Jóslat^*

Megháborodott kakasok, kutyák sintértelen-örömű csaholása, csiszár-dana, pék-dana, zsupptető szárnypróbája a messze morrogó tenger felé, alvadt birkakolomphang, bamba pásztorok, nyekegő dudákkal, városkapuban állongó poroszlók, Betlehem bortól csukló baktere, nagy hó a mezőn, vagy fehér homok, kecskés-szamaras istálló szaga, szomorkás József, fáradt Mária fogadott napkeletnek három mágusa: Gáspár, Menyhért, Boldizsár. Ő akkor már megszületett, ölben göcögve nevetett, tapsikolt, játszott veletek, mikor lába elé térdeltetek, kántáltak összecsődült emberek, trombitált-dobolt az angyalsereg, aranydiót törtem mögöttetek, aj, boldog percek, ti fölségesek, utolszor volt ez a világ kerek, bűzlött bolhás királyi ingetek. Eljövet onnét azt kérdezte Gáspár: „Hallod-e, öcskös! mi kéne ha vóna?” „Nyolc mézesperec kellene, ha volna.” Menyhért mágus nyaka közé emelt: „Csak ne kalimpálj koszos lábaiddal.” Nem kalimpáltam koszos lábaimmal. Boldizsár pedig, fénylő szerecsen, simogatta kopaszra nyírt fejem: „Ne búsúlj, lesz valami EZUTÁN is.”