Szarvas szarván száll az idő^*

Valahol egy vizes teknő, kék-zöld vízzel teli vályú, szélessége úszva egy nap, hosszúsága szembe nem fér; vizes teknő mellett hegyek, fabozontú bazalt hegyek, óriási kuglipálya időtelen idők óta; köztük egy a vízig lejtős, szakálla teli homokkal, homok teli cölöpökkel, cölöpökre akaszkodó szőlőfürtök aranyával, szőlő közepében apró ház egy vadszilvafa mellett, nem is ház: földbevert pince, zöldcsalános tetejével, pincében hallgatag hordók, teli hassal alvó vének; pinceajtó előtt férfi, háta pincefalnak vetve, szeme szőllején legelget, nézdeli a vizes teknőt, tükröt villogató vályút. Feje fölött lomb árnyéka, lába alatt fű, zöld zsámoly, kalapja egy ágra röppent, kabátja utána szökkent, inge messzire fehérlik, ahogy üldögel a földön. Zöld levélen arany lángol, kéklő sátor a magos menny, ölelőzik szél a fákkal, levegő az ökörnyállal. Ül a férfi az árnyékban, tenyerén nyugtatja állát, aztán füvön hanyatt fekszik, feje a homokon nyugszik, fű illata körülfonja; ihatnék a legfőbb gondja. Tápászkodik fekhelyéről, szilvafalomb hűvöséből, torka tikkadtan tikácsol, mint az állaté, ha szomjas; lép a férfi a pincéhez, pince ajtaján taszítgat, ajtó nyiszorogva fordul, hasas hordók a sötétben, borral teli alvó vének. Első hordóig botorkál, csap alá a zöld üveggel, zöld üvegbe nedü pössen, nedüvel a napra indul. Pince grádicsán, az elsőn valaki szólítja akkor; néz a férfi a sötétben, mert a szólítást nem érti: hordó soha meg nem szólal, szava nincsen pincecsöndnek, ő meg nem beszél magában. Második grádicsra lépne: megint szól egy hang rekedten; lépne harmadik grádicsra: vállára kéz nehezedik. Kondul a szíve, de fordul, grádicson megáll a férfi fekete-alak mögötte, a fekete holdas halál villogó nagy csontkaszával. Horkan ijedten a férfi, de a halál kérvén kéri: nem akar ő semmi másat, csak egy kortyot az üvegből. Ajjhaja, csak ennyi kéne? Nyújtja üvegét halálnak; az lerakja csontkaszáját, zörögteti vasbordáját, rá a lepedőt, kerítve, s iszik, nagyokat nyelintve. Üres a zöld borosflaskó, tölt a férfi másodikat, egy huzatra húz a halál, tölt a férfi harmadikat, hörpent nagyot a csontgége, tölt a férfi negyedikkel, félelmében teli tölti vagy a huszonhetedikkel. Kotyog a bor hordó alján, a csontkaszás illogatna, huszonnyolcadik üvegnek fenekére pillogatna. Szól a férfi a kaszáshoz, zörögtető vasbordáshoz, szól a fehér lepedőshöz: „Bujj a zöld üvegbe, hékám! Csücsülj üveg fenekére, csap alá a zöld üveget, hordóm alá odatartom; akkor ahogy a bor pössen, egyenest gégédre fröccsen!” Hunyorint a vasbordájú, fehér lepedős csontkaszás, azzal ugrik zöld üvegbe, lecsücsül zöld üveg alján. Fogja üvegét a férfi, de nem a csap alá tartja: elő egy dugóval gyorsan, zöld üveget bedugaszol; tátog benn a vasbordájú csontkaszás, fehér lepedős; grádicson fel zöld üveggel, zöld üvegben a halállal. Napon fenn kötelet kerít, üvegre hurkot tekerít, mászik a vadszilvafára, halállal teli üveget ím köti egy magos ágra, csúfot téve a halálon: bezárolva zöld üvegbe, ott a bazaltsziklák alján, szemben a vizes teknővel, nézzen kék-zöld teli vályút, szilvaágon hilintázzon. Telik, teldegél az idő, évre év fut számolatlan, szaladó esztendők hágnak egymás sarkára a földön; ring a bölcső, ringadozgat, kinő belőle a gyermek, új csecsemőt raknak belé, az is nagyra cseperedik, fia kerül a bölcsőbe, annak fia, unokája, annak is ükunokája, süvölvények nagyra nőnek, verekednek, ölelőznek; gyönge vesszők fává lesznek, törzset heten érnek átal, elhulldogál rózsa szirma, kifeslik helyette másik, komolyodnak csöpp ünőkék, szarvas szarván száll az idő; fiatalok öregednek, öregek csak penészednek, jő gyors tavasz, nyár lángperzses, tocsogós ősz, zuzogó tél, öregülnek a kövécsek, dzsungelt zúzó elefántok, tengerjáró teknősbékák, cetek, bálnák, jegesmedvék; rengetegben döntött fából asztalos csak bölcsőt ácsol, felejtődik a koporsó, régen elkelt az utolsó; emberek csak megszületnek, de meghalni sose halnak – A halál szilvafaágon hilintázik zöld üvegben. Földünk régen megtelt volna, síró sárban sokasodnánk, hullám hányó hűs habokban egymás sarkán taposódnánk, felöklelnénk nagyanyánkat, megmarna az ükapánk is, de végül az Öregisten megkönyörült lelkeinken: küldött kénes fergeteget, villámokat, mennyköveket, égszakadást, habos esőt, kutyának se való időt; szaggatta a szél a fákat, lecsapta a koronákat, lelkes levél forgott messze, vihart fútt a gyökerekre, szilvafát is kicsavarta, zöld üveget földre csapta, füstölgött ezer szilánkja, szerteröppent a világba. Tömlöcének fenekéről, éhségiben szédelegve a halál is előugrik, és körülnézdel a tájon. Áll a bazaltsziklák alatt, forr, fröcsög a vizes teknő, fekete a vizes vályú, fekete a hegy taréja; ott ül a hajdani férfi, aki az üvegbe zárta, fehér inge már fekete, arca is öreg-fekete, ül a pince oldalában, zöldcsalános oldalában. Ugrik hozzá a csontkaszás, lép egyet a vasbordájú, csontöklével odazuhint börtönzője homlokára, vágódik a férfi hanyatt, föl nem kelhet soha többé. Aztán indul a csontkaszás, nekikezd a vasbordájú: lép bölcsőre, lép nászágyra, suhogat nagy csontkaszája, hull az ember, mint a kéve, legelőn hullnak a nyájak, erdőn szarvasok, ünőkék, dzsungelben vén elefántok, tengerben a teknősbékák, harmonikaszájú cetek, bálnák, tengeri mozdonyok, hollók, fecskék az egekből, anyjuk mellett futó csikók lába megmered futtában, rózsák lángolnak a kertben, hamújuk felhőben röpköd, füstölög a vizes teknő, kék-zöld vizes teli vályú; fekete nap fut a mennyen, fekete a hold udvara, fekete szivárvány dörren, fekete levegő csörren. De a csontkaszás nem fárad, jól munkál a vasbordájú, lobog fehér lepedője, gyászt lobog a világ fölött.