Citerázó asszonyok^*

Gulácsra, Badacsonyra hull az éjszaka, Csobánc besüpped, elmosódik Tátika, a víz lélegzik, ragyog fehéren maga, fölötte száll a hold, az arany vadkacsa. Néma hegyek sziklái közt bukdácsoló citeraszó, hang tévedez, falnak ütődik, megpendül egy szőlőkaró, a rétre kibukfencezik egy félrecsúszott cé s leül, Királynészoknyája alatt árván elaluszik. Két asszony ujjai alatt pönög a citera, ismerem őket: kenyerem, szalonnám hozzák Tördemicről, a nagyobbik álmos tehén, izzad s izzaszt kegyetlenül, de a kisebbik szerecsen istennő lenne Vanquaróban. Tíz meg tíz ujj a citerán, citerán vagy a szívemen, sötétség sólyma veri-vágja téged idézgető szemem. Ki gyereket szültél nekem, valahol messze vagy, lehelleted a homlokom gyöngyével be nem futja többé, szemed kútjába soha többé, hangodba nem botlok már többé, erről a sötét hegyoldalról nem mozdulok el soha többé. Testedből szakadt tükörképed majd valakinek neveled, holt anyám nevét viseli, elhagyja majd valakiért, miatta is ül valaki a sötétben, mint én miattad, s megtudja, mi a hallgatás, a csend gömbjének túl-fala. Most ez a tíz meg tíz ujj zaklat, fejem fölött fekete sziklák, rücskös-palás-elefántlábak, citerahúrok: feszes íjhúrok, szívem közepébe találnak.