Szegény Yorick

1971

 

 

 

 

Dülöngélünk

 

 

 

 

Névtábla seholnincs ajtómra*

Kivetett a víz alól
fröcskölődő hullám,
kavicsos parton szárítom
bú-buborék hullám.
Nyíranyám és nyárapám
ágaiból lettem,
sarkam alatt ég bizsereg,
föld forog felettem.
Hónom alatt van a nap,
mint egy édes sülttök,
ükeim, a batyubálban
teknőn hegedültök?
Szaladtomban pihenek,
míg a hold nem jő fel,
s Titánia veri orrom
lapulegyezővel.
Ajtóm fák közé nyílik,
nyitja-csukja tollam,
karcolászva bűbájolom:
K. I. aki voltam.

 

 

 

Eltüntek az égen*

Láttam egy nyáron Mecséren
három nyikorgó szekéren
lehetetlen szépet:
fekete násznépet.
Esküvőztek a cigányok,
megmosdottak mind a lányok,
hétszer szépek voltak,
cigányul daloltak.
Legszebb lány volt a menyasszony,
készülődő ifiasszony,
tízen körülállták,
szép bőrét csodálták.
A vőlegény szivarozott,
tiszta fehér inget húzott,
nem is hegedültek,
dobogva fütyültek.
Három nyikorgó szekéren
nagy port vertek föl Mecséren,
s lehetetlen szépen
eltűntek az égen.

 

 

 

Eső esik*

Egy meztelen fenekű angyal
vízzel teli kannát rugott föl,
aztán remegő orrcimpával
esőt kiabál pironkodva.
Eső, eső, eső, eső,
lucsokban fürdik a mező,
ajtaján Szent Péter nyikorgat,
gyere csak a szobámba lányom!
Büntetné a rugdalkozót,
az küszöbére térdepel,
nézvén meztelen fenekecskét
hümmög atyásan s félre fordul.

 

 

 

Őszi metszet három csavargóval*

Balázs iszákja penészes,
régen járt itt,
Boldizsár leült a földre,
nem kér sámlit,
Bálint, a féllábú gólya
menne tüstént
Úrjézussal szembeköpni
minden törvényt.
Nézésüktől hull a fáról
szilva, körte,
halálraítélt malacot
fognak körbe.
Tördelik a kukoricát,
zölden herseg,
lopott nyárson sütögetik,
három herceg.
Héderváry ezer holdja
lesz az asztal,
leterítik köpönyeggel,
nem damaszttal.
Csordakút vödre kezükben
föl-le császkál –
Semmi nincs jobb széltolásnál,
csavargásnál.

 

 

 

Téli metszet három csavargóval*

Balázs jő a betlehemmel
hóba hágva,
Bálint bűvigét mond a tél
szépanyjára,
Boldizsár szerint a szentek
kara kancsal,
bokájára kutya herreg,
mert csak angyal.
Betlehemest játszanának,
itt a kastély!
Benn a zöld királyfi henceg,
arcán rostély.
Ül a grófkisasszony mellett,
kezét fogja.
Balázs erre betlehemét
hóba dobja.
Kis kisasszonyért dalolnak,
de nem kajlán:
Walther von der Vogelweide
hárfa-hangján.
Ablakon keresztül ütve
jó tűz lángol,
leskelnek be a szikrázó
hóhullásból.

 

 

 

Kását fújok tenyeremben*

Jegenye nőtt a Tejúton,
holt öcsémmel kivagdalom,
elhasítunk hét hasábot,
hét felhőből varrunk zsákot.
Zsákban a fám foszlott köddé,
dérré, füstté, harmatgyönggyé,
kályhám fuvint hideg szájjal,
torkán ki-be korom szárnyal.
Öcsémnek már nem kell a fa,
jó meleg a koporsója,
s aki fát vesz angyal-pénzen,
kását fújjon tenyerében.

 

 

 

Búcsús metszet a mecséri Villonokról*

Ama három széltolóval
aj, mi történt:
kizsebelték a szuszkáló
márcos Sömjént.
Balázs nyomta szekeréhez
térgyepelve,
főtt a márcos ijedtében
rákveresre.
Boldizsár ingébe nyúlkált,
nagy csikándos,
mivel látta, hogy a márcos
igen álmos.
Márcosnénak fújta Bálint
tökdudáját,
nagylábujjal zárolva be
locska száját.
Pontoise, Mecsér vagy Párizs,
testvér szentek,
három Villon, a búcsúból
elszeleltek.
Tudja meg, most micsinálnak,
akit furdal:
a pokolban pókereznek
Belzebubbal.

 

 

 

Dárius fia*

Vettem gyönggyel
kivert kendőt,
nem is kendőt:
bárányfelhőt,
három fillért
adtam érte,
szalmatündér
kérincsélte.
Alkudoztam
két sugárra:
napra, holdra,
zöld hajába,
hét fillérről
írtam csekkem,
behúnyt szemmel
elverhettem.
Tíz jó fillér
a Dunában,
bátran úszhat,
ha kivágtam,
mért kéne u-
tána fussak:
fia valék
Dáriusnak.

 

 

 

Karcos torokkal*

Kastélyunk a holdban van,
birtokunk az égben,
ökrünk, lovunk, birkánk legel
csillagsűrűségben.
Lepedőnkbe mord angyalok
tüzes címert vertek,
holt bakák obsitjai
a vitézi telkek.
Szekerünk a Szent Mihály-
lova, nem nyiszorgó,
köröz aluvásunk fölött
három éhes holló.
Mákos mannát Mikulásra
rejt az arany pajta,
Dózsa trónja a hegyünk,
ugorjunk át rajta.
Kiskanászunk Werbőczy,
malacok közt székel,
lovacskázik a legelőn
valahai cséppel.
Tizenkettőt üt a torony,
fiúk, föl a fejjel,
Kánaán ez, folydogál
lefölözött tejjel.
Csákót nekünk, pirosat!
Marci jő Hevesről!
Kókkadt kakas kukorékol
a forró levesből.
Máját, zuzáját megesszük,
lába lesz a kardunk,
magyaros díszlépést ver
halálig a sarkunk.

 

 

 

Aludnék*

Aludnék egy évet,
hanem hol az ágyam?
Adnám egy éjjelre érte
tizenhárom házam.
Egy volt, az is elrepült,
felleg ködszélére ült.
Vele szállt a Medvetánc,
Weöres Meduzája,
anyám imalánca;
bombatölcsér vize agyagsárga,
szemem veri bugyborékolása.

 

 

 

Dülöngélünk*

Megyünk fekete jövendőnk
felé sorban.
Oda is érünk: vagy élve,
vagy csak holtan.
Előttem az öregapám
lassan billeg.
Ráhúznak az útja végén
csuda-inget.
Egyik kezét öreganyám
sírva fogja.
Kicsiny hátához odanőtt
koporsója.
Anyám kontyát messze elől
bontja a szél.
Dinnyét eszik apám a kék
ég szélinél.
Mennek nénjeim, bátyáim,
húgok, öccsök.
Kockát vetett sorsuk fölött
kilenc ördög.
Magától gurul karikám
dombon által.
Lánypajtásaim futosnak
rongybubákkal.
Hajdanvolt iskolatársak
kéz-láb nélkül.
Kutyám árokparton nézdel
szeme nélkül.
Fák, tűzfalak, malacvisi-
tásos ólak.
Szívetekbe a gránátok
most csapódnak.
Hosszú út, a parázsodon
hányan mennek.
Kavarognak s csukott szájjal
énekelnek.
Dülöngélünk forgó jövőnk
felé sorban.
Oda is érünk: vagy élve,
vagy csak holtan.

 

 

 

Kórókatona téli dala*

Egy barátom:
a kabátom,
nem gunyorog,
mikor fázom;
hó, hó, hó,
szél, szél, szél,
csontomig mar
tél, tél, tél.
Hasonlítván
fogyó holdhoz,
a haláltól
ő eloldoz;
otthon fűtenek,
zümmögő meleg,
fürdik a gyerek,
kézben pityereg.

 

 

 

A jóborivó királylány*

Aj, Zöld Hordó, Jézusom!
Honnan jöttem, nem tudom.
Asztalon két pléhpohár,
lesz belőlük két madár.
Pléhmadarak szomjasak,
borfolyóra szállanak.
Aj, a kályha parázsa!
Húsz esztendőm darázsa!
Mert benyit egy királylány:
egy igazi tatár lány.
Egyenesen Batu kán
zavarta át a Tiszán.
Meotiszi meséken,
átlépett a sztyeppéken.
Kinn január hidege,
nem mer bejönni vele.
Aj, te mandula szemü!
Aj, te feszes fenekü!
Kezemből a pléhmadár
nevető szájára száll.
Haját huzat röpteti,
bort egy miccre lenyeli.
Ruszki baka? királylány? – –
Mennydörgés és szivárvány!

 

 

 

Hideg téli reggel*

Aprítjuk a pék fáját:
Kormos, Birkás, Csőke,
kedvünk csördülő köpésben
száll az óltetőre.
Sapkánk ágon hilintáz,
üstökünk hát pőre,
képes felünk cirókálja
az ordas szél szőre.
Birkás Jézust kérdve néz,
glóriája nől-e,
Csőke nyers orémuszt kántál,
nem fogy ki belőle.
Gyertyán, bükk, nyír, topolya
pékünk tüzelője,
fut baltánktól kemencéig,
szippantsa be csőre.
Három kék, zöld, vörös orr:
Kormos, Birkás, Csőke,
de mellhez szorítva hozza
kenyerünk egy szőke.
Hárman hatvan évesek,
állunk árva kőre,
sarkunk alatt hátra hőköl,
el is reped tőle.

 

 

 

Kiforgatott zsebbel*

Azért ezt-azt láttam
szerte a világban:
pl. bicegő tücsköt,
kannibál rézüstöt,
fekete szivárványt,
fürdőző cigánylányt,
pocsolyát az égen,
papot lyukas széken,
börtönőrt nevetni,
erőművészt verni,
Berdát inni tentát,
verklit húzó tantét.
De zsebemben kotorászva
egy fillért se látok.

 

 

 

Bakonybél, vasárnap este*

Lány forog nyiszorgó szekéren,
bennük fölrobban három kocsma,
szűzmáriáznak, jézusoznak,
kotorásznak lyukas zsebükben.
Borjúzuhintó vörös öklök,
alvadt csillag fröccsen a hóra,
sarkuk alatt macska nyivákol,
kidől reccsenve a kerítés.
Fekete varjú vitorlázgat,
pap lesz belőle, csuhakáró,
gyors dicsértesséket lehegnek,
aztán tizenhét fele futnak.

