. A szocializmus harminc éve után is nehéz pályát kezdeni nálunk, irodalomban, gyalupad mellett egyaránt. A pénztelenség sok hitet tud összetörni, szerelmeket, fiatalok házasságát, mindent.

Hiszel a barátságban?

Hiszek, csak nem tudom kézzelfoghatóan kinyilvánítani. Férfiak szemérmesen gondolnak erre a fogalomra, mivel komolyabb tartalma van, mint bármilyen emberi kapcsolatnak, kivéve a szerelmet.

Vannak ellenségeid?

Remélem, hogy vannak, mert ellenségekre ugyanúgy szükségünk van, mint barátokra. Nem értek mindig egyet a barátaimmal, s az ellenségeim pozitívumai mindig imponálnak nekem. De ez nem hangzik valóságnak, mivel aktív ellenségeimről nem tudok.

Gyűlöltél már valaha valakit?

Persze hogy gyűlöltem, mert a katekizmust nem tartom máig érvényesnek. De a gyűlölködés nem tartozik jó érzéseim közé.

Voltál már életveszélyben?

Akkor is lehetünk életveszélyben, amikor nem tudunk róla, de persze voltak tudott veszélypillanataim is, mint mindenkinek.

Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid?

Sokszor álmodom olyan párizsi utcákról, ahol sose jártam. Párizsban vagyok, és a következő napon vagy aznap vissza kell utaznom Pestre, de valakit még nem látogattam meg. Ezt a valakit olyan utcában keresem, ahol soha nem jártam. Valamit várok tőle, amit nem kaptam meg, vagy újra meg akarok kapni. Várok valamit, de nem pénzt, autót, hanem valami olyant, amit ébren is várhatnék. Ébren még sincs hiányérzetem, mert úgy érzem, mindenem megvan.

Mikor sírtál utoljára?

Az értelmetlen halálokat siratom meg. Juhász Erzsike és Simon Pista temetésén sírtam. De én állandó síró vagyok, majdnem mint a régi cselédlányok, még a moziban is. A hét mesterlövész című westernen is sírtam, A Pál utcai fiúkon is, felnőtt fejjel.

Mondj egy pénzösszeget, ami szerinted összeg.

Ki fogsz röhögni, de nekem csak egy célra kellene pénz. Elmúltam ötvenéves, és lakásra lenne szükségem. Egy lakás ötszázezer forint. Ezt nem nagyon fogom megkeresni. Ha váratlanul kapnék egy névtelen feladótól ötszázezer forintot, tudnám mire költeni, és mivel hálátlan szívű vagyok, nem keresném a feladót. Senki ne értse ezt félre, kisebb összeget ne küldjenek a címemre, különben sincs címem. Minden másra van pénzem. Sokat voltam szegény életemben, ifjúságom állandó bizonytalanságban telt, nem ötszázezer, hanem húsz pengők miatt. De helyesbítek, mert nekem egymillióra lenne szükségem. Biztosan könnyen megtalálnám azt az embert, akinek a felét névtelenül tovább kellene küldenem. Remélem, annak nem egymillióra van szüksége.

Hol étkezel, mit eszel szívesen? Mi a kedvenc italod?

Enni nem túlzottan szeretek, eszem, mint más. De nem misztifikálom az evést. Azt mondják, aki gyermekkorában sok főtt tésztát evett, egész életében szereti a főtt tésztát. Fölséges étel, még a születésnapomra is káposztás tésztát kérek. Engem a húsárak szerencsétlen változása nem érint, meg tudok lenni hús nélkül. Az ital fontosabb, a jó italt szeretem. Kedves italom a whisky. Ifjabb koromban ugyan nem kergettek az asztal körül, ha nem ittam whiskyt. Most történetietlent mondok: de azt hiszem, az angol világuralomnak nagyon fontos alkotóelem volt a whisky. Képzelj el egy gyarmati tisztviselőt. Néhány pohár után felsőbbrendű embernek érezte magát. Akkor kezdett vége lenni az angol világuralomnak, amikor a gyarmati népek is rászoktak a whiskyre. Ilyen italból többet meg tudok inni, mint borból.

Szenvedélyeid vannak?

Számomra minden szenvedély. Például megtalálni az abszolút körteízt. Egyszer már majdnem megtaláltam. Ha meglelném, akkor az abszolút körteszagot és körteformát is megtalálnám, és akkor még mindig hátralenne az abszolút körteszín. Mindenben legalább három-négy abszolút van. Nem igaz ám, hogy minden nő egyforma. Ha veszel két grafitceruzát, az se azonos. Talán a fa rostja, de ugyanazzal a ceruzával le tudod írni, hogy szeretlek, s hogy gyűlöllek. Ezek nem végletek, egymás mellett vannak.

A szerelmes versekről már beszéltünk. A nőkről is kellene valamit mondanod. Legalábbis a szép nőkről.

Jóformán mind szerelmes vers, amit írtam. Férfiak vagyunk, és elismerhetjük, hogy a szerelemben elég sok marhaságot csináltunk az életben… Valakit szerettem egyszer, és zavarta, hogy nézem a szép idegen nőket az utcán. Talán az volt a viselkedésemben gyanús, hogy észrevétlenül néztem őket. Amikor ezt kifogásolta, felháborodtam, mivel a fiút is néztem, aki a lánnyal volt. Ha nincs jogom a szépséget észrevenni, akkor eláshatom magam.

Van valamilyen babonád?

Minden babonám a nőkhöz visz, ebbe jobb nem belemenni.

Mondj egy ünnepet, ami számodra fontos.

Nekem minden nap ünnep. Ez így van. Eretnekül hangzik esetleg neked, de én nem tudok különbséget tenni a napok között. Gyerekkoromban nagymama nekem az egész évből karácsonyt csinált. Nem volt mindennap kalács az asztalon, de minden nap egyforma volt, és most is az. Ez szörnyű banális optimizmusnak látszik, de én így élek.

Ma Magyarországon vagy Európában melyik embercsoporthoz tartozónak érzed magad? Társadalmi szereped, helyzeted szerinted milyen?

Meg kell próbálni megértetni magunkat. Az önzés sokféleképpen megnyilvánul, és sokféleképpen legyőzhető. Sokan akarjuk, hogy egy húszéves fiú ne nézzen ki a távolsági busz ablakán, ha gyerekkel száll fel egy apa vagy anya. Ha mégis helyet ad, köszönje meg, aki megkapta. Tudom, sokan akadnak, akik ezt teszik. De nem elméletileg kell ezt megvalósítani, hanem a gyakorlatban. Sok elméleti ember nem akarja a gyakorlatban megvalósítani, amit hirdet. Az elv és a gyakorlat ellentétét én nem hazugságnak érzem, hanem rossz reflexiónak. Elég sok embert ismerek, akik a jót akarják.

El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

Nem foglalkozom tudományos fantasztikummal. Harmincéves koromig nem olvastam detektívregényt, akkor talán hatvanéves koromig sem olvasok tudományos fantasztikus irodalmat. Az előbbit sajnálom, az utóbbit nem biztos, hogy végrehajtom, ha netán megérem a hatvanadik évet. Hatvanéves koromban is inkább a nőkre gondolok majd, mint a tudományos fantasztikumra.

Hiszel az emberiség haladásában, abban, hogy jobb lesz az ember?

Nehéz kérdés ez. Az emberiség története tele van gyalázattal, nemcsak a múlt, hanem a jelen is. Nemcsak Dél-Afrikában és Rhodesiában, hanem itt, ezen a kis országon belül is annyi bajt látok, amire legjobb nem gondolni. De ha én nem gondolok rá, akkor is van ez. A tiszteletlenség az értékek iránt, a minimális tiszteletadás hiánya a másik ember iránt, mindenütt tapasztalható. Harminc éve beszélünk a kulturális fölemelkedésről, de zöld utat kap minden talmi. Gondolnak-e arra a felelősök, hogy megromlott a viszony ember és ember között? Miért vagyok ellensége a bolti eladónak, ha inget kérek? Miért kell ácsorogni fiatal költőknek szerkesztői előszobákban? Alig néhány évvel idősebb a versrovatvezető, de érezteti, hogy az asztal másik oldalán ül, azon az oldalon „nem”-re igazodik a reflex. Drága albérletekben laknak a fiatal költők és a fiatal marósok. Megmérgezi az életüket a napi gond. Nekem van pénzem, ha ötszázezer forintom nincs is. Gondolnom kell rájuk…

 

Hat és fél óra múlva, mélyen bent az éjszakában üres üvegek között ültünk, és almás rétest eszünk. Elégedetten gondolok Kormos Lucára: Jó, hogy nem engedte megenni a rétest a nagypapának. Kormos Pista végül az asztalhoz ül, dedikálja nekem a Szegény Yorickot és az N. N. bolyongásait. Nézem az arcát, amíg ír. Van a vonásaiban bizonyos arisztokratikus finomság. De nekem a személyiséget kell megragadnom, ahogy áll a versailles-i palotában, mosolyog, beszélget, s néhány mozdulattal hihetővé, valóságossá tesz egy királyságot.

 

A Nakonxipánban hull a hó című versről

A vers címe „plágium” persze, hiszen Gulácsy adta ezt a címet egyik képének. Nakonxipánban hull a hó – azt hiszem, ez a legszebb magyar képcím. Nakonxipánt nagyon régen olvastam én, diákkoromban Juhász Gyula versében, abban, amit Gulácsy Lajoshoz, barátjához, vagyis már csak barátja emlékéhez írt. Akkor bukkant fel előttem ez a Nakonxipán szó. Gulácsy-képet akkor nem láttam még, sőt akkor sem, amikor Weöres Sándornak Dalok Nakonxipánból című gyönyörű versét olvastam. Aztán úgy adódott, hogy az ostrom alatt a mellettünk levő ház kigyulladt. Egész nap égett a ház. Mi a pincében csak arra vigyáztunk, hogy ne terjedjen át a tűz a mi házunkba. A két háznak a pincéjét nagy vasajtó kötötte össze. Mi vizet locsoltunk egész nap a vasajtóra, s a tűz nem jött át. De évekkel később Keleti Artúrtól, Gulácsy Lajos barátjától megtudtam, hogy abban a házban (egy orvos lakásában) negyven Gulácsy kép égett meg a falon. Olyan képek, amikről reprodukció sincs, fénykép sincs. Gulácsy saját álomvilágában élt, Nakonxipánban, és én úgy éreztem, hogy ott a falon Nakonxipánból sok minden megégett. Ezért a saját életembe loptam át nemcsak a Gulácsy-kép címét, egész Nakonxipánját is. Ez jelenik meg a szerelmeimre emlékező öregkori versemben. A verset egyébként Fodor András lakásában írtam. A családja Balatonon nyaralt, nyugodtan írhattam, egyedül voltam. Bandi hazajött éjjel, látta, hogy a szobában dolgozom, hogy verset írok. Ő a tanúja, hogy valóban fél négykor fejeztem be az írást.

 

A hagyomány szerepe a fiatal magyar lírában

Van egy régi latin mondás, így hangzik: ex nihilo nihil. Jelentése: semmiből semmi. És nem nehéz belátni, hogy a semmiből csakugyan nem lesz semmi. De érvényes-e ez a magvas lételméleti igazság a költészetre vonatkoztatva, ahol a kritika és a közönség egyaránt az újat; új időknek új dalait, a soha nem volt eredetiséget tekinti a művészi érték talán legfőbb értékmérőjének? Főként Rimbaud, vagyis a modern líra forradalmának megindulása óta. A semmiből támadt, vagy éppenséggel a költői múlt titokzatosan munkálkodó erejétől kap ösztönzést a költői újdonságra a hatvanas-hetvenes évek magyar lírája? Ezt kérdezem Kormos Istvántól; attól a pályatárstól, aki a negyvenes évek közepén, egy apokaliptikus törtértelmi cezúra után, a legeredetibb hangon, csak őrá jellemző költői világot kifejezve jelentkezett a második világháború utáni új magyar líra első nagy hullámában. Olyannyira, s ezt kevesen tudják, még az irodalomtörténészek, filológusok cédulái közt se igen szerepel ez az adat, hogy a század egyik óriása, Szabó Lőrinc éppen ővele kapcsolatban írta le 1945-ös naplójába a manapság divatos jelzőt, hogy: népi szürrealizmus. Nos, mit tehet a költő a hagyománnyal? Úgy is, mint költő, s úgy is, mint fiatal költők szerkesztője, megítélésed szerint kell-e, szükséges-e egy fiatal, induló költőnek a hetvenes években a hagyománnyal szemben védelmeznie, óvnia a maga eredetiségét?

