Hanyatt a tengervízben^*

Szobámban fekve hanyatt, hol sötétség pezseg, hallom: a falon bezúgva jönnek a tengerek. Nem északi partok vize, jégtáblát csicsíjgató, fagyott madarat nem játszik kristályosan a hó. Sáfrányszagokkal tódul hullám hullámra fehéren, padlóra lecsüngő kezem cirókál vízfenéken. Mert dél szele sodorja elárasztván nyakig, nem fúlhat bele álmom, régóta ott lakik. Kinyílik mint az ernyő fölöttem a mennyezet, tündököltet szemembe a nap kökörcsin-hegyet. Kökörcsin-hegyről lányok gurulva visonganak, kedvükre gyöngyöt tátognak gyönyörbe révült halak. Pattog cirmoló homok, csöpp csöcsüktől parázslik, csengőkkel ráncigálnak nyavalyatörős vágyig. Felhőfalkában lilék sírván siratnak engem, hiába: megvásálta valaki már a lelkem. Persze, a testem is vele, test-lélek nincsen külön, bármilyen isten figyel: hűségben csíphet fülön. Víz tombol át a falon, hullám fut hullámra fehéren, akire én gondolok, egy sóhajjal elérem. Polinéziai szüzek, vagy nem-szüzek, kár a visongás, öregszik Orpheus, nem fogja semmilyen rontás. Fölöttem száll magasan, sirályok, lilék fölött, akiért valaha szívem hűségbe költözött. Gyöngyfoga koccanása lágy xilofonzene, jó volna, ha belőlem valamit megsejtene. Álmom vizében csapkod, két combja fejemnél kering, nyújtózik hatalmasan, elúszik szoknya, el ing! Erdeje háromszögére körömmel karcolgatom szerelmem morze jelét: dúlt N. N. monogramom. Ömlik a víz fehéren, hullám hullámra fröccsen, valaki nevem kiáltja, de elforog velem földem.