 

 

 

Villámlik*

Az előbb még
szikrázott a nap,
fején felleg:
sötét tótkalap.
Birkák gyapja
esővel teli,
nagykés a levegőt:
gyapjúszag szeli.
Gábriel főangyal
bokája dörren,
bugyborékoló pohár
kertasztalon csörren.

 

 

 

Emlékezés Hadurunk korára*

Tizenhét szamár ordít,
duda szól, síp, csimpolya!
Hármas koporsóba zártan
forog Attila sírjában,
gyilkolódna a Dunában
a királyi palota.
Sándor, József, Benedek,
Pongrác, Szervác, Bonifác,
aprószentek, fagyosszentek,
ha udvari bálba mentek,
Vízkeresztig tart a tánc.
Tükrök elébe kiáll,
jár sarkantyús csürdöngölőt
kenderesi kiskirál,
nem szipákol, csak szipál,
dobrokolva dirigál.

 

 

 

Dörmögö*

Napszámba hánytam a havat
késő estig,
ölelgettem volna inkább
Mészöly Erzsit,
Jáva felé úszó briggre
szálltam volna,
karcolhattam volna pálmát
ablakomra,
moziba mehettem volna,
nézni Tarzant,
de tölcsért temettem, ahol
bomba csattant,
derelyét ehettem volna
kaviárral,
míg egy sültkappan szobámban
körbe szárnyal,
műveltem volna a sakkot,
efféléket,
kócfejekre hagyva ilyen
mesterséget.

 

 

 

Levegőt Harpagonnak!*

Sánta-csámpa Harpagon
ül a pénzes fazekon:
vértes lovag a lovon,
tutajos a tutajon,
ablakos az ablakon,
abrakos az abrakon,
szappanfőző szappanon;
penészes szakálla nő,
rimának rimánkodik,
cigánynak cigánykodik,
zsebből bolhát húz elő;
csöndit a lélekharang,
szíven üti az a hang,
volt-nincs gróftelekis rang:
„Hány arany a levegő?”

 

 

 

Irkalap Sinka füzetéből*

Három nagynéném volt,
három szőke,
szőkeségük lesz itt
rímbe szőve.
Három nevesincs lány,
hajuk sátra
júliusi érett
árpatábla.
Három fehér lábú,
harangszoknyás,
homlokukon megtört
minden rontás.
Hárman kompra szálltak,
felhős ég volt,
nevetésük gyöngyöt
bugyborékolt.
Örvény-palotában
zölden állván
leste szőkeségük
vízi bálvány.
Kanyargott alattuk
vízi ösveny,
vállukon taszított
égi isten.
Három éjjel várta
anyám őket,
három éjjel hét szál
gyertya égett.
A harmadik éjjel
csapzott-holtan
aranyrécék szálltak
mennymagosban.
Három nagynéném szállt
holdvilágon,
szőkeségük többé
nem kiáltom.

 

 

 

Szeptember*

Gyászol három hangyaboly,
cincognak a tücskök,
kék ködnek nézik az eget,
zöld ködnek a füstöt.
Szaladnak a füvekhez,
elszáll a fű délre,
kukoricazászlón lobog
üszög feketéje.
Boglyaszállás fölrepül,
a fák messze úsznak,
tücsökcirr ördögszekéren
panaszol az útnak.
Megadják mind magukat,
sárgöröngyre ülnek,
sírnak-rínak s kis öklükkel
gyöngykönnyet törülnek.

 

 

 

Kifosztott erdő*

December vasboronája
irgalomtalan
tépi-zúzza-boronálja
selyemrongy hajam,
koponyám mezején paták
trappja bizsereg,
fésűm tengerbe hajítom,
s szent barát leszek.
Tíz ujj kifosztott erdőmben,
csukom-szétnyitom,
varjat lincselő egekből
hull fehér szirom,
látva jeges koronámat
szódásló röhög,
orrom hegyén csicsonkáznak
füstös ördögök.

 

 

 

Csillag*

Versversversvers,
csillaghullás,
béred érte
csillaghullás,
gyermekséged
csillaghullás,
öregséged
csillaghullás,
volt-életed
csillaghullás,
lesz-halálod
csillaghullás.

 

 

 

Atlantisz

 

 

 

 

A nyár gyerekei*

Kölyök felhőcske szendereg,
csak ikre lesz esőhasas,
vizen, szikrázó szőnyegen,
nyargal egy csepp törökkakas.
Le-föl sétálgat a vödör,
szélére szomjas fecske ül,
barázdában két nyúl kotyog
oroszul, németül, csehül.
Sárkány a szérűn, morrogó,
torka gyöngy rozsszemet fuvall,
Mézes Annuska játszogat
kaviccsal, halpattantyúval.
A rét zöld lábakon szalad,
fésülgeti hétujjú szél,
veremben répa aluszik,
kukoricához tök beszél.
Egy szalmasárga kiscsikó
pálcalábain fut s nyerít,
a völgyben ember bandukol,
kék por kottázza lépteit.

 

 

 

Álom*

Elaludt egy fűszál hegyén
éhségiben három szegény,
szemükön rét csöndje legel,
futkorásznak álmuk egén.
Kiflit rág az egyik szegény,
perecet a kisebb legény,
a harmadik előttük áll:
cipó van a feje helyén.

 

 

 

Három napja*

Három napja szivemen
hintázik a szerelem,
hintázik a szerelem
három napja szivemen.
Hintán piros szoknya ül,
piros szoknya elrepül,
fehér pendely penderül,
fehér pendely elrepül.
Száll a hinta, föl-le száll,
meztelen lány rugkapál,
keze, lába, haja száll,
nevem után kiabál.
Három napja szivemen
hintázik a szerelem,
hintázik a szerelem
három napja szivemen.

 

 

 

Egy lusta költőre*

Kötéllel húz-von a világ,
érezheted minden tagodban,
kettészakít te hülye nyomban,
székről az utcára kivág.
Kacsák futkároznak a zöld
réten, a tücskös tengeren,
s lábalsz híg aszfalt-melegen,
Kolumbuszként kiáltva: „Föld!”
Mikor láttál egy jegenyét,
a menny hasát csiklandozót?
Lányfülbe morrogod a szót,
évgyöngysorod pergetve szét.
Jön idő, koporsó-komor,
emeld föl lusta fejed, kölkem,
mert a szíved már belehökken,
ha leszel lecsupált bokor.

 

 

 

Kereszttel hátuk szőrén*

Az országút porában a szürke szamarak
kereszttel hátuk szőrén a szürke szamarak
patájuk alól fölszáll a por szép lepedő
szitál a por fehéren ragyog a lepedő
ragyog lebeg és fölszáll alul a szamarak
átlépnek át a kórón a szürke szamarak
letérnek le az útról eléjük áll a fű
a szájuk elé ugrik a kövérhusu fű
mosollyal a mezőben a szürke szamarak
mennek kik mindent tudnak mennek a szamarak
eléjük áll a forrás fölugrik nyelvükig
fölugrik és kínálja hűsítő gyöngyeit
fejüket lassan rázzák a szürke szamarak
ők Krisztus anyját vitték nem érzik szomjukat
mennek napon esőben a por szép lepedő
a sár sötét az ég kék a fű zöld lepedő

 

 

 

Úttalan út*

Kocson kisefa, szög, kerék kihull,
Révfalun részeg a révész,
dödöllét nyeldes és dödög: „Ihul!
Kontár a kántor, a kárász kérész!”
Öttevény fölött öt tehén,
úsztukon keresztbe huppan Zámoly,
lepényük diszkosz Ladamér egén,
röptétől Lickóban fostos a zsámoly.
Napra kitárva Fütty Biri hasa,
barázdabillegető bámészol,
Petőfi II-tő, nem érsz haza,
ha málén málédon mélázol.

 

 

 

Gargantua a Szent Gellért utcában*

Kelj föl a tócsa közepéből,
mutasd meg orcád, kismalac,
szívemig ér a visitásod,
mert anyácskád viszik szekéren.
Mivel Vizafogó lovagja
valék, az alkuszt fölrugom,
hülyén ha szalonnára hízlal,
vagy fülednél cibál röhögve.
Álmod kongjon mennybőlazangyalt,
s röptessen szárnyas teli vályút,
nőjj nagyra, hadd leheljek csókot
körmeid füstölt pirosára.

 

 

 

Katlan*

A mélyúton fehér üszőkék
szaguk mint tejes friss kalács
a kövér lóherétől nyáluk
a napban édes csordulás
terhes asszony hűsöl a dombon
hasa szép dinnye-gömbölyű
keserű szaggal fut az árok
a mennyben villogó ölyük
a licium kiégett zöldjét
beharmatozza egy kölök
tajték a felhőn sistergéssel
kordét húzó szamár zörög
tátog a vályú tikkadozva
szomjában apróra hasad
a por kék lánggal nyalja-falja
az őrjöngő szilánkokat
kötélen húzzák a bikához
szarvas-tőgyes menyasszonyát
a templom tornya sírva kongat
kínálja unt harangszavát
sárgul a moha unalmában
fölugrana bogáncs bürök
sörényüket görcsösen rázzák
a kókkadozó csődörök
árok szélén a karcsú nyárfa
álmát feledve fölriad
a kútgém néz a száraz kútba
hánytorog és az égbe kap
törött ekén üvölt a rozsda
mint az élve eltemetett
dödög a koldus az ajtóban
izzad a menny kék gyöngyöket
tereget egy szép dézsatündér
ingektől roskad a kötél
ágaskodó lábán hasáig
keringel részegen a szél
a szénaboglya illatában
fujtatva szuszog a vidék
sármennyért sír az anyadisznó
a nap szikrázó bugyborék
béka gyantáz a zöld kövécsen
a kerék alól hol a sár
földbe nyomja a cselédházat
a kastély e balkáni vár
papsajtra dőlt a kígyóhagyma
kígyóhagymán a lódarázs
fehér az ég fehéren füstöl
az ösvény porlepett parázs
bibic-csibe zokog a sás közt
sírásában a szerelem
öreg cseléd keféli ökrét
emlék neki a szerelem

 

 

 

Rézkarc, 1945*

Kötélen pendely-zászló
lobog magányosan,
alatta sáros udvar,
kosorrú tank rohan.
Valahol kakas harsog,
részegen kukorít,
a rét álmából ugrik,
de hőkölvén lapít.
Piros ballon: a nap száll
fázósan fölfele,
magát tűzre kínálja
hét nyár, hét jegenye.
Tűzfalon kivirulnak
üszkök, salétromok,
örülhet aki élő,
s csak morrogván morog.
Kútágason nyikorgás:
rossz lelkiismeret,
himbál a dongavödrön,
vályúban pisszeget.
Szél lökdösi az ólat,
de nincs egy szava itt,
ringatja az istálló
lovait, barmait.
Fülel a lucskos fűben
káposzta, répa, tök,
hűdött szekér a színben,
kereke nem zörög.
Utak indulnak messze,
hívnak valahova,
ne menj, mert minden út most
kőszentes Golgota.
Fogadott apád J. A.
meghalt valamiért,
nem mozdul keze többé,
te szegd meg a kenyért.
Álmod kóróit verd le,
rozs, árpa nő helyén;
tőgyében habos tejjel
bőg árván egy tehén.
Küszöb előtt nevetgél
egy szép fejősleány,
sajtárral a kezében,
csillaggal homlokán.