Semmiképpen nem kell hogy óvja magát. Szerencsés az a költő, aki minél több szálon tud a magyar költői hagyományokhoz kapcsolódni. Weöres, aki ezer saját utat kezdett el a költészetében, azt mondta egyszer, hogy nem kell mindig újat kitalálni, ő sajnálja azokat a költőket, akik mindenáron újra törekednek. A múltból is, a jelenből is át kell venni, ami jó. Pályakezdő költőnek mindenkire gondolni kell, aki előtte magyarul verset írt. A Halotti beszédig visszamenőleg világosan levezethetjük költészetünk szellemi családfáját. S nemcsak a csúcsok fontosak, mert a csúcsok alatt is vannak még csúcsok. De hogy ne csak beszéljünk, vegyünk egy nevet. Ismered Nagy Gáspárt. Fiatal költő, egy kötete jelent meg eddig, 1975-ben. Kötetének Koronatűz a címe. Már a címével befolyásol, érezzük, hogy fontosra gondol: Dózsára. Pályája kezdetén Nagy Gáspár először élő költészetünket próbálta jól megismerni. Sokszor beszéltem vele versekről, meglepett, hogy mai költőink közt milyen fontosnak tartja Jékely Zoltánt. Nemcsak Jékely költészetét, hanem mindent, ami Jékely költészetének holdudvarában látható. Keresi a fogódzót egy ilyen nagy kortárs költő megértéséhez. Szerb Antal korai kritikájáig visszament. Szerb 1936-ban írt az akkor huszonhárom éves Jékely első kötetéről, az Éjszakákról. Tehát ha egy fiatal költőt ennyire érdekli Jékely, már Károli Gáspárig legalább, de ha végiggondolod, a Halotti beszédig érdekelni fogja a magyar hagyomány.

Mi vezette őt megítélésed szerint Jékelyhez? S érezhető-e valamiféle közvetlenebb hatás, megtermékenyítő ösztönzés, ami Jékelyre vallana a verseiben? Vagy más természetű kapcsolat ez?

Olyan hatás, ami Jékely stílushatását jelezné, nincs Nagy Gáspár verseiben. Inkább Jékely szellemisége hat rá.

Valamilyen felszabadító hatást biztosan gyakorol rá. Az csakugyan végzetes volna, ha egy ilyen nagy költő, mint Jékely, akinek a hangja utánozhatatlanul egyéni, közvetlenül, a hangjával hatna egy fiatal költőre – az a fiatal költőt elsorvasztaná. Ennek ellenére bizonyos, hogy megvan az útja-módja annak a belső találkozásnak, amiből hasznot húzhat a fiatal költő, amikor Jékely verseit veszi a kezébe. De mi ez? Itt érzek én valami titkot.

Igen, ebbe a legnehezebb belelátni. Itt él Pesten ő is, meg Jékely is. Nem kereste meg soha, nem ismeri személyesen. Annyira tiszteli, hogy nem meri megkeresni. Majdnem ikertestvére Nagy Gáspárnak Pintér Lajos, egy másik fiatal költő – ő is ugyanígy van a „Mesterrel”. Valahogyan megtudta, hogy Jékely közeli barátom, s állandóan úgy faggatózik róla, ahogy diákok egy másik diáktól valamilyen lányról, akit nem ismernek.

És rajonganak érte. De hát ők Jékely verseit ismerik. Ha egymás mellé teszünk egy jellegzetes, nagy Jékely-verset, és – mondjuk – egy Nagy Gáspár-költeményt, érezhető-e ennek a vonzalomnak és rajongásnak valamiféle lecsapódása? Nem stílusbeli, nem kifejezésbeli lecsapódásra gondolok.

Nagyon érezhető. Meg kellene néznünk, meg kellene hallgatnunk először egy jellemző Jékely-verset, mondjuk, A marosszentimrei templomban címűt:

 

Fejünkre por hull, régi vakolat, így énekeljük a drága Siont; egér futkározik a pad alatt s odvából egy-egy vén kuvik kiront. Tízen vagyunk: ez a gyülekezet, a tizenegyedik maga a pap, de énekelünk mi százak helyett, hogy hull belé a por s a vakolat, a hiúban a denevér riad s egy-egy szuvas gerenda meglazul: tizenegyedikünk az árva pap, tizenkettedikünk maga az Úr. Így énekelünk mi, pár megmaradt, – azt bünteti, akit szeret az Úr – s velünk dalolnak a padló alatt, kiket kiirtott az idő gazul.

 

Ezt a verset húszéves kora körül írta Jékely. A versben tízen énekelnek a marosszentimrei templomban, a tizenegyedik a pap, a tizenkettedik maga az Úr. 1934-ben vagy 1936-ban írhatta. Nemrég Erdélyben jártam, és egy kilométer távolságból láttam a templomot, amit Jékely oly gyönyörűen megírt. Már a falu nincs meg, csak a templom áll Marosszentimréből.

És a vers.

Jékely versére rímelő folytatás Nagy Gáspárnak az Eljöhet értem című verse: első kötetében jelent meg, illetve a kötetében, mert második kötete még nincs, csak a kötet óta sok szép verse. Ő is valami olyanról tudósít, amiről Jékely. Másképp, más problémának látszik, mégis azonos alapállást érzek a két, a mai és a harminc évvel ezelőtti fiatal költő között. Nagy Gáspár és Jékely Zoltán között. Íme, Nagy Gáspár verse:

 

Forgok ítéletidőben, puszta-országban vadállatok vonulása után kémlelek, napsütés, évelő-köd határán, szélárnyékban, Bakonyi-főnszél jeges sóhajában korcsolyazik türelmem. Ha belágyul alattam a föld koponyája, ha folyó és tó jege nem bír, nem viselhet; kínzott halszálkaként szúrnak át gyönyörű jövendölések, lehámozottan fönséges kopár Magyarország-medencecsontok: Akkor idesüssetek atyámfiai és házam népe! Fölrobban szájam, a Jónást bekapó, bújtató Ceté, eleven halottaknak ütődve fölrobban! Egymásra fektetett hazákban, archeológiai nagykendőben csontok, csontok virítanak a jégen, tükörpalotában kiárusítva. De már a nagypiacot vagy országos vásárt nem tűrhetem, s más effélét sem, egybe kell tereljem minden csontot a maga helyére, halomba, levegőbe, koronák vakító díszébe, sín közé talpfának, puskacsőbe, hogy ne bámulják fonnyadt hínárban a halak, zokogjanak, s fejükkel törjék föl maguk, mert már minden megtörtént értünk, mert már minden utamba állhat, eljöhet értem!

 

Eszerint modern költő lehet az is Magyarországon, aki alázatosan elfogadja a hagyományból azt, ami őt megérinti belül.

Nem jól mondod! Nem akarlak manipulálni, de véleményem szerint modern magyar költő csak az lehet, aki elfogadja a hagyományainkat. Azt hiszem, hogy egy mai magyar költő akkor modern, ha Csokonai Vitéz Mihályt tartja közvetlen elődjének. És nem Michel Déguyt. Nem akarom Déguy tehetségét kétségbe vonni, de korán tudomásul kell hogy vegye egy pályakezdő költő, hogy a modernség stílusjegyei itt, Közép-Európában egészen mások, mint háromszáz kilométerrel vagy hatszáz vagy ezer kilométerrel arrébb, nyugatra. Ugyanis itt más a költő szerepe.

Nem minden pályakezdő fiatal költő tarja magát ehhez. Van egy nézet, eléggé elterjedt nézet egyébként, amely szerint vers minden szöveg, amit annak tekintünk. Én ezt a meghatározást megengedhetetlen henyeségnek és nyegleségnek tekintem, de kétségtelen, hogy divatozik, és szedi áldozatait.

Ez nem lehet igaz. Mindent nem lehet versnek tekinteni, aminek látszólag versformája van. Évekkel ezelőtt olvastam egy úgynevezett verset. Valamelyik nyugatnémet autógyár prospektusából voltak különféle tételek egymás alá írva. Ez semmiképp nem vers. Versben emberről, érzelemről kell hogy írjon a költő, s ember legyen a vers mögött, az érzelmei legyenek mögötte. Szeretném tudni, ha egy számomra ismeretlen költőtől verset olvasok, hogy milyen ember lehet ez a költő. És ha igazi költő versét olvassuk, bizonyosan olyan embert találunk mögötte, ha megismerjük, amilyennek a verséből elképzeltük. Tehát: a modernség nem azonos a hasbeszéléssel, ahogy ezt sokan tévedésből hiszik. A vers szavak kötéltánca nélkül is vers, sőt kötéltánc nélkül az. Persze, a legszabálytalanabb alakzatú versszövegnek is megvan, ha igazi vers, a legvadabb avantgárd formátlanságnak is megvan a maga különös belső formája.

Azt hiszem, hogy csak azoknak a költőknek van esélyük, ahogy Nemes Nagy Ágnes mondta, a „tartósított közlés” kivívására, akik valamilyen formát megőriznek, és ehhez a megőrzött formához adnak hozzá valami újat és egyénit.

Én ilyen költőnek tartom például Csukás Istvánt, aki nemzedékének negyvenedik évükön átlépőknek – talán a legérzékenyebb formakultúrájú költője. Csukás abszolút hallású költő, de megenged – megengedhet! – magának olyan játékokat, amelyek szinte tüntetnek formátlanságukkal. Mégsem formátlanok ezek a Csukás-versek. Ledobja a rímet, a ritmust sose. Versének anyaga, mondanivalója sugallja a belső formát és a hallatlan formakultúrát, aminek Csukás a birtokában van. Itt van például egy verse, hosszú címe van: És mi történt a többiekkel, akik lent maradtak? Tavaly jelent meg az Új Írásban, kötetben még nincsen. Jó példa a most mondottakra. Látszólag formátlan vers, mindenestre első szemvillanásra annak látszik, s ennek alapján egyik kritikusa, aki nem rendelkezik éppen abszolút hallással, meg is állapította, hogy Csukás formaérzékével valami hiba van. Tehát ez olyan vers, ami látszólag nyers, mégis sorról sorra, szótagról szótagra azt érzem, hogy formailag is evidens, kikezdhetetlen, megbonthatatlan. Íme, az említett Csukás-vers:

 

És mi történt a többiekkel, akik lent maradtak? Élnek-e, halnak-e? És hogyan élnek és hogyan halnak? Nevelnek-e kölyköt repülésre, vagy menekülésre? Néznek-e utána reménykedve, vagy komoran? Az összehúzott szemekben lobog-e még István Király palástja? Fújnak-e ködöt, gyúrnak-e alá csillagot? Én álmaimat szülöm, mely lesz még az álmuk? És ők? Ugyanazt álmodjuk-e? Ők adják-e még az áramot, amitől a költő világít? Mint szál dróton a villanykörte? És mit szólnak e szorongó és illetlen kérdésekhez? És ki kérdezi? S az utolsó kérdés: én hol vagyok, ha se lent, se fent?

 

Csukás azokat idézi emlékezete elé, a saját kisújszállási embereit, akiktől régen távol van, de úgy érzi, hogy ő a legfelelősebb azokért az emberekért, akik ott maradtak.

