N. N. bolyongásai

1975

 

 

 

 

Kisborjak*

Gyerekkor: zöld mezőm! két kisborjú kocog
hasig fűtengeren, jézusos fejlehajtva,
egyik nem látja a messzi-vágóhidat,
másik nem látja a még-messzibb-férfikort.
Tücskök testvérei, gázolnak az időben,
zizeg fejük körül fehér legendalap:
egükön nyúl szalad, hajtván vadászkutyákat,
Ráskay Lea kislány, pendelyben karikázgat,
kedvükre csuka füttyög, a hold bicegve ugrál,
és dinnyeszagot ont és szikrázik a nap.

 

 

 

Áldozat*

Az első kortyot Földanyának,
ne szomjuhoztassa az ember:
pogány reflexeiből egy
mozdulata még megmaradt.
Utána körbejár a korsó,
bukdácsol szárnyatlan madár,
katlanmenny sója kivirágzik
homlokon-szájon-nagyujjkörmön.
Lekókkad Brueghel pemzlije,
pipacsok skalpja, rozshalálnap –
Szalmahajadból tíz ujjaddal
söpörd a szöcskéket, kölök!

 

 

 

Medve*

Szilvafák alatt brummogó
medvét vonszolász két ökör,
elbődül éhesen a medve,
torkába kéve löketik.
Fejek körül aranygomoly:
csiklandó pelyvaglória,
törekdicsőség káromkodtat,
pléhKrisztus pirul pléhkereszten.
Ha netán idillt szimatolsz
te janicsár! kölökmezőmön,
hol kiscsizmában furulyáltam
két lábon métázó nyulak közt,
nézd nemesi levelem: rokkant
nagyapám fotografiáját.

 

 

 

Jóslat*

Megháborodott kakasok, kutyák
sintértelen-örömű csaholása,
csiszár-dana, pék-dana, zsupptető
szárnypróbája a messze morrogó
tenger felé, alvadt birkakolomphang,
bamba pásztorok, nyekegő dudákkal,
városkapuban állongó poroszlók,
Betlehem bortól csukló baktere,
nagy hó a mezőn, vagy fehér homok,
kecskés-szamaras istálló szaga,
szomorkás József, fáradt Mária
fogadott napkeletnek három
mágusa: Gáspár, Menyhért, Boldizsár.
Ő akkor már megszületett,
ölben göcögve nevetett,
tapsikolt, játszott veletek,
mikor lába elé térdeltetek,
kántáltak összecsődült emberek,
trombitált-dobolt az angyalsereg,
aranydiót törtem mögöttetek,
aj, boldog percek, ti fölségesek,
utolszor volt ez a világ kerek,
bűzlött bolhás királyi ingetek.
Eljövet onnét azt kérdezte Gáspár:
„Hallod-e, öcskös! mi kéne ha vóna?”
„Nyolc mézesperec kellene, ha volna.”
Menyhért mágus nyaka közé emelt:
„Csak ne kalimpálj koszos lábaiddal.”
Nem kalimpáltam koszos lábaimmal.
Boldizsár pedig, fénylő szerecsen,
simogatta kopaszra nyírt fejem:
„Ne búsúlj, lesz valami EZUTÁN is.”

 

 

 

Szent György*

Foszlott saruban Szent György, csúcsos süvegben, lisztes
kötényben, hosszú pózna kezében: péklapát,
sóhajtva földre térdel és átdöfi a sárkány-
kemence lánghasát.
Pogácsák robaja, fonott pusztakalácsé,
cipó görög utánuk, nagy szőkefejü zsemlyék,
mézes perec repül, keringel édesen,
át gyerekkoromon: messzi fényéveken.

 

 

 

Jászol*

Hóval jöve Karácsony,
Károlymajort fejbúbjáig belepte;
a kimlei ács: Józsep úr
toporgott ajtónkban köhentve.
Ment istállónkba nagymama,
sajtár forró vízzel ment nagymama,
ha sajtárt nem visz, nyoma sincs a hóban.
Utána ment az ács meg a kölök.
Lámpát emelve a jászol előtt
állt nagymama, Samu szamarunk horkant,
fölágaskodtam: Zöld Erzsi fejőslány
feküdt a szalmán, gyöngyös veritékben,
csak ennyit nyögött: „Fiúnk született.”

 

 

 

Metszet: felhőszakadás után*

Mikor elfüstölögtek Péter villámai,
jött, jött a birkanyáj, csapzott volt, sinkai,
keserű gyapjúszag folyta be a kaput,
vízben ökrendett a tejgyűjtő kisvasut,
bodza és farkasalma, bürök illata szállt,
rémült szamár nyekergett szívhezszóló iát,
lopott körtém az ingben, majd titokban eszem,
s képmutatón imára kulcsolva két kezem,
summáslány-dana: ÉN NEM ILYEN LOVAT AKARTAM –
Károlymajorra még egy zöld villám lecsattan.

