Rokonok

 

 

 

 

Szarvas szarván száll az idő*

Valahol egy vizes teknő,
kék-zöld vízzel teli vályú,
szélessége úszva egy nap,
hosszúsága szembe nem fér;
vizes teknő mellett hegyek,
fabozontú bazalt hegyek,
óriási kuglipálya
időtelen idők óta;
köztük egy a vízig lejtős,
szakálla teli homokkal,
homok teli cölöpökkel,
cölöpökre akaszkodó
szőlőfürtök aranyával,
szőlő közepében apró
ház egy vadszilvafa mellett,
nem is ház: földbevert pince,
zöldcsalános tetejével,
pincében hallgatag hordók,
teli hassal alvó vének;
pinceajtó előtt férfi,
háta pincefalnak vetve,
szeme szőllején legelget,
nézdeli a vizes teknőt,
tükröt villogató vályút.
Feje fölött lomb árnyéka,
lába alatt fű, zöld zsámoly,
kalapja egy ágra röppent,
kabátja utána szökkent,
inge messzire fehérlik,
ahogy üldögel a földön.
Zöld levélen arany lángol,
kéklő sátor a magos menny,
ölelőzik szél a fákkal,
levegő az ökörnyállal.
Ül a férfi az árnyékban,
tenyerén nyugtatja állát,
aztán füvön hanyatt fekszik,
feje a homokon nyugszik,
fű illata körülfonja;
ihatnék a legfőbb gondja.
Tápászkodik fekhelyéről,
szilvafalomb hűvöséből,
torka tikkadtan tikácsol,
mint az állaté, ha szomjas;
lép a férfi a pincéhez,
pince ajtaján taszítgat,
ajtó nyiszorogva fordul,
hasas hordók a sötétben,
borral teli alvó vének.
Első hordóig botorkál,
csap alá a zöld üveggel,
zöld üvegbe nedü pössen,
nedüvel a napra indul.
Pince grádicsán, az elsőn
valaki szólítja akkor;
néz a férfi a sötétben,
mert a szólítást nem érti:
hordó soha meg nem szólal,
szava nincsen pincecsöndnek,
ő meg nem beszél magában.
Második grádicsra lépne:
megint szól egy hang rekedten;
lépne harmadik grádicsra:
vállára kéz nehezedik.
Kondul a szíve, de fordul,
grádicson megáll a férfi
fekete-alak mögötte,
a fekete holdas halál
villogó nagy csontkaszával.
Horkan ijedten a férfi,
de a halál kérvén kéri:
nem akar ő semmi másat,
csak egy kortyot az üvegből.
Ajjhaja, csak ennyi kéne?
Nyújtja üvegét halálnak;
az lerakja csontkaszáját,
zörögteti vasbordáját,
rá a lepedőt, kerítve,
s iszik, nagyokat nyelintve.
Üres a zöld borosflaskó,
tölt a férfi másodikat,
egy huzatra húz a halál,
tölt a férfi harmadikat,
hörpent nagyot a csontgége,
tölt a férfi negyedikkel,
félelmében teli tölti
vagy a huszonhetedikkel.
Kotyog a bor hordó alján,
a csontkaszás illogatna,
huszonnyolcadik üvegnek
fenekére pillogatna.
Szól a férfi a kaszáshoz,
zörögtető vasbordáshoz,
szól a fehér lepedőshöz:
„Bujj a zöld üvegbe, hékám!
Csücsülj üveg fenekére,
csap alá a zöld üveget,
hordóm alá odatartom;
akkor ahogy a bor pössen,
egyenest gégédre fröccsen!”
Hunyorint a vasbordájú,
fehér lepedős csontkaszás,
azzal ugrik zöld üvegbe,
lecsücsül zöld üveg alján.
Fogja üvegét a férfi,
de nem a csap alá tartja:
elő egy dugóval gyorsan,
zöld üveget bedugaszol;
tátog benn a vasbordájú
csontkaszás, fehér lepedős;
grádicson fel zöld üveggel,
zöld üvegben a halállal.
