Atlantisz

 

 

 

 

A nyár gyerekei*

Kölyök felhőcske szendereg,
csak ikre lesz esőhasas,
vizen, szikrázó szőnyegen,
nyargal egy csepp törökkakas.
Le-föl sétálgat a vödör,
szélére szomjas fecske ül,
barázdában két nyúl kotyog
oroszul, németül, csehül.
Sárkány a szérűn, morrogó,
torka gyöngy rozsszemet fuvall,
Mézes Annuska játszogat
kaviccsal, halpattantyúval.
A rét zöld lábakon szalad,
fésülgeti hétujjú szél,
veremben répa aluszik,
kukoricához tök beszél.
Egy szalmasárga kiscsikó
pálcalábain fut s nyerít,
a völgyben ember bandukol,
kék por kottázza lépteit.

 

 

 

Álom*

Elaludt egy fűszál hegyén
éhségiben három szegény,
szemükön rét csöndje legel,
futkorásznak álmuk egén.
Kiflit rág az egyik szegény,
perecet a kisebb legény,
a harmadik előttük áll:
cipó van a feje helyén.

 

 

 

Három napja*

Három napja szivemen
hintázik a szerelem,
hintázik a szerelem
három napja szivemen.
Hintán piros szoknya ül,
piros szoknya elrepül,
fehér pendely penderül,
fehér pendely elrepül.
Száll a hinta, föl-le száll,
meztelen lány rugkapál,
keze, lába, haja száll,
nevem után kiabál.
Három napja szivemen
hintázik a szerelem,
hintázik a szerelem
három napja szivemen.

 

 

 

Egy lusta költőre*

Kötéllel húz-von a világ,
érezheted minden tagodban,
kettészakít te hülye nyomban,
székről az utcára kivág.
Kacsák futkároznak a zöld
réten, a tücskös tengeren,
s lábalsz híg aszfalt-melegen,
Kolumbuszként kiáltva: „Föld!”
Mikor láttál egy jegenyét,
a menny hasát csiklandozót?
Lányfülbe morrogod a szót,
évgyöngysorod pergetve szét.
Jön idő, koporsó-komor,
emeld föl lusta fejed, kölkem,
mert a szíved már belehökken,
ha leszel lecsupált bokor.

 

 

 

Kereszttel hátuk szőrén*

Az országút porában a szürke szamarak
kereszttel hátuk szőrén a szürke szamarak
patájuk alól fölszáll a por szép lepedő
szitál a por fehéren ragyog a lepedő
ragyog lebeg és fölszáll alul a szamarak
átlépnek át a kórón a szürke szamarak
letérnek le az útról eléjük áll a fű
a szájuk elé ugrik a kövérhusu fű
mosollyal a mezőben a szürke szamarak
mennek kik mindent tudnak mennek a szamarak
eléjük áll a forrás fölugrik nyelvükig
fölugrik és kínálja hűsítő gyöngyeit
fejüket lassan rázzák a szürke szamarak
ők Krisztus anyját vitték nem érzik szomjukat
mennek napon esőben a por szép lepedő
a sár sötét az ég kék a fű zöld lepedő

 

 

 

Úttalan út*

Kocson kisefa, szög, kerék kihull,
Révfalun részeg a révész,
dödöllét nyeldes és dödög: „Ihul!
Kontár a kántor, a kárász kérész!”
Öttevény fölött öt tehén,
úsztukon keresztbe huppan Zámoly,
lepényük diszkosz Ladamér egén,
röptétől Lickóban fostos a zsámoly.
Napra kitárva Fütty Biri hasa,
barázdabillegető bámészol,
Petőfi II-tő, nem érsz haza,
ha málén málédon mélázol.

 

 

 

Gargantua a Szent Gellért utcában*

Kelj föl a tócsa közepéből,
mutasd meg orcád, kismalac,
szívemig ér a visitásod,
mert anyácskád viszik szekéren.
Mivel Vizafogó lovagja
valék, az alkuszt fölrugom,
hülyén ha szalonnára hízlal,
vagy fülednél cibál röhögve.
Álmod kongjon mennybőlazangyalt,
s röptessen szárnyas teli vályút,
nőjj nagyra, hadd leheljek csókot
körmeid füstölt pirosára.