 

 

 

Nagymama háza*

Hol van nagymama háza?
Mivel nem hitte Istent,
csak Józsefet és Máriát,
s az egyszem Fiút a szamáron.
„Mekkába mennek a szerecsenek,
ha eljössz velem, Pistika,
én Betlehembe megyek.”
Utolsó kenetét a pap
ingyenbe is ráadta volna,
de nyolc eltemetett gyerek
ködlött messziről a szemébe,
lehúnyta hát: semmit ne lásson,
eleget látott a világon.
Nincs neked házad nagymama
küllőtlen forgó csillagon,
bolyogsz Seholban, talpad fürdeti
a magadvágta kapanyom,
fejeden nagy körtéskosár,
szolgalánykorod címere,
cammog utánad csillagporban
kutya, zsiráf, szamár, teve,
kontyodra szálldos kék ökörnyál,
csont-szád agyagba olvadó.
Száz éves lennél! zúzmarát
virágzik torkomon a szó.

 

 

 

Cinpohár*

Ne feledd! ne feledd! ne feledd!
ittál vizet belőle,
lefölözött tejet,
szélére száradt cikóriakávé,
egy száj emléke: csontszobor anyádé,
ne feledd!

 

 

 

Mozsár*

Húsvét előtt, Karácsony előtt
hányszor törtelek-zúztalak!
Dió, cukor, mák,
dió, cukor, mák,
szétzúzódott az a világ,
széttördelődött az a világ,
s te VAGY, hogy lássalak.

 

 

 