Napon fenn kötelet kerít,
üvegre hurkot tekerít,
mászik a vadszilvafára,
halállal teli üveget
ím köti egy magos ágra,
csúfot téve a halálon:
bezárolva zöld üvegbe,
ott a bazaltsziklák alján,
szemben a vizes teknővel,
nézzen kék-zöld teli vályút,
szilvaágon hilintázzon.
Telik, teldegél az idő,
évre év fut számolatlan,
szaladó esztendők hágnak
egymás sarkára a földön;
ring a bölcső, ringadozgat,
kinő belőle a gyermek,
új csecsemőt raknak belé,
az is nagyra cseperedik,
fia kerül a bölcsőbe,
annak fia, unokája,
annak is ükunokája,
süvölvények nagyra nőnek,
verekednek, ölelőznek;
gyönge vesszők fává lesznek,
törzset heten érnek átal,
elhulldogál rózsa szirma,
kifeslik helyette másik,
komolyodnak csöpp ünőkék,
szarvas szarván száll az idő;
fiatalok öregednek,
öregek csak penészednek,
jő gyors tavasz, nyár lángperzses,
tocsogós ősz, zuzogó tél,
öregülnek a kövécsek,
dzsungelt zúzó elefántok,
tengerjáró teknősbékák,
cetek, bálnák, jegesmedvék;
rengetegben döntött fából
asztalos csak bölcsőt ácsol,
felejtődik a koporsó,
régen elkelt az utolsó;
emberek csak megszületnek,
de meghalni sose halnak –
A halál szilvafaágon
hilintázik zöld üvegben.
Földünk régen megtelt volna,
síró sárban sokasodnánk,
hullám hányó hűs habokban
egymás sarkán taposódnánk,
felöklelnénk nagyanyánkat,
megmarna az ükapánk is,
de végül az Öregisten
megkönyörült lelkeinken:
küldött kénes fergeteget,
villámokat, mennyköveket,
égszakadást, habos esőt,
kutyának se való időt;
szaggatta a szél a fákat,
lecsapta a koronákat,
lelkes levél forgott messze,
vihart fútt a gyökerekre,
szilvafát is kicsavarta,
zöld üveget földre csapta,
füstölgött ezer szilánkja,
szerteröppent a világba.
Tömlöcének fenekéről,
éhségiben szédelegve
a halál is előugrik,
és körülnézdel a tájon.
Áll a bazaltsziklák alatt,
forr, fröcsög a vizes teknő,
fekete a vizes vályú,
fekete a hegy taréja;
ott ül a hajdani férfi,
aki az üvegbe zárta,
fehér inge már fekete,
arca is öreg-fekete,
ül a pince oldalában,
zöldcsalános oldalában.
Ugrik hozzá a csontkaszás,
lép egyet a vasbordájú,
csontöklével odazuhint
börtönzője homlokára,
vágódik a férfi hanyatt,
föl nem kelhet soha többé.
Aztán indul a csontkaszás,
nekikezd a vasbordájú:
lép bölcsőre, lép nászágyra,
suhogat nagy csontkaszája,
hull az ember, mint a kéve,
legelőn hullnak a nyájak,
erdőn szarvasok, ünőkék,
dzsungelben vén elefántok,
tengerben a teknősbékák,
harmonikaszájú cetek,
bálnák, tengeri mozdonyok,
hollók, fecskék az egekből,
anyjuk mellett futó csikók
lába megmered futtában,
rózsák lángolnak a kertben,
hamújuk felhőben röpköd,
füstölög a vizes teknő,
kék-zöld vizes teli vályú;
fekete nap fut a mennyen,
fekete a hold udvara,
fekete szivárvány dörren,
fekete levegő csörren.
De a csontkaszás nem fárad,
jól munkál a vasbordájú,
lobog fehér lepedője,
gyászt lobog a világ fölött.

 

 

 

Vogul menyegző*

Aj, öregasszony, öregember gyereke,
egy szál fia, az Ob mentén valahol.
