Anne de Chartres^*

Katedrálisablakról szökött a kislány, főkapu kerekéről, s a városban leszállt. Székre áll szobájában, párkányra könyököl, nézegeti a tornyot, keresi megüresedett helyét köd-palás kék-vörös-ezüst üvegen. Anna Benzimra, kicsim, mire gondolsz? Bátyja cowboy nadrágban, indián tolldísszel a fején rohangász mögötte, feltépi s becsapja az ajtókat winnetouzva. Tányérokkal csörömpöl kinn anya. „Mindjárt vacsora” – les hátra; aztán eszébe cikkan, hogy két tejfoga kihullt júniusban, amikor a Bienvenu tanyán nyaralt Normandiában. Volt egy különös éjszaka: árva tehénbőgésre ébredt, szétömölt a réten az a magányos orgona-szomorúság. „Aha, félelmében bőgött, mert vastagon szállt a köd a tengerről, s a ködben fekete-fehér kutyák futkároztak.” Ő kétszer is elesett aznap, de nem szólt róla senkinek, csak sírt a fekete kőfalnak dőlve. Sarlóval vágott zöldlángos csalánt égettek a parasztok, azok se látták; de a sirályok mintha azt kiáltozták volna: „Ne sírj! ne sírj!” Most augusztus vége, este; dörejlő csillagok a magasban. Ujabb gondolat, pici villámütés: „Hajó jön a tengeren, hajón Cécile!” – akkor pedig muzsikát hall, mert a hajókon lámpák gyöngysora, sószag, halszag, kátrányszag, s muzsika! Dörejlő csillagok, mint a hullámok Les Pieux, Ertot, távoli Flamanville alatt; üres ablak a süllyedő katedrálison, ha tudná, melyik az! Elalszik, anyja öléből huppan az ágyra. „Nem kell fogat mosnom” – gondolja még, s egy nap bekattan fölötte.