Folyók*

Nemük s koruk van a folyóknak,
gondoltam nyolc évesen,
térdig állva
a Duna zöld kiöntésében;
mögöttem Ráró és Ásvány,
távoli fehér falaival,
feketén néző padlásablakaival,
mennybeszúró jegenyéivel;
a DUNA például öregasszony,
paraszt öregasszony,
mint keresztanyám,
aki aznap jött meg Amerikából,
bársonyruhát hozva nekem
hogy bolondosan Árgirus
királyfinak képzelhessem magam;
de azért térdemen felülig
gyűrtem a kék bársonynadrágot,
hadd gázolhassak kedvemre
a piszkosan,
zavarosan
harsogva ömlő vízben,
sodródó nyírlevelek,
ázott szalmaszálak,
letört ágak közé,
cigánykölykök
csiricsáré zenebonájában,
akik köptek bársonyruhámra,
az elsőre életemben,
s az utolsóra is;
lánypajtásaim
hasig emelték szoknyájukat,
s nem tudtam:
miattuk koccant-e össze a fogam,
vagy
a víz hidege borzongatott:
„Ezért még bajod lesz.”
Manapig se tudok többet a folyókról.
Bámultam pedig sokat
a hegy-
és vízrajzi térképeket,
császkáltam erre-arra,
folyók partján,
át mindenféle folyón.
Hosszúlábú futóatlétának,
fáradhatatlan magyar Nurminak
láttalak:
SEBES-KÖRÖS!
A térképen is látszik,
gyorsabb vagy,
mint a SÉD,
vagy a BODROG;
de a VÁG,
fehér hátán
az egymásra torlódó tutajokkal is
méltó versenytársad lehet.
Sulykoló SZAMOS:
villogva csattogsz
kerek köveiden.
Szikrázó-csillag
LOIRE!
Ő elérhetetlen,
szagos-ékszeres úrilány volt.
Aztán partján állottam,
s igazolódott
minden képzelgésem róla:
ékszerei a méltóságos
öreg kastélyok,
akkor azt se tudtam,
hogy a világon vannak;
ruhája,
kivált Blois és Tours közt,
szorosan testére tapadó
két partján:
hárfán-szitált sárga homok;
szaga más folyókéhoz,
még világibb nénje:
a SZAJNA szagához se hasonlítható.
Mivel minden folyónak
saját szaga van.
Márcos RÁBA:
törökmézet árultál a győri piacon;
nem kellett édességed,
csak kontyod bámultam:
fűzfáidat.
RÁBCA:
kosztbaadott, csepühajú lelenc,
kisebbségi érzésekkel,
s oktalan öntudattal teli;
szeretetre vágyó gyereklány.
ZAGYVA:
hazudós,
kockacukrot és szilvát lopó siheder;
ha felnő, talán gyilkol is majd.
Méltó társa lesz
a két skót iker:
AYR
és AFTON.
De ítélkezik fölöttük
egy igazságosztó bíró:
JANGCE-KIANG.
Irgalmatlan DON:
Batu kán apja!
Pajzsos YINGU!
Csaták trombitása:
ORINOCO!
Vértes-lovag RAJNA:
fényes szőrű fekete lovon,
harsogva özönölsz,
dárdák: keményfejű bambuszok
szúródtak lovad lába elé.
MOLDVA:
idegen földön,
öreg könyvek fölé görnyedő
vándordiák.
TEMZE:
lélekvesztőben álló révész,
köd-sípot fújsz,
időtlen idők óta,
világ végezetéig,
azon is túl két nappal.
És a JENISZEJ!
Fehér kucsmájú,
medve-köpönyeges,
farkascsizmás Mikulás;
testvére, az OB,
északi erdők favágója:
zuzmarás fenyőket döntöget
messzi erdőkben,
ködbe és hófelhőkbe bújó
hegycsúcsok közt,
a fenyőből karácsonyfa lesz
s hozza két kicsi angyal:
aranyszőke KÜKÜLLŐ,
s a TISZA kölyke:
kócos TÚR.
Komor pap jött messzi útról:
GANGESZ;
kántálva követte egy kolduló barát:
EUFRÁTESZ;
velük szakállas öreg remete:
töprengő NILUS!
Bocsáss meg FUDZSIJAMA,
Szent Hegy,
amért nyolc évesen
ugrándozó folyónak hittelek –
nem is folyónak:
búcsús táncnak!
LATORCA:
pajtásom lenne, ha tudná,
hogy semmim nincsen,
s hívná játszani
a körtemuzsikás MISSISSIPPIT,
esetleg a nyilazó AMAZONASSAL,
és feketefenekű KONGÓVAL.
Hűtlen fiúk:
OLT!
POPRÁD!
DUNAJEC!
Hová csatangoltok?
Kengyelfutó ADIGE!
nem bánt senki Veronában,
mért szaladsz-menekülsz?
Pogány TUNDZSA!
Fehér tömjénfelleggel gomolygó
szenteltvíz JORDÁN!
GUADALQUIVIR:
elvarázsolt tündér, ne búsúlj,
bizonyosan kivált börtönödből
nekedszánt vőlegényed,
az a sarkantyús TAJO.
„IRTIS-APÁNK”
énekelték
vadludas rekettyések közt
a fene kozákok;
„VOLGA-ANYÁCSKA”
könyörögtek
leszegett-fejű hajóvontatók.
Sokgyerekes anya a NÉVA is,
nemrégen
hatszázezer gyerekét temette;
most mézesperec hull a vízbe,
zöld uborka,
tündöklő aranyranét –
úsznak forogva,
lassan a tenger felé.
Ott álltál te is a tengerben,
kőből emelt világítótornyodban:
ZAMBÉZI,
magasan mint Déva vára,
a korallok fölött;
szemed előtt törte össze magát
a legszebb szirén:
INDRAVATI.
S ti ketten,
akiket kitaláltalak,
mert semmilyen térképen nem voltatok,
s már nem is lesztek;
ketten voltatok ábrándjaim
ledöncölt szénaboglyájában
titkos-féltett feleségeim,
akikről később, hulló
hajam nézve is álmodoztam,
palatáblámra írva,
letörölve,
újra írva,
afrikai bantu szeretőm:
CSUNGA,
s indián törzsfőnök lánya:
XATANDE!
Ha látták palatáblámon
neveteket a nyavalyások,
csak ennyit mondtam:
„Folyók ezek a világban.”

 

 

 

Sárga eső*

Darusírás szabdalja szürke menny
háló-bogait, üszög és rohadt
pisztráng szava ömöl a nagyistvános
parasztház küszöbén bámészkodó
szemekbe, szél s ördögszekér teker
béklyót bokára; rekedt duda szól;
hasas felhő csapdossa földre sárga
cseppű vizét: konya kukorica,
gutaütötten szétrepedt tökök,
vakondtúrásba döfött pipaszár,
kék gyereksapka szalag-maradéka,
sarokkal barázdába taposott
amerikai rákkonzervdoboz
tűri, ahogy pofont a nazarénus;
Frankföld ez, gondolom, Ronsard ablaka szemben,
egy nyirkos sárga csepp hüssel tarkómra csetten;
füvek halála s más ostobaság
ökrendeztet; göröngyöt rugdosok
folyóba, Indre vagy Cher, nem is tudom,
mert álom ez MOST, ébren soha többé
Lábam Cher s Indre partjára nem teszem;
sötétben vizespoharat vezet
számhoz tíz ujjam és a lyukas álmon
kirepül Éva, kirepül Cécile.

