Harlekin búsul^*

Volt egy beszélő kakasom, kötélen sétált peckesen, ha tyúkfalkába botlott, villogott mint torpedó a tengeren. Mivel a cirkuszból kicsaptak, s nem volt egy árva garasom, ő meg vesztére lábamnál karattyolt: tudtam, orémuszt döngicsélve fölfalom. Egy miccenésre odalett, méltatlankodhatott a nyárson, sültében is még kiabált: „Ez csak lidércnyomásos álom!” Utána sakkban ronggyá vertem Nimzovicsot, valamint Euwét, és mit ittam kakas-zúzára? karcos csigert, vizezett lőrét. A lányok se jártak különbül, sorsukra keresztet vetettem. Hagyjuk talán a neveket, mert rázza öklét Jehova felettem. Turkáltam csepű-koronájuk, veritékgyöngy hason, derékon – Elvásott fogaim rovása? a gerincükre harapdált keréknyom? Lutéciás barátom, Fifre úr, ki zsebből kínált góloázzal, vízbe köpködve Honfleur kőmólóján szidhat, míg Pierrette a földre tálal. Mert levelére nem válaszolok, címét álmomban mormolom pedig, gyerekkoromtól ez komisz szokásom: szívem titokban hűségeskedik. Sejdíthetik ezt az emlegetett lányok közül is némelyek, de rák módján császkálni mire jó? hiszen száz éve nem vagyok gyerek. Mióta anyámat megöltem, s bölcsőm oázva fölborult, nem zsong fülembe édesen szivárvány-hurkatöltőn át a múlt. A legfőbb baj, hogy meghalok, hogy nem lehetek halhatatlan, korom Nap vigyorog majd rátok, ha koporsóm födele kattan.