Megnőtt férfi-dologra:
erdőn vadra vadászni,
folyón vízi halakra halászni.
Torem istenség segítette,
hadd ejtsen sok erdei vadat,
fogjon sok vízi halat;
végül az erdős vidék kamaráit megtölti,
a réti vidék kamaráit is megtölti.
Hét zúzos tél, hét lángperzses nyár mögötte,
ül otthon, összetört íjon babrál,
összetört íja fölött elmélkedik:
„Atyám-Anyám, ímé leng már férfi-szakállam,
de egy szál fiatok, asszonyt még nem találtam!
Asszony nélkül hogyan élek-halok,
ha törődött öregségre jutok?”
Akkor asszony-anyja fogja vizes vödreit,
vödrökkel forráshoz megyen
forrás vize tajtékzik, ráfröcsög.
Áll asszony-anyja:
„Aj, ez a forrás mért fröcsög,
aj, mért tajtékzik, soha nem tett még ilyet!”
Forrás megszólal ember-hangon,
asszony-anya csudálatára gyöngyös szavával,
gyöngyöző emberi szavával fölfelel:
„Mért nézel engem? Nézz az Obon fölfelé,
inkább nézz asszony, nézz az Obon lefelé.”
Nézdel az Obon fölfelé,
nézdel az Obon lefelé:
holló jő holló alakban,
holló jó holló alakjában,
csőrét evetszőr vastag dér lepi,
s leszáll a messzi nagy holló,
hogy szárnya a vizet veri.
Mire szemét fölemeli, föl az asszony-anya,
a messziről jött nagy holló
a madárbőrét leveti,
asszony-anya elébe áll,
mint fejedelem-sarjadék.
Oldalán fejsze, kézbe kapja,
egyik botosát leveti,
levetvén leveti;
lábszárcsontjából kanyarint,
kövön faragja négyszögletesre,
tegzéből tollas nyílhegyet elő,
vigyázva ütögeti helyre.
Íját emeli, lép előre,
íját fölajzza s lő a bálvány-isten-kőbe,
az a nyíl hegyét összerontja,
nyíl hegye benne fennakad.
Lábára hótalpat guzsol,
s futtában még kiált neki:
„Asszony, eredj haza! fiadnak vidd üzenetem!
Ha az én isteni hét fogásomból telik ereje,
ha az én ördögi hét fogásomból telik ereje,
jöhet az én utam hosszában asszonyért!
Ha az én isteni hét fogásomból nem telik,
ha az én ördögi hét fogásomból nem telik,
akkor ne jöjjön az én utam hosszán!”
Vizes vödreit forráson
az asszony-anya megtölti,
megyen haza, a házba lép,
vödreit földre leteszi,
forr, fröccsen fröcskölvén a víz,
földre habzik a vödrökből.
Kérdi a fia:
„Hoztál-e üzenetet, asszony-anyám?”
Fölfelel anyja:
„Fiacskám, forrástól hogyan hozhatnék?”
„No, ha nem hoztál, tedd arrébb,
tedd fröcskölő vödreidet!”
Vödrein lassan emel és odébb rakja a földön,
odébb a vizes vödröket az asszony-anya;
forr a víz ismét, szétfröcsög,
a földön fröccsenvén fröcsög.
Nézi a fiú a vizet,
és mondván mondva másodszor:
„Azt mondtad, nincs üzenet,
íme mégis van üzenet!”
„Fiacskám, ez az üzenet:
eredj, ha erődből telik,
maradj, ha hatalmadból nem telik!”
Kérdi a fia:
„Micsoda üzenet ez, asszony-anyám?”
Fölfelel anyja:
„Fiacskám, ha asszonyos vidékre vágysz,
ha indulnál férfias útra,
ez a neked szánt üzenet:
Ha az én isteni hét fogásomból telik ereje,
ha az én ördögi hét fogásomból telik ereje,
jöhet az én utam hosszában asszonyért!