 

 

 

Majd tél jön*

Egy rét valahol most csupa tücsök-
cirip, ráhömpölyög az éjszaka,
füvét fölverik csillagok,
más néven lucsokfagyott zúzmara;
ha ott járnál, hullnék térded elé,
de fogaim közt szóbilincslánc csörren,
mintha volgai hajóvontatók
húznák hullámmal szembe fölfelé;
nem pendül hetvenhét varázsige,
és ha pendülne, mire, mondd, mire?
Majd tél jön, hó boronálja szerelmem,
beharapott szám hangtalan telel,
mert rühes róka lett a beceszó,
annyi lányfülbe mormolásztam el;
az udvaron jégbealvad a csap,
fölöttem nem leszel se hold, se nap.

 

 

 

Legenda*

Hűdött harang makog toronybójára kötve,
hoppsz! köd medvéskedik, fagykörmös-égövi,
zöld vadcitromfa roppan s lesz mesebeli böllér,
síró kismalacom: mai napom öli.
Pattog fényes hajad, ragyog naphomlokod
kemence-szagu-szél szikráival tele,
kéz-láb dereng, úszik pisztránghasad fölöttem,
s elnyel szemem elől Meotisz mezeje.

 

 

 

Emlék nádkorodból*

Szélfútta nádkorod: első öt éved szörnye
nem kilencfejü sárkány, csak egy gügye dalocska;
se torokgyík, se gyors tejfog-hulladozásod,
se a ribizli közt elhagyott rongybubád,
se nagymama halála, se idegen kapuk
csengője nem ijesztett; kín hieroglifáit
az sütötte szivedre, csöpp-négykézláb-buta,
ha füledbe nevették, zümmögték, énekelték:
kákatövénhajajhajköltköltköltaruca.
Könny sója torkodon, nap verte a vizet,
kék mennyre óriás fehér kört sirály rajzolt,
fehér kör közepén dörmögő madarak:
útra sereglő gyöngy Liberátorok
Ilyen csudás mese! hüppögtél még kicsit,
megríkató rucád bukott a Balatonba,
s térdelvén a homokban, majszoltál mákosrétest –

 

 

 

Félálom*

eső huppog a földre kásás körtéket esvén
velocipéd gurul kerék a hold s a nap
szöcskés rét szaladozgat kánonban kornyikáló
szél görget valahonnan válladra fecskefelhőt
orrán tízfrankosommal éhes hómedve táncol
harangtalan harangláb szamár szivemre csöndül
Tivadar pemzlijéből kihoppáz árva cédrus
követként a nevemben eléd sután letérdel
fakürt szólója dunnyog vesd le a szoknyád vesd le
leszel vagy nem leszel nagyszombati kalácsom
mák omlik szét a számban hajad hajad hajad
torkomon bugyborékol neved neved neved
álmom kettévihogja
Anakreon tatácska
EGY FEHÉR KANCA TRAPPOL
GERINCEDEN FIACSKÁM

 

 

 

Áfonya*

Azay-le-Rideau s Körmöcbánya közt
jó darab földön a térképíró,
egy szalmahajú-hegyesorrú fickó
csálé cipőben, kockás flanelingben,
kezében Reynolds, vastag-zöld-fogó,
ment apostolok lován, hegyre föl-
völgybe le, hókuszpókuszt rajzolászva.
Ohó, mit rajzolt zölddel: fekete
áfonyaerdőt, végetseholérőt,
rőzseszedőknek és kölyökrókáknak,
metrókalauzoknak, éjszaka
sütő pékeknek; a vízek alól
szökő pisztráng is áfonyát eszik,
s Cassius Clay és Pál, a pápabácsi.
De Jézusra, csak egyszál neked írt
fütty-billogos-térképet, csak neked,
csak téged lát e vasmozsár-világban,
érted köröz igéivel anyátlan,
csak veled akar élni, csak veled!
Hát szereti, ha homlokod hava
elcsattant áfonyától maszatos,
ha áfonyaemlékes nevetésed,
kisujjad körme, pötty a térdeden,
ha nap-szitán-dőlő lehelleted
mézes áfonyaillatot fuvint.
Hármat se alszol, Húsvét-szigetek
s Alaszka közt, Malmőtől Kiotóig,
fekete lánggal fut az áfonya,
Traxith, Lulang, Szentannató bevetve,
áfonyaerdők szállnak az egekre.

 

 

 

Profán mágia*

Hajdanvolt fű-fickó időmben
elém állt Sövényházi Márta,
keményitett apácaingét
farkasalma bokorra hányta.
Cicerélésre szólitott,
fénydézsából ömölt a nap,
de hideg lelt, hogy nagyfülü
kutyája lábikrán harap.
Palatáblám a fűre raktam,
mivel rendszerető valék,
bőröm kibökő bordáimra
fehér füsttel borult az ég.
Szeme két zöld üveggolyó,
vadvíz-fényével beterit,
sivatag-szám szomjún legelte
pihés hónalja gyöngyeit.
Anyajegyét anyja se látta,
csak én, meztéllábas kisisten,
lágy pusztakalács-tomporán
ha szél mordulna, félrecsisszen.
Arany iniciálék zengtek
kódexes feneke alatt,
fölöttünk barátrécék úsztak,
szálltak szivárványos halak.
Siratott szegény nagymama,
vele tóthtihamér atya –
Balzsammal pólyálta be testem
ölének ánizsillata.

