Kannibál szerenád^*

Szivem kitört minden karámból, elhagyott minden füves legelőt, szétrúgva a szerelem-hombár, morzsát a mézbe! zúzmara pöttyözte végig fekhelyem. Tűz falta föl a falakat, utak hátába kés csapódott, volt pestisforma nyavalyám, kár érted, zengte a mátyásmadár. De mégis mióta veled! nem-tudod-reggelben veled, a lelenc-nappalban veled, éjszaka kormában veled. Mert olyan sokat voltam éhes, lettem európai kannibál, a kézzel tördelt kődarab gyanutlan álmaidra száll. Szomjúságomat oltani tejfehér álmod föliszom, tested is derengő fehér, fogam közt morzsálló kenyér. Egy hullám ébrenlétre felvet, sikolt homlokom alatt melled, sugár-gerinced tündököl, tíz köröm szántja, tíz tüzes ökör. Sirályok szárnya: karjaid, de két lábad földre szorítva, dörmöghetem fölötted, árva: ne félj, ne félj, ne félj, ne félj. Keresztem lángol térdeden, erdőd a számtól harmatos, nem segít semmi ima rajtad, nem segít semmi ima rajtam. Teérted törtem ki minden karámból, minek hersegő füves legelők? nem vagyok mézbe keringő darázs, de élek: nem-tudod-reggel veled, a lelenc-nappalban veled, éjszaka kormában veled.