Szegény Yorick

 

 

 

 

Ház Normandiában*

A gauguinsárga parton áll Jérôme
nem köszön vissza mert Jérôme szamár
szemben kék bálna Jersey szigete
ő fekete sziklakönyéken áll
szél-ökrök szél-ekék próbálnak ártani
falán szilánkra törnek a sirályok kiáltásai
biciklis pék dombkötéltánca kenyér kenyér kenyér
nap tenger kifröccsenő vére fehér fehér fehér
rókanyüszítés-éjszaka szegről rézserpenyő lecsattan
kaptányban vergődik szivem elsüllyed Ertot tejködhabban
rét szalad a kőkapuig ott megtorpan bemenjen-e
szobákban zöld mohahomály tengerfenék-csönddel tele
mohahomályban valaki ablakhoz nyomva homloka
kert fölött denevérszavak igen soha igen soha

 

 

 

Tíz évesek leszünk*

Cécile Cécile Cécile tíz évesek leszünk
Marlotte felénk forog egy reggel elmegyünk
áll házatok fehér kecske nyalja kezed
örömtől sír a fa mikor meglát veled
Lángol a menny Cécile se köd se hó se szél
tócsába lépsz a víz gyöngye hozzád beszél
kapu fal ablakok valamit mondanak
valamit kérdenek sosemvolt madarak
Majd tíz éves leszel vessző-valahai
hallom lélegzeted számon hullámlani
majd tíz éves leszek nap süt fölébredünk
virággá változik reggelre a fejünk

 

 

 

Vonszolnak piros delfinek*

vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka
partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala
álmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyek
de kapud nyitott-kés-kapu ablakon küldő fényjelek
s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak
hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak
gyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántani
vergődnek csak homlokodon kérlelő szavam szárnyai
szemed nem-lehet-fényei elmondják ami mondhatatlan
hogy nem leszel hogy nem leszek kerékbetört nevetés csattan
jövőnk a halvaszületett koromtengereken libeg
felfalják piros lovaim kik vonszoltak a delfinek
egy árva kutyaugatás nem engem szólít nevemen
fenn salétromos menny ragyog hűvösen lehajtom fejem
cella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fia
alámerül Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia

 

 

 

Harang*

láttam szomorúságodat
szemedben szomorúságomat
ujjaim vágtató lovak
dobogtak márvány-gerinceden
de hozzám hajtottad fejed
hozzád hajtottam fejem
egy szárnyacsavart ablakot
a szél az utcára csapott
városmajor harangja vert
sötétség pohara betelt
tejfogad koccant mire kell
ez a szerelem mire kell
forgott ég-föld velünk
s tudtuk hogy csak elveszünk
hallgattam gyerek-sírásodat
hallgattad gyerek-sírásomat

 

 

 

Tél Normandiában*

Hiába-nyár zokogja zöld halálát
Május gyerekeit szélroham veri le
klorofil tengeren kék láva bugyborékol
döndül veres harang nap torkolattüze
uszályok menekülnek egy hófehér mezőn
bukdácsoló tevék észak oázisába
pettyes benzinevő disznó röfög a kipkop
esőben kaszálógép hátán ül a kanász
Csak nyár ez bár hiába-nyár
búcsús lárma-süveg Jumièges piacán
alatta falovak forognak elefántok
tátongó trombiták céllövők versenye
Ásványrárót ide lepényevés idézi
dodgemek döreje győri halpiacot
komor kötélhúzás egy szenegáli fickó
s egy horvátkimlei földim között dühödten
fagylalt fagylalt laterna magica
szentképen Mária szamaragol fiával
ingyen pereceket hajigál be a pék
mecséri márcosom fia az ablakon
Holt katedrális hol az orgonája –
Lébény hol a te orgonád – –
Zöld nyár zöld nyár ez még veled vagyok
de valahol a tél öltözködik
lecsupálódik Cécile zöld-szerelmünk
komp hozott komp visz lánca telet csördül

 

 

 