 

 

 

Hanyatt a tengervízben*

Szobámban fekve hanyatt,
hol sötétség pezseg,
hallom: a falon bezúgva
jönnek a tengerek.
Nem északi partok vize,
jégtáblát csicsíjgató,
fagyott madarat nem játszik
kristályosan a hó.
Sáfrányszagokkal tódul
hullám hullámra fehéren,
padlóra lecsüngő kezem
cirókál vízfenéken.
Mert dél szele sodorja
elárasztván nyakig,
nem fúlhat bele álmom,
régóta ott lakik.
Kinyílik mint az ernyő
fölöttem a mennyezet,
tündököltet szemembe
a nap kökörcsin-hegyet.
Kökörcsin-hegyről lányok
gurulva visonganak,
kedvükre gyöngyöt tátognak
gyönyörbe révült halak.
Pattog cirmoló homok,
csöpp csöcsüktől parázslik,
csengőkkel ráncigálnak
nyavalyatörős vágyig.
Felhőfalkában lilék
sírván siratnak engem,
hiába: megvásálta
valaki már a lelkem.
Persze, a testem is vele,
test-lélek nincsen külön,
bármilyen isten figyel:
hűségben csíphet fülön.
Víz tombol át a falon,
hullám fut hullámra fehéren,
akire én gondolok,
egy sóhajjal elérem.
Polinéziai szüzek,
vagy nem-szüzek, kár a visongás,
öregszik Orpheus,
nem fogja semmilyen rontás.
Fölöttem száll magasan,
sirályok, lilék fölött,
akiért valaha szívem
hűségbe költözött.
Gyöngyfoga koccanása
lágy xilofonzene,
jó volna, ha belőlem
valamit megsejtene.
Álmom vizében csapkod,
két combja fejemnél kering,
nyújtózik hatalmasan,
elúszik szoknya, el ing!
Erdeje háromszögére
körömmel karcolgatom
szerelmem morze jelét:
dúlt N. N. monogramom.
Ömlik a víz fehéren,
hullám hullámra fröccsen,
valaki nevem kiáltja,
de elforog velem földem.

 

 

 

Kannibál szerenád*

Szivem kitört minden karámból,
elhagyott minden füves legelőt,
szétrúgva a szerelem-hombár,
morzsát a mézbe! zúzmara
pöttyözte végig fekhelyem.
Tűz falta föl a falakat,
utak hátába kés csapódott,
volt pestisforma nyavalyám,
kár érted, zengte a mátyásmadár.
De mégis mióta veled!
nem-tudod-reggelben veled,
a lelenc-nappalban veled,
éjszaka kormában veled.
Mert olyan sokat voltam éhes,
lettem európai kannibál,
a kézzel tördelt kődarab
gyanutlan álmaidra száll.
Szomjúságomat oltani
tejfehér álmod föliszom,
tested is derengő fehér,
fogam közt morzsálló kenyér.
Egy hullám ébrenlétre felvet,
sikolt homlokom alatt melled,
sugár-gerinced tündököl,
tíz köröm szántja, tíz tüzes ökör.
Sirályok szárnya: karjaid,
de két lábad földre szorítva,
dörmöghetem fölötted, árva:
ne félj, ne félj, ne félj, ne félj.
Keresztem lángol térdeden,
erdőd a számtól harmatos,
nem segít semmi ima rajtad,
nem segít semmi ima rajtam.
Teérted törtem ki minden karámból,
minek hersegő füves legelők?
nem vagyok mézbe keringő darázs,
de élek: nem-tudod-reggel veled,
a lelenc-nappalban veled,
éjszaka kormában veled.

 

 

 

N. N. bolyongásai*

Ülvén vagy állván egy viking-
csónakban, szál magamban általában,
repülő halak, fókák, delfinek
seregeltek a tengeren utánam.
Szél kénye szerint pattogott
ingből feszített vitorlám; a só
elvált a vízcseppektől s csillagom lett,
anyajegyes mellemen viritó.
Mondom, repülő halak, fókák,
delfinek jöttek, de képletesen,
minthogy a viking-csónak is
sosemvolt-vizen imbolygott velem.
Még hogy imbolygott! eresztékei
sírása kitett-csecsemő-sírás,
bokáig vízben, persze csak mezítláb,
míg jég-farkas, köd-kutya tiriráz.
Esküvőzene cincogott
egy kék szigetről valahonnan,
gondoltam, lesznek arra lányok,
akikkel olthatom a szomjam.
Lehúnyt szempilláim alatt
combok erdeje verdesett,
kívántam nyakra, halántékra
comberdőből kereszteket.
Ölük kútjából ihatok,
s más ilyen hülyeséget hittem –
Mért volt e veszett szomjúság,
uram Isten!
Nem volt ott esküvőzene,
pap nélkül nagymamát temették:
valahai Ujj Máriát,
koporsóján száradó festék.

