Rögtönzések; tréfás versek

1951–1977

 

 

 

 

Szonett*

Szent Gellért lánya, te, borongó, tünde Thermál,
téged kíván a test, híjján egyéb vigasznak,
medencéd öblibe lehull a lélek, elmáll,
kamrád ködében agg hímek magukban asznak.
Ha ifjú áll beléd, sűrül a vére máris,
míg hámlik hallgatag, belül lealjasul;
szemét legelteti a homoszexuális,
sóhajt és üllepét gyuratja pimaszul.
Fogadjon kő-öled magába, ládd, esengünk,
hiszen teáltalad tűnik Dunába szennyünk,
a rüh, a kosz, a rev.
Ó, el ne hidegülj! Légy hozzánk szénsavas!
Áhít Juhász, a Réz, a Kormos és a Vas,
sőt Iván Kozirev.
 

(1951)

 

 

 

Két dal*

Két teli dobozt fölzabáltam,
egy dobozra valót emitt-amott találtam,
a negyedik csak fájdalom díja
(csak még egy félóráig ne legyen híja)
fonyódi udvarlásra bevetendő,
ha nem is túlsok, éppen elegendő.
*
Köszönet érted Szállás!
Jólesett itt a hálás,
vagyok is érte hálás,
nem volt a falban mállás,
se szerető-mászkálás,
most jő a továbbállás.
 

(1970. VIII. 20.)

 

 

 

Ódai szavak év végén*

Túl sok szerkesztő lebzsel itt,
s magát mind krémnek hinné,
de kapálózna éktelen,
hogyha az ördög vinné!
Barátaim! ne ugráljatok,
szerkesztőt bárki pótol,
ne sírjatok, ha kimaradtok,
mint kutyaszar a hóból.
Tirátok (s énrám) nem nagyon
van szükség eme házban,
munkát ne is mímeljetek
olyan fenenagy lázban.
Egy évkönyvet tíz hónapig
gyártotok, ti szegények,
három évig készül egy Gyöngyszem
meg a Delfin-regények.
Alusztok mesekönyveken,
alusznak a Bölcs Baglyok,
Galaktikák, KISZ-brossurák
bár mindig csak agyaltok!
A Titkárságon semmi zaj,
mert itt folyik a munka,
nekünk meg alkudhat az ördög
fennen hordott nyakunkra.
Nincs is reátok több szavam,
lássuk inkább a nőket,
akik nem játszanak soha
úri előkelőket,
főleg nem fizetésnapon,
akkor lektor a császár,
mert borítékunk teli tömve
a guba-osztozásnál.
Máskor a nők a fontosak,
hogy a szekerünk menjen,
s a nők között legjobban én
a Titkárságot zengem!
Mivelhogy nélkülük e ház
egykettő összedőlne,
s a tisztelt szerkesztők ülnének
puszta seggel a földre.
Közülük Magdusé a szó,
legalábbis az első,
az én szívemben az övé,
övé a polc, a felső!
Mert lakáskulcsát átadó,
mikor nyaralni ment el,
és frizsiderjét megpakolta
három hétre friss tejjel.
S húzott nekünk friss huzatot,
mert nem egyedül mentem,
csak ő tudja, ki volt velem;
inkább lenyelem nyelvem,
de nem mondom ki a nevét,
csak azt: mindent megettünk –
ám ez a régenvolt idő
már elmaradt megettünk.
És itt van még Irénke is,
a Térdkirálynő itt van,
egész nap csak pénzt énekel
e svábgyűjtő kalitban,
szerkesztőnők közt senkinek
nincsen ilyen szép térde,
engem régóta remény nélkül
mardos a fene érte.
K. Erzsi itt töltötte be
a negyvenedik évet,
gépzengés közt magolja mind
a fránya Kresz-igéket,
maholnap még belőle lesz
a magyar Nuvolári,
s százhússzal vesz hajtűkanyart,
ha lesz időnk kivárni.
Füstfellegekben Marica,
egészen beleveszvén,
mert nem szív soha filterest,
aki igaz keresztény.
Ottó Judit hangoskodik,
előtte Illés reszket,
és Rákai se dobja be
a nagyapai testet.
S kiről még szólni kellene,
ha szólani szabanna,
elmondanám, hogy földerít
a legkisebb Nagy Anna,
de neki ádáz Logodi
a fő-fő cerberussa,
s káprázatos rímfaragónknak
igencsak nagy a kussa.
Mivel mindig kell egy Kati,
most sincs hiány belőle,
utolsók közt írom, pedig
ő megyen legelőre.
Szendén lehunyja a szemét,
ha félkilenckor írván
nevem a jelenléti ívre,
elpiszmogva az irkán.
Szemben vele ül Klárika,
ki nem Kóczián többé,
de gondolom, nem lesz Boros,
nem lesz Boros örökké.
Ültében is vígan riszál,
formás rajta a szoknya,
s egy szoknyája sincsen elszabva,
van is, aki rászokna.
Akik pedig csak léhűtők,
az a szerkesztő-népség,
nem hiányoznak senkinek,
ehhez nem is fér kétség.
Csak sétálnak a nagymenők,
nyugdíjhatárra várva,
egész esztendős termelésük
egyetlen könyv, egy árva.
Év végén halljátok szavam,
ha van fületek, társim!
Békén ne andalogjatok
az élet szép virányin.
Húzzátok meg magatokat,
amíg jó dolgotok van –
Szerencsétek, hogy kiapadt
ez a nyavalyás tollam.
 

1973. dec. 31.