 

 

 

Védenek a nyárfák*

Loptam görögdinnyét
Károlymajor
határában – hol száz
nyárfa dalol
a pattogó szélben,
és az árok
szélén faltam föl mint
a cigányok.
Megettem egy dinnyét –
semmi törvény
előtt se tagadnám,
mert a fösvény
intéző nem adott
mikor kértem;
rá gondolt az öklöm,
s csorba késem.
Rozsdás volt a penge,
csepp az öklöm,
dinnyém hasba szúrtam:
vére dőljön!
A nyárfák fölöttem
hosszan zengtek,
biztattak: „Fölállni”
s velük zengjek.
Nyárfák az útszélen,
védő dárdák,
hajdani lopásom
látva látták,
emlékem: négylábú
vadkan csörtet,
letiprat egy messzi
dinnyeföldet.
Hol a valahai
kövér fösvény?
Földbe süppedt hasán
süt a zöld fény.
Hanyatt ettem, térdem
verte csalán,
érzem lángcsípését
húsz év után.
Lopott dinnyém íze,
hova lettél?
Harmatos hűsöddel
fölemeltél.
Elveszett mögöttem
Károlymajor,
de emlékezik rám
a nyárfasor.

 

 

 

Kegyelem*

Feküdtem, hemperegtem
mocsokban, feketében,
ráment komoly húsz évem,
míg ilyen tiszta lettem.
Fölálltam, lezuhantam,
loptam, de ma se bánom,
röptették szalmazsákom
bolhák, tücskök alattam.
Arannyal, Attilával,
Illyéssel, csupa szesszel,
fejben Villon Ferenccel
föl, föl, a csúcson átal!
Aki parasztoz, éljen,
higgyen a kegyelemben,
tisztuljon szerelemben,
lesse el nevetésem.

 

 

 

Álmodozó kamasz*

Priccsem két lány billenti fel,
fésűjük teli szalmahajjal;
csöpp veres alatt ég az asztal:
súrolja félgömbjeivel;
rongy torontáli szőnyegen
karádykatalint verem;
 
az ötödik lábujja lángol –
a legszebb fecseg, vetkezik,
homéroszomra hányja ingét;
csicsísgatja két durcás mellét
anyáskodón a hetedik.
Szemükben cirmos fény lobog,
pihés hónaljuk párolog;
 
kihujjogatnak a szobából!

 

 

 

Klári, nyár, csönd*

Lábad elé feküdt a tócsa,
gyöngye a cipődön ragyog,
madárszél röppen a kezedre:
körülcsipogja alakod.
Halott apád volt-nevetését
utánozod ügyetlenül,
öngyilkos körte hull az ágról,
fűben toccsanva elterül.
Mondj valamit, mondj valamit,
nyár és csönd gyantája csepeg,
elaludnék, kavics a tóban,
dunyhamelegben a gyerek.

 

 

 

Zöld lány*

Zöld süldőlány, böcölléző-buta,
szerelmet lángol a kukorica,
édes szamár, piheg, nevet,
ragyogva susog egy nevet.
Jézusnak meg nem mondaná kibe,
csak toronybimbamot ver a szive,
ha rászólnak, fülig pirul,
vihog zizegő zöld haja alól.
Lábánál ugrál a rétek nyula,
szélbanya kérdi, mért ez a ruha,
s cibálja zöld testéről lefele,
tejkönnyet sírhat hetvenhét szeme.

 

 

 

Tél közeledtén*

Kattannak ajtón, ablakon a zárak,
lecsupált fák dérgyöngy-komiszban állnak,
vakvarjú károg, fecske bujdosik,
ekék, boronák állnak tavaszig.
Boglya didereg kinn a földeken,
egy szénaszállal a csűrnek üzen,
tornyot rajzol a trágyadomb kék gőze,
zsiráfnyakú papot a levegőbe.
A sövénynek a szél a telet mondja,
mikor az ég fehér vasát kivonja,
hódunnát Szent Józseffel lerugat,
vörös fülekkel hajtjuk a nyulat.

 

 

 

Fehér virág*

Fehér virág a zápor zuhogva ejti szirmát
holló a szél az ékkő tócsában mossa tollát
szép zöld haját lebontja a kukorica elszáll
e sziromzuhogásból a tündöklő ökörnyál
Fehér virág kezedben szétporló liliomszál
szétporló tenyeredből szökkent e liliomszál
szétporló zuhatagból ahogy a szirom elszáll
eltüntél aki köztünk angyali zene voltál

 

 

 

Atlantisz*

Fekete lovak nyargaltak fölöttem –
hason feküdtem, két cigányhalat
szorongattam, könyékig a Dunában,
vagy a kiöntésben locskolva csak;
sárszag, fű szaga, csaláné, rohadt
nádé, a vizek teremtés előtti
örök szaga; a szél nyers pattogása
a lovak orrlyukában, az enyémben,
döreje a fülükben, az enyémben;
tajték csapódott arcomba csomóban,
keserű tajték, alvadt vér ízű,
szemembe-számba fröccsent, homlokomra,
halántékomra száradt; tenyerem
halántékomra szorítom s ma hallom
időm kútjából dobogásukat,
Istenhez szóló nyihogásukat.
Hol tiktakolsz, hajdani vekker –
római számok fehér lapodon,
csengőd sárgaréz kupolája
csókomra nem emlékezik.
Spárgán kötöttelek nyakamba,
Kisjézus, fehér ingben botladoztam,
jégeső hűvösében kék lábakkal loholtam,
volt a kiáltásom ima:
„Órát vegyenek, órát,
itt a zöld órás nem-fia!”
Első játékom, hova lettél,
ki fémhőmérőtok valál;
numizmatikai lelet: réz négykrajcáros nagymamától;
Feri bátyám faragta kisszék és Terus néném ustora,
s szelence-bokor, ahová cicerélni hítt Mézes Annus?
Gyerekkorom Atlantisza,
elsüllyedt mesebeli tájam!
Fölötted hullámzik a tenger,
csapkod az idő szárnya törten,
szemem húnyom, fejem lehajtom,
zöld hullám zúdul át fölöttem.

 

 

 

Óda a kukoricához*

Ég áldjon, kukoricatábla,
felkiáltójel, zöld dárda
élő tengere vagy te,
zászlók tengere vagy te.
Mezőn aluvók álma,
nincstelenek kalácsa,
vezetsz kölyök koromba,
jobban mint ezer lámpa.
Hányszor kínáltál,
éhségemből kirántál,
tíz év, húsz, baktatsz velem,
kiáltod: „Jelen!”
Asztalunkon kenyér,
morzsád söpörte tenyér,
reggel cipósan keltél,
estig véremmé lettél.
Szegények társa te,
kés mártódott beléd,
Betlehem követe,
letérdelek eléd.
Láttam földbe vetésed,
napra növekedésed,
magasba szökésed,
halálba töretésed.
Leveleden gyors esőt,
jeget, ostorral verőt,
kutyasekívánta szelet,
göröngyre elfektetőt.
Fölálltál, büszke fiú,
ropogott derekad,
zöld fejed fölemelted,
nem hagytad el magad.
Remény zöldje, lobogtál,
mi minden voltál:
világító napunk,
vezérlő csillagunk.
Nemesi címerünk,
országunk, fegyverünk,
ha te voltál velünk,
pokol se bírt velünk.
Mert fülünkbe suhogtál,
szívünk ereje voltál,
hogy barmok ne legyünk,
hogy emberek legyünk.
Hírdetted, te kemény:
élni még van remény,
ha Isten malma őröl,
nekünk őröl.
Voltál bujócska földje,
vágtattunk tengeredben,
tücskök mezítláb
fúttuk az időt: zengjen!
Símogattuk hajad,
zöld selyme volt citeránk,
nyers húsodba haraptunk,
nincs olyan húsvéti fánk.
Tűrtél te minket,
fogunkat, kezünket,
nevettetted szemünket,
megáldottad fejünket.
Ha szóltál: „Íme, vagyok!” –
indultak a nagyok,
reccs, learattattál,
aztán zizegve fosztattál.
Holtodban körülálltunk,
gyönge testedre vártunk,
vad kannibálok,
veszett janicsárok.
A halotti beszéded
egy szó volt: élet,
miérettünk meghaltál,
mibennünk feltámadtál.
Tüzet gyújtottunk nagyot,
lángja testedbe harapott,
lángon megsütögettünk,
még füstöltél, de ettünk.
Fazékban főztünk puhára,
morzsolásztunk a tálba,
Jézus te, sóval itattunk,
egy szemig fölkanalaztunk.
Vasmozsár méhében törtünk,
mozsár harangja vert,
liszteden a szegény
dunnyogva kitelelt.
Rostán fehérre pattogattunk,
cérnára fűztünk gyöngynek,
csutkádnál melegedtünk,
tehén elé vetettünk.
Nőjj, kukoricatábla,
felkiáltójel, zöld dárda
élő tengere vagy te,
zászlók tengere vagy te.
Oltalmazónk, mióta
hozott Kolumbusz hajója,
nekünk lélegzel, testvér,
örömünkre születtél.
Életünk fölött lángolj,
útunkon messze világolj,
zölded verjen szemünkbe,
zölded csapdosson szívünkre.