Ha az én isteni hét fogásomból nem telik,
ha az én ördögi hét fogásomból nem telik,
akkor ne jöjjön az én utam hosszán!”
Ültéből fölkel a fiú,
felöltözik, íjat-nyilat elő,
a folyóhoz ereszkedik,
megyen a bálvány-isten-kőhöz,
kicsiny fejszéjét emeli,
egyik botosát leveti,
levetvén leveti;
lábszárcsontjából kanyarint,
kövön faragja négyszögletesre,
tegzéből tollas nyílhegyet elő,
vigyázva ütögeti helyre.
Íját emeli, lép előre,
íját fölajzza s lő a bálvány-isten-kőbe,
az a nyíl hegyét összerontja,
nyíl hegye benne fennakad.
Lábára hótalpat guzsol,
s a fejedelem-sarjadék útjának
végtelen hosszán elmegyen.
Hosszú ideig megyen, vagy rövid ideig megyen,
idegen népek földjein, füvellő rétségeken,
fölötte holló szálldogál,
szálldogál holló alakjában,
csőrét evetszőr vastag dér lepi,
aztán fiú mellé leszáll,
szárnya a földet döngölvén veri.
Aztán a madárbőrét leveti,
s ember-alakban a fiút kisérvén kisérgeti.
Messze idegen földeken
a fejedelem-sarjadéknak
egy lába hótalpastól leszakad,
egy lába leszakad s az úton elmarad.
A fiúnak is egyik lába az úton leszakad,
egy lába leszakad s mögötte elmarad.
Egy lábbal mennek hát tovább.
Az út hosszán a fejedelem-sarjadéknak
másik lába is leszakad,
másik lába is leszakad s az úton elmarad.
A fiúé is leszakad s mögötte elmarad.
Az út hosszán a fejedelem-sarjadéknak
egyik keze botostól leszakad,
botostól leszakad s elmarad.
Neki is egy keze íjastól elmarad.
Az út hosszán másik kezük is leszakad,
másik kezük is leszakad s mögöttük elmarad,
csak a derekuk megy előre.
A fejedelem-sarjadéknak dereka elmarad,
csak a feje gurul előre.
A fiú dereka is elmarad,
csak a feje gurul előre.
Akkor egy ház áll elibük:
a fejedelem-sarjadék feje az ajtón begörög.
Elkapják vasfogóval,
kohó-lángra vetik,
izzón nagy vastuskóra helyezik,
kalapáccsal ütögetik,
egyszercsak ugrik a feje,
ajtón kihemperedik,
s az előbb megjárt úton visszafele gurul.
A fiú feje is a házba begörög.
Őt is fölemelik,
kohó-tűzbe vetik,
izzón egy vasfogóval vastuskóra teszik,
de amikor vaskalapáccsal ütvén ütögetik,
csusszan csak egyet a feje,
ajtón kihemperedik,
s a megjárt úton gazdájához visszafele gurul.
Mentek-e hosszú ideig, vagy mentek rövid ideig,
a fejedelem-sarjadék feje
a derekához érkezett,
a derekához érkezett s helyére állt.
A fiúé is íme a helyére állt.
Mentek tovább:
a kezük is a helyére illeszkedett.
Mentek még hosszú ideig, vagy mentek rövid ideig,
végezetül a lábuk is a helyére illeszkedik;
a fejedelem-sarjadék
akkor csak eltünt hirtelen.
A bejárt út hosszán lépdel a fiú maga.
Hosszú ideig ment-e, vagy rövid ideig ment-e,
végezetül egy házhoz ért:
a hótalpait kiguzsolta,
a ház ajtaját kinyitotta,
nyitott ajtón a házba befigyelt.
A házban víz hullámzott habosan,
forgott csak egyre, süllyedett-emelkedett a víz.
A padlón varsával ember halászik,
ím kecéző ember kecézik,
ím gyalmot vető ember a szobában;
a halászó sövényt csináló ember
vejszével akar fogdosni halat:
tokhalat avagy nyelmalazacot.
Belép a fiú és leül.