Azt tapasztalom, hogy azok, akik megkeresik a magyar költői hagyományból a hozzájuk szóló ösztönző részt, éppen azok a fiatalok találják meg ma is a leghamarabb a jellemzően saját költői hangot. Emlékszel talán, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján tűnt föl az Elérhetetlen föld című antológia egyik vezéralakjaként Utassy József. Azóta önálló kötete is megjelent, néhány hete a második, s ő az, aki formai tekintetben is tüntetően vállalja a magyar és az európai hagyományból mindazt, amit úgy tud költőként átvenni és átérezni, hogy abban saját tartalmait is ki tudja fejezni. Ha szemügyre veszünk egy olyan szösszenetnyi Utassy-verset, mint például a Fákat altat a szél és a Fán maradt levelek, akkor nyomban megállapíthatjuk, milyen közel van ez a formai hűség a modern, az apollinaire-i chansonhoz, vagy a benne levő kedves tréfa a lorcai természetű viccelődésekhez! S erre csak igazi tehetség képes.

 

Fákat altat a szél álmos lombú fákat. S én most ébredek rá: nagyon szerethetlek, ha már a sálam is integet utánad.

 

A drága Doktor úr, a novemberi nap röntgenezgeti még beteg bordáikat. Hátuk panaszfalán sóhajokhoz szokott, esőcsepp-puha ujj kopog, kopog, kopog. Magam varjúhodón egy rendelőpadon várok a leletre. Kint fák. Itt-ott levél. És zeng a gyászruhás rigók rekviemje.

 

Aligha születnék meg ez az érdekes „visszhang”, hogyha Utassy eldobná magától a formát, ha ő is arra az álláspontra helyezkednék, hogy vers minden szöveg, amit annak tekintünk, és nem küzdene meg a kifejezésért egy bizonyos formai fegyelem vállalásával. Ez persze nemcsak formai kérdés. Egyik legkedvesebb versem Utassynak a Micsoda évszak című hosszabb verse. Ez a vers egy mitikus élethelyzetből született: az embernek, illetőleg a gyereknek a meghalt apához való viszonyáról beszél. A lírának egyik ősi helyzete ez, amiről több ezer éve írnak verseket a költők, s nagyon érdekes felidézni ezzel kapcsolatban egy másik nagy magyar költeményt, Erdélyi Józsefnek a Reggel című versét, amelyben a meghalt, eltűnt, az időben nyoma veszett apára való visszarévedés egy álom keretében, az idill és a nosztalgia kettős hangzatával szólal meg. Íme, az említett Erdélyi-vers:

 

Egy szép reggelre gondolok, és mosolygok és meghalok. Kéklett az ég, sütött a Nap, mentem sötét fenyők alatt; kezemet fogta jó apám, sárgarigó fütyölt a fán… Sárgarigó, huncut rigó, azt fütyölte, hogy élni jó, hogy élni jó, hogy élni szép, ha fogják az ember kezét; jó lenni nagynak, kicsinek, mindennek és mindenkinek, sárgarigónak legkivált, nagy kertben élni nyáron át, fenyőre szállni rangosan, fütyölni szépem, hangosan, hirdetni vígan szerteszét, hogy élni jó, hogy élni szép; hogy élni jó, hogy élni szép, ha fogják az ember kezét… Egy szép reggelre gondolok, és mosolygok és meghalok. Kék lesz az ég, ragyog a Nap, megyek sötét fenyők alatt; kezemet fogja holt apám, s megszólal egy rigó a fán. Azt mondja majd ez a rigó, hogy élni szép, hogy élni jó; de halni szebb és halni jobb, s én mosolygok és meghalok…

 

Utassy verse, a Micsoda évszak ugyanígy, egy tavaszi idill hangján kezdődik, majd megbicsaklik egy szándékos és sorsszerű disszonancia révén; az idillbe belehasít a borzalmas történelem, amelyik ezt az apát megölte, elpusztította. Ugyanakkor, formáját tekintve, tiszta dal, és ezzel a befejezéssel szívettépő dal. Íme:

 

Zöldül az árok porzik az ut harsog a topolyafa szól a kakukk Füstliliom nyit pernye havaz pattog aranylik hamvad a gaz Távvezetékek húrjait egy csöpp siheder szél pengeti meg. Habzik a fürtös orgonalomb fényzuhogásban túr a vakond Vedlik a vén puli dolga csupán nézni a gyapjas felleg után Héja kereng fönn percek alatt megrohamozza a fecskecsapat Elnyeled őket fényteli ég összenevetnek a szőke csibék Micsoda évszak még a magas drótkerítésen is úr a kakas Sárgarigófütty cinke-öröm pók-szerelem a függönyökön Dália jázmin petrezselyem illata hál a kedvesemen Élni szeretnék Élni Igen Emberül élni végre hiszen azt se tudom hogy (élve talán?) hova temették édesapám kit nem a rák, nem: FEGYVER ÖLT MEG árva maradtam s anyám özvegy És belereszket majdnem elájul ha a suhanc szél blúza alá nyul

 

S most gondolj még egy másik, elhíresült magyar versre egy pillanatig; Illyés Gyula négysorosára, amelyet 1945-ben, a háború után vetett papírra arról a bizonyos almafáról, amely újra fehéret virágzik, miközben a földön egy hulla nyúlik sötéten végig: a második világháborúban elpusztított emberiség. A Tavasz című Illyés-vers is egy mitikus élethelyzetnek ad hangot – a túlélő ember életörömével:

 

A földben a hulla sötéten   nyúlik végig Európán. De az almafa újra fehéren nyílik   nem vért csöpögtet rám.

 

S most jön, húsz vagy huszonöt évvel később Utassy, akinek az apja az a hulla, amelyik az Illyés-versben végigfekszik Európán, s akkor döbben rá az ember, hogy a hagyományhoz való kulcsolódás ilyen lírai mélyréteg-előzményeket is odatol egy-egy vers, egy-egy versszak, vagy akár egy-egy kép és sor mögé, a történelem és a népsors vállalása által. Azt hiszem, ezekből a kapcsolódásokból jön létre a vers hangszerládája, s amit A marosszentimrei templomban végén Jékely ír, hogy „velünk dalolnak a padló alatt, kiket kiirtott az idő gazul” azokat így őrzi meg a költészet.

Utassy talán az egyetlen a fiatalok között, aki Petőfit vállalni meri. Mint 1920-ban Erdélyi József is. Akkor minden fiatal Adyt utánozta. Erdélyi elkezdte újra, ahol Petőfi abbahagyta. Azóta eltelt ötven év, és Utassy olyan költészetet tud létrehozni, amilyet a jó tehetsége enged neki. Biztos vagyok benne, hogy ezzel a költészettel ő is messzire fog menni.

A népköltészet tüdejével lélegzik. Ugyanakkor tele keserű, fájdalmas és modern disszonanciákkal, egy tökéletes forma fegyelmében. Itt van például az Illegális nászéjszaka című verse, ebben is megvan a lorcai tréfa, s megvan az a szomorúság, ami – s ez megint egy furcsa kapcsolódás – mondjuk Csurkának a Happening című novellájából árad. És megvan az a konok következetesség, amivel Utassy végiggondolja a költői kép logikáját, ahogy erre József Attila figyelmeztetett – de nem minden költő hallja meg ma ezt a figyelmeztetést. Íme, az említett Utassy-vers:

 

Olyan sötét van itt már, mint egy pasztásdobozban. Fekszem hanyatt az ágyon. Fekszel hanyatt az ágyon. Kint, a betonküszöb alól, hallucinált tücsök dalol. Ujjad között, leégve lakkig, cigarettavég csillaglik. Megszívod. Látom a melled. Alatta két nagy árnyéksarló. Nem beszélünk. Dunnánk felleg. S vonul az ágy lassan, virrasztón. Illegális nászéjszaka! Hajad arcom holdudvara. Testünkön csillagok teremnek. – Jó? – Jaj, nagyon! – Szeretsz? – Szeretlek. Holdfény és porpaplan. Horkol Magyarország. Magányos vonatfütty. Alszol. Megcsókolom a szád. Csönd. Cirpel a csengő. Ásítva nyit kaput a jámbikus léptű öreg házmesternő. S te félálomban morgod: húzd föl hatra a csörgőt.

 

Úgy látszik, hogy fiataljaink előtt a nagy ismeretlen út a hagyomány, a hagyománykeresés ma. Aki erre az útra lép, szerencsés költő, mert gazdagodás várja ezen az úton. Nem kell hozzá kitaposott cipő, aminek neoavantgárd a neve.

 

Lírai riport Kormos Istvánnal

Az országút porában a szürke szamarak kereszttel hátuk szőrén a szürke szamarak patájuk alól fölszáll a por szép lepedő szitál a por fehéren ragyog a lepedő ragyog lebeg és fölszáll alul a szamarak átlépnek át a kórón a szürke szamarak letérnek le az útról eléjük áll a fű a szájuk elé ugrik a kövérhusu fű mosollyal a mezőben a szürke szamarak mennek kik mindent tudnak mennek a szamarak eléjük áll a forrás fölugrik nyelvükig fölugrik és kínálja hűsítő gyöngyeit fejüket lassan rázzák a szürke szamarak ők Krisztus anyját vitték nem érzik szomjukat mennek napon esőben a por szép lepedő a sár sötét az ég kék a fű zöld lepedő (Elmondta: Székhelyi József)

 

Emlékezetem szerint, vagy legalábbis szeretném az emlékezetet úgy irányítani, hogy azt mondhassam, hogy az első állat, amit láttam – szamár volt. Pedig nem jászolban születtem, mint a Kisjézus, de a szamarakat és általában az állatokat gyerekkorom óta nagyon szeretem. Amikor betlehemest játszottunk gyerekkoromban, mindig nagyobb fiúk voltak a társaim – nagy fájdalmam volt, hogy már nagy lónak éreztem magamat, már iskolás voltam, és még mindig a betlehemezésben Kisjézust kellett játszanom. Legalább pásztor szerettem volna lenni! De nem erről akarok beszélni, hanem hogy milyen szerencsések a falusi gyerekek, köztük én is, mert a születés titkaira soha nem kellett gondolnom, soha nem világosítottak föl engem a születésről, hiszen láthattam az állatok szerelmi életét, hogy hogyan születnek az állatok, és csak a fantáziámat kellett egy kicsit megerőltetnem, hogy az emberi életre, az emberi szülésre is pontosan tudjak képet alkotni magamban. Nehezebb ez például egy pesti gyereknek. Az állatokat, a növényeket, a folyókat, tehát a teljes világot magaménak érezhettem, az eszmélés első pillanataitól. Legeslegelső emlékem, hogy egy szamár nézett rám. Sokszor írtam állatokról, ez az előbb elhangzott vers az első szamaras versem volt, de a szamarak sokszor visszatérnek a verseimben. Amikor ez a vers megjelent, alaposan félreértették – igaz, hogy elég nehéz világ volt –, de egy nagyon tekintélyes kritikus vallásosnak, klerikálisnak tartott, mert Jézus anyját emlegetem ehhez a szamaras vershez. Noha soha nem voltam se istenhívő, se istentagadó. A paraszti osztályban vagy vallásosak az emberek, vagy közömbösek Isten iránt. Nálunk nem volt napi téma Isten jelenléte az életünkben.