A nyolc éves Don Quijote*

A kölyök Don Quijote ül az iskolapadban
homloka mezején egy harangütés csattan
korán kelt hideg dézsa köd reggeli ima
apja keze lenyelt könny rajz matematika
Dulcinea sehol még anyja után futó
kiscsikó Rocinante csengős-bolonduló
Sancho is fogócskázik ő nem tud szélmalomról
csak nagynénjére és egy biciklire gondol
Ma petite Cécile il faut me l’envoyer
fény játszik a falon míg néz maga elé
s ha a viháncolók könyökét meglökik
szemét behúnyja de arcába vér szökik

 

 

 

Anne de Chartres*

Katedrálisablakról szökött a kislány,
főkapu kerekéről, s a városban leszállt.
Székre áll szobájában,
párkányra könyököl,
nézegeti a tornyot,
keresi megüresedett helyét
köd-palás kék-vörös-ezüst üvegen.
Anna Benzimra, kicsim, mire gondolsz?
Bátyja cowboy nadrágban, indián
tolldísszel a fején
rohangász mögötte, feltépi
s becsapja az ajtókat winnetouzva.
Tányérokkal csörömpöl kinn anya.
„Mindjárt vacsora” – les hátra;
aztán eszébe cikkan,
hogy két tejfoga kihullt júniusban,
amikor a Bienvenu tanyán
nyaralt Normandiában.
Volt egy különös éjszaka:
árva tehénbőgésre ébredt,
szétömölt a réten az a magányos
orgona-szomorúság.
„Aha, félelmében bőgött,
mert vastagon szállt a köd a tengerről,
s a ködben fekete-fehér kutyák futkároztak.”
Ő kétszer is elesett aznap,
de nem szólt róla senkinek, csak
sírt a fekete kőfalnak dőlve.
Sarlóval vágott zöldlángos csalánt
égettek a parasztok,
azok se látták; de a sirályok
mintha azt kiáltozták volna:
„Ne sírj! ne sírj!”
Most augusztus vége, este;
dörejlő csillagok a magasban.
Ujabb gondolat, pici villámütés:
„Hajó jön a tengeren, hajón Cécile!” –
akkor pedig muzsikát hall,
mert a hajókon lámpák gyöngysora,
sószag, halszag, kátrányszag, s muzsika!
Dörejlő csillagok,
mint a hullámok Les Pieux, Ertot,
távoli Flamanville alatt;
üres ablak a süllyedő katedrálison,
ha tudná, melyik az!
Elalszik,
anyja öléből huppan az ágyra.
„Nem kell fogat mosnom” – gondolja még,
s egy nap bekattan fölötte.

 

 

 

Farkasvadászat*

mondtad farkas-vadászni elmész szibériába
északra ott a farkas falkában vándorol
közébük fegyvereddel! három is felkalimpál!
fröccsen a hóra vérük! hó-vér maszatot innál!
a farkasbőrt teríted az én ágyam elé
mert hideg kőre lépek s trüszkölvén tüsszögök
húsát indiánkéssel szétszabdalod sasoknak
lenyúzott körmeit busterkeaton kapja meg
aztán asztalhoz ültél rajzolni repülőt
két boeing két sirály lebegett zöld egedben
kisszéked felborult néztél valahova
anyád kezét szivaccsal eltoltad homlokodtól
futott álmodban csizmád havon farkas után
futó csizmád nyoma havon madár nyoma

 

 

 

Jékely Párizsban*

île-de-france kőmezején császkálgattál sokat
szemedbe szippantottad a meroving királylányokat
bokájuk köré dobtad huroknak pillantásodat
térdükre terítettél somnambule ábrándokat
párnádba omlaszthattad robajló homlokodat
húnyt pilláid mögé szöktették vonulásukat
le-föl úsztatott álmod csípőket tomporokat
fölötted ficánkoló pisztrángos combokat
darazsak zsizsegése olyan nagy kínokat
se kerékbetörés olyan nagy kínokat
eh pontneuf szentjakabutca hagytad a tornyokat
tetőket terraszokat forgó lánymalmokat
capet bourbon boszorkát melldárdás merovingokat
kívánva csontjaidnak nyugalmas napokat
haza haza habosra hajszoltad rozinantodat
lesni orosziban compókat paducokat

 

 

 

Orpheus panasza*

amikor muzsikába kezdtem röptében a holló megállt
csengős nyakát bolondul rázva térdreesett a kiscsikó
a vizek hozzám kezesedtek nap hold örvendve hozzám futtak
ikrás gyöngyöt sírt gyönyörében az elhagyatott fügefa
valahol dühös istenek hallgattak keresztbefont karral
lábuknál Eurydike lökdösték röhögve utánam
fülem sírással volt teli szívem vasszeggel volt teli
szemem sós könnyel volt teli öklöm rángását letagadtam
nem fordultam meg! nem igaz! szétrúgott muzsikámra mondom!