Bent a vendég-rekeszben öregasszony,
ott üldögel s mellette egy öregember ül.
Az öregasszony ősz,
nyúlbőr-fehér fejü,
haja pedig feketesas-fészekkel megrakott.
Az öregember haja sárga,
feje teteje turujsas-fészekkel megrakott.
Másik rekeszben fiatal nő,
ülvén nyuszt- s hódbőrt varrogat,
mellette férfi könyököl,
ott könyököltiben alszik.
Hosszú ideig ült-e a vendég,
vagy rövid ideig ült-e,
amikor a varrogató nő oldala mellől kést emel,
s az alvót gyöngéd böködéssel
háromszor hónaljon böki.
Moccan egyet az aluvó,
fölébred s így beszél:
„Mért nem költöttél hamarabb,
ha vendégünk van s étlen ül?”
Öltözik, hótalpat guzsol,
íjat-nyilat elő,
anyja szájat tát, bemegyen anyja száján hótalpain;
anyja száján ím bemegyen s anyja szájában mint kapun
eltünnek hótalp-sarkai.
Hosszú ideig járt-e, vagy rövid ideig járt-e,
mikor az apja ásítoz:
szájából hótalpa bukkan elő,
s a férfi nagy koppanva a házpadlón terem.
Aztán dob a padlóra
egy hároméves jávorszarvast;
nyúzzák, szétmetszik, üstbe hányják.
Hosszú ideig főzik-e, vagy rövid ideig főzik-e,
üstjük a tűzről emelik,
húst kanalaznak a tányérba,
hogy párája magosba csap, illata mennyezetig csap,
s tányért a fiú elé helyezik.
Akkor mondja a házigazda:
„Mire vársz, te vendég fiú?
Ha tányér végibe, ha csésze szélibe való
társat akarsz, eredj ki s hívd be!”
Kimegyen a fiú,
sehol nem lát se tányér végibe,
se csésze szélibe való társat,
akárhogy nézeget.
Megy vissza,
odabent haját cibálják fölfelé,
s lát a szobában egy fiatal nőszemélyt:
egyik hajfonatán nyuszt hágdos fölfele,
másikon pedig eleven hód szálldos lefele.
Kezét megfogja, tányérhoz vezetve,
csészéhez enni telepedve.
Tányérból esznek, csészéből is esznek,
utána ketten nagy esküvést tesznek,
hogy ők ketten csak egymáséi lesznek.
Három nap után így szól a vándorló fiú:
„Hallod-e, gazda!
Én földet birtokló ember vagyok,
vizet birtokló ember vagyok,
s Atyám-Anyám után jött igen vágyakozásom,
őket látni kívánom, idejét érte indulásom.
Ha testvéredet hozzám adod, elviszem
ha hozománnyal adod, elviszem,
ha nem adod és hozományt se adsz, én itt hagyom,
mert megváltani nem tudom testvéred.”
Fölfelel akkor az a férfi-gazda:
„Sógorom te, nem kell hogy szót is ejts,
testvérem immár veled adtam,
testvérem immár vissza nem veszem.
De azt mondanám, még maradjatok,
maradjatok egy kicsi ideig.”
Szól megint a vándor vendég fiú:
„Én magam fölött úr-asszonnyal nem élek,
magam fölött uraló úrral én élni nem tudok.”
„Aj, hova gondolsz? szerelmed nem szolgalány,
vízhordó szolga a házamban nem leszel.
Földet birtokló ember vagy, hát menjetek,
de esküvést az én házamban tegyetek.”
Ott azon helyen lakodalmat laknak,
a házban fényes vígasságot csapnak,
egymásnak örök hűséget fogadnak.
Ültek menyegzőt fényeset,
ültek menyegzőt, kettejükhöz illőt,
s hozományt raktak össze duszka-módulag,
azzal mentek a fiú által megjárt úton haza.
Hosszú ideig mentek-e, vagy rövid ideig mentek-e,
csak hazaérnek, s eltöltenek házasan
hét zúzos telet, töltenek hét lángperzses nyarat.