 

 

 

Testvérek*

Fázó fiúk, ne fázzatok,
ez új jégkorszak kezdete,
gólyalábon ugráljatok,
hó-Himalája, zsuppsz bele!
Lacika, hunyoríts oda:
hártyásodik a pocsolya.
Iszkázi Rimbaud, ha öreg leszel,
fehér fejed fölvesd s hajóra szállj.
Vagy indulj holnap, áll még Tahiti,
Ramanborannál hajóddal megállj.
Hajítsd el botodat a parton,
gázolj a tengerbe derékig,
lábujjad körül csöpp halak
villogó pikkelye fehérlik.
Sárga homokba ülj, ingedet szárogatni,
rakd melléd szerszámaidat:
toll, papír, kés, víznek egy cinpohár,
széléről kék kolibri kortyogat.
Késeddel lófejet faragj,
tolladdal írj anyádnak,
papírod legyen repülő,
vad rímeid a szárnyak;
véred dübögő dörejére
kilenc törzs lánya seregeljen,
fekete ölben halj meg,
nem halhatnál meg szebben.
Juhász, Juhász,
rímgörgető-Yukon,
ne vesszünk össze egy bitang juhon.
Feküdtem a földön veled,
H. S. pokrócával takartalak,
pálmát varázsolok, ha kell, három napot,
fázni ne lássalak!
Te kán fia vagy, nem kőmüvesé,
hát lóra, sarkad vágd belé,
Tirolon át, Normandián át,
Flandrián, Xigorián át,
kantár-eresztve menj Izland felé.
Izland völgyei zöld hullámokat
csapnak szemedbe, tengerfenék-zöldet,
ácsolj faházat, ablakába állj,
Biáig látsz, ha szél szárítja könnyed.
Fejed lehajtani a szalmára tudod,
lábad a világ végén, Ferenc, lelógatod,
hallgass ríjjogó-éhes danka sirályokat,
leskelj vízből-kelő moha-királyokat.
Engem az új jégkorszak itt talál,
soványan, szíjasan, honomban hontalan,
forgok, diszkoszvető, diszkoszom elröpítem,
de nem hagyom magam.

 

 

 

Megmérettél*

Tölös, Gyürüs, Ladamér:
a világ itt végetér.
Gutaütött gyökerek görcse,
leomló löszoldal,
vicsorító lókoponyán
tamburázok tollal.
Kisökreimet
erre vezettem
pocsolyában kutyámmal
összeért a nyelvem.
Homok hajamban,
fogam közt roszog,
földön guggolok,
szél, idő, halál,
lila légy donog.

 

 

 

Citerázó asszonyok*

Gulácsra, Badacsonyra hull az éjszaka,
Csobánc besüpped, elmosódik Tátika,
a víz lélegzik, ragyog fehéren maga,
fölötte száll a hold, az arany vadkacsa.
Néma hegyek sziklái közt bukdácsoló citeraszó,
hang tévedez, falnak ütődik, megpendül egy szőlőkaró,
a rétre kibukfencezik egy félrecsúszott s leül,
Királynészoknyája alatt árván elaluszik.
Két asszony ujjai alatt pönög a citera,
ismerem őket: kenyerem, szalonnám hozzák Tördemicről,
a nagyobbik álmos tehén, izzad s izzaszt kegyetlenül,
de a kisebbik szerecsen istennő lenne Vanquaróban.
Tíz meg tíz ujj a citerán,
citerán vagy a szívemen,
sötétség sólyma veri-vágja
téged idézgető szemem.
Ki gyereket szültél nekem, valahol messze vagy,
lehelleted a homlokom gyöngyével be nem futja többé,
szemed kútjába soha többé, hangodba nem botlok már többé,
erről a sötét hegyoldalról nem mozdulok el soha többé.
Testedből szakadt tükörképed majd valakinek neveled,
holt anyám nevét viseli, elhagyja majd valakiért,
miatta is ül valaki a sötétben, mint én miattad,
s megtudja, mi a hallgatás, a csend gömbjének túl-fala.
Most ez a tíz meg tíz ujj zaklat,
fejem fölött fekete sziklák, rücskös-palás-elefántlábak,
citerahúrok: feszes íjhúrok,
szívem közepébe találnak.

 

 

 

Vallomás régholt költő hangján*

Sirály vízre csapódó
szerelmem kötő-oldó
hurcolász színed elébe
hurcolász három holló
Elmerül libeg felszáll
vízgyöngyös liliomszál
tejfehér ködök takarnak
hét kócsag körbe kószál
Álmom öblén kutatlak
a nap rád nyíló ablak
a hold az aranyszárcsa
száll keletről nyugatnak
Bukdos zöld békalencse
buzogány-tengerben fel-le
szélvetés hóaratás
árnyéka borul fejemre
Sulyom sás szittyó káka
mohafalak homálya
dobok vad buffogása
szívem harangozása

 

 

 

Egy kihantolt sírra*

Aki világra szültél
szoborrá merevültél
zúzos virággá hültél
föld alá lemerültél
Két kezed összetetted
deszkák közé szögeztek
az Úrjézus kiálta
híván menny kapujába
Te lánynevedet ösveny
porába írta Isten
kicsit megállt fölötte
s lábával eltörölte
Agyagos gödröd nyitva
csöndjét ott rád borítja
elérni azt a csöndet
Szent Mihály lova röptet
Aki világra hoztál
fiadnak sose mondtál
hozzám egy pisszt se szóltál
magadhoz nem karoltál
A szemeid a voltak
rólam elvándoroltak
sírásod kútján földdel
kevert rézfillér zöldel
A körmök ezüst holdja
hova lett szád pirossa
kondor koronád bolyha
homlokod fényes boltja
Te gyöngyed nem lehettem
keserű átkod lettem
inkább voltál te árva
én kövek zuhogása
Méhed gyümölcse voltam
szíved két lábbal rugtam
testedből lettem tested
ágadból a kereszted
Elröppentem szívedről
sólyom lássalak fentről
hal úsztam élni vágyva
a véred áramában
Nem voltam reménységed
jöttem sikongva félted
töviskoszorú-éked
kifröccsentettem véred
Jövőd csillogó partját
süldőkorod nyugalmát
rontottam össze kölyked
taposván termőfölded
Nem voltam semmi másra
csak voltam kínzatásra
kés voltam vas-szorító
kínokkal elborító
Aki eleven voltál
két térdre leborultál
mindened nekem adtad
de magad földnek adtad
Aki eleven élő
voltál virágot lépő
anyámból mivé lettél
csontvázzá fehéredtél
Elhagytál napot holdat
tücsköd csak siratozhat
hull üszög feketéje
gyökerek sárga vére
A föld magába szippant
aztán kettőbe roppant
szétmorzsol száz alakra
fehérlő csontsalakra
Nem volt emléked bennem
csak a neved nevemben
azt hittem sose jössz föl
nem támadsz föl a földből
Nem láttam soha fekted
fölötted a kereszted
s halántékomhoz vágod
a második halálod
Mert nem hagytak feküdni
szoborrá merevülni
zúzos virággá hülni
örökre lemerülni
Sírodból kitakartak
ha csontjaid maradtak
széthányták vaslapáttal
födvén fekete sárral
Futhat a szél fölötted
társa vagy új göröngynek
tél nyár jön hó eső jön
lábnyom leszel a földön
Csontvázból lettél földdé
fekhetsz anyám örökké
méhed a hajdan áldott
többé nem hajt virágot
Nem lesz többé neved se
emléked se jeled se
kevesebb vagy mi voltál
egyetlen marék csontnál
Voltod csak bent nem omlik
elébem föltoronylik
az idő fala védi
minden nap számonkéri

 

 

 

Havas rét*

Havas rét szélbemártott közepén körtefa
ha élne átmehetne rajt Jézus is maga
de Istenfia nem jár e földi téreken
kivált zuzmaragyöngyös ködülte réteken
Havas rét ifjúságom de rég elhagytalak
adnám a vérem érte fehéren lássalak
mezítláb visszamennék kölyökként kezdeni
keresni megtalálni s megint elveszteni

 

 

 

Szegény Yorick

 

 

 

 

Ház Normandiában*

A gauguinsárga parton áll Jérôme
nem köszön vissza mert Jérôme szamár
szemben kék bálna Jersey szigete
ő fekete sziklakönyéken áll
szél-ökrök szél-ekék próbálnak ártani
falán szilánkra törnek a sirályok kiáltásai
biciklis pék dombkötéltánca kenyér kenyér kenyér
nap tenger kifröccsenő vére fehér fehér fehér
rókanyüszítés-éjszaka szegről rézserpenyő lecsattan
kaptányban vergődik szivem elsüllyed Ertot tejködhabban
rét szalad a kőkapuig ott megtorpan bemenjen-e
szobákban zöld mohahomály tengerfenék-csönddel tele
mohahomályban valaki ablakhoz nyomva homloka
kert fölött denevérszavak igen soha igen soha

 

 

 

Tíz évesek leszünk*

Cécile Cécile Cécile tíz évesek leszünk
Marlotte felénk forog egy reggel elmegyünk
áll házatok fehér kecske nyalja kezed
örömtől sír a fa mikor meglát veled
Lángol a menny Cécile se köd se hó se szél
tócsába lépsz a víz gyöngye hozzád beszél
kapu fal ablakok valamit mondanak
valamit kérdenek sosemvolt madarak
Majd tíz éves leszel vessző-valahai
hallom lélegzeted számon hullámlani
majd tíz éves leszek nap süt fölébredünk
virággá változik reggelre a fejünk

 

 

 

Vonszolnak piros delfinek*

vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka
partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala
álmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyek
de kapud nyitott-kés-kapu ablakon küldő fényjelek
s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak
hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak
gyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántani
vergődnek csak homlokodon kérlelő szavam szárnyai
szemed nem-lehet-fényei elmondják ami mondhatatlan
hogy nem leszel hogy nem leszek kerékbetört nevetés csattan
jövőnk a halvaszületett koromtengereken libeg
felfalják piros lovaim kik vonszoltak a delfinek
egy árva kutyaugatás nem engem szólít nevemen
fenn salétromos menny ragyog hűvösen lehajtom fejem
cella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fia
alámerül Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia

 

 

 

Harang*

láttam szomorúságodat
szemedben szomorúságomat
ujjaim vágtató lovak
dobogtak márvány-gerinceden
de hozzám hajtottad fejed
hozzád hajtottam fejem
egy szárnyacsavart ablakot
a szél az utcára csapott
városmajor harangja vert
sötétség pohara betelt
tejfogad koccant mire kell
ez a szerelem mire kell
forgott ég-föld velünk
s tudtuk hogy csak elveszünk
hallgattam gyerek-sírásodat
hallgattad gyerek-sírásomat

 

 

 

