Egy keresztlevél hátára

1972–1977

 

 

 

 

Egész évben Lucázás*

Süvölvénységem hajnalán, urak,
cingárság s kéz-láb, e négy piszkafa
se bakugrándra, se cigánykerékre,
se kazalbukfencre nem uszított,
hát betűt faltam: Sobri Jóska jött,
Fatia Negra Krisztyán Tódorral,
Keraban, Huckleberry Finn és a szegény Don
Quijote volt kenyeremen a só.
Mondhatom: olyan lettem amilyen,
ebből a kosztból éppen elegem.
Meghalt december, hótalan s jegetlen,
a Széna térig szemtelenkedének
Nagykovácsiból náthásan a varjak,
csókafostos Üllői-uti fák
siratják Kosztolányi lombjait.
Jászolában Jézus már gőgicsél,
elvástak Szilveszter rongy trombitái,
ködölhet ez az újév reggele,
lecsusszant torkomon az első fekete.
Az egész év majd játékkal telik,
mert nem megy le a nap, szétfröcskölő
hullámai cirmolják a szemünket,
hogy zöld örömcsákósan éljenek
a fényéből hörpenő emberek,
ikrázzon aranyhalakat az ég,
szülessen csíz, rigó, kisnyúl elég,
lány, fiú, egy se ágyutöltelék
Időtlen béke, az kellene még.
Ha igazat mond ez a mai reggel,
a komoly dolog messzi elkerül,
csak játszok, egész évem átLucázom,
egy nevetés 365 nap,
s mert robban a nap álmaim falán,
nem is lehet egy évig éjszakám,
ha pedig magam elhorkantanám,
orron pöccint egy csöpp, butuska lány.
 

1975. január 1.

 

 

 

Nagy László feje*

 

70 éves parasztasszony hangja

Édes fijam. Sokat fáradoztam életemben, mostmár csak mindig a kisszéken ülök, de a szemem látni lát. Mért fehér a te fejed, Jézusom? Nem kéne még az. Hiszen a szemed cirmosan nevet, mint a kiscsikóé, hiába ezeréves a homlokod. Ilyen homlokot láttam egyet lánykoromban, jövet a Somlóról, László-napon, amikor a legények messziről integetve hívtak engem, bolond lányt az iszkázi búcsúra. Ölég régen volt ez, nevettek, ahogy a pántlikás botot égre emelték, de a te egyetlen nevetésed gyöngyebb. Mindig szélben a fejed, fijam. Vigyázz magadra, mert én elmegyek, örökre a földbe, neked maradás a sorsod. Úgy élj.

 

9 éves árvagyerek hangja

Mivelhogy nincsen apám, kellene nekem László úr apának. Ilyet kérni lehet-e? Nem illő kérés, pedig László úr kéretlen is az apám, meg a fiamé is lesz, az ő fiáé is – ezt tudni kell. Érzem az erejét a fejemen, ha nem is az ökleiben van az ereje. Erő az öklökben: az a hadonászóknak való, én más erőre gondolok. Tessék nekem mondani éneket, fénylőt, csinálni fából kicsi lovat meg szekeret, szíjból gyöplűt és kicsi ostort, én akkor fölülök a szekérre, hadd szaladjon. Látom onnét mindig fölemelt fejű apámat: László urat. Fogja az én szemem a pillantása.

 

16 éves lány hangja

Nézem a fejed, de a tenyered simálását érzem, nevethetsz rajtam ezért. Nem találsz meg a fontos urak közt, akik szentképnek látnak téged, faragják is buzgón a rámát hozzá, én ugyan másért tisztellek, te cimbalom-hangú. Fütyülj nekem valami különös táncot, például farandolt, de ne csak lassút fütyülj. Nem álmodom veled, ébren látlak mindig, s józanul is hiszem, hogy járni tudnál a vizen az én kedvemért. Ütné le a derekam anyám, ha olvasná ezt, feleséged is ütné, s vele a titkos szeretők, ha vannak; tudom bizonyosan, hogy vannak. Kócolom hajam a tiédhez, nem is haj ez, de sörény. Én se lány vagyok, ember lánya, inkább gyihos kanca, vagy az lennék, ha akarnád. De akkor: törj be!