 

Hajdanvolt fű-fickó időmben elém állt Sövényházi Márta, keményített apácaingét farkasalma bokorra hányta. Cicerélésre szólított, fénydézsából ömölt a nap, de hideg lelt, hogy nagyfülü kutyája lábikrán harap. Palatáblám a fűre raktam, mivel rendszerető valék, bőröm kibökő bordáimra fehér füsttel borult az ég. Szeme két zöld üveggolyó, vadvíz fényével beterít, sivatag-szám szomjún legelte pihés hónalja gyöngyeit. Anyajegyét anyja se látta, csak én, meztéllábas kisisten, lágy pusztakalács-tomporán, ha szél mordulna, félrecsisszen. Arany iniciálék zengtek kódexes feneke alatt, fölöttünk barátrécék úsztak, szálltak szivárványos halak. Siratott szegény nagymama, vele tóthtihamér atya – Balzsammal pólyálta be testem ölének ánizsillata. (Elmondta: Lukács Sándor)

 

Azt hiszem, hogy minden magyar költőre érvényes az, hogy amikor a pályáját elkezdte, olyan sötét kétségbeesést kellett hogy érezzen, amire más nem is gondol. Mindig, mindenkori magyar költő előtt olyan elődök álltak, akik után elkezdeni verset írni csak kétségbeesésében kezdhetett el egy-egy költő. Az én nemzedékem előtt ott volt József Attila. Egy hatalmas művet hagyott ránk. Én úgy éreztem, hogy mindent elírt előlem, amit nekem kellett volna megírnom, vagy nekem kellene majd megírnom. Árvaságot, szegénységet, mindent. Annyira személyesnek éreztem minden sorát. Ahogy például Bartók zenéjét is egyenesen saját személyemhez szólónak érzem mindig. Kétségbeestem, amikor először vers jutott az eszembe. Persze mégis másfelé mentem én el a költészetünkben. Jóformán egész életemben csak szerelmes verset írtam. Akkora költészet a miénk, hogy ilyenre is szükség van, mint én vagyok. Ebben nagynevű elődöm van költészetünkben, Nadányi Zoltán, aki egész életében jóformán csak szerelmes verset írt. Tudom, hogy Petőfi kirugdosna a költészet csarnokából, ha volna ilyen, mint régen a régi angol költészetben; Arthur király udvarában mindig összegyűltek a költők – ott költői versenyek voltak. Nálunk nincsenek költői versenyek, de nagy magyar költészet van. A mi országunknak nincsenek Himalája méretű hegyei, de a magyar költészet tele van Himalája méretű csúcsokkal. Nehezen törődtem bele, hogy ezek alatt a csúcsok alatt kell élnem egy életet, végigélni az életemet, de a költészetben nemcsak csúcsok vannak. József Attila nem lehet a mértékem a saját mondanivalómra, mindenki csak saját magához, saját tehetségéhez szabhatja a mondanivalóját. Nem József Attilával kezdődik a költészet, hanem ott fejeződik be. Azt, amit József Attila elért – magaslatokat –, nem sokan érték el magyar költők az elmúlt nyolcszáz év alatt. A József Attila-i csúcsok alatt is jó költészetet hozott létre minden korban egy-egy magyar költő. Az én világom az enyém. Helyettem nem írnak meg ugyan semmit, de amit meg kell írnom, az csak az enyém. Ahol születtem, a Szigetközben, gondolom, hogy ott lettem költő, noha szokatlanul későn kezdtem írni, húszéves koromban. Kevesen ismerik a Szigetközt. Ha barátaimnak beszélek róla, körül kell határolnom, hogy hol van egyáltalán. Ez a Csallóköz alsó része. Elég nyavalyás volt a gyerekkorom, elég szegények voltunk, de nemcsak a távlat miatt érzem szépnek a gyerekkoromat, szépnek azt a világot, ahonnan elindultam, hanem józanul végigmérve is szép az a világ. Nem ismerek költőt, aki közel született volna a falumhoz. Van egy földim ugyan, Radnóti Miklós, aki úgy lett a földim, hogy ahol én születtem, őt ott ölték meg. Amikor Győrből megyek a falumba, akár vonaton, akár autón, akár gyalog, vagy akárhogyan, mindig elmegyek az abdai sír mellett, ahol Radnóti Miklós nyugszik. Ő is persze a nagy elődök közé tartozik. Nagyon fiatal voltam, amikor egy versemet az ő emlékének szántam, egy kis verset. Sokan azt hitték, hogy ez szerelmes vers, hogy egy halott lányról szól, mert nincs ajánlása, nincs alcíme a versnek, de Fehér virág című versem ennek a tiszta, nagy költő emlékének szántam.

 

Fehér virág a zápor zuhogva ejti szirmát holló a szél az ékkő tócsában mossa tollát szép zöld haját lebontja a kukorica elszáll e sziromzuhogásból a tündöklő ökörnyál Fehér virág kezedben szétporló liliomszál szétporló tenyeredből szökkent e liliomszál szétporló zuhatagból ahogy a szirom elszáll eltüntél aki köztünk angyali zene voltál (Elmondta: a költő)

 

Útra kelni mindig – nemcsak befelé, hanem a térben is – mindenki szeret. Én sokat császkáltam a világon. Azt mondják rólam, hogy otthontalan vagyok. Nem igaz. Én mindenütt otthon érzem magam. Erdélyben, ismeretlen helyeken, ahova először teszem a lábam, Normandiában ugyanúgy otthon érzem magamat.

 

Háromszék, Csík fölött, szivárvány havasáról egy álmos rét repül: gyöngytollú zöld madár, fák ködkucsmái közt szárnyával telleget, karéjosan bukik s az Olt mellé leszáll. Ha rétnek születik az ember lánya, rét lesz, Ágborisrét marad világvégezetig, eső, szél sorsosa, gólyahír, kikerics édes szülője, ki virágot vétkezik. (Elmondta: Ruttkai Éva)

 

Amikor először utaztam Párizsba, az első percben otthon éreztem magam. Sokkal nagyobb csavargók vannak nálam, akiknek nincs ilyen veszett hírük a csavargásban. Ha felületesen nézünk meg egy embert, nem szabad véleményt mondanunk. Amikor Normandiában jártam először – el Párizsból –, emlékszem rá, pedig régen volt, szombati nap volt, Cécile kocsiján mentünk át Normandián, esett az eső, és úgy éreztem, hogy egész Normandia egyetlen erdőből áll, és rajtunk kívül senki sincs Normandiában. Ezeket a szép zöld erdőket autóutak szelik keresztül-kasul, de autó nem volt sehol. Elérkeztünk Jumièges-hez, már fönt a Szajna folyásánál, a Szajna deltájánál van Jumièges, szinte nem lehet ráismerni a párizsi Szajnához mérten. Ott egy kis nyavalyás folyó, olyan, mint a Rábca – számomra –, de Jumièges-nél már majdnem tenger. Komppal mentünk át Jumièges-be, éppen búcsú volt. Egyszerre éreztem Jumièges-ben és a Szigetközben magamat. Május vége volt, egy verset írtam ebből az élményemből. Amikor Párizsba visszamentem, Gara Lacinak és André Frénaud-rak megmutattam. Gara kiröhögött, hogy hülye vagyok, mert én Tél Normandiában címet adok egy versnek, amikor épp a nyár felé megyünk csak. Frénaud, aki költő, sőt nagy francia költő, ő megértett engem – noha a verset nem olvasta. Ő azt mondta: Kormosnak joga van nyáron telet látni. Jumièges-ből írtam Fülep Lajosnak egy üdvözlő lapot. Az a hatalmas katedrális, amit ott láttam, annyira lenyűgözött, csak utólag tudtam meg, hogy ennek a nagy katedrálisromnak a köveiből építették a párizsi Notre Dame-ot, elég régen, nyolcszáz évvel ezelőtt. De áll csodálatosan még a katedrális, pedig sok kő hiányzik belőle. A mi lébényi templomunk tízszer vagy tizenötször is beleférne. Tehát útközben is lehet írni, minden körülmények között lehet írni – ezt gondolom –, noha nem fontos szerintem egyáltalán, mit milyen körülmények között ír a költő, mindig a végeredmény a fontos. Ez szerelmes vers, egyben honvágyvers is volt. Jumièges-ben egy szerelem közepén a gyerekkoromra gondoltam, Lébényre, a győri halpiacra, ugyanúgy az enyémnek éreztem ott, mint ahogy most a magaménak érzem a jumièges-i katedrálist.

 

Hiába-nyár zokogja zöld halálát Május gyerekeit szélroham veri le klorofil tengeren kék láva bugyborékol döndül veres harang nap torkolattüze uszályok menekülnek egy hófehér mezőn bukdácsoló tevék észak oázisába pettyes benzinevő disznó röfög a kipkop esőben kaszálógép hátán ül a kanász Csak nyár ez bár hiába-nyár búcsús lárma-süveg Jumièges piacán alatta falovak forognak elefántok tátogó trombiták céllövő versenye Ásványrárót ide lepényevés idézi dodgemek döreje győri halpiacot komor kötélhúzás egy szenegáli fickó s egy horvátkimlei földim között dühödten fagylalt fagylalt laterna magica szentképen Mária szamaragol fiával ingyen pereceket hajigál be a pék mecséri márcosom fia az ablakon Holt katedrális hol az orgonája – Lébény hol a te orgonád – – Zöld nyár zöld nyár ez még veled vagyok de valahol a tél öltözködik lecsupálódik Cécile zöld-szerelmünk komp hozott komp visz lánca telet csördül (Elmondta: Lukács Sándor)

 

Körülbelül tíz évvel ezelőtt írtam egy verset – Nakonxipánban hull a hó a címe. Amikor megjelent a vers, a nagylányom rám szólt, hogy plagizáltam a címet. Hát bevallottam neki, és bevallhatom, hogy Nakonxipán nem az én világom, hanem Gulácsy Lajosé volt, a nagy festőé. Számára Nakonxipán egy tartomány volt, nekem csak egy úszó sziget lett belőle. A versben addigi életemmel, a szerelmeimmel akartam leszámolni, vagy elszámolni, nem tudom, mit. Mindenesetre leltár a vers.

 

Se házam székem asztalom Surabajában vásált gyöngyöm foszlott magasnyakú pullóver fekszem könyéken puszta földön de semmi vész gyerekeim sajnálnotok fölösleges világokat varázsolok amikor akarom szemem húnyom s belső faláról elém nyüzsög Nakonxipán orrom előtt datolya kókusz zeppelinforma marcipán ez az én úszó szigetem forog gyöngyöző tengeren halért csigáért osztrigáért csak lenyúlok s kiemelem poharamon jég harmata hírlapot is röpítene valami sosemvolt madár persze ha kellene ide civilizáció lábát be nem teszi korallsövény a kerítésem kutyám egy szeliditett bálna van jó orgonaszappanom zsebembe dugta nagymama Szent István király ünnepén buborékait elfuvintom buborékaim szállanak fényüket menny kékjébe issza egy isten töpreng valahol pitypang eső vagy hó legyen mondhatnám legyen meteor lábam elé letoccsanó azt gondolom lehetne hó s mire kimondom hull a hó Nakonxipánban hull a hó csibéim nem hülyéskedek datolyán pálmán kókuszon zöld hópihék fehérlenek ülök a sárga homokon homok püspöklilába csap ujjai közt leskel a hold kormos üvegen át a nap mivel igen magam vagyok solingeni acél eszem méltó komoly dolgokba vág nem mifenézek ostobán gyúrhatnám havam hókazallá hóbiciklivé hókakassá lehetne hómázas hószilke hótrombita vagy hósüveg aha tudom már micsinálok hópelyheim jó ha fölálltok voltatok szappanbuborékok legyetek valahai lányok első szerelmem Mézes Annus amikor elköltöztetek két napig küszöbünkön ültem nem nyúltam lisztes gánicámhoz honnan jössz Fekete Irénke megmosdatott gyerekeid a bácsinak köszönhetnének jónapot kezitcsókolom gyerekem anyja állj ide senkire nem hasonlitasz magát senki ne mérje hozzád mert agyvérzést kapok dühömben nem tudtam mennyi vagy nekem bizonyítható hülye voltam fekvén kerék alá szaladjon meg is döccent gerincemen rue de l’Abbé Carton 63 udvaraszfaltod fény veri négyszögű kút Cécile nevével kiáltozásommal teli Bayeux Cherbourg kuglibabák lábuk leüti az idő egy sorsra szánkázott velük Ertot Flamanville Les Pieux hídon víz fölé könyököl Marie-France törzsfőnök papával papír propellert gyárt Kiki száll par avion Osaka kék Duna gyöngye Budapest hányszor körül loholtalak idáig érve olvasásban ne mondjátok ez jó alak mert csak a szívem gyalogolt vert a kezem dobogott lábam kerestem nem találhatót betűztem föl nem foghatót egyik egérke foga közt halakat elrekeszteni kottázni mások áit éit pisze zsákolta hét napom NN mandula ízeit mentettem volna fogkefémre Vackorral azonositott a mesebeli medveboccsal ki tengermélyből hangtalan szóval halántékomra csattant elhallgatta a mondhatót kikotyogta a mondhatatlant három lépésre villogott egy aranysisakos fej mindig megszámoltam az ujjait tíz meg tíz volt isten bizony hát szappanbuborék-havam kiszámolós játékom lettél Nakonxipánom szigetem vertem gyomorszájon magam poharamban a jég elolvadt meleg megmondommi a szóda aki nem ismer még jöhet jelentkezzen az idióta de gyorsan mert szemem nyitom nincs-ajtóm pedig kulcsra zárom hajnali félnégy csak elalszom ha isten is akarja álmom (Elmondta: Bánffy György)

 

Volt egy fiatalkori versem, abban írtam – szerencsére elveszett a vers –, valahogy így volt: „Nem verem össze a lábam én a halál előtt.” Az ember rájön, hogy az élethez a halál is hozzátartozik. Nagyon szeretem a Hamletet, sokszor olvastam, sokszor láttam. Gábor Miklóst tízszer is láttam Hamletnek. A szegény Yorick szerepe a Hamletben számomra fontosabb, mint néhány valóságos élő szereplőé. Úgy éreztem, hogy az életben sokszor láttak engem Yoricknak. Sokféle becenevem volt kisgyerek koromtól kezdve, később Sarkadi Imrétől kaptam, nőktől kaptam különféle beceneveket. Ezt a Yorickot átvettem Shakespeare-től, magamra számítva ezt a nevet. Gyönyörű a darabban, Arany János szövegében valahogy úgy van, hogy „e koponyának valaha nyelve volt, szépen tudott dalolni”. Nem biztos, hogy így van, csak az emlékemben van így. Amikor a saját halálomra gondoltam, arra, hogy meg fogok halni, nagyon sajnáltam magamat. Akkor írtam ezt a verset. Régen volt már, több mint tíz évvel túléltem a verset is, és nagyon remélem, hogy még sok évvel túl fogom élni, mert azóta kislányom született, szeretném nagylánynak látni.