 

 

 

Katlan*

A mélyúton fehér üszőkék
szaguk mint tejes friss kalács
a kövér lóherétől nyáluk
a napban édes csordulás
terhes asszony hűsöl a dombon
hasa szép dinnye-gömbölyű
keserű szaggal fut az árok
a mennyben villogó ölyük
a licium kiégett zöldjét
beharmatozza egy kölök
tajték a felhőn sistergéssel
kordét húzó szamár zörög
tátog a vályú tikkadozva
szomjában apróra hasad
a por kék lánggal nyalja-falja
az őrjöngő szilánkokat
kötélen húzzák a bikához
szarvas-tőgyes menyasszonyát
a templom tornya sírva kongat
kínálja unt harangszavát
sárgul a moha unalmában
fölugrana bogáncs bürök
sörényüket görcsösen rázzák
a kókkadozó csődörök
árok szélén a karcsú nyárfa
álmát feledve fölriad
a kútgém néz a száraz kútba
hánytorog és az égbe kap
törött ekén üvölt a rozsda
mint az élve eltemetett
dödög a koldus az ajtóban
izzad a menny kék gyöngyöket
tereget egy szép dézsatündér
ingektől roskad a kötél
ágaskodó lábán hasáig
keringel részegen a szél
a szénaboglya illatában
fujtatva szuszog a vidék
sármennyért sír az anyadisznó
a nap szikrázó bugyborék
béka gyantáz a zöld kövécsen
a kerék alól hol a sár
földbe nyomja a cselédházat
a kastély e balkáni vár
papsajtra dőlt a kígyóhagyma
kígyóhagymán a lódarázs
fehér az ég fehéren füstöl
az ösvény porlepett parázs
bibic-csibe zokog a sás közt
sírásában a szerelem
öreg cseléd keféli ökrét
emlék neki a szerelem

 

 

 

Rézkarc, 1945*

Kötélen pendely-zászló
lobog magányosan,
alatta sáros udvar,
kosorrú tank rohan.
Valahol kakas harsog,
részegen kukorít,
a rét álmából ugrik,
de hőkölvén lapít.
Piros ballon: a nap száll
fázósan fölfele,
magát tűzre kínálja
hét nyár, hét jegenye.
Tűzfalon kivirulnak
üszkök, salétromok,
örülhet aki élő,
s csak morrogván morog.
Kútágason nyikorgás:
rossz lelkiismeret,
himbál a dongavödrön,
vályúban pisszeget.
Szél lökdösi az ólat,
de nincs egy szava itt,
ringatja az istálló
lovait, barmait.
Fülel a lucskos fűben
káposzta, répa, tök,
hűdött szekér a színben,
kereke nem zörög.
Utak indulnak messze,
hívnak valahova,
ne menj, mert minden út most
kőszentes Golgota.
Fogadott apád J. A.
meghalt valamiért,
nem mozdul keze többé,
te szegd meg a kenyért.
Álmod kóróit verd le,
rozs, árpa nő helyén;
tőgyében habos tejjel
bőg árván egy tehén.
Küszöb előtt nevetgél
egy szép fejősleány,
sajtárral a kezében,
csillaggal homlokán.

 

 

 

Védenek a nyárfák*

Loptam görögdinnyét
Károlymajor
határában – hol száz
nyárfa dalol
a pattogó szélben,
és az árok
szélén faltam föl mint
a cigányok.
Megettem egy dinnyét –
semmi törvény
előtt se tagadnám,
mert a fösvény
intéző nem adott
mikor kértem;
rá gondolt az öklöm,
s csorba késem.
Rozsdás volt a penge,
csepp az öklöm,
dinnyém hasba szúrtam:
vére dőljön!
A nyárfák fölöttem
hosszan zengtek,
biztattak: „Fölállni”
s velük zengjek.
Nyárfák az útszélen,
védő dárdák,
hajdani lopásom
látva látták,
emlékem: négylábú
vadkan csörtet,
letiprat egy messzi
dinnyeföldet.
Hol a valahai
kövér fösvény?
Földbe süppedt hasán
süt a zöld fény.
Hanyatt ettem, térdem
verte csalán,
érzem lángcsípését
húsz év után.
Lopott dinnyém íze,
hova lettél?
Harmatos hűsöddel
fölemeltél.
Elveszett mögöttem
Károlymajor,
de emlékezik rám
a nyárfasor.