 

 

 

Hommage a kendertilolófának*

megszállván omrákiában
vártak a hajadérok
pendelyük lángot vetett
no szivem mondám hórukk
akkor utamba állt
hét gzsidás markukban bicsak
láthattad szent kleofás
hogy mind csurkányiak
egyik kezemben cipőm
másikban egy szál katáng
mifene főgzsidás uram
az ön szemöldöke ráng?
hajadér-koszorú cicézget
hát kutyák vakogjatok
tengeri uborkák lettek
a montenegrói bicsakok
ritkás fogaim közé
aranyszőr tekeredett
elnéztem atyaian
ellenségeim felett
mert kendertilolófáról
lógattam lábamat
gyöngyöző omrák vizekben
lenn hal-népség szaladt
hetvenhét hetvennyolc hetven-
kilenc ez elég nekem
különben is a kagylót
meg a rákot szeretem

 

 

 

Egy veszendő lélekért*

Mondják, poklokra száll ez,
mert csak rosszon csiszonkodik,
kutyába se veszi az időt,
bár az amazonasmód folyik,
mit folyik! zuhog, hömpölyög,
s hulláma nem falevelet,
whiskysüveget, kenut dobál,
de évezredeket.
Mikor komolyodik meg?
Nem az Amazonas, hanem ő:
legelész s csupa lányfejet,
didikét terem az a legelő.
Nem gyónt vagy 40 éve,
nagy baj lesz, átok meg minden,
pironkodhat miatta
zabi-atyja, az Isten.

 

 

 

Egy rákvadászat emlékére*

Szárcsák libegtek torz rikácsolással
alá a tus-menny bolyhaiból, égett
a lábuk szára, valamint a csőrük,
világvégi Nap lángoltatta kék
tollukat is; csiki-csekk, csiki-csékk
moraja fúlt a tűhegyű kövek
alagutjába, s jött cidris hideg
normandiai legelők felől,
nem Óceánum túlpartja felől,
mivel ott a mulatók édeni
fenekén érdemes még fényleni,
ikrásan önteni a fényesőt,
míg hasalnak a hullámok előtt,
s homok csiklándja didikéjüket;
a szárcsanép a szépségre süket,
vak és süket, azért evezte át
a tengert; hülye kölykök csuzliját
itt kapja csak, e kavics-abrakot,
csároghat, fele hipphoppra halott,
és nem zokog gyászt Flamanville miattuk,
csak engem ehet a fene miattuk.
Nem szárcsasiratás, szárcsahalál
elégiája ez, csak a való
rajzához kellenek e madarak,
mert Flamanville sirályfelhőket küldött
különben mindig biciklim elé,
ha Ertot útra eresztett, gumi-
csizmásan, kézben kosár, piszkavas;
ott gázoltam a vízbe éhesen,
s az Óceánum vize nem selyem,
pofonjaitól kapkodtam fejem;
szikláira rákot vadászni másztam,
a homlokomon sógyöngykoszorú,
borostáimat kaszálta a só,
hogy lángolt a pofám, ahogy a szárcsák
lába s csőre bukseggelő napon.
Aj, rákvadászat! Atlanti özön!
Sercegve tört ágyából a köröm,
a vízalatti tűerdő közé
lenyúlva, vérem a sziklákat öntözé;
piszkavasam aluvó rákokat
lőtt agyon a homályló víz alatt,
előbillegtek az alagutakból,
s nem iszkolhattak el a kosaramból.
Biciklim partra omolva feküdt,
egy idegen lány nyaggatta a csöngetyüt,
túlhidrogénezett haját a szél
szemembe fújta, bánta a fene!
Azt kotyogta, hogy amerikai,
térdelve is hosszúak voltak lábai,
fektében is eveztek mint a szárcsák
a homok fölött kitárt karjai;
utolsó erőm is magába itta,
utolsó rákom is a víz elvitte.
Most puszta fehér falam bámulom,
az aa-bb rímelést unom,
emlékem a papíron epikus,
Homér s Juhász közben aszongya Kuss!
Tehát: a fal! és lenn az udvaron
püspöki autók áznak az esőben,
és Luther Márton szobra nézeget
az Üllői út rokkant kapujára;
hányszor eshetett a dagály előtt
térdre azóta Flamanville homokja,
hányszor fúlhattak sziklatű közé
utódaim: gyanútlan rákvadászok,
sógyöngyöt ivó csuzlis kölykeim
cirkuszba hordják kisbabáikat,
isszák a ledugaszolt almabort,
s benyelte mind a közeli Atomgyár;
amerikai szeretőm alatt
hányszor vetett az ágy mohó tüzet,
fű-ágy, homok-ágy, vagy rugóra ringó –
Szemem lehúnyom, elmozdul a fal,
fejem körül rikoltoznak a szárcsák,
és hánytorog a roppant Óceánum.