Tél Normandiában*

Hiába-nyár zokogja zöld halálát
Május gyerekeit szélroham veri le
klorofil tengeren kék láva bugyborékol
döndül veres harang nap torkolattüze
uszályok menekülnek egy hófehér mezőn
bukdácsoló tevék észak oázisába
pettyes benzinevő disznó röfög a kipkop
esőben kaszálógép hátán ül a kanász
Csak nyár ez bár hiába-nyár
búcsús lárma-süveg Jumièges piacán
alatta falovak forognak elefántok
tátongó trombiták céllövők versenye
Ásványrárót ide lepényevés idézi
dodgemek döreje győri halpiacot
komor kötélhúzás egy szenegáli fickó
s egy horvátkimlei földim között dühödten
fagylalt fagylalt laterna magica
szentképen Mária szamaragol fiával
ingyen pereceket hajigál be a pék
mecséri márcosom fia az ablakon
Holt katedrális hol az orgonája –
Lébény hol a te orgonád – –
Zöld nyár zöld nyár ez még veled vagyok
de valahol a tél öltözködik
lecsupálódik Cécile zöld-szerelmünk
komp hozott komp visz lánca telet csördül

 

 

 

A nyolc éves Don Quijote*

A kölyök Don Quijote ül az iskolapadban
homloka mezején egy harangütés csattan
korán kelt hideg dézsa köd reggeli ima
apja keze lenyelt könny rajz matematika
Dulcinea sehol még anyja után futó
kiscsikó Rocinante csengős-bolonduló
Sancho is fogócskázik ő nem tud szélmalomról
csak nagynénjére és egy biciklire gondol
Ma petite Cécile il faut me l’envoyer
fény játszik a falon míg néz maga elé
s ha a viháncolók könyökét meglökik
szemét behúnyja de arcába vér szökik

 

 

 

Anne de Chartres*

Katedrálisablakról szökött a kislány,
főkapu kerekéről, s a városban leszállt.
Székre áll szobájában,
párkányra könyököl,
nézegeti a tornyot,
keresi megüresedett helyét
köd-palás kék-vörös-ezüst üvegen.
Anna Benzimra, kicsim, mire gondolsz?
Bátyja cowboy nadrágban, indián
tolldísszel a fején
rohangász mögötte, feltépi
s becsapja az ajtókat winnetouzva.
Tányérokkal csörömpöl kinn anya.
„Mindjárt vacsora” – les hátra;
aztán eszébe cikkan,
hogy két tejfoga kihullt júniusban,
amikor a Bienvenu tanyán
nyaralt Normandiában.
Volt egy különös éjszaka:
árva tehénbőgésre ébredt,
szétömölt a réten az a magányos
orgona-szomorúság.
„Aha, félelmében bőgött,
mert vastagon szállt a köd a tengerről,
s a ködben fekete-fehér kutyák futkároztak.”
Ő kétszer is elesett aznap,
de nem szólt róla senkinek, csak
sírt a fekete kőfalnak dőlve.
Sarlóval vágott zöldlángos csalánt
égettek a parasztok,
azok se látták; de a sirályok
mintha azt kiáltozták volna:
„Ne sírj! ne sírj!”
Most augusztus vége, este;
dörejlő csillagok a magasban.
Ujabb gondolat, pici villámütés:
„Hajó jön a tengeren, hajón Cécile!” –
akkor pedig muzsikát hall,
mert a hajókon lámpák gyöngysora,
sószag, halszag, kátrányszag, s muzsika!
Dörejlő csillagok,
mint a hullámok Les Pieux, Ertot,
távoli Flamanville alatt;
üres ablak a süllyedő katedrálison,
ha tudná, melyik az!
Elalszik,
anyja öléből huppan az ágyra.
„Nem kell fogat mosnom” – gondolja még,
s egy nap bekattan fölötte.

 

 

 

Farkasvadászat*

mondtad farkas-vadászni elmész szibériába
északra ott a farkas falkában vándorol
közébük fegyvereddel! három is felkalimpál!
fröccsen a hóra vérük! hó-vér maszatot innál!
a farkasbőrt teríted az én ágyam elé
mert hideg kőre lépek s trüszkölvén tüsszögök
húsát indiánkéssel szétszabdalod sasoknak
lenyúzott körmeit busterkeaton kapja meg
aztán asztalhoz ültél rajzolni repülőt
két boeing két sirály lebegett zöld egedben
kisszéked felborult néztél valahova
anyád kezét szivaccsal eltoltad homlokodtól
futott álmodban csizmád havon farkas után
futó csizmád nyoma havon madár nyoma

 

 

 

Jékely Párizsban*

île-de-france kőmezején császkálgattál sokat
szemedbe szippantottad a meroving királylányokat
bokájuk köré dobtad huroknak pillantásodat
térdükre terítettél somnambule ábrándokat
párnádba omlaszthattad robajló homlokodat
húnyt pilláid mögé szöktették vonulásukat
le-föl úsztatott álmod csípőket tomporokat
fölötted ficánkoló pisztrángos combokat
darazsak zsizsegése olyan nagy kínokat
se kerékbetörés olyan nagy kínokat
eh pontneuf szentjakabutca hagytad a tornyokat
tetőket terraszokat forgó lánymalmokat
capet bourbon boszorkát melldárdás merovingokat
kívánva csontjaidnak nyugalmas napokat
haza haza habosra hajszoltad rozinantodat
lesni orosziban compókat paducokat

 

 

 

Orpheus panasza*

amikor muzsikába kezdtem röptében a holló megállt
csengős nyakát bolondul rázva térdreesett a kiscsikó
a vizek hozzám kezesedtek nap hold örvendve hozzám futtak
ikrás gyöngyöt sírt gyönyörében az elhagyatott fügefa
valahol dühös istenek hallgattak keresztbefont karral
lábuknál Eurydike lökdösték röhögve utánam
fülem sírással volt teli szívem vasszeggel volt teli
szemem sós könnyel volt teli öklöm rángását letagadtam
nem fordultam meg! nem igaz! szétrúgott muzsikámra mondom!

 

 

 

Rue Christine*

Többé nem lát a csizmadia engem
rue Christine macskaköveid többé nem koptatom
lómészárszék ura Pierre utólszor biccent
rádverek borbélytányér és Conti te se látsz
Apollinaire itt császkált meglékelt koponyával
meglékelt szívemet kövedre lecsapom
hülye ami turisták emlékemre hugyoznak
fölötted elrepül Kiki Marie-France Anke

 

 

 

Voyage*

Ulisses ablaka repül a pisztrángholdak
fánknapok zsizsegő fénykardjai között
tengerek Szaharái lenn kétpupú hajók
villámló házfalak rozsdasörényes erdők
neve rendőröké kihúzzák beskribálják
különben kapujában nem fut elébe senki
magasnyakú pullóver a zsebben cigaretta
valahol kőre ül rágyújt kénlobogás
egy szétúszó kiáltás elönti homlokáig
fölállna s csak legyint azt mondja hülyeség

 

 

 

Szegény Yorick*

Halálon túl kicsit
mondjuk ötszázöt évvel
senki nem tudja rólam
hogy én valék Yorick
koponyám partra vetve
fűrésszel elfelezve
egy jó öreg sírásó
pohárnak kinevez
széléről kortyint fecske
Hajha barátaim
akkor már ti se lesztek
Valaha magyarul
éneklő nyelvemet
árva ükunokáim
a kutyának se mondják
mert nyelvem elrohad
szívem is elrohad
mivelhogy aki élt
rohad egy miccenésre
Dunnyogtam nagymamának
tarló tű-tengerén
mezítláb átszaladtam
lábam csont dobverő lett
ujjam a betűkön
motozgatott riadtan
sillabizálva ó-
s újtestamentumot
térdeltettek sarokba
nagy vödröket cipeltem
vállam kulcscsontja orsó
térdemben stroncium
Sakkoztam veletek
röhögtem veletek
ha ültem veletek
nem voltam veletek
Báthory utca 8
nyaktilóm fabrikáltam
csak elértem gyalog
Atlanti partokat
Kormos családnevem
anyámtól örököltem
keresztelésben Istvánt
mint ama vértanú
sok néven szólitottak
Pistika Piska Pista
utóbbi főleg lónév
volt amig lovak voltak
Cicelle Cormieux
végül csak Yorick voltam
azaz szegény Yorick

 

 

 

Leltár*

Azt hittem, ebben-abban lesz szavam,
nem országos, csak egy embernek szóló,
de kezemre ütöttek,
tenyérrel szájon csaptak,
hátulról elbuktattak,
fejem víz alá nyomták.
Sétálni sistergő parázson
megtanultam: lehet.
Elviselem magányom:
rámégett ingemet.

 

 

 

Utánunk*

Utánunk igazabbak jönnek,
Hazugság máltai lovagjai,
színlelés bohócruháiba-bújtak,
eszméktől örök nyavalyatörősek,
az ingujjból pikkászt varázsolók,
s velük a búzaföld-dézsmáló varjak,
végezetül a rókák is kivesznek.
Jöhetsz, aranykor, mi már nem leszünk.
Fényhomlokú fiúkkal s nevető-
kezü-lábú lányokkal elgyere!
Ők szavak első jelentését mondják,
és rendbe raknak mindent majd utánunk.

 

 

 

Tengermély*

Sötétség tengermélyi csöndje.
Elsüllyedt tárgyak: asztal, szék, pohár,
pohárban tintavíz, földreomolt
fehér ing, és Attila gyöngybetűi
falamra felszögezve, valahol
menyét-lábú másodpercmutató,
szurokba mártott négy szobasarok,
vagytok-e – –
Álomtalan ágy imbolyog velem:
úszó sziget korallok kése közt;
az arc tenyérben; válj tenyér homokká,
fölinni ébrenlétem cseppjeit.
Ha most látnál! hiányod-kalodában!
Lehúnyt szempillád mögül madarak
suhognának a kín falaira,
s akkor sötétem csőrrel szétverik,
szárnyukkal csöndemet is szétverik.
Akkor világítana homlokod,
gyerekkorom Szent-István napjait, zöld,
sárga, fehér, piros rakéták dörgő
csillagaival idézve, szaladna
tíz fényujjad a halántékomon,
édes lehelleted az arcomon.
Felröpítenél három buborék
ezüst-nevetést, falhoz koccanót,
egyikből lenne álmos kiscsikó,
másikból széna, harmadikból jászol,
s lennének újra ezüst buborékok,
abból Három Királyok; idejön
ágyamhoz Gáspár, Menyhért, Boldizsár,
fülembe kántál, s nagy botjuk lekoppan.
Utánuk te, zöldvessző-derekú,
cipőidből kilépsz, hozzám hajolsz,
villog két térded: villamos halak,
szétúsznak a mélytengeri sötétben,
megtölteni meleggel; kibomol
hajad erdeje elborítani,
hagyod nyers tüzét szétáramlani,
szíved harangjátékát hallani.
Elsüllyedt tárgyak: asztal, szék, pohár,
pohárban tintavíz, földreomolt
fehér ing, és Attila gyöngybetűi
falamra felszögezve kölcsön-órám
menyét-lábú másodpercmutatója,
szurokba mártott négy szobasarok
egy intésedre földerengenek.
De most csak ez a tengermélyi csönd.
E tengermélyi sötétség körül.
Sós veriték, vállcsontok ropogása.
Az ablakot eső és szél sikálja.