 

 

 

Kegyelem*

Feküdtem, hemperegtem
mocsokban, feketében,
ráment komoly húsz évem,
míg ilyen tiszta lettem.
Fölálltam, lezuhantam,
loptam, de ma se bánom,
röptették szalmazsákom
bolhák, tücskök alattam.
Arannyal, Attilával,
Illyéssel, csupa szesszel,
fejben Villon Ferenccel
föl, föl, a csúcson átal!
Aki parasztoz, éljen,
higgyen a kegyelemben,
tisztuljon szerelemben,
lesse el nevetésem.

 

 

 

Álmodozó kamasz*

Priccsem két lány billenti fel,
fésűjük teli szalmahajjal;
csöpp veres alatt ég az asztal:
súrolja félgömbjeivel;
rongy torontáli szőnyegen
karádykatalint verem;
 
az ötödik lábujja lángol –
a legszebb fecseg, vetkezik,
homéroszomra hányja ingét;
csicsísgatja két durcás mellét
anyáskodón a hetedik.
Szemükben cirmos fény lobog,
pihés hónaljuk párolog;
 
kihujjogatnak a szobából!

 

 

 

Klári, nyár, csönd*

Lábad elé feküdt a tócsa,
gyöngye a cipődön ragyog,
madárszél röppen a kezedre:
körülcsipogja alakod.
Halott apád volt-nevetését
utánozod ügyetlenül,
öngyilkos körte hull az ágról,
fűben toccsanva elterül.
Mondj valamit, mondj valamit,
nyár és csönd gyantája csepeg,
elaludnék, kavics a tóban,
dunyhamelegben a gyerek.

 

 

 

Zöld lány*

Zöld süldőlány, böcölléző-buta,
szerelmet lángol a kukorica,
édes szamár, piheg, nevet,
ragyogva susog egy nevet.
Jézusnak meg nem mondaná kibe,
csak toronybimbamot ver a szive,
ha rászólnak, fülig pirul,
vihog zizegő zöld haja alól.
Lábánál ugrál a rétek nyula,
szélbanya kérdi, mért ez a ruha,
s cibálja zöld testéről lefele,
tejkönnyet sírhat hetvenhét szeme.

 

 

 

Tél közeledtén*

Kattannak ajtón, ablakon a zárak,
lecsupált fák dérgyöngy-komiszban állnak,
vakvarjú károg, fecske bujdosik,
ekék, boronák állnak tavaszig.
Boglya didereg kinn a földeken,
egy szénaszállal a csűrnek üzen,
tornyot rajzol a trágyadomb kék gőze,
zsiráfnyakú papot a levegőbe.
A sövénynek a szél a telet mondja,
mikor az ég fehér vasát kivonja,
hódunnát Szent Józseffel lerugat,
vörös fülekkel hajtjuk a nyulat.

 

 

 

Fehér virág*

Fehér virág a zápor zuhogva ejti szirmát
holló a szél az ékkő tócsában mossa tollát
szép zöld haját lebontja a kukorica elszáll
e sziromzuhogásból a tündöklő ökörnyál
Fehér virág kezedben szétporló liliomszál
szétporló tenyeredből szökkent e liliomszál
szétporló zuhatagból ahogy a szirom elszáll
eltüntél aki köztünk angyali zene voltál

 

 

 