 

 

 

Luca napra egy korty ital*

Mert mákosgubában kanyargott
számig a húsvéti ige,
fázva csipognak rímeim,
mint nyájban hétnapos csibe.
Kétlábú ló: szekeret húztam,
csikart az éhség eleget,
hajamba részeg szöcske fészkelt,
kövéccsel vertem az eget.
Lányokat szemmel csöcsörésztem,
ahogy az ünneplő baka,
mit bántam, ha nyakamba hullt
a tél szikrázó csillaga.
Táncoltatott úr s janicsár,
azaz csak táncoltatott volna:
hazám Normandia s Bretagne,
s főképp Moson, Baranya, Tolna.
Csináltam Anna gyereket,
ne mondják, hogy fajom kihal,
Luca napra is gőzölög
orrom előtt egy korty ital.
Hasig tengerbe gázolok,
vagy más vizekbe lazacért,
értem keresztet hányjatok,
ha kópélelkem hazatért.

 

 

 

Vízöntő*

Nagy tüzet rakott Makk Ász Apó
fene tél ez aszongya fene tél
Celsius mester havaz jegez
vagy az a Kaporszakállas izél
te se ficánkolj Körmös úr
sapkát föl! sálat! veres a zórod!
kukák birtoka múlt jelen jövő
lequáros kenyered hiába sózod
aki elmegy majd visszajön
s megjuházik a hideg
aki meg nem vásált polyák szenet
NOTA BENE: a guta üti meg

 

 

 

Ágborisrét*

Háromszék, Csík fölött, szivárvány havasáról
egy álmos rét repül: gyöngytollú zöld madár,
fák ködkucsmái közt szárnyával telleget,
karéjosan bukik s az Olt mellé leszáll.
Ha rétnek születik az ember lánya, rét lesz,
Ágborisrét marad világvégezetig,
eső, szél sorsosa, gólyahír, kikerics
édes szülője, ki virágot vétkezik.

 

 

 

Egy talicska halálára*

Imé egy kubikostalicska –
élő nemzetségből kiáll,
holtan az anyaföldre fekszik,
nincs aki fölkeltse király.
Testében elgörbült szögek,
a Názáreti szögei,
a valahai fényesek
rozsdában úsznak, rozsdavérben.
Kereke többé nem forog,
pallón le-föl nem nyiszorog,
jégkutya, hófarkas jöhet,
ő már örökre mozdulatlan.
Hordatták magukat hegyek:
hetvenhét bamba mandarin,
de hulltában búcsút fölötte
ördög öreganyja se mond.
Két tenyér ujjlenyomata,
az maradt meg neki,
tíz göcsörtös ujj, tíz gyökér,
emlékeit lüktetteti.
Hol van a nyiszorogtató?
Sehol vagy valahol.
Itéletnapig őrizője
agyaggal kibélelt akol.
Ismerte gyönge fű korától,
szélén csücsült, szomjas kisfecske,
bigézett mellette a porban,
madzagostorral durrogatva.
Isten nagyritka napjain
kalimpált apja nyaka közt,
trombitált édes tökdudáján,
krikszkrakszot karcolt palatáblán.
Esőben felborigatott
hasa lett játszó temploma,
dörömbölt mennydörömbölésre,
kedvére lett hát nagyharang.
Vásárba vívő szekere,
csengős-, szárnyas-négylovas hintó;
költözéskor batyuk fölött
lebegett, álmos csöpp Nizsinszkij.
Vessző-ideje elszaladt,
sudárba bomlott a fiú,
lányfülbe bolondot beszélt,
bolondság meghallgattatott.
Térdelvén Mária elé,
fehér ing, karzat éneke,
papkornyikálás, vőfénybasszus,
első és utolsó szivar.
Egy alvás, egy nyújtózkodás,
s jöttek a behemót hegyek,
homok, kavics, homok, kavics,
tántorgott pallón föl-le-föl.
Süketet, vakot, némát játszott,
álma se röppent messzire:
rikogató sültkakas sétált
egy aranyülőn csúfolódva.
De csak az örökös kenyér,
szalonna, hagyma, paprika,
szombaton egy pohár csiger,
istenkáromlás, nem ima.
Apja feküdt a hegy alatt,
bölcsőben feküdt a gyerek,
keserű ecetfák tövéből
látszottak vörös fellegek.
Frontról jött ákombákoma
lett hóval s vérrel maszatos:
„Kedvesem, ez a Golgota,
isten gyereke, meghalok.”
Hol a verejték gyöngyei? –
Csak orosz mezők hidege.
Szaladt: nyúl, havon körbe fogva,
halált csöndített Sztarij-Oszkol.
Gyalázatot hozott fejedre
Vas Lacid, Benedek apó:
sírt, barmok tomporára dőlve,
csillagokat sírt rá a hó.
Kavicshegyek, homokhegyek
megvárták s hordatták maguk;
gyerekét lámpásig dobálta,
asszonya mellé lefeküdt.
A görcsös ujjlenyomatot
nem őrzik semmi rendőrkönyvek,
az íratlan becsületet
nem őrzik semmi rendőrkönyvek.
Szívéig beitta a fa,
a hajdan lüktető tenyér
agyaggal kibélelt akolban
nem mozdul ítéletnapig.
Neve ha volt: iksz-ipszilon,
lemossa január hava,
spongya lesz április esője,
itatós augusztusi nap.
Verejtékének tanúja
most holtan anyaföldre fekszik,
testében elgörbült szögek,
rozsdában úsznak, rozsdavérben.
Többé nem fordul a kerék,
élő nemzetségből kiáll
imé egy kubikostalicska –
más kubikos jön, más kerék.

