Egy hajdanán elrepült ház^*

Fekete-görbe tűzfal, háttal az utcának; a kettős-szárnyú deszka-kapu örökké nyitva, mint a szegénység tárnája: ember s ló kapuja volt egyaránt; a hepehupás udvaron valahonnan lopott futball döngött, nekivágódva egy-egy ablaknak: csörömpölés, szitok – „anyádistenit, rohadt!” –, vasárnap reggel az Üdvhadsereg katonáinak cintányérja csengett, reménytelen perselyzörgetés, röhögés rá, de ujra csak jöttek, miért? konyhaajtókon dőlő hagyma- s krumpliszag, a krumpliszagban tetovált karú szemeteskocsisok az asztal mellett, zöld üvegből kortyolt csempészbor, árva ecetfa alatt kártyások, trágár tréfák danája, mezítlábas kölykök: vadak, éhesek, szomoruak nevettükben is, mint a szüleitől elmaradó Kisjézus; terhes anyák s lányok, öregek a konyha elé rakott sámlin; pék biciklizett az udvarra, kenyér, kenyér, kenyér – elúszott mindez valahova, el ez a gorkiji világ, nem is úszott, repült! összeláncolt bombák kemény ökle alól. 1944 volt, nyár, sütött a nap, ahogy szokása régóta; a fehérhasú bombatojó madarak visszazümmögtek Itáliába; álltam az összeomlott ház fölött, egy napig? egy pillanatig? – kimesterkedtem a halott téglák tömegéből egy vasmozsarat, fűvel sikáltam portól-piszoktól; ki az udvarból! az utcából! a városból vele! odahagyva kamasz-éveimet; semmi nem maradt, csak ez a vasmozsár, meg fekete gyomrában a töretlen, felejthetetlen emlék.