Atlantisz*

Fekete lovak nyargaltak fölöttem –
hason feküdtem, két cigányhalat
szorongattam, könyékig a Dunában,
vagy a kiöntésben locskolva csak;
sárszag, fű szaga, csaláné, rohadt
nádé, a vizek teremtés előtti
örök szaga; a szél nyers pattogása
a lovak orrlyukában, az enyémben,
döreje a fülükben, az enyémben;
tajték csapódott arcomba csomóban,
keserű tajték, alvadt vér ízű,
szemembe-számba fröccsent, homlokomra,
halántékomra száradt; tenyerem
halántékomra szorítom s ma hallom
időm kútjából dobogásukat,
Istenhez szóló nyihogásukat.
Hol tiktakolsz, hajdani vekker –
római számok fehér lapodon,
csengőd sárgaréz kupolája
csókomra nem emlékezik.
Spárgán kötöttelek nyakamba,
Kisjézus, fehér ingben botladoztam,
jégeső hűvösében kék lábakkal loholtam,
volt a kiáltásom ima:
„Órát vegyenek, órát,
itt a zöld órás nem-fia!”
Első játékom, hova lettél,
ki fémhőmérőtok valál;
numizmatikai lelet: réz négykrajcáros nagymamától;
Feri bátyám faragta kisszék és Terus néném ustora,
s szelence-bokor, ahová cicerélni hítt Mézes Annus?
Gyerekkorom Atlantisza,
elsüllyedt mesebeli tájam!
Fölötted hullámzik a tenger,
csapkod az idő szárnya törten,
szemem húnyom, fejem lehajtom,
zöld hullám zúdul át fölöttem.

 

 

 

Óda a kukoricához*

Ég áldjon, kukoricatábla,
felkiáltójel, zöld dárda
élő tengere vagy te,
zászlók tengere vagy te.
Mezőn aluvók álma,
nincstelenek kalácsa,
vezetsz kölyök koromba,
jobban mint ezer lámpa.
Hányszor kínáltál,
éhségemből kirántál,
tíz év, húsz, baktatsz velem,
kiáltod: „Jelen!”
Asztalunkon kenyér,
morzsád söpörte tenyér,
reggel cipósan keltél,
estig véremmé lettél.
Szegények társa te,
kés mártódott beléd,
Betlehem követe,
letérdelek eléd.
Láttam földbe vetésed,
napra növekedésed,
magasba szökésed,
halálba töretésed.
Leveleden gyors esőt,
jeget, ostorral verőt,
kutyasekívánta szelet,
göröngyre elfektetőt.
Fölálltál, büszke fiú,
ropogott derekad,
zöld fejed fölemelted,
nem hagytad el magad.
Remény zöldje, lobogtál,
mi minden voltál:
világító napunk,
vezérlő csillagunk.
Nemesi címerünk,
országunk, fegyverünk,
ha te voltál velünk,
pokol se bírt velünk.
Mert fülünkbe suhogtál,
szívünk ereje voltál,
hogy barmok ne legyünk,
hogy emberek legyünk.
Hírdetted, te kemény:
élni még van remény,
ha Isten malma őröl,
nekünk őröl.
Voltál bujócska földje,
vágtattunk tengeredben,
tücskök mezítláb
fúttuk az időt: zengjen!
Símogattuk hajad,
zöld selyme volt citeránk,
nyers húsodba haraptunk,
nincs olyan húsvéti fánk.
Tűrtél te minket,
fogunkat, kezünket,
nevettetted szemünket,
megáldottad fejünket.
Ha szóltál: „Íme, vagyok!” –
indultak a nagyok,
reccs, learattattál,
aztán zizegve fosztattál.
Holtodban körülálltunk,
gyönge testedre vártunk,
vad kannibálok,
veszett janicsárok.
A halotti beszéded
egy szó volt: élet,
miérettünk meghaltál,
mibennünk feltámadtál.
Tüzet gyújtottunk nagyot,
lángja testedbe harapott,
lángon megsütögettünk,
még füstöltél, de ettünk.
Fazékban főztünk puhára,
morzsolásztunk a tálba,
Jézus te, sóval itattunk,
egy szemig fölkanalaztunk.
Vasmozsár méhében törtünk,
mozsár harangja vert,
liszteden a szegény
dunnyogva kitelelt.
Rostán fehérre pattogattunk,
cérnára fűztünk gyöngynek,
csutkádnál melegedtünk,
tehén elé vetettünk.
Nőjj, kukoricatábla,
felkiáltójel, zöld dárda
élő tengere vagy te,
zászlók tengere vagy te.
Oltalmazónk, mióta
hozott Kolumbusz hajója,
nekünk lélegzel, testvér,
örömünkre születtél.
Életünk fölött lángolj,
útunkon messze világolj,
zölded verjen szemünkbe,
zölded csapdosson szívünkre.