 

 

 

Vád*

Nem látjátok a mosónő fiát.
Nem halljátok, milyen igét kiált.
A feje elgurult miattatok.
Csörömpöl szátok sarkán a neve.
Monogramja: feketén fekete.
Sorsa a Kisded szalmáján vacog.
Utolsó inge is a tietek.
Holtában nőtt körme is tietek.
Szégyelhetem, hogy törvényes rokon,
a vérén tiveletek osztozom.

 

 

 

Divinyi Mehmed irigye károg*

 

Se élhetem, se halhatom,

Se ülhetem, se járhatom,

Se ehetem, se ihatom:

Szeretlek én, tes megszeress.

 
harminc2 recéjű csontfürész
4száz éve a fogsorod
nem nevet félhold-anyácskádra
mert sárga mázzal keni a homok
töröksípot fuvintó szádat
egy kaszás fickó verte be
s nem vétózta meg mohamed
sőt! kezetrázni sietett vele
mivel te hitetlennek álltál
nyüszítve egy lány miatt gyáván
(ezért vagyok az irigyed
meg csudálód is török árvám)
szultánod véreset vicsorgott
„dévénybe futt a nyomorult
gyaur szüzért esenkedik
tűzön perzselt disznót eszik”
remélem megkaptad a lányt
s kerek fara csillagot hányt
s döfött narancs-csecse a menny iránt
s fűtörő talpad állt mekka iránt
aztán húzhatták a harangot
irgalmas keresztény kezek
ki húzgálta kötelén a harangot?
nincsenek már akik feleljenek
sípos szád szétomlott a földben
szemed elszállt a rézgaras alól
koponyádba kúszott szived
de hozzám még a cincogása szól
nyelved lappantyú-suhogással
fülem csontdobját szétveri
vérét pokloknak adta billéd
lakmározzák belzebúb férgei!
csak madzsar türki imádságod
úszik az elkurvult időben
utánad úszni lesz erőm?
vagy bukdácsolok mögötted erőtlen?
Ezért az irigy varjúkárogás
üköm üke divinybeli gyerek
engem fekete félszbe rántasz
hogy nevemre kórságos csönd pereg

 

 

 

Álomi metszet három csavargóval*

Álmomban áll ötven éve
három cédrus,
árnyékukban gugyit nyakal
három jézus:
Boldizsár az egyik neve,
másik Bálint,
Balázs vihog: „Rugd fenéken
ezt a Káint!”
Káinnak én neveztetek,
elhagyójuk,
Mecsér fölött nélkülem száll
szent hajójuk.
Szállnak vele az időben
pozsgás ifjan,
s gyönge vagyok, hogy emlékük
gyámolítsam.
Aj, te jézusi csavargó
három fickó,
alattatok szalad Ásvány,
Ráró, Lickó,
nyárerdőnk májusi havat
hullat körben –
De az én álmomba duda
hangja röffen.

 

 

 

Zeppelinező vándorok*

Tündöklő égen Zeppelin úszkál,
fenn csücsül három vándor:
Lógófül Kutya, Ficánkos Potyka,
s egy Iszosgigáju Kántor.
Lógófül mancsa közt csörögefánk,
ki-be jár rózsaszín nyelve,
Ficánkos orránál zöld tégla lófrál,
hahaj! már el is van nyelve!
Kiállt a Iszosgigáju:
„Nofene! jégeső esik!
Ha én egy jégfelhőt torkomba öntök,
nagy kedvem kikerekedik!”
Úszkál a Zeppelin, égi hajó,
viháncos három vándor:
Lógófül Kutya, Ficánkos Potyka,
s az Iszosgigáju Kántor!