 

Halálon túl kicsit mondjuk ötszázöt évvel senki nem tudja rólam hogy én valék Yorick koponyám partra vetve fűrésszel elfelezve egy jó öreg sírásó pohárnak kinevez széléről kortyint fecske Hajha barátaim akkor már ti se lesztek Valaha magyarul éneklő nyelvemet árva ükunokáim a kutyának se mondják mert nyelvem elrohad szívem is elrohad mivelhogy aki élt rohad egy miccenésre Dunnyogtam nagymamának tarló tű-tengerén mezítláb átszaladtam lábam csont dobverő lett ujjam a betűkön motozgatott riadtan sillabizálva ó – s újtestametumot térdeltettek sarokba nagy vödröket cipeltem vállam kulcscsontja orsó térdemben stroncium Sakkoztam veletek röhögtem veletek ha ültem veletek nem voltam veletek Báthory utca 8 nyaktilóm fabrikáltam csak elértem gyalog Atlanti partokat Kormos családnevem anyámtól örököltem keresztelésben Istvánt mint ama vértanú sok néven szólítottak Pistika Piska Pista utóbbi főleg lónév volt amíg lovak voltak Cicelle Cormieux végül csak Yorick voltam azaz szegény Yorick (Elmondta: a költő)

 

Riportvázlat

Hogy mitől lett egy ember olyan, amilyennek végül látjuk, nem nagyon tudom. Csak magamon mérhetem meg, ha van erre mérték… de tegyük föl, hogy van, s minthogy a tulajdon bőrömön méricskélek, igaznak is érezhetem, amit gondolok.

Engem nagyanyám nevelt, születésemtől, anyai nagyanyám. Családfámat az ő személyéig tudom visszavezetni, ő az én időben legtávolabbi, általam ismert elődöm. Tíz gyereket szült, és anyám halála után én lettem a tizenegyedik gyereke. Az első szavakra az ő szájából emlékszem, de ő volt az egyetem is, iskola a tisztességre, de más láthatatlan dolgokra is. Pedig nem volt írott morális törvénye, öreg parasztasszonyok nem is hallották a morál szót, de nagymamának még a lélegzetvétele is morális volt. Noha a második elemiből kimaradt, végleg befejezvén az iskoláit, haláláig igényes olvasó volt. Stendhal, Lev Tolsztoj, vagy ahogy abban az időben mondták: gróf Tolsztoj Leó könyveit olvasta és olvastatta velem; a Bibliával csak a maga szemét gyötörte. Beült a Nemzeti Színházba, amikor már gyermekkorom Szigetközéből Pestre kerültünk, és Hauptmann Henschel fuvarosát nézte meg, az előadás után gratulált Kiss Ferencnek és Dayka Margitnak, akik csudálkozhattak, gondolom, hogy ki lehet ez a berlinerkendős öregasszony. Másnap grenadérmarsfőzés közben közölte velem, hogy ők ketten a legnagyobb színészek, akiket valaha is látott, és azt is hozzátette, hogy a világ legnagyobb színészei közt a helyük. Azt hiszem, igaza volt.

Nagymama nyitotta föl a szemem s az eszem a szabad fantáziálásra. Persze, jó korán, ez még a gyerekkorban volt. A Héderváry-birtokon éltünk, költöztünk majorról majorra, vagy valamelyik szigetközi faluba: Mecsérre, Ráróba, Miklósra. Engedte, hogy éljek, ahogy tudok az én magamra szabott álomvilágomban. Elhitte például, amikor egész napi csatangolásból későn értem haza, hogy az Estével birkóztam, vagy hogy a folyók az én fantáziám szerint megszemélyesíthetők. Azt hittem, hogy notórius hazudozó vagyok, amikor a Sebes-Körösre azt mondtam, hogy hosszú lábú futóatléta, fáradhatatlan magyar Nurmi, a Rábát törökmézárusnak láttam, aki édességet árul a győri piacon, s a Rábca kosztba adott, csepűhajú lelenc, méghozzá szeretetre vágyó gyereklány. Ő fölöttem állt, és föloldozott vélt hazugságaim alól. Én meg neki hittem el, hogy minden este lábat kell mosni, és hogy cinpohárból a legjobb vizet inni. Mivelhogy akkor csak cinpoharunk volt.

 

Elég régóta írok verset, így hát elmondhatom, visszatekintve pályámra és életemre, hogy másik nagy nevelőm költészetünk volt. Vissza, vissza az időben, vissza a Halotti beszédig, sokan az elődök. Először a közvetlenül előttem járók. Emlékszem húszéves koromra, amikor még személyesen nem ismertem Jékely Zoltánt és Weöres Sándort, de tudtam, hogy csak tíz évvel idősebbek nálam. Mégis úgy olvastam verseiket, verseik után úgy tiszteltem őket, mint Vörösmarty Mihályt. Egy-két kötet volt mögöttük, kívülről tudtam a verseiket. De ma is így vagyok: én egy ívben látom a most huszonöt éves Nagy Gáspár nevét és Csokonai Vitézét, a kétszáz évesét. Hálát és tiszteletet érzek mindenkori költészetünk iránt.

Az én nemzedékemnek, a háború után indulóknak József Attila volt mindene. Amikor még csak kamasz voltam, s nem gondoltam, hogy valaha is verset írok majd, kétszáz versét tudtam kívülről. Ma se tudok többet. A legkisebb versei, a Csin-bin, a Biztató, az Óh, szív, nyugodj – ugyanolyan fontosak nekem, mint a sokat hallott és idézett József Attila-versek. Ezekről a versekről azt gondolom, hogy egyenesen nekem szóló személyes üzenetek.

Illyéstől lestem el a Párizs-látást! A Hunok Párisban bedekker volt nekem párizsi éveimre. Azt írja például egy helyütt, hogy a párizsi utcaseprők a csatornarácsok elé hurkába sodort zsákokat rugdosnak, hogy ezek a zsákakadályok a csatornába tereljék az esővizet. Ezt a húszas évek Párizsában tapasztalta, de lehet technikai forradalom Párizsban is, a zsákok ma is ott vannak a csatornarácsok körül.

És Illyés humora! És József Attiláé! Képességük a játékra, mert a költészet játékra is jó, ahogy a legnagyobbak példája mutatja. József Attiláról ez köztudottabb, de Illyésről, a nagy nemzeti freskók költőjéről kevesen gondolják és hiszik ezt a bujkáló, de született kedvességet. A Hunok Párisbant ezért a rejtőzködő illyési humorért szinte évente újraolvasom.

Hány költőt mondhatnék még, akikre tisztelettel gondolhatok!

Akiket ismertem, és akiket nem ismerhettem, és akik itt vannak köztünk.

A puszták népére rímelő sorsú bihari pásztort, Sinka Istvánt, aki fekete panaszokat mondott a harmincas évek Magyarországáról, sárba nyomott hárommillió nincstelenünkről; egy voltam én közülük. Az orosi pusztákról hallottam hangját, a Károly-majori lórék mellett, vagy a királydinnyés homokban… (Nagyanyáim…). Radnóti Miklóst, akit egy ugrásra a szülőfalumtól öltek meg, s akiről olyan bűntudattal írtam Fehér virág című versemet, mintha a gyilkosai közt lettem volna… A két magyar trubadúrt: a XVI. századi Balassit és a XX. századi Nadányi Zoltánt… Adyt, a bálványsziklát, a harlekin Kosztolányit… A pontos fogalmazásra tanító Szabó Lőrincet és Vas Istvánt… Az Énekek énekét fordító Halábori Bertalant, a kódexmásoló Sövényházi Mártát és Ráskay Leát… A legmodernebbet: Csokonai Vitézt… A legtisztább embert, akit pályámon ismertem: Berda Józsefet… És fiatalon elesett apánkat, a mészáros fiát… És szelíd nagyapánkat, Aranyt… Nemzedéktársaimat, és a már utánam jövőket… Két szomszédomat itt az Őrmezőn: Zelk Zoltánt és Kálnoky Lászlót.

Visszafelé lépegetve az időben, egész a Halotti beszédig, milyen névsort mondhatnék!

Mert: nincsenek ugyan Alpok nagyságú hegyeink, de költészetünk teli van Himalája méretű csúcsokkal. Látni őket és tudni róluk, ez egyszerre nyomasztó és gyönyörű érzés. Hányszor jóllaktam nagymama asztalánál, és az ő asztaluknál! Mindnyájan a szó tisztességére tanítottak, ehhez kell tartanom magam.

És Sinka István! A szegénységnek milyen tárnáiból emelte föl a fejét! Nemcsak rám volt nagy hatással, hanem a nálam öregebbekre, sőt a sokkal fiatalabbakra, Buda Ferencre, Utassy Józsefre, Kiss Annára például. Igen sajnálatos, hogy alig ismerik az új versolvasók az ő különlegesen nagy művét! Nem is jó szó ez a „sajnálatos”, lehet egyszerűbb bűnnek nevezni Sinka fényes nevének az elhallgatását. Költő nem jött mélyebbről, még József Attila se: negyvenéves koráig a puszta földön hált, mivel ridegpásztor volt, öregkorára gerincsérvet szerzett a csepeli szabadkikötőben; embertelen kínjait senki nem látta, aki a költőért, versei kiadásáért valamit tehetett volna. Most már, évekkel túl halálán, a kritika szembenézhetne végre hatalmas művével. Mert világnézeti bukdácsolásai csak önmagának ártottak, senki ellen nem vétett, s műve mégis föld alatt lappang. Tudok róla, hogy egy fiatal irodalomtörténész, Görömbei András könyvet írt róla, szeretném minél előbb olvasni, és látni a fiatalok kezében Sinka verseskötetét, hogy ők is megismerjék költészetét; a harmincas évek Magyarországáról, sárba nyomott, hárommillió nincstelenünkről senkinek sincsenek olyan fekete panaszai, mint Sinkának. A hárommillióból én is egy voltam.

Nagy hatású mesternek mondhatom még Szabó Lőrincet: a pontossága bűvölt el. A Tücsökzene egyik darabjában azt mondja el, hogyan drótozta össze a cselédlányok papucsát, ő, aki Nietzschét, Donne-t, Babitsot fejből tudta mondani órák hosszat, és Arany Jánost is persze. Sok költőt ismertem valóságosan, de Szabó Lőrinc volt mind közt az abszolút költő: ahogyan a légy pusztulását, a tihanyi napkeltét elmondta, azt hihettem, amikor hallottam, hogy varázslat tanúja vagyok.