 

 

 

Tíz év*

Tíz éve annak Magdám éppen,
hogy itt csücsülök eme széken,
tíz éve vérzek ezer sebből,
mert kitúrtalak a helyedről,
tíz éve tart e szánom-bánom
azóta is hajam cibálom
fejem a falba kéne vernem,
vagy kukoricán térdepelnem,
ruhám megtépni siratozva,
a könnyeim nyelni szipogva,
seggem naponta földhöz verni,
gyalog Mekkába is elmenni,
e kitúrásért, kifúrásért,
e teneked okozott kárért.
De hadd térek most rá a szóra:
tíz éve lett apám a Móra,
törvénytelen leánya lettem,
megkaptam hát, amit kerestem.
Azóta lóg a nyelvem hosszan,
nagy pénzért, igaz, hogy úgy mondjam,
s ne kámpicsorodj el e szótól:
sok munkatársam mindent pótol,
mondom Kemenest, mondom Kunnét,
honnan is jöttek, azaz hunnét?
S főnökül megnyerém Kovátsot,
kihez te adtál sok tanácsot,
pl. hogy ne szívjak mellre semmit,
ne bosszankodjak egy szemernyit,
azóta naponta izélhet,
azt dünnyögöm csak: „Ez az élet”
Tudnám folytatni még sokáig,
de jön tíz év még, jön másik,
akkor Húsz év leszen címemben,
s te is továbbra a szívemben!
 

(1975?)

 

 

 

1975 március 25* **

– Makai Gábornak –

 
Ez a nap majd álomi lesz,
nem varázsolja vissza semmi szesz.
Álom, akár az az első labda,
mit fölhajigáltam magasra,
első maci és kishajó,
az első ágy, elringató,
kezemből rég kihullt sok játék,
és rég elfelejtett ajándék;
belepi mind emlék-moha,
s nem láthatom többé soha.
Áll a gyerek a férfikor határán,
zúg az idő, a szárnyas bálvány,
akármi lesz, én fölvetem
szél ellenében is fejem.
Mit rejthet a jövő előlem?
Mennyi vért csapolhat le tőlem?
Anyám helyett, apám helyett
ki előtt hajtok majd fejet?
Hányszor csavar meg az idő,
ha a szakállam sercegve kinő?
Mi rimel e tizenhat évre?
Széthull a gyerekkor, e kéve –
Innen a férfikorba érve,
maradjon hitem a reményre.
 

(Új Írás, 1983. 10.)

 

 

 

Két fiatal lányra*

 

Kollárik Ágnes, tizenhat éves

Hol van a gyerekkor zöld mezeje?
az első rét? szálló pitypanggal,
tücsök-danával, nyúl-szaladozással,
kakukkfő, zsálya mézillatával,
ugráló bocik édes tejszagával,
sok bolondos álommal tele –
Utánad néz az úton
s lehajlik apád feje,
lehajlik anyád feje.
Messzi a gyerekkor zöld mezeje,
messzi minden tündérmese,
más fénybe mártod arcodat,
jön más álmok ideje:
felnőttség köd-lehellete,
komorabb világ szele,
de fújjad tündöklő szájjal
fénymuzsikával tele –
Elveszett meséd és gyerekréted
ha akarod, az égre csap,
s kedvedért bukfencez a Hold,
s négykézláb fut eléd a Nap!
 

Logodi Edit, tizennyolc éves

Lengőn szállt a gyerekkor,
olyan volt mint a madár,
gondoltam: mindig velem marad –
Ott száll már! ott! hova száll?
de szép volt! s most odalett,
intenék neki, de szárnyal.
Egem, te felhőtlen, be ne borulj,
döntsd rám a sugarad tűzlobogással!
Időm, te gyorslábú, meg ne előzz,
titkaid súgd meg nekem!
Sajnálom anyám, sajnálom apám,
zöld réten jöttek velem.
Életem gyorsan más útra fordul,
parazsas út lesz talán,
látásra adjon erőt Valaki,
átlátni időm falán.
Nem tudom, ki vezet sorsom elé:
Ypszilon, Iksz vagy Zé?
 

(Népszava, 1975. V. 24.)

 

 

 

Szakad az istenvert eső

Szakad az istenvert eső,
s tátog cipőm szégyentelen,
pedig egy esztendeje sincs,
hogy Bécsben nyertem pókeren.
A tribünön fülembe kántál
két dunántúli rossz rokon,
Bella és Lázár kornyikálja:
„Videoton! Videoton!”
 

(1976? 1977?)

(Új Írás, 1978. 1.)

 

 

 

Ilia Mihály királyi főpincemesternek*

Bp. 1976. XI. 1.

 
Édes öregem, Miháj!
Ez rímel nevedre: kiráj.
De én most potsékul rímelek,
mivelhogy verset csak mímelek,
célom, hogy zsömexkűzt zengjek,
és pinczéd előtt kerengjek,
mert valék igen badar,
s rizlinged lett kotsis kadar!
Mér ittam viszkit én, kanadait?
Ha kedves italom földre hajít!
Süllyedek poklokra, mert a
szavaim jegyezé Bertha.
Szájamat Lucifer tépdesi,
kancsóban asztalán im Pusztamérgesi,
és az a pokolban is rizling –
Mi vagyok? Cenkforma quisling!
Szegeden, Tápén és Sepsiben
sülhetek egy szaros tepsiben,
és közös Farkasunk seggbe rugand.
mit mondjak? Árpád ugyan d-
e mér van ez? És te, Mihájom?
Maj eztán csördítesz szájon?
Leszen-e bűnömért körmös?
Ezt kérdi a szegény Kormos.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]