 

 

 

Szélház, nincs fala*

Szélház, nincs fala; négy
égtáj néz ide irgalomtalan,
mennyét egy bosszús angyal rúgta le,
padlóját tenger hörbölte magába;
kicsavart ablakredőny tántorog
messzi-kémények ollóiba bukva,
szilánkos ablak, ikrás fénycsomót
fullasztott hamujába; kondulás
egy talán-nincs-is-toronyban, acél-
hurok hangja szívre tekeredik.
Emlékek kőkolonca! téveteg
reflektor két lányarcot villogat:
az aranyfejü nem lehet húgom,
a fekete újjászülő anyám.

 

 

 

Téli rege*

A kútkávádra nagyorrú király
havat legelni három csóka száll,
dérgyöngyös moha retteg a hidegben,
jégen kősárkány lila körme reccsen.
Beatrix csizmás csöpp ükunokája
zsebben korcsolyakulcsát keresi,
szamár megy arra és körülcsudálja,
szólna, de szája szénával teli.
Kezére cinkét, mert maga is cinke,
lábához ültet Szent Ferenc nyulat,
holdverte falon hal császkál keringve,
zöld kutya nyávog, kék macska ugat.
Holnapra hó jön, frissen zuzogó,
ötforintos pelyhekkel jön a hó,
kisujj rajzolja hóba a nevem,
de ördögöké lesz a szerelem.

 

 

 

A fánk-ujju asszony*

Könyököltünk az asztalodra
nagy röhögések hallgatások
gutaütéses óriáskerék
nap és hold forgott Hunyadormon
előbb kenyered szalonnádat
borodat faltuk és nyakaltuk
nem volt elég SM soha mindent akartunk fiaid
búzatesteden aratást
ostyának daraboltunk
osztoztunk fánk-ujjaidon
rángattuk szíved harangkötelét
kézben kés-villa telhetetlen
civilizált relikvia
hörböltük édességes hangod
véred csöppenként hörpögettük
Térdeltünk életed fölött
voltunk álmod kutyakolonca
halálod fölött térdeltünk
Eső veri a csorba lépcsőt
szél citeráz csapkodva ajtód
ablakod többé nem nyitod
ablakod többé nem csukod
röpködnek első-röptű fecskék
ki-be szobádban s falad körbe futják
szárnyuk karcolja neved levegőbe
SM SM SM SM

 

 

 

Nakonxipánban hull a hó*

Se házam székem asztalom
Surabajában vásált gyöngyöm
foszlott magasnyakú pullóver
fekszem könyéken puszta földön
de semmi vész gyerekeim
sajnálnotok fölösleges
világokat varázsolok
amikor akarom
szemem húnyom s belső faláról
elém nyüzsög Nakonxipán
orrom előtt datolya kókusz
zeppelinforma marcipán
ez az én úszó szigetem
forog gyöngyöző tengeren
halért csigáért osztrigáért
csak lenyúlok s kiemelem
poharamon jég harmata
hírlapot is röpítene
valami sosem volt madár
persze ha kellene
ide civilizáció
lábát be nem teszi
korallsövény a keritésem
kutyám egy szeliditett bálna
van jó orgonaszappanom
zsebembe dugta nagymama
Szent István király ünnepén
buborékait elfuvintom
buborékaim szállanak
fényüket menny kékjébe issza
egy isten töpreng valahol
pitypang eső vagy hó legyen
mondhatnám legyen meteor
lábam elé letoccsanó
azt gondolom lehetne hó
s mire kimondom hull a hó
Nakonxipánban hull a hó
csibéim nem hülyéskedek
datolyán pálmán kókuszon
zöld hópihék fehérlenek
ülök a sárga homokon
homok püspöklilába csap
ujjai közt leskel a hold
kormos üvegen át a nap
mivel igen magam vagyok
solingeni acél eszem
méltón komoly dolgokba vág
nem mifenézek ostobán
gyúrhatnám havam hókazallá
hóbiciklivé hókakassá
lehetne hómázas hószilke
hótrombita vagy hósüveg
aha tudom már micsinálok
hópelyheim jó ha fölálltok
voltatok szappanbuborékok
legyetek valahai lányok
első szerelmem Mézes Annus
amikor elköltöztetek
két napig küszöbünkön ültem
nem nyúltam lisztes gánicámhoz
honnan jössz Fekete Irénke
megmosdatott gyerekeid
a bácsinak köszönhetnének
jónapot kezitcsókolom
gyerekem anyja állj ide
senkire nem hasonlitasz
magát senki ne mérje hozzád
mert agyvérzést kapok dühömben
nem tudtam mennyi vagy nekem
bizonyítható hülye voltam
fekvén kerék alá szaladjon
meg is döccent gerincemen
rue de l’Abbé Carton 63
udvaraszfaltod fény veri
négyszögű kút Cécile nevével
kiáltozásommal teli
Bayeux Cherbourg kuglibabák
lábuk leüti az idő
egy sorsra szánkázott velük
Ertot Flamanville Les Pieux
hídon víz fölé könyököl
Marie-France törzsfőnök papával
papír propellert gyárt Kiki
száll par avion Osaka
kék Duna gyöngye Budapest
hányszor körül loholtalak
idáig érve olvasásban
ne mondjátok ez jó alak
mert csak a szívem gyalogolt
vert a kezem dobogott lábam
kerestem nem találhatót
betűztem föl nem foghatót
egyik egérke foga közt
halakat elrekeszteni
kottázni másik áit éit
pisze zsákolta hét napom
NN mandula ízeit
mentettem volna fogkefémre
Vackorral azonositott
a mesebeli medveboccsal
ki tengermélyből hangtalan
szóval halántékomra csattant
elhallgatta a mondhatót
kikotyogta a mondhatatlant
három lépésre villogott
egy aranysisakos fej mindig
megszámoltam az ujjait
tíz meg tíz volt isten bizony
hát szappanbuborék-havam
kiszámolós játékom lettél
Nakonxipánom szigetem
vertem gyomorszájon magam
poharamban a jég elolvadt
meleg megmondommi a szóda
aki nem ismer még jöhet
jelentkezzen az idióta
de gyorsan mert szemem nyitom
nincs-ajtóm pedig kulcsra zárom
hajnali félnégy csak elalszom
ha isten is akarja álmom

 

 

 

Rokonok

 

 

 

 

Szarvas szarván száll az idő*

Valahol egy vizes teknő,
kék-zöld vízzel teli vályú,
szélessége úszva egy nap,
hosszúsága szembe nem fér;
vizes teknő mellett hegyek,
fabozontú bazalt hegyek,
óriási kuglipálya
időtelen idők óta;
köztük egy a vízig lejtős,
szakálla teli homokkal,
homok teli cölöpökkel,
cölöpökre akaszkodó
szőlőfürtök aranyával,
szőlő közepében apró
ház egy vadszilvafa mellett,
nem is ház: földbevert pince,
zöldcsalános tetejével,
pincében hallgatag hordók,
teli hassal alvó vének;
pinceajtó előtt férfi,
háta pincefalnak vetve,
szeme szőllején legelget,
nézdeli a vizes teknőt,
tükröt villogató vályút.
Feje fölött lomb árnyéka,
lába alatt fű, zöld zsámoly,
kalapja egy ágra röppent,
kabátja utána szökkent,
inge messzire fehérlik,
ahogy üldögel a földön.
Zöld levélen arany lángol,
kéklő sátor a magos menny,
ölelőzik szél a fákkal,
levegő az ökörnyállal.
Ül a férfi az árnyékban,
tenyerén nyugtatja állát,
aztán füvön hanyatt fekszik,
feje a homokon nyugszik,
fű illata körülfonja;
ihatnék a legfőbb gondja.
Tápászkodik fekhelyéről,
szilvafalomb hűvöséből,
torka tikkadtan tikácsol,
mint az állaté, ha szomjas;
lép a férfi a pincéhez,
pince ajtaján taszítgat,
ajtó nyiszorogva fordul,
hasas hordók a sötétben,
borral teli alvó vének.
Első hordóig botorkál,
csap alá a zöld üveggel,
zöld üvegbe nedü pössen,
nedüvel a napra indul.
Pince grádicsán, az elsőn
valaki szólítja akkor;
néz a férfi a sötétben,
mert a szólítást nem érti:
hordó soha meg nem szólal,
szava nincsen pincecsöndnek,
ő meg nem beszél magában.
Második grádicsra lépne:
megint szól egy hang rekedten;
lépne harmadik grádicsra:
vállára kéz nehezedik.
Kondul a szíve, de fordul,
grádicson megáll a férfi
fekete-alak mögötte,
a fekete holdas halál
villogó nagy csontkaszával.
Horkan ijedten a férfi,
de a halál kérvén kéri:
nem akar ő semmi másat,
csak egy kortyot az üvegből.
Ajjhaja, csak ennyi kéne?
Nyújtja üvegét halálnak;
az lerakja csontkaszáját,
zörögteti vasbordáját,
rá a lepedőt, kerítve,
s iszik, nagyokat nyelintve.
Üres a zöld borosflaskó,
tölt a férfi másodikat,
egy huzatra húz a halál,
tölt a férfi harmadikat,
hörpent nagyot a csontgége,
tölt a férfi negyedikkel,
félelmében teli tölti
vagy a huszonhetedikkel.
Kotyog a bor hordó alján,
a csontkaszás illogatna,
huszonnyolcadik üvegnek
fenekére pillogatna.
Szól a férfi a kaszáshoz,
zörögtető vasbordáshoz,
szól a fehér lepedőshöz:
„Bujj a zöld üvegbe, hékám!
Csücsülj üveg fenekére,
csap alá a zöld üveget,
hordóm alá odatartom;
akkor ahogy a bor pössen,
egyenest gégédre fröccsen!”
Hunyorint a vasbordájú,
fehér lepedős csontkaszás,
azzal ugrik zöld üvegbe,
lecsücsül zöld üveg alján.
Fogja üvegét a férfi,
de nem a csap alá tartja:
elő egy dugóval gyorsan,
zöld üveget bedugaszol;
tátog benn a vasbordájú
csontkaszás, fehér lepedős;
grádicson fel zöld üveggel,
zöld üvegben a halállal.
Napon fenn kötelet kerít,
üvegre hurkot tekerít,
mászik a vadszilvafára,
halállal teli üveget
ím köti egy magos ágra,
csúfot téve a halálon:
bezárolva zöld üvegbe,
ott a bazaltsziklák alján,
szemben a vizes teknővel,
nézzen kék-zöld teli vályút,
szilvaágon hilintázzon.
Telik, teldegél az idő,
évre év fut számolatlan,
szaladó esztendők hágnak
egymás sarkára a földön;
ring a bölcső, ringadozgat,
kinő belőle a gyermek,
új csecsemőt raknak belé,
az is nagyra cseperedik,
fia kerül a bölcsőbe,
annak fia, unokája,
annak is ükunokája,
süvölvények nagyra nőnek,
verekednek, ölelőznek;
gyönge vesszők fává lesznek,
törzset heten érnek átal,
elhulldogál rózsa szirma,
kifeslik helyette másik,
komolyodnak csöpp ünőkék,
szarvas szarván száll az idő;
fiatalok öregednek,
öregek csak penészednek,
jő gyors tavasz, nyár lángperzses,
tocsogós ősz, zuzogó tél,
öregülnek a kövécsek,
dzsungelt zúzó elefántok,
tengerjáró teknősbékák,
cetek, bálnák, jegesmedvék;
rengetegben döntött fából
asztalos csak bölcsőt ácsol,
felejtődik a koporsó,
régen elkelt az utolsó;
emberek csak megszületnek,
de meghalni sose halnak –
A halál szilvafaágon
hilintázik zöld üvegben.
Földünk régen megtelt volna,
síró sárban sokasodnánk,
hullám hányó hűs habokban
egymás sarkán taposódnánk,
felöklelnénk nagyanyánkat,
megmarna az ükapánk is,
de végül az Öregisten
megkönyörült lelkeinken:
küldött kénes fergeteget,
villámokat, mennyköveket,
égszakadást, habos esőt,
kutyának se való időt;
szaggatta a szél a fákat,
lecsapta a koronákat,
lelkes levél forgott messze,
vihart fútt a gyökerekre,
szilvafát is kicsavarta,
zöld üveget földre csapta,
füstölgött ezer szilánkja,
szerteröppent a világba.
Tömlöcének fenekéről,
éhségiben szédelegve
a halál is előugrik,
és körülnézdel a tájon.
Áll a bazaltsziklák alatt,
forr, fröcsög a vizes teknő,
fekete a vizes vályú,
fekete a hegy taréja;
ott ül a hajdani férfi,
aki az üvegbe zárta,
fehér inge már fekete,
arca is öreg-fekete,
ül a pince oldalában,
zöldcsalános oldalában.
Ugrik hozzá a csontkaszás,
lép egyet a vasbordájú,
csontöklével odazuhint
börtönzője homlokára,
vágódik a férfi hanyatt,
föl nem kelhet soha többé.
Aztán indul a csontkaszás,
nekikezd a vasbordájú:
lép bölcsőre, lép nászágyra,
suhogat nagy csontkaszája,
hull az ember, mint a kéve,
legelőn hullnak a nyájak,
erdőn szarvasok, ünőkék,
dzsungelben vén elefántok,
tengerben a teknősbékák,
harmonikaszájú cetek,
bálnák, tengeri mozdonyok,
hollók, fecskék az egekből,
anyjuk mellett futó csikók
lába megmered futtában,
rózsák lángolnak a kertben,
hamújuk felhőben röpköd,
füstölög a vizes teknő,
kék-zöld vizes teli vályú;
fekete nap fut a mennyen,
fekete a hold udvara,
fekete szivárvány dörren,
fekete levegő csörren.
De a csontkaszás nem fárad,
jól munkál a vasbordájú,
lobog fehér lepedője,
gyászt lobog a világ fölött.