Vagy Erdélyi Józsefet is mondhatom, aki már József Attilára is nagy hatással volt. A kétszer kettő költői egyszerűségét tanultam tőle.

 

„Mint megdőlt, régi sírkő”

Szögletek, horpadások, pontok, vonalak egyensúlya ez a fej. Csiszolt eres és egy-tömbbe maradt. Az alsó szemhéjakat övezi bánatos, mély bádogból-kalapált teknő-karéj. Emlékszel-e Pista, sírt a havas éj: – Vitte Jézus Krisztus is a maga zöld fáját! – Más öleli Kormos Pista babáját. Mint megdőlt, régi sírkő tűnődve áll, asszonyok verdeső vállainál. Ha könnye van: az gyöngyház-nyelű kés, ha szava van: az lassan-felizzó ős-remegés. Emlékszel-e Pista, édes öregem, ültünk a Duna parti márvány-cöveken és jajgatott és sírt a szerelem. Apja nincs és anyja nincs neki. Talán az Isten őt gondalta ki, hogy fölmentse a bűn alól magát. Ha porba ér: nő ott Főnix-madár, fehér-virág. Emlékszel-e Pista, emlékszel-e még, tél volt, villany-újsággal tele ég. sírtunk: öletni, élni lehet-e még? Szívén fekete páva sétál, fekete páva énekel. Csak szólj neki: megdől merengve, nem felet. Nem szól: a kényes páva lépteire fölfigyel. Csak sír: a páva-hang igézi el. Emlékszel-e Pista, édes öregem, akkor egy üveg bor volt a szerelem, holdas sínpár volt a szerelem. Ne osztozkodjatok rajta asszonyok, mint édes cipón éhező rabok. Ne marakodjatok érte bánatok, mint haldokló szerelmén vércse-asszonyok! Emlékszel-e Pista, a múltkoriban elmondtam, hogy elvesztem magam, ha nincsen jogom arra, ami van. Kik tudtok szeretni, szerelemért ölni, ráértek őt akkor meggyűlölni, ha szögletek, horpadások, pontok, vonalak egyensúlyából csak a béna csönd marad.

 

Ezt a verset Juhász Ferenc írta hozzád, akivel nagyjából együtt indultál. Milyen volt az indulás? Ki adta ki az első verseskönyvedet?

Az első verseskönyvem, Dülöngélünk a címe, az Egyetemi Nyomdánál jelent meg. Egy embernek köszönhetem csak, dr. Kulcsár Adorjánnak, ő volt a Diáriumnak a szerkesztője annak idején. Ez a Diárium az Egyetemi Nyomda könyvbarátainak volt a lapja, évente négyszer jelent csak meg. Kulcsár Adorján nagyon sok versemet közölte, és nagy meglepetésemre mindig ugyanolyan betűből szedette a verseimet, azzal a titkos gondolattal, hogy majd összeáll annyi vers, amiből ő egy kötetet tud csinálni.

A Diárium című Lapra most már nemigen emlékszünk, de ha én jól tudom, akkor ebben kortársaid, tehát más költők is megjelentek, hasonló szeretetteljes fogadásban részesültek. Úgy emlékszem, hogy például Juhász Ferenc versei is megjelentek a Diáriumban.

Igen, Juhász is. Ez nagyon érdekes, hogy mondod Juhász nevét. Mindjárt egy rossz adatot szeretnék, egy rossz irodalomtörténeti adatot korrigálni itt, mert Juhász Ferenc önéletrajzában kétszer is olvastam, hogy én közöltem az ő verseit, az első verseit…

Tehát felfedezője voltál, azt írta Juhász Feri.

Igen, nem tudom, hogy mért írta Juhász Feri ezt, mert szeret engem – valószínűleg ezért; de remélem, hogy nem azért, mintha Kulcsár Adorjánt elfelejtette volna. Mert én néhány évvel vagyok csak idősebb Juhásznál. Lapszerkesztő soha nem voltam. Az ő versei úgy jelentek meg a Diáriumban, hogy valóban én vittem el Kulcsár Adorjánnak, ez 47-ben volt, akkor ismertem meg Hantai Simonéknál Juhász Ferencet, és nagyon megszerettem az első verseit. Például az Arany és az Ezüst című verse benne volt a Juhász Összes versekben is, ezzel a két verssel kezdődik az egész Juhász Ferenc-i költészet. Kulcsár Adorjánnak megmutattam ezt a két verset, nagyon tetszett neki, és azt mondta, hogy feltétlenül közli Juhászt a Diárium tavaszi számában majd. Elkezdtem könyörögni Kulcsár Dódinak, hogy ez olyan nagy dolog lenne, hogy ha ez a gyerek Biára hazamegy karácsonykor, és az apjának, aki beteg volt már akkor, sajnos, meg tudja nyomtatásban mutatni az első verseit. Kulcsár azt mondta, hogy be van tördelve a lap, nem tud semmit csinálni. Erre én azt mondtam neki, hogy engem annyiszor közölt, én is be vagyok tördelve a lapba, az én versem helyére befér ez a két kis Juhász Ferenc-vers. Ettől Kulcsár Dódi nagyon meghatódott, és kihagyta Darázs Endrét, szegényt, a számból. Így jelent meg Juhász, ez volt a két első verse valóban.

Hogyan történt az, hogy belekerültél az irodalmi életbe, mert hiszen valahogy belekerültél?

Hát nem a Diáriumhoz vittem először verseimet. Nekem volt egy barátom, aki megvan ma is, sajnálom, hogy olyan ritkán látom, talán tíz évvel idősebb nálam, Szíjgyártó László, kiváló fordítónak ismerhettük meg az elmúlt tíz évben őt. Ő volt az „egyetemem”, tulajdonképpen Szíjgyártó László, aki nem az irodalommal ismertetett meg, mert az irodalmat én már saját magamtól is kerestem korábban, de az érdeklődésemet ő szorította egy nagyon széles mederbe is ugyan, de szorított arra is, hogy egy irányba fejlődjek, és menjek az irodalomban. Nagyon sokat köszönhetek neki, Szíjgyártó Laci a jelenlétével ugyanolyan fontos volt számomra, mint József Attila. Tudod, ismersz, József Attilát tizenhét éves koromban nagyon megszerettem, a verseit, akkor ő már halott volt, nem nagyon volt az országban ismert, nem is tudom, hogy mért találtam meg én magamnak József Attilát, minthogy senki nekem nem mondta, hogy ezt a nevet tudnom kell. A hajdani Teleki téren megvettem a Medvetánc című kötetét, ötven fillérért, ugyanakkor, amikor Jékely Zoltán Éjszakák című könyvét ugyancsak ötven fillérért vettem, és Szabó Lőrinc összes verseit, azt nem ötven fillérért, de gondold el, hogy ötven fillérért a Medvetáncot meg tudtam venni, és nagyon hamar kívülről tudtam a Medvetánc verseit. De akkor én még nem gondoltam ám, hogy valaha verset fogok írni, sőt, engem el is keserített József Attila, mert úgy éreztem, hogy mindent megírt, amit nekem kellene megírnom. Amikor aztán évekkel később elkezdtem verset írni, ezzel a nagy árnyékkal kellett nekem megküzdenem, mert a legszemélyesebb József Attila-versek, amik látszólag csak az ő életére érvényesek, úgy hangzottak előttem, mintha egyenesen rólam szóltak volna.

Miért érezted úgy, hogy olyanok voltak? Sorsazonosság?

A sorsazonosságból is. Az árvaságunkat éreztem azonosnak, a szegénységet és a világ, ami az én kamaszkoromban körülvett, ugyanaz, már az érett József Attilát ugyanaz vette körül. Az egész gyermekkorom a Héderváry-birtokon telt el. A nagyszüleim neveltek engem, mert anyám meghalt, amikor születtem, és az egész világ, amit kezdtem megismerni, ez a Mosonszentmiklós, Lébény, Mecsér, Ásványráró, Lickó, Károly-major háromszögben telt el, ez volt a Héderváry-birtok.

Ezek szerint a nagymamád nevelt?

Engem a nagyszüleim neveltek, és ahogy már felnőtt koromban tudatosan tanultam nagy nevelőmtől, Szíjgyártó Lacitól, gyerekkoromban mindezt nagymamától kaptam meg. Nagyon sokat lehetne mondani erről a gyerekkorról és nagymamáról, aki különleges öregasszony volt. Tíz gyereke volt, tíz gyereket szült, és anyám halála után én lettem a tizenegyedik gyereke. Ami belőlem lett, úgy érzem, hogy mind nagymamától származik. Azt hiszem, hogy a tehetségemet is tőle kaptam, mindenesetre a fantáziálásra a hajlamot, a képességet nagymama adta meg nekem. Nagyanyám a második elemiből kimaradt, végleg befejezvén az iskoláit, de mondhatom neked, hogy ilyen csodálatos, művelt embert, mint ez a kis fekete berlinerkendős, paraszt öregasszony volt, nem ismertem életemben soha. Például a könyvekre ő szoktatott rá. Stendhal Vörös és feketéjét olvasta, nagyon szerette volna, ha olyan életem lenne, mint a Vörös és feketében Julien Sorelnek volt, természetesen a regény végét már nem szánta nekem ő, a Sorel halálát. A Háború és békét, Lev Tolsztoj könyvét, vagy ahogy abban az időben írták és mondták nálunk, gróf Tolsztoj Leónak a könyvét ő adta nekem. A Bibliával már nem kínzott engem, a saját szemét gyötörte csak a régi Bibliával, amit nagyapám vett, amikor az első fia született. Nagyapám, noha nem volt bibliás ember, könyvet nem is láttam a kezében, csak a Friss Újságot, de a Bibliába beírta, hogy „Vásáltam három becsülettel szerzett jó forintokon”. A Bibliát már csak nagymama olvasta. Ő nagyon sok történetet kitalált, mondott nekem a Bibliából is történeteket, de olyan bibliai történetekre is emlékszem nagymama előadásában, amelyeket soha a Bibliában – aztán később olvasni kezdtem a Bibliát – nem fedezhettem föl, tehát ő találta ki. És mivel ő kitalált rengeteget, nekem is hagyta, hogy azt találjak ki, amit akarok. Például, amikor késő esti csatangolásból hazamentem, kérdezte, hogy hol jártam. Kitaláltam, hogy a kertek alatt találkoztam az Estével, birkóztam az Estével, földhöz vágtam az Estét. Magam előtt láttam az Estét valóságosan, aki kísértetiesen hasonlított egy falubeli legényre, aki nagy verekedő volt, mindenkibe belekötött, hát a gyerekekbe természetesen nem. De én legyőztem, mint Estét győztem le. Előfordult, hogy lelkifurdalásos hazugságom is volt egyszer, amikor gyónnom kellett, a sztereotip szöveg után azt mondtam, amikor a bűnökre kellett volna térnem, hogy nincs bűnöm. Ezen a papunk – nagyon kedves, öreg papunk volt Mosonszentmiklóson – nagyon meglepődött, kihajolt a gyóntatószékből, és megkérdezte, sorba kezdte a bűn lehetséges formáit mondani nekem: Fiam, nem hazudtál? Nem, mondtam elszántan, és minden kis hazugságom elvonult lelki szemem előtt. Nem loptál? Nem, mondtam, és minden kis kockacukorlopás meg egyéb torkosságok elvonultak előttem, és akármit kérdezett a papunk, mindenre azt mondtam, hogy nincs bűnöm. Végül ő tört meg, és azt mondta, hogy akkor most mondj tíz miatyánkot és tíz üdvözlégyet a bűnösökért. Kimentem az oltárhoz – noha nem voltam megátalkodott gyerek –, keresztet vetettem és elkezdtem: Háda, Polgár, Korányi, Laki, Móré, Lázár, Táncos, Kiss, Sárosi, Toldi, Kemény. Tudod, ez volt abban az időben a Ferencváros összeállítása. Keresztet vetettem, s elkezdtem: Szabó, Mándi, Bíró, Sebes, Turai, Dudás, Sas, Müller, Cseh, Kardos, Titkos, ez volt az MTK összeállítása. Elmondtam a magyar futballbajnokságot miatyánkként és üdvözlégyként, aztán ha sok volt rám róva, egynéhány osztrák csapatot is elmondtam, majd, mint aki jól végezte a dolgát, kimentem a templomból. Gyönyörű szeptemberi nap volt, megálltam a templomajtóban, és arra gondoltam, hogy ha van Isten, most egy villám formájában levág, egyenesen a fejem közepibe. Nem vágott a fejembe, túléltem ezt.