Egy nap a férfi otthon íján babrál,
az összerontott nyilán babrál,
mikor nyílik a háza ajtaja,
s belép a Városi Öregfejedelem fia.
A vendéget leülteti,
jó ételekkel eteti,
jó italokkal itatja a gazda.
Szól a Városi Öregfejedelem fia:
„Héj, te már jártál asszonyos vidéken,
már kereskedtél férfias vidéken,
elvezetnél-e engemet oda?”
Felel a férfi:
„Oda nem vihetlek,
te engem ama földön bajba hoznál,
s az utat magadfajta ki se bírná!”
De addig kérte, kérincsélte őt
a Városi Öregfejedelem fia,
hogy felöltözött s elindult vele.
Mentek a falu végibe a réthez,
a férfi ott botosát levetette,
botosát levetette,
fejszéjét fölemelte:
lábszárcsontjából kanyarint,
kövön faragja négyszögletesre,
tegzéből tollas nyílhegyet elő,
vigyázva ütögeti helyre.
Íját emeli, lép előre,
íját fölajzza s lő a bálvány-isten-kőbe,
nyíl a kövön hussanva átmegyen.
Városi Öregfejedelem fia is
botosát leveti,
fejszét elő, fejszével lábát ütögeti,
faragni kezdené, de felkiált veszetten.
Rászól a férfi:
„Ugyan, ne kiáltozz,
mert bajba juttatsz; menj, ha van erőd!”
De az könyörög:
„Tégy nagy jót velem,
s akárhogyan, csak menjünk társasan.”
Azzal erővel újra nekivág:
lábszárcsontjából kanyarint,
kövön faragja négyszögletesre,
tegzéből tollas nyílhegyet elő,
vigyázva ütögeti helyre.
Íját emeli, lép előre,
íját fölajzza s lő a bálvány-isten-kőbe,
de nyíl hegye a kövön törik három darabra,
hegye a kőben megakad, s csak líg-lóg lefele.
Szól másodszor a férfi:
„Maradj veszteg,
mert bajba jutunk: menj magad tovább!”
Amaz fogadkozik, kérleli kiséretre,
végül a férfi megy vele, megy asszonyszerző útra.
Mentek-e hosszú ideig, vagy mentek rövid ideig,
egyszercsak a kísérő férfi egy lába leszakad,
egy lába leszakad s hótalppal együtt elmarad.
A Városi Öregfejedelem fiának
kezd egyik lába leszakadni,
aztán csak leszakad és hótalpastól elmarad.
Kiált jajszóval:
„Aj, a lábam leszakadt!”
Egy lábbal lépdelnek tovább,
de leszakad a másik is.
Aztán egy kezük leszakad,
ajgathat, úgy mennek tovább.
Másik kezük is leszakad,
ajgathat, úgy mennek tovább;
csak a derekuk megy előre.
Mentek-e hosszú ideig, vagy mentek rövid ideig,
a derekuk is elmarad,
csak a fejük gurul előre.
Akkor a kovácsműhely komorlik elibük:
a kísérő férfi feje az ajtón begörög.
Elkapják vasfogóval,
kohó-lángra vetik,
izzón nagy vastuskóra helyezik,
kalapáccsal ütögetik,
egyszercsak ugrik a feje,
ajtón kihemperedik,
s az előbb megjárt úton visszafele gurul.
A Városi Öregfejedelem fiának
fejét ím emelvén fölemelik,
kohó-tűzbe vetik,
izzón egy vasfogóval vastuskóra teszik,
de amikor vaskalapáccsal ütvén ütögetik,
csusszan csak egyet s ajtón kívül hemperedik,
s a megjárt úton hamar gazdájához gurul.
Érkeznek a derekaikhoz:
fejük helyére kerül.
Érkeznek két kezükhöz:
két kezük helyére kerül.
Érkeznek két lábukhoz:
két lábuk helyére kerül.
Mindketten újra épek lettek.
