Ódai szavak év végén^*

Túl sok szerkesztő lebzsel itt, s magát mind krémnek hinné, de kapálózna éktelen, hogyha az ördög vinné! Barátaim! ne ugráljatok, szerkesztőt bárki pótol, ne sírjatok, ha kimaradtok, mint kutyaszar a hóból. Tirátok (s énrám) nem nagyon van szükség eme házban, munkát ne is mímeljetek olyan fenenagy lázban. Egy évkönyvet tíz hónapig gyártotok, ti szegények, három évig készül egy Gyöngyszem meg a Delfin-regények. Alusztok mesekönyveken, alusznak a Bölcs Baglyok, Galaktikák, KISZ-brossurák bár mindig csak agyaltok! A Titkárságon semmi zaj, mert itt folyik a munka, nekünk meg alkudhat az ördög fennen hordott nyakunkra. Nincs is reátok több szavam, lássuk inkább a nőket, akik nem játszanak soha úri előkelőket, főleg nem fizetésnapon, akkor lektor a császár, mert borítékunk teli tömve a guba-osztozásnál. Máskor a nők a fontosak, hogy a szekerünk menjen, s a nők között legjobban én a Titkárságot zengem! Mivelhogy nélkülük e ház egykettő összedőlne, s a tisztelt szerkesztők ülnének puszta seggel a földre. Közülük Magdusé a szó, legalábbis az első, az én szívemben az övé, övé a polc, a felső! Mert lakáskulcsát átadó, mikor nyaralni ment el, és frizsiderjét megpakolta három hétre friss tejjel. S húzott nekünk friss huzatot, mert nem egyedül mentem, csak ő tudja, ki volt velem; inkább lenyelem nyelvem, de nem mondom ki a nevét, csak azt: mindent megettünk – ám ez a régenvolt idő már elmaradt megettünk. És itt van még Irénke is, a Térdkirálynő itt van, egész nap csak pénzt énekel e svábgyűjtő kalitban, szerkesztőnők közt senkinek nincsen ilyen szép térde, engem régóta remény nélkül mardos a fene érte. K. Erzsi itt töltötte be a negyvenedik évet, gépzengés közt magolja mind a fránya Kresz-igéket, maholnap még belőle lesz a magyar Nuvolári, s százhússzal vesz hajtűkanyart, ha lesz időnk kivárni. Füstfellegekben Marica, egészen beleveszvén, mert nem szív soha filterest, aki igaz keresztény. Ottó Judit hangoskodik, előtte Illés reszket, és Rákai se dobja be a nagyapai testet. S kiről még szólni kellene, ha szólani szabanna, elmondanám, hogy földerít a legkisebb Nagy Anna, de neki ádáz Logodi a fő-fő cerberussa, s káprázatos rímfaragónknak igencsak nagy a kussa. Mivel mindig kell egy Kati, most sincs hiány belőle, utolsók közt írom, pedig ő megyen legelőre. Szendén lehunyja a szemét, ha félkilenckor írván nevem a jelenléti ívre, elpiszmogva az irkán. Szemben vele ül Klárika, ki nem Kóczián többé, de gondolom, nem lesz Boros, nem lesz Boros örökké. Ültében is vígan riszál, formás rajta a szoknya, s egy szoknyája sincsen elszabva, van is, aki rászokna. Akik pedig csak léhűtők, az a szerkesztő-népség, nem hiányoznak senkinek, ehhez nem is fér kétség. Csak sétálnak a nagymenők, nyugdíjhatárra várva, egész esztendős termelésük egyetlen könyv, egy árva. Év végén halljátok szavam, ha van fületek, társim! Békén ne andalogjatok az élet szép virányin. Húzzátok meg magatokat, amíg jó dolgotok van – Szerencsétek, hogy kiapadt ez a nyavalyás tollam. 1973. dec. 31.