A betlehemi pásztorok emléke visszajött a Korniss Dezső képére írt versedben. Vajon ezekre a gyerekkori emlékekre utal?

Sok minden visszajött most már, mert ez öregkori versem, amit Korniss Dezső Pásztorok című gyönyörű képére nemrégen írtam.

 

Imádtuk az Istenfiát. Bujtattuk csürhés Heródes elől. Komisz beszédünk becét gyöngyözött. Térdeltünk szalmás jászola köré. Kétezer év se kellett elfeledni, hogy Máriának hordtunk paszitát: ürücombot, úrtól lopott narancsot, hadd legyen elég teje szoptatásra, különben nem lesz Kisdede király. Mégsincs atyjában semmi irgalom. Fölöttünk bekönyökli az eget. Szegény hazánk fölperzselt Betlehem. Küld ellenünk új Heródeseket. Szegény hazánk nagy rühes legelő. Bárányunkat eszik a farkasok. A királydinnyés homok vérnyelő. Utat mutatni csillag nem ragyog. Szólunk, mert gazdánk nem panaszkodik. Lehajtott fejjel fekete kövön fehéren ül s nem tudja, hogy megőszült, nem méri az idő tiktakolását. Kifosztatását tűri hangtalan. Nyakán kötél, ő tűri hangtalan. Hazája, háza, minden veszve van. Helyette köpünk urak keserűt – kornissi pásztorok.

 

Nem tudom, hogy meg kell-e magyaráznom, hogy ebben a képben én kétezer évre visszamenőleg, tehát Jézus születéséig visszamenőleg látok minden pásztorokat, noha kevés pásztor van a képen. De úgy érzem, hogy Korniss olyan közösséget vállal kétezer év szegényeivel ebben a képben, amit én születésem óta nemcsak vállalok, hanem magam is élek.

A szüleidről, édesapádról nem is hallottál? Semmi történetet?

Ezeket olyan népmesei ködökbe homályosította el nagyanyám! Emlékszem, az első beszélgetéseink mindig apám körül forogtak nagymamával. Anyám neve és az alakja, noha meghalt, valahogy eleven volt, noha fényképet nem láttam róla. Amikor kérdeztem, hogy hogyan nézett ki anyám, mindig azt mondta, hogy Annus szép, derék lány volt. Ez volt minden, amit elmondott: szép, derék lány volt; tudod, hogy a parasztok minden virágot csak virágnak neveznek. Szép, derék lány volt. Az apámat, amikor kérdeztem, hogy: Hol az apám? Meghalt. – Mikor halt meg? – Úrnapján. – Hogyan halt meg? – A nádban. – Mi történt a nádban? – Megütötte a nádszál. – Mijét ütötte? – A derekát. Elképzeltem, mint egy látomást, hogy apám ment a nádasban gyanútlanul, és egy nádszál utánanyúlt, és derékon ütötte, annyira el tudta hitetni velem nagymama. Ő volt tulajdonképpen a családban a költő. Kétségbe voltam esve, amikor panaszkodott gyerekkoromban, hogy fiam, meg fogok halni. Nem mentem ki a szobából, amíg beteg volt. Többször volt orbánca, úgy tudom, hogy az orbánc ragályos betegség, én egész nap nem mozdultam el az ágyától, egy hosszú meszelőnk volt, a meszelőnyelet úgy támasztottam az ágya végébe, hogy ha valaki belép, nem ha valaki, ha a halál belép nagymamáért, én mellbe vágom ezzel a meszelővel, annyira féltettem nagymamát.

Emlékszel a legelső versedre?

Hát, ahogy az ember az első lányra is emlékszik, az első versre is ugyanúgy emlékszem, pedig elég régen írtam. Ez az a versem, amit nagymama elrakott, mert én csak hangpróbának tartottam, és tulajdonképpen az is, mert nagy Erdélyi József hatás érződik rajta. Ezt el is tudom mondani, az utolsót nem, de az elsőt el tudom mondani.

 

Láttam egy nyáron Mecséren három nyikorgó szekéren lehetetlen szépet: fekete násznépet. Esküvőztek a cigányok, megmosdottak mind a lányok, hétszer szépek voltak, cigányul daloltak. Legszebb lány volt a menyasszony, készülődő ifiasszony, tízen körülállták, szép bőrét csodálták. A vőlegény szivarozott, tiszta fehér inget húzott, nem is hegedültek, dobogva fütyültek. Három nyikorgó szekéren nagy port vertek föl Mecséren, s lehetetlen szépen eltűntek az égen.

 

Ez benne volt már a Dülöngélünk kötetben, az első kötetedben?

Ez benne, bekerült a Dülöngélünkbe is, aztán a Sőtér István-i híres Négy nemzedék című antológiába, onnan aztán a Hét évszázad több kiadásába is bekerült, sőt, sokáig jóformán ez az egy versem mentette meg a költő nevemet, mert jöttek évek, amikor egyáltalán nem jelentem meg, nemcsak könyvem nem jelent meg, hanem egyetlen versem se jelent meg, ez az életem első szárnypróbája, ez volt sokáig az opus egyem és az opus utolsóm is. Elég régen volt, nagyon nehéz felidézni, mert én naplót soha nem írtam, tulajdonképpen meg is vetem azokat, akik naplót írnak. Az ember a legfontosabbakat magában kell hogy megőrizze, hacsak nem pályázik valami olyan irodalomtörténeti forrásnak a szerepére. A legfontosabb emlékek, meg nem fontosak, megmaradnak az emberben. Én például emlékszem gyerekkoromból egy körtére, egyetlenegy körtére, amit egyszer nagymamától kaptam, az a mérték a körtéhez nekem, a szaga, az íze, a formája, ötven éve előttem van; vagy egy esőtől lucskos, vonuló birkanyájnak a szaga, amit nagyon régen láttam, de még annak a nyájnak a hangját is hallom.

 

Mikor elfüstölögtek Péter villámai, jött, jött a birkanyáj, csapzott volt, sinkai, keserű gyapjúszag folyta be a kaput, vízben ökrendett a tejgyűjtő kisvasút, bodza és farkasalma, bürök illata szállt, rémült szamár nyekergett szívhezszóló iát, lopott körtém az ingben, majd titokban eszem, s képmutatón imára kulcsolva két kezem, summáslány-dana: ÉN NEM ILYEN LOVAT AKARTAM – Károlymajorra még egy zöld villám lecsattan.

 

Hol laktál, mikor felkerültél Pestre?

Nekem akkor volt lakásom, sőt, nagyon jó lakásom volt, a Báthori utcában laktam, bent a belvárosban. Juhász Feriék összevissza laktak a Dési Huber kollégiumban, Nagy Laci lakott ott, aztán a József Attilában. A József Attila kollégiumban nem nagyon örültek Juhásznak és Nagy Lászlónak, nem szerették ezt a két költőt azok a fafejű kollégiumvezetők. Mivel mást képzeltek el, más költői szerepet képzeltek el ennek a két nagy tehetségnek. A kollégiumban nem érvényesülhetett a szellemük. Sajnálom, hogy éppen a József Attila-kollégiumban nem, úgyhogy őket eltanácsolták onnan. Emlékszem is, hogy egyszer télen találkoztam velük, amikor lakást kerestek, ez valamivel később volt már. Akkor hirtelen megszürkült az irodalmi étet, az irodalom, s a költészet is egyszerre olyan tett, mintha valami jégvilágban íródnának a versek. Nem akarta se Juhász, se Nagy Laci elhinni nekem, hogy nagy bajok vannak, veszekedtünk is sokat ezen, mind a ketten sokkal jobban hittek ebben a világban, mint én, becsületükre legyen mondva, noha ők is ugyanúgy látták, hogy bajok vannak, mint én, de ők velem szemben is kitartottak, és csúnyán összevesztünk. Egyszer a Gólyavár előtt találkoztunk, egy évig jóformán nem is beszéltünk, na, elég durván köszöntem el tőlük, még messziről láttam őket, utánuk néztem, aztán nem is találkoztunk sokáig. Írtam erre a vitára és erre a találkozásra később, nem akkor, egy ilyen bocsánatkérő verset, amit nem mutattam meg nekik, és mivel a verseim nagyon sokáig nem jelentek meg, könyveim is csak több mint húsz év után, tulajdonképpen csak a kötetemből értesültek erről a versről.

 

Fázó fiúk, ne fázzatok, ez új jégkorszak kezdete, gólyalábon ugráljatok, hó-Himalája, zsupsz bele! Lacika, hunyoríts oda, hártyásodik a pocsolya. Iszkázi Rimbaud, ha öreg leszel, fehér fejed fölvesd s hajóra szállj. Vagy indulj holnap, áll még Tahiti, Ramanborannál hajóddal megállj. Hajítsd el botodat a parton, gázolj a tengerbe derékig, lábujjad körül csöpp halak villogó pikkelye fehérlik. Sárga homokba ülj, ingedet szárogatni rakd melléd szerszámaidat: toll, papír, kés, víznek egy cinpohár, széléről kék kolibri kortyogat. Késeddel lófejet faragj, tolladdal írj anyádnak, papírod legyen repülő, vad rímeid a szárnyak: véred dübögő dörejére kilenc törzs lánya seregeljen, fekete ölben halj meg, nem halhatnál meg szebben. Juhász, Juhász, rímgörgető-Yukon, ne vesszünk össze egy bitang juhon. Feküdtem a földön veled, H. S. pokrócával takartalak, pálmát varázsolok, ha kell, három napot, fázni ne lássalak! Te kán fia vagy, nem kőmüvesé, hát lóra, sarkad vágd belé, Tirolon át, Normandián át, Flandrián, Xigorián át, kantárt-eresztve menj Izland felé. Izland völgyei zöld hullámokat csapnak szemedbe, tengerfenék-zöldet, ácsolj faházat, ablakába állj, Biáig látsz, ha szél szárítja könnyed. Fejed lehajtani a szalmára tudod, lábad a világvégén, Ferenc, lelógatod, hallgass ríjjogó-éhes danka sirályokat, leskelj vízből-kelő moha-királyokat. Engem az új jégkorszak itt talál, soványan, szíjasan, honomban hontalan, forgok, diszkoszvető, diszkoszom elröpítem, de nem hagyom magam.

 

Nem volt jó érzés ezt írni, mert én is azt akartam, amit ők. Szerencsére nagyon múlt ez az idő, de mivel talán néhány évvel idősebb vagyok náluk, azért gondolom, hogy keservesebben láttam néhány jövendő rossz évet. Én úgy éreztem magam, mint az a kis kakas, amelyik egyet kukorékolt jóformán, és azonnal lecsapták a fejét. Tulajdonképpen kezdtem a pályámat, és azonnal befejeztem. Nekem ugyan szerencsém volt, mert állást kaptam, a Filmgyárban dolgoztam két évig, aztán a Móra Ferenc Könyvkiadóhoz kerültem szerkesztőnek 1950-ben, amikor megalakult ez a kiadó. De olyan kilátástalannak éreztem a helyzetemet akkor, hogy ha valaki azt mondta volna, hogy huszonhét év múlva még a kiadónál leszek, nem hittem volna el neki.

Érdekel-e a politika?

