Atlantisz^*

Fekete lovak nyargaltak fölöttem – hason feküdtem, két cigányhalat szorongattam, könyékig a Dunában, vagy a kiöntésben locskolva csak; sárszag, fű szaga, csaláné, rohadt nádé, a vizek teremtés előtti örök szaga; a szél nyers pattogása a lovak orrlyukában, az enyémben, döreje a fülükben, az enyémben; tajték csapódott arcomba csomóban, keserű tajték, alvadt vér ízű, szemembe-számba fröccsent, homlokomra, halántékomra száradt; tenyerem halántékomra szorítom s ma hallom időm kútjából dobogásukat, Istenhez szóló nyihogásukat. Hol tiktakolsz, hajdani vekker – római számok fehér lapodon, csengőd sárgaréz kupolája csókomra nem emlékezik. Spárgán kötöttelek nyakamba, Kisjézus, fehér ingben botladoztam, jégeső hűvösében kék lábakkal loholtam, volt a kiáltásom ima: „Órát vegyenek, órát, itt a zöld órás nem-fia!” Első játékom, hova lettél, ki fémhőmérőtok valál; numizmatikai lelet: réz négykrajcáros nagymamától; Feri bátyám faragta kisszék és Terus néném ustora, s szelence-bokor, ahová cicerélni hítt Mézes Annus? Gyerekkorom Atlantisza, elsüllyedt mesebeli tájam! Fölötted hullámzik a tenger, csapkod az idő szárnya törten, szemem húnyom, fejem lehajtom, zöld hullám zúdul át fölöttem.