Egy rákvadászat emlékére^*

Szárcsák libegtek torz rikácsolással alá a tus-menny bolyhaiból, égett a lábuk szára, valamint a csőrük, világvégi Nap lángoltatta kék tollukat is; csiki-csekk, csiki-csékk moraja fúlt a tűhegyű kövek alagutjába, s jött cidris hideg normandiai legelők felől, nem Óceánum túlpartja felől, mivel ott a mulatók édeni fenekén érdemes még fényleni, ikrásan önteni a fényesőt, míg hasalnak a hullámok előtt, s homok csiklándja didikéjüket; a szárcsanép a szépségre süket, vak és süket, azért evezte át a tengert; hülye kölykök csuzliját itt kapja csak, e kavics-abrakot, csároghat, fele hipphoppra halott, és nem zokog gyászt Flamanville miattuk, csak engem ehet a fene miattuk. Nem szárcsasiratás, szárcsahalál elégiája ez, csak a való rajzához kellenek e madarak, mert Flamanville sirályfelhőket küldött különben mindig biciklim elé, ha Ertot útra eresztett, gumi- csizmásan, kézben kosár, piszkavas; ott gázoltam a vízbe éhesen, s az Óceánum vize nem selyem, pofonjaitól kapkodtam fejem; szikláira rákot vadászni másztam, a homlokomon sógyöngykoszorú, borostáimat kaszálta a só, hogy lángolt a pofám, ahogy a szárcsák lába s csőre bukseggelő napon. Aj, rákvadászat! Atlanti özön! Sercegve tört ágyából a köröm, a vízalatti tűerdő közé lenyúlva, vérem a sziklákat öntözé; piszkavasam aluvó rákokat lőtt agyon a homályló víz alatt, előbillegtek az alagutakból, s nem iszkolhattak el a kosaramból. Biciklim partra omolva feküdt, egy idegen lány nyaggatta a csöngetyüt, túlhidrogénezett haját a szél szemembe fújta, bánta a fene! Azt kotyogta, hogy amerikai, térdelve is hosszúak voltak lábai, fektében is eveztek mint a szárcsák a homok fölött kitárt karjai; utolsó erőm is magába itta, utolsó rákom is a víz elvitte. Most puszta fehér falam bámulom, az aa-bb rímelést unom, emlékem a papíron epikus, Homér s Juhász közben aszongya Kuss! Tehát: a fal! és lenn az udvaron püspöki autók áznak az esőben, és Luther Márton szobra nézeget az Üllői út rokkant kapujára; hányszor eshetett a dagály előtt térdre azóta Flamanville homokja, hányszor fúlhattak sziklatű közé utódaim: gyanútlan rákvadászok, sógyöngyöt ivó csuzlis kölykeim cirkuszba hordják kisbabáikat, isszák a ledugaszolt almabort, s benyelte mind a közeli Atomgyár; amerikai szeretőm alatt hányszor vetett az ágy mohó tüzet, fű-ágy, homok-ágy, vagy rugóra ringó – Szemem lehúnyom, elmozdul a fal, fejem körül rikoltoznak a szárcsák, és hánytorog a roppant Óceánum.