Egy talicska halálára^*

Imé egy kubikostalicska – élő nemzetségből kiáll, holtan az anyaföldre fekszik, nincs aki fölkeltse király. Testében elgörbült szögek, a Názáreti szögei, a valahai fényesek rozsdában úsznak, rozsdavérben. Kereke többé nem forog, pallón le-föl nem nyiszorog, jégkutya, hófarkas jöhet, ő már örökre mozdulatlan. Hordatták magukat hegyek: hetvenhét bamba mandarin, de hulltában búcsút fölötte ördög öreganyja se mond. Két tenyér ujjlenyomata, az maradt meg neki, tíz göcsörtös ujj, tíz gyökér, emlékeit lüktetteti. Hol van a nyiszorogtató? Sehol vagy valahol. Itéletnapig őrizője agyaggal kibélelt akol. Ismerte gyönge fű korától, szélén csücsült, szomjas kisfecske, bigézett mellette a porban, madzagostorral durrogatva. Isten nagyritka napjain kalimpált apja nyaka közt, trombitált édes tökdudáján, krikszkrakszot karcolt palatáblán. Esőben felborigatott hasa lett játszó temploma, dörömbölt mennydörömbölésre, kedvére lett hát nagyharang. Vásárba vívő szekere, csengős-, szárnyas-négylovas hintó; költözéskor batyuk fölött lebegett, álmos csöpp Nizsinszkij. Vessző-ideje elszaladt, sudárba bomlott a fiú, lányfülbe bolondot beszélt, bolondság meghallgattatott. Térdelvén Mária elé, fehér ing, karzat éneke, papkornyikálás, vőfénybasszus, első és utolsó szivar. Egy alvás, egy nyújtózkodás, s jöttek a behemót hegyek, homok, kavics, homok, kavics, tántorgott pallón föl-le-föl. Süketet, vakot, némát játszott, álma se röppent messzire: rikogató sültkakas sétált egy aranyülőn csúfolódva. De csak az örökös kenyér, szalonna, hagyma, paprika, szombaton egy pohár csiger, istenkáromlás, nem ima. Apja feküdt a hegy alatt, bölcsőben feküdt a gyerek, keserű ecetfák tövéből látszottak vörös fellegek. Frontról jött ákombákoma lett hóval s vérrel maszatos: „Kedvesem, ez a Golgota, isten gyereke, meghalok.” Hol a verejték gyöngyei? – Csak orosz mezők hidege. Szaladt: nyúl, havon körbe fogva, halált csöndített Sztarij-Oszkol. Gyalázatot hozott fejedre Vas Lacid, Benedek apó: sírt, barmok tomporára dőlve, csillagokat sírt rá a hó. Kavicshegyek, homokhegyek megvárták s hordatták maguk; gyerekét lámpásig dobálta, asszonya mellé lefeküdt. A görcsös ujjlenyomatot nem őrzik semmi rendőrkönyvek, az íratlan becsületet nem őrzik semmi rendőrkönyvek. Szívéig beitta a fa, a hajdan lüktető tenyér agyaggal kibélelt akolban nem mozdul ítéletnapig. Neve ha volt: iksz-ipszilon, lemossa január hava, spongya lesz április esője, itatós augusztusi nap. Verejtékének tanúja most holtan anyaföldre fekszik, testében elgörbült szögek, rozsdában úsznak, rozsdavérben. Többé nem fordul a kerék, élő nemzetségből kiáll imé egy kubikostalicska – más kubikos jön, más kerék.