 

 

 

Vogul menyegző*

Aj, öregasszony, öregember gyereke,
egy szál fia, az Ob mentén valahol.
Megnőtt férfi-dologra:
erdőn vadra vadászni,
folyón vízi halakra halászni.
Torem istenség segítette,
hadd ejtsen sok erdei vadat,
fogjon sok vízi halat;
végül az erdős vidék kamaráit megtölti,
a réti vidék kamaráit is megtölti.
Hét zúzos tél, hét lángperzses nyár mögötte,
ül otthon, összetört íjon babrál,
összetört íja fölött elmélkedik:
„Atyám-Anyám, ímé leng már férfi-szakállam,
de egy szál fiatok, asszonyt még nem találtam!
Asszony nélkül hogyan élek-halok,
ha törődött öregségre jutok?”
Akkor asszony-anyja fogja vizes vödreit,
vödrökkel forráshoz megyen
forrás vize tajtékzik, ráfröcsög.
Áll asszony-anyja:
„Aj, ez a forrás mért fröcsög,
aj, mért tajtékzik, soha nem tett még ilyet!”
Forrás megszólal ember-hangon,
asszony-anya csudálatára gyöngyös szavával,
gyöngyöző emberi szavával fölfelel:
„Mért nézel engem? Nézz az Obon fölfelé,
inkább nézz asszony, nézz az Obon lefelé.”
Nézdel az Obon fölfelé,
nézdel az Obon lefelé:
holló jő holló alakban,
holló jó holló alakjában,
csőrét evetszőr vastag dér lepi,
s leszáll a messzi nagy holló,
hogy szárnya a vizet veri.
Mire szemét fölemeli, föl az asszony-anya,
a messziről jött nagy holló
a madárbőrét leveti,
asszony-anya elébe áll,
mint fejedelem-sarjadék.
Oldalán fejsze, kézbe kapja,
egyik botosát leveti,
levetvén leveti;
lábszárcsontjából kanyarint,
kövön faragja négyszögletesre,
tegzéből tollas nyílhegyet elő,
vigyázva ütögeti helyre.
Íját emeli, lép előre,
íját fölajzza s lő a bálvány-isten-kőbe,
az a nyíl hegyét összerontja,
nyíl hegye benne fennakad.
Lábára hótalpat guzsol,
s futtában még kiált neki:
„Asszony, eredj haza! fiadnak vidd üzenetem!
Ha az én isteni hét fogásomból telik ereje,
ha az én ördögi hét fogásomból telik ereje,
jöhet az én utam hosszában asszonyért!
Ha az én isteni hét fogásomból nem telik,
ha az én ördögi hét fogásomból nem telik,
akkor ne jöjjön az én utam hosszán!”
Vizes vödreit forráson
az asszony-anya megtölti,
megyen haza, a házba lép,
vödreit földre leteszi,
forr, fröccsen fröcskölvén a víz,
földre habzik a vödrökből.
Kérdi a fia:
„Hoztál-e üzenetet, asszony-anyám?”
Fölfelel anyja:
„Fiacskám, forrástól hogyan hozhatnék?”
„No, ha nem hoztál, tedd arrébb,
tedd fröcskölő vödreidet!”
Vödrein lassan emel és odébb rakja a földön,
odébb a vizes vödröket az asszony-anya;
forr a víz ismét, szétfröcsög,
a földön fröccsenvén fröcsög.
Nézi a fiú a vizet,
és mondván mondva másodszor:
„Azt mondtad, nincs üzenet,
íme mégis van üzenet!”
„Fiacskám, ez az üzenet:
eredj, ha erődből telik,
maradj, ha hatalmadból nem telik!”
Kérdi a fia:
„Micsoda üzenet ez, asszony-anyám?”
Fölfelel anyja:
„Fiacskám, ha asszonyos vidékre vágysz,
ha indulnál férfias útra,
ez a neked szánt üzenet:
Ha az én isteni hét fogásomból telik ereje,
ha az én ördögi hét fogásomból telik ereje,
jöhet az én utam hosszában asszonyért!
Ha az én isteni hét fogásomból nem telik,
ha az én ördögi hét fogásomból nem telik,
akkor ne jöjjön az én utam hosszán!”
Ültéből fölkel a fiú,
felöltözik, íjat-nyilat elő,
a folyóhoz ereszkedik,
megyen a bálvány-isten-kőhöz,
kicsiny fejszéjét emeli,
egyik botosát leveti,
levetvén leveti;
lábszárcsontjából kanyarint,
kövön faragja négyszögletesre,
tegzéből tollas nyílhegyet elő,
vigyázva ütögeti helyre.
Íját emeli, lép előre,
íját fölajzza s lő a bálvány-isten-kőbe,
az a nyíl hegyét összerontja,
nyíl hegye benne fennakad.
Lábára hótalpat guzsol,
s a fejedelem-sarjadék útjának
végtelen hosszán elmegyen.
Hosszú ideig megyen, vagy rövid ideig megyen,
idegen népek földjein, füvellő rétségeken,
fölötte holló szálldogál,
szálldogál holló alakjában,
csőrét evetszőr vastag dér lepi,
aztán fiú mellé leszáll,
szárnya a földet döngölvén veri.
Aztán a madárbőrét leveti,
s ember-alakban a fiút kisérvén kisérgeti.
Messze idegen földeken
a fejedelem-sarjadéknak
egy lába hótalpastól leszakad,
egy lába leszakad s az úton elmarad.
A fiúnak is egyik lába az úton leszakad,
egy lába leszakad s mögötte elmarad.
Egy lábbal mennek hát tovább.
Az út hosszán a fejedelem-sarjadéknak
másik lába is leszakad,
másik lába is leszakad s az úton elmarad.
A fiúé is leszakad s mögötte elmarad.
Az út hosszán a fejedelem-sarjadéknak
egyik keze botostól leszakad,
botostól leszakad s elmarad.
Neki is egy keze íjastól elmarad.
Az út hosszán másik kezük is leszakad,
másik kezük is leszakad s mögöttük elmarad,
csak a derekuk megy előre.
A fejedelem-sarjadéknak dereka elmarad,
csak a feje gurul előre.
A fiú dereka is elmarad,
csak a feje gurul előre.
Akkor egy ház áll elibük:
a fejedelem-sarjadék feje az ajtón begörög.
Elkapják vasfogóval,
kohó-lángra vetik,
izzón nagy vastuskóra helyezik,
kalapáccsal ütögetik,
egyszercsak ugrik a feje,
ajtón kihemperedik,
s az előbb megjárt úton visszafele gurul.
A fiú feje is a házba begörög.
Őt is fölemelik,
kohó-tűzbe vetik,
izzón egy vasfogóval vastuskóra teszik,
de amikor vaskalapáccsal ütvén ütögetik,
csusszan csak egyet a feje,
ajtón kihemperedik,
s a megjárt úton gazdájához visszafele gurul.
Mentek-e hosszú ideig, vagy mentek rövid ideig,
a fejedelem-sarjadék feje
a derekához érkezett,
a derekához érkezett s helyére állt.
A fiúé is íme a helyére állt.
Mentek tovább:
a kezük is a helyére illeszkedett.
Mentek még hosszú ideig, vagy mentek rövid ideig,
végezetül a lábuk is a helyére illeszkedik;
a fejedelem-sarjadék
akkor csak eltünt hirtelen.
A bejárt út hosszán lépdel a fiú maga.
Hosszú ideig ment-e, vagy rövid ideig ment-e,
végezetül egy házhoz ért:
a hótalpait kiguzsolta,
a ház ajtaját kinyitotta,
nyitott ajtón a házba befigyelt.
A házban víz hullámzott habosan,
forgott csak egyre, süllyedett-emelkedett a víz.
A padlón varsával ember halászik,
ím kecéző ember kecézik,
ím gyalmot vető ember a szobában;
a halászó sövényt csináló ember
vejszével akar fogdosni halat:
tokhalat avagy nyelmalazacot.
Belép a fiú és leül.
Bent a vendég-rekeszben öregasszony,
ott üldögel s mellette egy öregember ül.
Az öregasszony ősz,
nyúlbőr-fehér fejü,
haja pedig feketesas-fészekkel megrakott.
Az öregember haja sárga,
feje teteje turujsas-fészekkel megrakott.
Másik rekeszben fiatal nő,
ülvén nyuszt- s hódbőrt varrogat,
mellette férfi könyököl,
ott könyököltiben alszik.
Hosszú ideig ült-e a vendég,
vagy rövid ideig ült-e,
amikor a varrogató nő oldala mellől kést emel,
s az alvót gyöngéd böködéssel
háromszor hónaljon böki.
Moccan egyet az aluvó,
fölébred s így beszél:
„Mért nem költöttél hamarabb,
ha vendégünk van s étlen ül?”
Öltözik, hótalpat guzsol,
íjat-nyilat elő,
anyja szájat tát, bemegyen anyja száján hótalpain;