 

 

 

Katalánok*

Alávaló? alávalóbb?
Ki? kinél? Ki döntheti el?
Muhi pusztáján az eltemetett
Mohács kőporondjába temetett
Don sárga iszapjába temetett
Döbling falába élve temetett
Szárszó Abda gödrébe temetett
a Seholsírba el-nem-temetett
senkinek nem felel
mert a csont hallgat nem felel.

 

 

 

Aluvók*

Kenyér alszik a földben,
mellette kifli, perec, zsemlye,
só, aranygyűrű, rozsdás karika,
és hány lámpatöltés petróleum,
rongybubát ringat földalatti
fekete víz, rozs, búza, árpa,
növő kukoricaszem gőgicsél,
gyökér nyujtózik, répa arcra huppan,
virágzó réz: zöld kétfilléres szusszan,
fejjel lefelé káposzta reszeg –
Egy napon mind nagy fényre ébred,
időtlen csak a holtak fekszenek.

 

 

 

Samu király*

Grundok Margitja nyiszálta kemény-
papírból csálékoszladt koronád,
ikonról lenyalt aranyat köpött rá;
jogarodra lófejet faragott
és nyerítteti az Iszkázi Mester;
aj, még nyakadban a palotabér,
Pemzli-apó majd összeguberálja.
Udvari bandád: kilenc tökdudás,
szoprán malacok, basszus ökrök rínak,
káromkodásod várva, mint a törvényt.
Repülőid leltár porát nyelik,
nem masíroznak ceruzabakáid,
hullatja vörösét a flaneling,
bepingálatlan vászon szaladoz,
találóskérdést játszik a macskákkal,
árvaságában Szahara ernyője.
A gólyalábú lányok fintorognak,
karcolja torkuk a menzaspenót,
telizsongják a bálványköveket:
ez február tizenhetedike,
ez Samu király születése napja,
de hol iszik, hogy nem támít ide?
„Kinyalhatjátok” szólsz ministráns-mollban,
s közéjük vágod országod almáját:
egy féltéglát, mi a mésztől fehér.

 

 

 

Rajz a nap-köszörűsről*

Valami velocipédforma
biciglit nyaggat: kettős kereket,
kiskerék: hold,
nagykerék: nap,
a köszörűs zöldmanó-fején,
a búbján avagy a tetején
csillagszalmából sombrero,
prérire illő kalap.
Bámészoltat is sok gyereket,
hajtván a nap-hold kereket.
Csíz-csőrrel köszörül
fene villogó fényeket,
adj neki likas tálat,
latolgat: ez még jó lehet,
megél kilencven nyarat,
huszonhárom és 1/2 telet.
Pöttyög a füvekre puszit,
postás szalutál neki:
eláztak uram, hélas
a csöngei levelei,
minek kért húsvétra nyuszit?
mér nem egy akó gugyit?
Csücsülhet gyihos panyigán,
fődig ér venyige-lába,
szentgyörgytőlszentmihálynaptyáigmehet,
hijába,
minden hijába.
De zeng a nap-köszörűs,
flintája tizenegy csöves:
Mister, ön összetéveszt,
az én billogom Weöres,
nem csöndül semmi vers énrám,
bár hulljon mint a köles;
a rám ütő rím: sörös,
ám elhírelni fölös,
mert egy miccre lesz alpeöres.