 

 

 

Pásztorok*

Korniss Dezső festményére

 
Imádtuk az Istenfiát.
Bujtattuk csürhés Heródes elől.
Komisz beszédünk becét gyöngyözött.
Térdeltünk szalmás jászola köré.
Kétezer év se kellett elfeledni,
hogy Máriának hordtunk paszitát:
ürücombot, úrtól lopott narancsot,
hadd legyen elég teje szoptatásra,
különben nem lesz Kisdede király.
Mégsincs atyjában semmi irgalom.
Fölöttünk bekönyökli az eget.
Szegény hazánk fölperzselt Betlehem.
Küld ellenünk új Heródeseket.
Szegény hazánk nagy rühes legelő.
Bárányunkat eszik a farkasok.
A királydinnyés homok vérnyelő.
Utat mutatni csillag nem ragyog.
Szólunk, mert gazdánk nem panaszkodik.
Lehajtott fejjel fekete kövön
fehéren ül s nem tudja, hogy megőszült,
nem méri az idő tiktakolását.
Kifosztatását tűri hangtalan.
Nyakán kötél, ő tűri hangtalan.
Hazája, háza, minden veszve van.
Helyette köpünk urak keserűt –
kornissi pásztorok.

 

 

 

Egy hajdanán elrepült ház*

Fekete-görbe tűzfal, háttal az utcának;
a kettős-szárnyú deszka-kapu örökké nyitva,
mint a szegénység tárnája:
ember s ló kapuja volt egyaránt;
a hepehupás udvaron
valahonnan lopott futball döngött,
nekivágódva egy-egy ablaknak:
csörömpölés, szitok
– „anyádistenit, rohadt!” –,
vasárnap reggel
az Üdvhadsereg katonáinak cintányérja csengett,
reménytelen perselyzörgetés,
röhögés rá,
de ujra csak jöttek,
miért?
konyhaajtókon dőlő hagyma- s krumpliszag,
a krumpliszagban tetovált karú
szemeteskocsisok az asztal mellett,
zöld üvegből kortyolt csempészbor,
árva ecetfa alatt kártyások,
trágár tréfák danája,
mezítlábas kölykök:
vadak, éhesek,
szomoruak nevettükben is,
mint a szüleitől elmaradó Kisjézus;
terhes anyák s lányok,
öregek a konyha elé rakott sámlin;
pék biciklizett az udvarra,
kenyér, kenyér, kenyér –
elúszott mindez valahova,
el ez a gorkiji világ,
nem is úszott, repült!
összeláncolt bombák kemény ökle alól.
1944 volt, nyár,
sütött a nap, ahogy szokása régóta;
a fehérhasú bombatojó madarak
visszazümmögtek Itáliába;
álltam az összeomlott ház fölött,
egy napig? egy pillanatig? –
kimesterkedtem a halott
téglák tömegéből egy vasmozsarat,
fűvel sikáltam portól-piszoktól;
ki az udvarból!
az utcából!
a városból vele!
odahagyva kamasz-éveimet;
semmi nem maradt, csak ez a vasmozsár,
meg fekete gyomrában a töretlen,
felejthetetlen emlék.

 

 

 

Egy keresztlevél hátára*

Pontoise volt az a falu
ahol születnem kellett volna
mama hasából odaláttam
egy kecskés-szamaras akolra
de szép lett volna istenem
ott hepehupás földre lépni
első léptemre tudom tapsol
a tizenéves bábanéni
Messziről Párizs tornyai
könyökölnek a fatetőnkre
apácaderekú folyó
szalad elénk a kontya szőke
ábrándozásom semmi lett
ahogy minden ábrándozás
csak pötty maradt csak légypiszok
a térképemen Pontoise
küldött egy lócsiszárt papa
hogy faluját kerüljem el
ne szánkázzon rajtam a püspök
mert ő komiszul énekel
El is kerültem 40 évig
akkor meghívtak Roziék
Françoise salátahegyétől
hélas! zsávolyzöld volt az ég
(Pierrett osztrigáival
azonmód jártam de Antonyban
csuklásomra röhögött Fifre
no Cormieux mi van mi van?)
hát isten veled Pontoise
számon már ki nem ejtelek
Mosonszentmiklós nem vagy hires
születni tehozzád megyek
. . . . . . . . . . . . . . . . . .
Mert közel volt a temető
mama ült Szent Mihály lovára
ó az a Szent Mihály lova
négy falábának trappolása
. . . . . . . . . . . . . . . . . .
hát Mosonszentmiklósra mentem
No isten veled nem-falum
. . . . . . . . . . . . . . . . . .
egy árva szamár legyezett
. . . . . . . . . . . . . . . . . .
ha jövőmet ott bölcsőm rengi
hát Mosonszentmiklósra mentem
közel a temető
anyám
(Befejezetlen)

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]