 

 

 

Rue Christine*

Többé nem lát a csizmadia engem
rue Christine macskaköveid többé nem koptatom
lómészárszék ura Pierre utólszor biccent
rádverek borbélytányér és Conti te se látsz
Apollinaire itt császkált meglékelt koponyával
meglékelt szívemet kövedre lecsapom
hülye ami turisták emlékemre hugyoznak
fölötted elrepül Kiki Marie-France Anke

 

 

 

Voyage*

Ulisses ablaka repül a pisztrángholdak
fánknapok zsizsegő fénykardjai között
tengerek Szaharái lenn kétpupú hajók
villámló házfalak rozsdasörényes erdők
neve rendőröké kihúzzák beskribálják
különben kapujában nem fut elébe senki
magasnyakú pullóver a zsebben cigaretta
valahol kőre ül rágyújt kénlobogás
egy szétúszó kiáltás elönti homlokáig
fölállna s csak legyint azt mondja hülyeség

 

 

 

Szegény Yorick*

Halálon túl kicsit
mondjuk ötszázöt évvel
senki nem tudja rólam
hogy én valék Yorick
koponyám partra vetve
fűrésszel elfelezve
egy jó öreg sírásó
pohárnak kinevez
széléről kortyint fecske
Hajha barátaim
akkor már ti se lesztek
Valaha magyarul
éneklő nyelvemet
árva ükunokáim
a kutyának se mondják
mert nyelvem elrohad
szívem is elrohad
mivelhogy aki élt
rohad egy miccenésre
Dunnyogtam nagymamának
tarló tű-tengerén
mezítláb átszaladtam
lábam csont dobverő lett
ujjam a betűkön
motozgatott riadtan
sillabizálva ó-
s újtestamentumot
térdeltettek sarokba
nagy vödröket cipeltem
vállam kulcscsontja orsó
térdemben stroncium
Sakkoztam veletek
röhögtem veletek
ha ültem veletek
nem voltam veletek
Báthory utca 8
nyaktilóm fabrikáltam
csak elértem gyalog
Atlanti partokat
Kormos családnevem
anyámtól örököltem
keresztelésben Istvánt
mint ama vértanú
sok néven szólitottak
Pistika Piska Pista
utóbbi főleg lónév
volt amig lovak voltak
Cicelle Cormieux
végül csak Yorick voltam
azaz szegény Yorick

 

 

 

Leltár*

Azt hittem, ebben-abban lesz szavam,
nem országos, csak egy embernek szóló,
de kezemre ütöttek,
tenyérrel szájon csaptak,
hátulról elbuktattak,
fejem víz alá nyomták.
Sétálni sistergő parázson
megtanultam: lehet.
Elviselem magányom:
rámégett ingemet.

 

 

 

Utánunk*

Utánunk igazabbak jönnek,
Hazugság máltai lovagjai,
színlelés bohócruháiba-bújtak,
eszméktől örök nyavalyatörősek,
az ingujjból pikkászt varázsolók,
s velük a búzaföld-dézsmáló varjak,
végezetül a rókák is kivesznek.
Jöhetsz, aranykor, mi már nem leszünk.
Fényhomlokú fiúkkal s nevető-
kezü-lábú lányokkal elgyere!
Ők szavak első jelentését mondják,
és rendbe raknak mindent majd utánunk.