 

 

 

Fáklyások jönnek-mennek*

Két fáklyás ember jön-megy az úton,
sercegve lángol s hull a fény szemembe,
az egyik maga Pistoli,
a másik maga Csempe-Pempe.
Pistoli földre fekszik álmosan,
négy kis kisasszony fülébe motyog:
nézzétek, szüzek! lábam Podolinban,
fejem alatt meg nyírségi homok.
Dől a temetőfalnak Csempe-Pempe,
krétával karcol: költő volt apám,
hazája Darling! és Teleki-tér!
mivel ezt értette ő a hazán.
Testvérek jönnek-mennek az úton,
kéz kézben Pistoli és Csempe-Pempe,
magasra tartják a fáklyájukat,
sercegve lángol s hull a fény szemembe.
És velük megy a harmadik,
nehogy belepje a nevét a hó,
ő köztük az útrajzoló,
ő is költőnek mondható,
mert ő Kogutowicz Manó.

 

 

 

Harlekin búsul*

Volt egy beszélő kakasom,
kötélen sétált peckesen,
ha tyúkfalkába botlott, villogott
mint torpedó a tengeren.
Mivel a cirkuszból kicsaptak,
s nem volt egy árva garasom,
ő meg vesztére lábamnál karattyolt:
tudtam, orémuszt döngicsélve fölfalom.
Egy miccenésre odalett,
méltatlankodhatott a nyárson,
sültében is még kiabált:
„Ez csak lidércnyomásos álom!”
Utána sakkban ronggyá vertem
Nimzovicsot, valamint Euwét,
és mit ittam kakas-zúzára?
karcos csigert, vizezett lőrét.
A lányok se jártak különbül,
sorsukra keresztet vetettem.
Hagyjuk talán a neveket,
mert rázza öklét Jehova felettem.
Turkáltam csepű-koronájuk,
veritékgyöngy hason, derékon –
Elvásott fogaim rovása?
a gerincükre harapdált keréknyom?
Lutéciás barátom, Fifre úr,
ki zsebből kínált góloázzal,
vízbe köpködve Honfleur kőmólóján
szidhat, míg Pierrette a földre tálal.
Mert levelére nem válaszolok,
címét álmomban mormolom pedig,
gyerekkoromtól ez komisz szokásom:
szívem titokban hűségeskedik.
Sejdíthetik ezt az emlegetett
lányok közül is némelyek,
de rák módján császkálni mire jó?
hiszen száz éve nem vagyok gyerek.
Mióta anyámat megöltem,
s bölcsőm oázva fölborult,
nem zsong fülembe édesen
szivárvány-hurkatöltőn át a múlt.
A legfőbb baj, hogy meghalok,
hogy nem lehetek halhatatlan,
korom Nap vigyorog majd rátok,
ha koporsóm födele kattan.

 

 

 

Október*

Gyors madár-Niagara zúdul
ötven évemre fröcskölődve, csurdig
a vérző-füvü-rét zöld füttyögéssel:
rigók, csízek hullámlanak, pirók
csirreg egy galagonya-kottaágon,
havat futtatnak északi egekre
a barázdabillegető-bakák,
szelet szurkál szarvára hajahéjjal
két Ázsiát-vonszoló kisökör;
nem tél ez, mondják, év októbere,
valamint életem októbere;
baktattam a királydinnyés homok
kéksárga lepedőjén fölsziszegve,
támasztva vállam Szent Lajos-sziget
öreg falának, szekérutakat
hömpölygetett időm Miasszonyunk
Katedrálisa fölött, déli tengert
Mecsér és Miklós és Lébény között,
ahová visszamenni volna jó;
szoknyák úszkálnak a fellegtelen
mennynek feszűlve: tejszagot lobognak,
pendely-sirályhad keringet, cipő-
erdő suttogja fülembe: Fiú,
lemesterkedtél minket lánybokákról.
Orromba csap az égő fű szaga,
október ez, az év októbere,
valamint életem októbere;
nem fájna, ha egy-nagy csontkalapács
a halántékomra csördítene,
de utánam, uraim, mi marad?
mert tenyerem csak semmivel tele,
árkok szikráznak benne karcosan,
és kihűlt szerelmek lehellete;
látsz régóta, szegények Istene,
pecsétednek szívemen a helye,
tudtam s tudom, milyen lámpa ragyog
utamra, bár a nap is fekete,
serceg és pattog kanócélete;
már nem birizgál semmilyen titok,
én kezdettől magamra számitok.

 

 

 

Rigó kiált fölöttem*

Villám ragyog teli pohár
vizet csukott szemembe tündököltet
szélhömpölygés arcon cirókál
de tudom elföd majd a sár
ha magamra húzom a földet
rigó kiált fölöttem VOLTÁL!
Ködmosta messzi majorok
Pest Lutetia kövei felednek
végsőt bukfencezvén a hinta
vérem lányokban zsiborog
megőriznek valamely versek
míg fénybe nem fullad a tinta

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]