Mentek-e hosszú ideig, vagy mentek rövid ideig,
végül egy házhoz értek:
hótalpaikat kiguzsolták,
ajtón a házba néztek és bementek.
Kiált a Városi Öregfejedelem fia:
„Héj, víz hullámlik itt! belé esünk!”
A férfi csak csitítja:
„Csöndben maradj, ha jót akarsz,
mert bajba kerülünk!”
De az kiáltoz:
„Itt valami népség
kecével, hálóvarsával, gyalommal,
vejszével halászgat; figyelj oda!”
Felel neki a férfi:
„Aj, te, hallgass!
Mert bajt szerzel a fejünkre szavaddal!”
Az végezetül elcsöndesedik,
s két vándorok, leülnek a szobában.
Szól újra a Városi Öregfejedelem fia:
„Nézz oda! öregasszony s öregember!
Az asszony feje feketesas-fészekkel megrakott,
az ember feje teteje
ím turujsas-fészekkel megrakott!”
Csak csitítja a fecsegőt a férfi.
Másik rekeszben fiatal nő,
ülvén nyuszt- s hódbőrt varrogat,
mellette férfi könyököl,
ott könyököltiben alszik.
A fiatal nő kést emel,
aluvót hónaljon böki.
A fejedelemfi kiált:
„Nézd, azt az embert megöli!”
Csak csitítja a fecsegőt a társa.
Moccan egyet az aluvó,
fölébred s így beszél:
„Mért nem költöttél hamarabb,
ha vendégeink éhesek?”
Öltözik, hótalpat guzsol,
íjat-nyilat elő,
anyja szájat tát, bemegyen anyja száján hótalpain;
anyja száján ím bemegyen s anyja szájában mint kapun
eltűnnek hótalp-sarkai.
Hosszú ideig járt-e, vagy rövid ideig járt-e,
mikor az apja ásítoz:
szájából hótalpa bukkan elő,
s a férfi nagy koppanva a házpadlón terem.
Aztán dob a padlóra
egy hároméves jávorbikát;
nyúzzák, szétmetszik, üstbe hányják.
Hosszú ideig főzik-e, vagy rövid ideig főzik-e,
üstjük a tűztől emelik,
húst kanalaznak a tányérba,
hogy párája magosba csap, illata mennyezetig csap,
s tányért a fejedelemfi orra elejbe helyezik.
Akkor mondja a házigazda:
„Mire vársz, vendég fejedelemfi?
Ha tányér végibe, ha csésze szélibe való
társat akarsz, eredj ki s hívd be!”
A Városi Öregfejedelem fia
kimegy a házból, futos erre-arra,
kinn a térségen így kiáltozik:
„Aj, tányér végibe, aj csésze szélibe való
társam gyere, mert mától tányérvégi,
aj csészeszéli társam te leszel!”
Megyen vissza,
odabent haját cibálják fölfelé,
s lát a szobában ím egy fogavesztett,
körmehagyott boszorkát üldögelni.
Az kezét fogja, tányérhoz vezetve,
csészéhez enni telepedve.
Tányérból esznek, csészéből is esznek,
utána ketten nagy esküvést tesznek,
hogy ők ketten csak egymáséi lesznek.
Egy éjszaka feküdtek,
egy napot ott töltöttek;
szól a kísérő férfi, szól neki,
szól a fejedelemfihez nagy fennszóval:
„No, te rokonná lett fejedelemfi,
új sógorom te! jössz-e vagy maradsz?
Kedved szerint csinálj, de én megyek.”
Amaz felel:
„Ha mész, veled megyek.”
Ipa megrakja hozománnyal,
s hárman együtt elmennek.
Megérkeznek a férfi falujába,
hívja sógorát akkor lakomára,
de az inkább haza megyen
haza a Városi Öregfejedelem fia.
Hosszú ideig mentek-e, vagy rövid ideig mentek-e,
csak hazaérnek, s eltöltenek házasan
hét zúzos telet, töltenek hét lángperzses nyarat.