 

 

 

Tengermély*

Sötétség tengermélyi csöndje.
Elsüllyedt tárgyak: asztal, szék, pohár,
pohárban tintavíz, földreomolt
fehér ing, és Attila gyöngybetűi
falamra felszögezve, valahol
menyét-lábú másodpercmutató,
szurokba mártott négy szobasarok,
vagytok-e – –
Álomtalan ágy imbolyog velem:
úszó sziget korallok kése közt;
az arc tenyérben; válj tenyér homokká,
fölinni ébrenlétem cseppjeit.
Ha most látnál! hiányod-kalodában!
Lehúnyt szempillád mögül madarak
suhognának a kín falaira,
s akkor sötétem csőrrel szétverik,
szárnyukkal csöndemet is szétverik.
Akkor világítana homlokod,
gyerekkorom Szent-István napjait, zöld,
sárga, fehér, piros rakéták dörgő
csillagaival idézve, szaladna
tíz fényujjad a halántékomon,
édes lehelleted az arcomon.
Felröpítenél három buborék
ezüst-nevetést, falhoz koccanót,
egyikből lenne álmos kiscsikó,
másikból széna, harmadikból jászol,
s lennének újra ezüst buborékok,
abból Három Királyok; idejön
ágyamhoz Gáspár, Menyhért, Boldizsár,
fülembe kántál, s nagy botjuk lekoppan.
Utánuk te, zöldvessző-derekú,
cipőidből kilépsz, hozzám hajolsz,
villog két térded: villamos halak,
szétúsznak a mélytengeri sötétben,
megtölteni meleggel; kibomol
hajad erdeje elborítani,
hagyod nyers tüzét szétáramlani,
szíved harangjátékát hallani.
Elsüllyedt tárgyak: asztal, szék, pohár,
pohárban tintavíz, földreomolt
fehér ing, és Attila gyöngybetűi
falamra felszögezve kölcsön-órám
menyét-lábú másodpercmutatója,
szurokba mártott négy szobasarok
egy intésedre földerengenek.
De most csak ez a tengermélyi csönd.
E tengermélyi sötétség körül.
Sós veriték, vállcsontok ropogása.
Az ablakot eső és szél sikálja.

 

 

 

Szélház, nincs fala*

Szélház, nincs fala; négy
égtáj néz ide irgalomtalan,
mennyét egy bosszús angyal rúgta le,
padlóját tenger hörbölte magába;
kicsavart ablakredőny tántorog
messzi-kémények ollóiba bukva,
szilánkos ablak, ikrás fénycsomót
fullasztott hamujába; kondulás
egy talán-nincs-is-toronyban, acél-
hurok hangja szívre tekeredik.
Emlékek kőkolonca! téveteg
reflektor két lányarcot villogat:
az aranyfejü nem lehet húgom,
a fekete újjászülő anyám.

 

 

 

Téli rege*

A kútkávádra nagyorrú király
havat legelni három csóka száll,
dérgyöngyös moha retteg a hidegben,
jégen kősárkány lila körme reccsen.
Beatrix csizmás csöpp ükunokája
zsebben korcsolyakulcsát keresi,
szamár megy arra és körülcsudálja,
szólna, de szája szénával teli.
Kezére cinkét, mert maga is cinke,
lábához ültet Szent Ferenc nyulat,
holdverte falon hal császkál keringve,
zöld kutya nyávog, kék macska ugat.
Holnapra hó jön, frissen zuzogó,
ötforintos pelyhekkel jön a hó,
kisujj rajzolja hóba a nevem,
de ördögöké lesz a szerelem.

 

 

 

A fánk-ujju asszony*

Könyököltünk az asztalodra
nagy röhögések hallgatások
gutaütéses óriáskerék
nap és hold forgott Hunyadormon
előbb kenyered szalonnádat
borodat faltuk és nyakaltuk
nem volt elég SM soha mindent akartunk fiaid
búzatesteden aratást
ostyának daraboltunk
osztoztunk fánk-ujjaidon
rángattuk szíved harangkötelét
kézben kés-villa telhetetlen
civilizált relikvia
hörböltük édességes hangod
véred csöppenként hörpögettük
Térdeltünk életed fölött
voltunk álmod kutyakolonca
halálod fölött térdeltünk
Eső veri a csorba lépcsőt
szél citeráz csapkodva ajtód
ablakod többé nem nyitod
ablakod többé nem csukod
röpködnek első-röptű fecskék
ki-be szobádban s falad körbe futják
szárnyuk karcolja neved levegőbe
SM SM SM SM