A szocializmus szót nem tudtam leírni egyetlen versemben sem, noha harminc éve írok verset. Valahogyan illetlenségnek éreztem volna, hogy leírjam, mint ahogyan nem szívesen beszél arról az ember, hogy szépnek tartja-e az anyját, vagy nem. A magyar szót sem tudom leírni, nagyon sokan leírták, akik fontosak számomra, de sok olyan is leírta, akinek semmi oka nem volt rá, hogy versbe írja. A hangomat, ha van saját költői hangom, nagyon furcsán minősítik, jó régen már. A népi szürrealizmust én nem tartom a költészeten belül irányzatnak. Népi szürrealista nagyanyám volt, hogy mi a népi szürrealizmus, arra mondok nagymama szájából egy példát. Már nagyon öreg volt, amikor egyszer meglátogattam. Nagymama ült már tíz perce lehunyt szemmel egy széken, egy kis széken, teljesen mozdulatlan volt az arca, szeme lehunyva. Beszéltem hozzá, de nem felelt, s végül már arra gondoltam, hogy talán meghalt, csak még nem dőlt el, s úgy megnyomtam a hangom: nagymama, min gondolkozik? Rám nézett, csak ennyit mondott: a széken. Ez népi szürrealizmus, ezt én elérni soha versben nem tudtam, a tömörségnek, a játéknak, a képzeletnek és a népi szellemnek ezt a sűrített kifejezését, most már nem is fogom tudni elérni.

Inkább fejben írod a verseket, vagy papíron?

Hát erre nincs szabály, elég sok verset írtam fejben, de kis verseket, a legjobbakat, a legjobban amit szerettem, a Fehér virág című versem, fejben írtam. Órákig álltam hagymáért sorban a Hold utcai csarnokban, és körülöttem öregasszonyok pletykálgattak mindenféléről. Tudtam, hogy órákig kell állnom, s akkor írtam először fejben verset, a Fehér virágot. Ezt Radnóti Miklós emlékére írtam. Sok Radnóti-verset olvastam akkoriban, mert az első összegyűjtött kötete a Knernél akkor jelent meg.

 

Fehér virág a zápor zuhogva ejti szirmát holló a szél az ékkő tócsában mossa tollát szép zöld haját lebontja a kukorica elszáll e sziromzuhogásból a tündöklő ökörnyál Fehér virág kezedben szétporló liliomszál szétporló tenyeredből szökkent e liliomszál szétporló zuhatagból ahogy a szirom elszáll eltüntél aki köztünk angyali zene voltál

 

Lelkifurdalásból is írtam ezt a verset, mert Radnótit egy ugrásra az én szülőfalumtól ölték meg 44-ben, nem tudom elképzelni, hogy ép ésszel el tudtam volna viselni ezt a jelenetet. A versben egyébként Radnóti neve nem is fordul elő, sokan azt hiszik, hogy szerelmes vers, egy halott lányhoz írtam, esetleg azt gondolhatja, aki nem tudja, hogy mi volt bennem!

Mit jelentett életedben és mit jelent a szerelem, mit jelentettek a nők?

Ugyanazt mondhatom, amit a költészetre, hogy mindent. Nagymamától kezdve, akitől az első szavakat hallottam, aki először hallotta az én szavamat, nagyon fontos szerepük volt a nőknek az életemben. Nekem három házasságom volt, harmadszor vagyok házas, utoljára, gondolom. Nagylányom is van, kislányom is van, unokáim is vannak. Mindig a szépet szerettem, nagy örömmel tudok visszaemlékezni a szerelemre, mert irigyeltek a barátaim. A szerelmes vers a legindiszkrétebb a költészeten belül, nagyon kiadja magát az ember a szerelmes versében, ha őszintén mer írni, úgyhogy nagyon nehéz még hozzátenni élőszóban. De örülök, hogy boldogan emlékezhetek vissza.

Gazdagnak érzed magad, vagy szegénynek?

Hát, hogy gondolod, hogy pénzem van-e?

Igen.

Gazdagnak érzem magam, sajnos, jó érzés, ha az embernek pénze van, de ez az élet ocsmány igazságtalansága, hogy fiatalon nincs az embernek pénze, fiatal költőnek, fiatal pincérgyereknek egyformán nincs pénze. A fiatalságnak a saját évei száma a gazdagsága, amikor nem számít az idő. Húszéves koromban egyszer egy nagy szamárságot írtam egy versben, valami olyasmit, hogy nem verem össze a bokám én a halál előtt; a vers elveszett, többre nem emlékszem, csak erre a nagy hülyeségre. Összeverem, gondolom, hogy össze fogom verni, és nagy kemény, utolsó hapták lesz, amikor összeverem, de nem félek ettől a pillanattól, úgy akarok élni, hogy ne legyen félnivalóm.

A halálról tulajdonképpen, ha belegondolok, nem is nagyon írtál, vagy ha jól emlékszem, nem is írtál verset. Mostanában foglalkozol-e a gondolattal?

Hát persze, ötvenedik évemben voltam, amikor gyerekem született, csak miatta gondoltam a halálra, mint kikerülhetetlen lehetőségre, hogy szeretném a kislányomat nagylánynak látni. Nem egyszerű önzésből, hanem föl akarok nevelni egy gyereket, egyet már fölneveltem, az már nagylány. Kíváncsi vagyok a jövőjére, és jó ideig benne akarok maradni ennek a gyereknek a jövőjében. Anyám halálát nem értem meg, furcsa, hogy nagymama halála volt anyám halála, mivel első pillanattól nagymama volt mellettem. Aztán persze meghalt Sárközi Márta, nagyapám, sok barát, fiatalon, Sarkadi Imre, egy évvel utána Czibor János, Juhász Erzsike, Juhász Feri felesége, Szabó István, Simon Pista. Volt alkalom ki miatt sírni. Nem tartom férfiatlannak a sírást, én még egy filmet is úgy nézek, mint a hajdani cselédlányok, egy western-filmen is tudok sírni, hát még amikor fontos emberekkel történik jóvátehetetlen, végérvényes dolog, halál. Nehéz ez, mindenki hiányzik nekem. Sok mesét írok, verses mesét írok A kislányomnak rengeteg verset mondok, gyerekverset. Amikor el akarnak lepni az ilyen gondolatok, Weöres Sándort, Petőfi Sándort, ezt a két Sándort mindig boldogan rántom elő, Luca nem is sejti, hogy mi történt velem, hogy hirtelen ötven Weöres Sándor-verset mondok el neki, vagy a saját meséimet is mondom, ő persze nem tudja, hogy én írtam. Weöres Sándor nevét nagyon jól megjegyezte már. Múltkor az Erzsébet hídon jöttem vele haza, Őrmezőre, autóbuszon, és kérdezte tőlem, hogy mi a másik híd neve. Mondom, neki, a Szabadság híd, azt mondja: Utána ugye a Petőfi Sándor híd van? Mert a Petőfi hidat ő Petőfi Sándor hídnak tudja. Mondtam, igen. Azt mondja: Weöres Sándor híd nincs? Elmondhatja Weöres Sándor, hogy ifjú szívekben él, ha már egy négyéves kislány elképzeli, hogy híd jár neki.

Gyűjtesz valamit?

Nem gyűjtök semmit, nem gyűjtök, a tárgyak valahogyan nincsenek rám ma már hatással. Valamikor, amikor négyezer könyvem volt, s kölcsönadtam egyet, ha nem kaptam vissza, lelki beteg voltam. Most bármelyik könyvemet kölcsönadom, vagy örökbe adom, azzal az érzéssel, hogy esetleg soha nem fogom megszerezni. De a könyvek változatlanul fontosak, talán a könyvek a fontos tárgyaim. Vagy megvan József Attilának egy verskézirata, nem is akármilyen vers ez, hanem a Lassan, tűnődve. Ez ott volt Párizsban az Hôtel de la Gironde-ban is, ott volt a falamon. Jóformán semmim nem volt akkor, csak ez a József Attila-kézirat, amikor egyszer egy barátom jött Londonból Párizsba, meglátogatott ebben a kis, kopott hotelszobában, egészen hátradőlt, amikor meglátta bekeretezve ezt a kéziratot. Azt mondta, hogy szerez a British Museumtól ötven fontot, ha eladom. Nagyon kellett volna a pénz, mert Anna lányom akkor jött nyaralni Párizsba, egész nyárra vártam őt, és nem a British Museumtól, hanem az ördögtől is elfogadtam volna pénzt, de nem ezért a kéziratért. Elmúlt néhány hét, aztán megérkezett az ötven font Londonból, de nem a British Museumtól, hanem ettől a barátomtól, aki azért küldte az ötven fontot, mert nem adtam el neki József Attilát. És tudod, hogy a kis dolgok milyen furcsán térülnek meg. Valami olyat kérdeztél, hogy voltam-e én valakinek mecénása. Egyszer voltam, úgy érzem, csak életemben mecénás, amikor egészen új volt a Népstadion, sokszor jártam ki a stadionba meccsekre. Egyszer, egy olyan tizen körüli kiskölyök, kis vörös hajú, szeplős kölyök, megkért, hogy vigyem be. Be akartam vinni, mert eszembe jutott, hogy hogyan vittek be engem a Fradi-pályára felnőttek annak idején, de a Népstadionba nem lehetett ám bevinni, vissza kellett jönnünk, hát nem akartam azért a gyereket ott hagyni. Odaadtam neki a jegyemet, amit még magamnak megváltottam, hogy menjen vissza ahhoz a pénztárhoz – és adtam pénzt –, hogy vegyen e mellé magának jegyet. Jött a gyerek, bementünk a stadionba, Fradi-Vasas meccs volt, nem drukkolt a gyerek, olyan szótlanul ült mellettem, ami egy tízéves gyerektől nekem szokatlan volt. Rájöttem, hogy Vasas-drukker, bár én nem ordítoztam a Fradit, soha nem ordítoztam, kiskoromban se, mondtam, csak nyugodtan drukkolj a csapatodnak. Teljesen fölszabadult, három-három volt egyébként az eredmény. Következő héten, mintha randevúztunk volna, ott volt a gyerek, bementünk. Sokáig, évekig jártam a gyerekkel meccsre, előfordult, hogy eszem ágában sem volt kimenni valami számomra érdektelen meccsre, de hogy ott van a kis srác, taxival kimentem a Népstadionba, bevittem a gyereket. Aztán úgy alakult az életem, hogy elmentem évekre Párizsba, meg nem jártam meccsre, szóval elmúlt sok év. Nemrégiben kint voltam a stadionban egy meccsen, nagyon sokan álltak a pénztáraknál, és körülnéztem, hogy nincs-e valaki ismerős a sorban, hogy megkérjem, hogy vegyen nekem jegyet, ne kelljen sorba állnom. Egy magas fiatalember rám néz, anélkül hogy szóltam volna neki: Egy jegy? Egy. Megváltotta a jegyet, ki akarom fizetni, azt mondja: Csak nem tetszik megsérteni? Tehát ezt a gyereket se tudtam ingyenbe mecénáskodásomba vonni, mert elmúlt tizenöt év, és visszakaptam. Egyébként megmondhatom neked, hogy én mindent visszakaptam, és mindent megkaptam.

A Nagy Lászlóról készült portréfilmben te voltál a riporter. Te kérdeztél. Mondd meg nekem, melyik volt a könnyebb, kérdezni, vagy válaszolni?

Kérdezni, természetesen, kérdezni. Nehéz az az önkifejezés, amit kamerák előtt kell elmondani a legtitkosabb gondolatairól az embernek. Egy költő azt hiheti, hogy csak versben mondhatja meg, amit akar, és azt hiszem, hogy az az önkifejezés legnagyobb próbája. Ahhoz kívánok magamnak szerencsét a továbbiakban, hogy tudjam még kifejezni magam, legyen mit mondanom. Nagymamával szeretném én bezárni most a gondolatomat, aki büszkén mondta nekem egyszer, hogy engem még nem hurítottak le a számért. Tehát hogy ő igazat mondott. A mi költészetünkben csak igazat lehet mondani, még annak is, aki nem akar. Én egyébként szeretnék mindig igazat mondani.

Végül szeretnélek megkérni, hogy az N. N. bolyongásai című kötetedből az utolsó verset olvasd föl.

Ez csak a könyvben az utolsó vers!

 

Villám ragyog teli pohár vizet csukott szemben tündököltet szélhömpölygés arcon cirókál de tudom elföd majd a sár ha magamra húzom a földet rigó kiált fölöttem VOLTÁL! Ködmosta messzi majorok Pest Lutetia kövei felednek végsőt bukfencezvén a hinta vérem lányokban zsiborog megőriznek valamely versek míg fénybe nem fullad a tinta