Védenek a nyárfák^*

Loptam görögdinnyét Károlymajor határában – hol száz nyárfa dalol a pattogó szélben, és az árok szélén faltam föl mint a cigányok. Megettem egy dinnyét – semmi törvény előtt se tagadnám, mert a fösvény intéző nem adott mikor kértem; rá gondolt az öklöm, s csorba késem. Rozsdás volt a penge, csepp az öklöm, dinnyém hasba szúrtam: vére dőljön! A nyárfák fölöttem hosszan zengtek, biztattak: „Fölállni” s velük zengjek. Nyárfák az útszélen, védő dárdák, hajdani lopásom látva látták, emlékem: négylábú vadkan csörtet, letiprat egy messzi dinnyeföldet. Hol a valahai kövér fösvény? Földbe süppedt hasán süt a zöld fény. Hanyatt ettem, térdem verte csalán, érzem lángcsípését húsz év után. Lopott dinnyém íze, hova lettél? Harmatos hűsöddel fölemeltél. Elveszett mögöttem Károlymajor, de emlékezik rám a nyárfasor.