 

 

 

Nakonxipánban hull a hó*

Se házam székem asztalom
Surabajában vásált gyöngyöm
foszlott magasnyakú pullóver
fekszem könyéken puszta földön
de semmi vész gyerekeim
sajnálnotok fölösleges
világokat varázsolok
amikor akarom
szemem húnyom s belső faláról
elém nyüzsög Nakonxipán
orrom előtt datolya kókusz
zeppelinforma marcipán
ez az én úszó szigetem
forog gyöngyöző tengeren
halért csigáért osztrigáért
csak lenyúlok s kiemelem
poharamon jég harmata
hírlapot is röpítene
valami sosem volt madár
persze ha kellene
ide civilizáció
lábát be nem teszi
korallsövény a keritésem
kutyám egy szeliditett bálna
van jó orgonaszappanom
zsebembe dugta nagymama
Szent István király ünnepén
buborékait elfuvintom
buborékaim szállanak
fényüket menny kékjébe issza
egy isten töpreng valahol
pitypang eső vagy hó legyen
mondhatnám legyen meteor
lábam elé letoccsanó
azt gondolom lehetne hó
s mire kimondom hull a hó
Nakonxipánban hull a hó
csibéim nem hülyéskedek
datolyán pálmán kókuszon
zöld hópihék fehérlenek
ülök a sárga homokon
homok püspöklilába csap
ujjai közt leskel a hold
kormos üvegen át a nap
mivel igen magam vagyok
solingeni acél eszem
méltón komoly dolgokba vág
nem mifenézek ostobán
gyúrhatnám havam hókazallá
hóbiciklivé hókakassá
lehetne hómázas hószilke
hótrombita vagy hósüveg
aha tudom már micsinálok
hópelyheim jó ha fölálltok
voltatok szappanbuborékok
legyetek valahai lányok
első szerelmem Mézes Annus
amikor elköltöztetek
két napig küszöbünkön ültem
nem nyúltam lisztes gánicámhoz
honnan jössz Fekete Irénke
megmosdatott gyerekeid
a bácsinak köszönhetnének
jónapot kezitcsókolom
gyerekem anyja állj ide
senkire nem hasonlitasz
magát senki ne mérje hozzád
mert agyvérzést kapok dühömben
nem tudtam mennyi vagy nekem
bizonyítható hülye voltam
fekvén kerék alá szaladjon
meg is döccent gerincemen
rue de l’Abbé Carton 63
udvaraszfaltod fény veri
négyszögű kút Cécile nevével
kiáltozásommal teli
Bayeux Cherbourg kuglibabák
lábuk leüti az idő
egy sorsra szánkázott velük
Ertot Flamanville Les Pieux
hídon víz fölé könyököl
Marie-France törzsfőnök papával
papír propellert gyárt Kiki
száll par avion Osaka
kék Duna gyöngye Budapest
hányszor körül loholtalak
idáig érve olvasásban
ne mondjátok ez jó alak
mert csak a szívem gyalogolt
vert a kezem dobogott lábam
kerestem nem találhatót
betűztem föl nem foghatót
egyik egérke foga közt
halakat elrekeszteni
kottázni másik áit éit
pisze zsákolta hét napom
NN mandula ízeit
mentettem volna fogkefémre
Vackorral azonositott
a mesebeli medveboccsal
ki tengermélyből hangtalan
szóval halántékomra csattant
elhallgatta a mondhatót
kikotyogta a mondhatatlant
három lépésre villogott
egy aranysisakos fej mindig
megszámoltam az ujjait
tíz meg tíz volt isten bizony
hát szappanbuborék-havam
kiszámolós játékom lettél
Nakonxipánom szigetem
vertem gyomorszájon magam
poharamban a jég elolvadt
meleg megmondommi a szóda
aki nem ismer még jöhet
jelentkezzen az idióta
de gyorsan mert szemem nyitom
nincs-ajtóm pedig kulcsra zárom
hajnali félnégy csak elalszom
ha isten is akarja álmom

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]