 

 

 

Testvérek*

Fázó fiúk, ne fázzatok,
ez új jégkorszak kezdete,
gólyalábon ugráljatok,
hó-Himalája, zsuppsz bele!
Lacika, hunyoríts oda:
hártyásodik a pocsolya.
Iszkázi Rimbaud, ha öreg leszel,
fehér fejed fölvesd s hajóra szállj.
Vagy indulj holnap, áll még Tahiti,
Ramanborannál hajóddal megállj.
Hajítsd el botodat a parton,
gázolj a tengerbe derékig,
lábujjad körül csöpp halak
villogó pikkelye fehérlik.
Sárga homokba ülj, ingedet szárogatni,
rakd melléd szerszámaidat:
toll, papír, kés, víznek egy cinpohár,
széléről kék kolibri kortyogat.
Késeddel lófejet faragj,
tolladdal írj anyádnak,
papírod legyen repülő,
vad rímeid a szárnyak;
véred dübögő dörejére
kilenc törzs lánya seregeljen,
fekete ölben halj meg,
nem halhatnál meg szebben.
Juhász, Juhász,
rímgörgető-Yukon,
ne vesszünk össze egy bitang juhon.
Feküdtem a földön veled,
H. S. pokrócával takartalak,
pálmát varázsolok, ha kell, három napot,
fázni ne lássalak!
Te kán fia vagy, nem kőmüvesé,
hát lóra, sarkad vágd belé,
Tirolon át, Normandián át,
Flandrián, Xigorián át,
kantár-eresztve menj Izland felé.
Izland völgyei zöld hullámokat
csapnak szemedbe, tengerfenék-zöldet,
ácsolj faházat, ablakába állj,
Biáig látsz, ha szél szárítja könnyed.
Fejed lehajtani a szalmára tudod,
lábad a világ végén, Ferenc, lelógatod,
hallgass ríjjogó-éhes danka sirályokat,
leskelj vízből-kelő moha-királyokat.
Engem az új jégkorszak itt talál,
soványan, szíjasan, honomban hontalan,
forgok, diszkoszvető, diszkoszom elröpítem,
de nem hagyom magam.

 

 

 

Megmérettél*

Tölös, Gyürüs, Ladamér:
a világ itt végetér.
Gutaütött gyökerek görcse,
leomló löszoldal,
vicsorító lókoponyán
tamburázok tollal.
Kisökreimet
erre vezettem
pocsolyában kutyámmal
összeért a nyelvem.
Homok hajamban,
fogam közt roszog,
földön guggolok,
szél, idő, halál,
lila légy donog.

 

 

 

Citerázó asszonyok*

Gulácsra, Badacsonyra hull az éjszaka,
Csobánc besüpped, elmosódik Tátika,
a víz lélegzik, ragyog fehéren maga,
fölötte száll a hold, az arany vadkacsa.
Néma hegyek sziklái közt bukdácsoló citeraszó,
hang tévedez, falnak ütődik, megpendül egy szőlőkaró,
a rétre kibukfencezik egy félrecsúszott s leül,
Királynészoknyája alatt árván elaluszik.
Két asszony ujjai alatt pönög a citera,
ismerem őket: kenyerem, szalonnám hozzák Tördemicről,
a nagyobbik álmos tehén, izzad s izzaszt kegyetlenül,
de a kisebbik szerecsen istennő lenne Vanquaróban.
Tíz meg tíz ujj a citerán,
citerán vagy a szívemen,
sötétség sólyma veri-vágja
téged idézgető szemem.
Ki gyereket szültél nekem, valahol messze vagy,
lehelleted a homlokom gyöngyével be nem futja többé,
szemed kútjába soha többé, hangodba nem botlok már többé,
erről a sötét hegyoldalról nem mozdulok el soha többé.
Testedből szakadt tükörképed majd valakinek neveled,
holt anyám nevét viseli, elhagyja majd valakiért,
miatta is ül valaki a sötétben, mint én miattad,
s megtudja, mi a hallgatás, a csend gömbjének túl-fala.
Most ez a tíz meg tíz ujj zaklat,
fejem fölött fekete sziklák, rücskös-palás-elefántlábak,
citerahúrok: feszes íjhúrok,
szívem közepébe találnak.