Hét zúzos tél, hét lángperzses nyár eltelik,
fiú-vejéhez vendégnek ipa megérkezik,
ott van egy éjszaka meg egy nap ideig,
s szól a vejéhez:
„Fiam te, hogyha kedved telik,
gyere énvelem sógorodhoz,
Városi Öregfejedelem fiához.”
Hosszú ideig mentek-e, vagy rövid ideig mentek-e,
úttalan úton mentek,
városban megtalálták, akit ketten kerestek.
A fejedelemfi házában népség,
kecével, hálóvarsával, gyalommal,
vejszével halászgat; ül asszony-anyja,
fején feketesas-fészekkel csak ül,
öreg apja fején turujsas fészkel.
Rekeszben nőszemély:
fejedelemfi asszonya,
ülvén nyuszt- s hódbőrt varrogat;
fejedelemfi könyököl,
ott könyököltiben alszik.
Akkor asszonya kést emel,
férje hónalját megböki,
aluvót hónaljon böki,
hogy az álmában felkiált:
„Miféle késsel bökögetsz!
Talán halálom akarod?
Hohó, két vendég, étlen ül!
Miért nem költöttél hamarabb?”
Öltözik, hótalpat guzsol,
íjat-nyilat elő,
anyja száját szétfeszíti,
de az kiált:
„Ne! szétszakad!”
De feszítvén feszegeti, s eltünnek hótalp-sarkai,
hanem az asszony-anyja szája
a feszítéstől szétszakad.
Hosszú ideig járt-e, vagy rövid ideig járt-e,
mikor az öreg apja ásít:
a hótalpa bukkan elő,
szájából hótalp jő elő.
Fölkiált apja:
„Ne, fiam! Mert a szám tüstént szétszakad!”
De csak erővel feszíti, hogy apja szája széthasad.
Ahogy házpadlóra lekoppan,
padlóra dob egy jávortulkot;
nyúzzák, szétmetszik, üstbe hányják.
Hosszú ideig főzik-e, vagy rövid ideig főzik-e,
üstjük a tűzről emelik,
húst kanalaznak a tányérba,
a fejedelemfi elé helyezik azt a tányért,
s ő egy falásig megeszi a vendégek elől.
Akkor két vendég-rokon elköszön.
Fiú-vejénél tölt ipa egy éjjelt,
aztán egy napot eltölt s megy haza,
de búcsúzóul azt mondja vejének:
„Fiam, én most hazamegyek.
Múltán két napnak eredj sógorodhoz,
nézd meg, fiam, jól él, vagy rosszul-e,
tekintsed meg, mi történik vele.”
Ment is elmúltán két napnak veje:
Városi Öregfejedelem háza
tűz martaléka lett két nap alatt;
helyén csak három üszkös csonk mered,
pattogva nyargalássza be a szél.
Megyen ipához, s mondván mondja el:
„Jártam fejedelemfi sógoromnál:
tűz martaléka lett két nap alatt,
tűz martaléka lett ragyogó háza,
helyén csak három üszkös csonk mered,
pattogva nyargalássza be a szél.”
Mondja akkor az öreg:
„Míg világ lesz a világ,
tanulja meg jól az ember fia:
az én bálványos hét fogásomat,
az én ördöngős hét fogásomat
ne erőltesse utánam csinálni!
Lám, a fejedelemfi is meglakolt,
nem akart többet fényes napon élni.”
Egymást jó szívvel által ölelik,
azzal fiú-veje ím haza indul.
Él otthon, él a törvénye szerint,
az marad ő, akinek született,
Városi Öregfejedelem fia
azt próbálta, ami nem volt a dolga,
azt utánozta, amit nem lehet.
És jöhet zúzos téli nap számolatlan,
széles szemü szemes hó az útját be nem esi,
és jöhet nyári nap lángperzses számolatlan,
hajós útját vizen hullám meg nem szegi;
asszonya hajfonatán nyuszt hágdos fölfele,
másikon pedig eleven hód szálldos lefele;
örökös boldogságban él időtlen vele.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]