 

 

 

Vallomás régholt költő hangján*

Sirály vízre csapódó
szerelmem kötő-oldó
hurcolász színed elébe
hurcolász három holló
Elmerül libeg felszáll
vízgyöngyös liliomszál
tejfehér ködök takarnak
hét kócsag körbe kószál
Álmom öblén kutatlak
a nap rád nyíló ablak
a hold az aranyszárcsa
száll keletről nyugatnak
Bukdos zöld békalencse
buzogány-tengerben fel-le
szélvetés hóaratás
árnyéka borul fejemre
Sulyom sás szittyó káka
mohafalak homálya
dobok vad buffogása
szívem harangozása

 

 

 

Egy kihantolt sírra*

Aki világra szültél
szoborrá merevültél
zúzos virággá hültél
föld alá lemerültél
Két kezed összetetted
deszkák közé szögeztek
az Úrjézus kiálta
híván menny kapujába
Te lánynevedet ösveny
porába írta Isten
kicsit megállt fölötte
s lábával eltörölte
Agyagos gödröd nyitva
csöndjét ott rád borítja
elérni azt a csöndet
Szent Mihály lova röptet
Aki világra hoztál
fiadnak sose mondtál
hozzám egy pisszt se szóltál
magadhoz nem karoltál
A szemeid a voltak
rólam elvándoroltak
sírásod kútján földdel
kevert rézfillér zöldel
A körmök ezüst holdja
hova lett szád pirossa
kondor koronád bolyha
homlokod fényes boltja
Te gyöngyed nem lehettem
keserű átkod lettem
inkább voltál te árva
én kövek zuhogása
Méhed gyümölcse voltam
szíved két lábbal rugtam
testedből lettem tested
ágadból a kereszted
Elröppentem szívedről
sólyom lássalak fentről
hal úsztam élni vágyva
a véred áramában
Nem voltam reménységed
jöttem sikongva félted
töviskoszorú-éked
kifröccsentettem véred
Jövőd csillogó partját
süldőkorod nyugalmát
rontottam össze kölyked
taposván termőfölded
Nem voltam semmi másra
csak voltam kínzatásra
kés voltam vas-szorító
kínokkal elborító
Aki eleven voltál
két térdre leborultál
mindened nekem adtad
de magad földnek adtad
Aki eleven élő
voltál virágot lépő
anyámból mivé lettél
csontvázzá fehéredtél
Elhagytál napot holdat
tücsköd csak siratozhat
hull üszög feketéje
gyökerek sárga vére
A föld magába szippant
aztán kettőbe roppant
szétmorzsol száz alakra
fehérlő csontsalakra
Nem volt emléked bennem
csak a neved nevemben
azt hittem sose jössz föl
nem támadsz föl a földből
Nem láttam soha fekted
fölötted a kereszted
s halántékomhoz vágod
a második halálod
Mert nem hagytak feküdni
szoborrá merevülni
zúzos virággá hülni
örökre lemerülni
Sírodból kitakartak
ha csontjaid maradtak
széthányták vaslapáttal
födvén fekete sárral
Futhat a szél fölötted
társa vagy új göröngynek
tél nyár jön hó eső jön
lábnyom leszel a földön
Csontvázból lettél földdé
fekhetsz anyám örökké
méhed a hajdan áldott
többé nem hajt virágot
Nem lesz többé neved se
emléked se jeled se
kevesebb vagy mi voltál
egyetlen marék csontnál
Voltod csak bent nem omlik
elébem föltoronylik
az idő fala védi
minden nap számonkéri

 

 

 

Havas rét*

Havas rét szélbemártott közepén körtefa
ha élne átmehetne rajt Jézus is maga
de Istenfia nem jár e földi téreken
kivált zuzmaragyöngyös ködülte réteken
Havas rét ifjúságom de rég elhagytalak
adnám a vérem érte fehéren lássalak
mezítláb visszamennék kölyökként kezdeni
keresni megtalálni s megint elveszteni

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]