anyja száján ím bemegyen s anyja szájában mint kapun
eltünnek hótalp-sarkai.
Hosszú ideig járt-e, vagy rövid ideig járt-e,
mikor az apja ásítoz:
szájából hótalpa bukkan elő,
s a férfi nagy koppanva a házpadlón terem.
Aztán dob a padlóra
egy hároméves jávorszarvast;
nyúzzák, szétmetszik, üstbe hányják.
Hosszú ideig főzik-e, vagy rövid ideig főzik-e,
üstjük a tűzről emelik,
húst kanalaznak a tányérba,
hogy párája magosba csap, illata mennyezetig csap,
s tányért a fiú elé helyezik.
Akkor mondja a házigazda:
„Mire vársz, te vendég fiú?
Ha tányér végibe, ha csésze szélibe való
társat akarsz, eredj ki s hívd be!”
Kimegyen a fiú,
sehol nem lát se tányér végibe,
se csésze szélibe való társat,
akárhogy nézeget.
Megy vissza,
odabent haját cibálják fölfelé,
s lát a szobában egy fiatal nőszemélyt:
egyik hajfonatán nyuszt hágdos fölfele,
másikon pedig eleven hód szálldos lefele.
Kezét megfogja, tányérhoz vezetve,
csészéhez enni telepedve.
Tányérból esznek, csészéből is esznek,
utána ketten nagy esküvést tesznek,
hogy ők ketten csak egymáséi lesznek.
Három nap után így szól a vándorló fiú:
„Hallod-e, gazda!
Én földet birtokló ember vagyok,
vizet birtokló ember vagyok,
s Atyám-Anyám után jött igen vágyakozásom,
őket látni kívánom, idejét érte indulásom.
Ha testvéredet hozzám adod, elviszem
ha hozománnyal adod, elviszem,
ha nem adod és hozományt se adsz, én itt hagyom,
mert megváltani nem tudom testvéred.”
Fölfelel akkor az a férfi-gazda:
„Sógorom te, nem kell hogy szót is ejts,
testvérem immár veled adtam,
testvérem immár vissza nem veszem.
De azt mondanám, még maradjatok,
maradjatok egy kicsi ideig.”
Szól megint a vándor vendég fiú:
„Én magam fölött úr-asszonnyal nem élek,
magam fölött uraló úrral én élni nem tudok.”
„Aj, hova gondolsz? szerelmed nem szolgalány,
vízhordó szolga a házamban nem leszel.
Földet birtokló ember vagy, hát menjetek,
de esküvést az én házamban tegyetek.”
Ott azon helyen lakodalmat laknak,
a házban fényes vígasságot csapnak,
egymásnak örök hűséget fogadnak.
Ültek menyegzőt fényeset,
ültek menyegzőt, kettejükhöz illőt,
s hozományt raktak össze duszka-módulag,
azzal mentek a fiú által megjárt úton haza.
Hosszú ideig mentek-e, vagy rövid ideig mentek-e,
csak hazaérnek, s eltöltenek házasan
hét zúzos telet, töltenek hét lángperzses nyarat.
Egy nap a férfi otthon íján babrál,
az összerontott nyilán babrál,
mikor nyílik a háza ajtaja,
s belép a Városi Öregfejedelem fia.
A vendéget leülteti,
jó ételekkel eteti,
jó italokkal itatja a gazda.
Szól a Városi Öregfejedelem fia:
„Héj, te már jártál asszonyos vidéken,
már kereskedtél férfias vidéken,
elvezetnél-e engemet oda?”
Felel a férfi:
„Oda nem vihetlek,
te engem ama földön bajba hoznál,
s az utat magadfajta ki se bírná!”
De addig kérte, kérincsélte őt
a Városi Öregfejedelem fia,
hogy felöltözött s elindult vele.
Mentek a falu végibe a réthez,
a férfi ott botosát levetette,
botosát levetette,
fejszéjét fölemelte:
lábszárcsontjából kanyarint,
kövön faragja négyszögletesre,
tegzéből tollas nyílhegyet elő,
vigyázva ütögeti helyre.
Íját emeli, lép előre,
íját fölajzza s lő a bálvány-isten-kőbe,
nyíl a kövön hussanva átmegyen.
Városi Öregfejedelem fia is
botosát leveti,
fejszét elő, fejszével lábát ütögeti,
faragni kezdené, de felkiált veszetten.
Rászól a férfi:
„Ugyan, ne kiáltozz,
mert bajba juttatsz; menj, ha van erőd!”
De az könyörög:
„Tégy nagy jót velem,
s akárhogyan, csak menjünk társasan.”
Azzal erővel újra nekivág:
lábszárcsontjából kanyarint,
kövön faragja négyszögletesre,
tegzéből tollas nyílhegyet elő,
vigyázva ütögeti helyre.
Íját emeli, lép előre,
íját fölajzza s lő a bálvány-isten-kőbe,
de nyíl hegye a kövön törik három darabra,
hegye a kőben megakad, s csak líg-lóg lefele.
Szól másodszor a férfi:
„Maradj veszteg,
mert bajba jutunk: menj magad tovább!”
Amaz fogadkozik, kérleli kiséretre,
végül a férfi megy vele, megy asszonyszerző útra.
Mentek-e hosszú ideig, vagy mentek rövid ideig,
egyszercsak a kísérő férfi egy lába leszakad,
egy lába leszakad s hótalppal együtt elmarad.
A Városi Öregfejedelem fiának
kezd egyik lába leszakadni,
aztán csak leszakad és hótalpastól elmarad.
Kiált jajszóval:
„Aj, a lábam leszakadt!”
Egy lábbal lépdelnek tovább,
de leszakad a másik is.
Aztán egy kezük leszakad,
ajgathat, úgy mennek tovább.
Másik kezük is leszakad,
ajgathat, úgy mennek tovább;
csak a derekuk megy előre.
Mentek-e hosszú ideig, vagy mentek rövid ideig,
a derekuk is elmarad,
csak a fejük gurul előre.
Akkor a kovácsműhely komorlik elibük:
a kísérő férfi feje az ajtón begörög.
Elkapják vasfogóval,
kohó-lángra vetik,
izzón nagy vastuskóra helyezik,
kalapáccsal ütögetik,
egyszercsak ugrik a feje,
ajtón kihemperedik,
s az előbb megjárt úton visszafele gurul.
A Városi Öregfejedelem fiának
fejét ím emelvén fölemelik,
kohó-tűzbe vetik,
izzón egy vasfogóval vastuskóra teszik,
de amikor vaskalapáccsal ütvén ütögetik,
csusszan csak egyet s ajtón kívül hemperedik,
s a megjárt úton hamar gazdájához gurul.
Érkeznek a derekaikhoz:
fejük helyére kerül.
Érkeznek két kezükhöz:
két kezük helyére kerül.
Érkeznek két lábukhoz:
két lábuk helyére kerül.
Mindketten újra épek lettek.
Mentek-e hosszú ideig, vagy mentek rövid ideig,
végül egy házhoz értek:
hótalpaikat kiguzsolták,
ajtón a házba néztek és bementek.
Kiált a Városi Öregfejedelem fia:
„Héj, víz hullámlik itt! belé esünk!”
A férfi csak csitítja:
„Csöndben maradj, ha jót akarsz,
mert bajba kerülünk!”
De az kiáltoz:
„Itt valami népség
kecével, hálóvarsával, gyalommal,
vejszével halászgat; figyelj oda!”
Felel neki a férfi:
„Aj, te, hallgass!
Mert bajt szerzel a fejünkre szavaddal!”
Az végezetül elcsöndesedik,
s két vándorok, leülnek a szobában.
Szól újra a Városi Öregfejedelem fia:
„Nézz oda! öregasszony s öregember!
Az asszony feje feketesas-fészekkel megrakott,
az ember feje teteje
ím turujsas-fészekkel megrakott!”
Csak csitítja a fecsegőt a férfi.
Másik rekeszben fiatal nő,
ülvén nyuszt- s hódbőrt varrogat,
mellette férfi könyököl,
ott könyököltiben alszik.
A fiatal nő kést emel,
aluvót hónaljon böki.
A fejedelemfi kiált:
„Nézd, azt az embert megöli!”
Csak csitítja a fecsegőt a társa.
Moccan egyet az aluvó,
fölébred s így beszél:
„Mért nem költöttél hamarabb,
ha vendégeink éhesek?”
Öltözik, hótalpat guzsol,
íjat-nyilat elő,
anyja szájat tát, bemegyen anyja száján hótalpain;
anyja száján ím bemegyen s anyja szájában mint kapun
eltűnnek hótalp-sarkai.
Hosszú ideig járt-e, vagy rövid ideig járt-e,
mikor az apja ásítoz:
szájából hótalpa bukkan elő,
s a férfi nagy koppanva a házpadlón terem.
Aztán dob a padlóra
egy hároméves jávorbikát;
nyúzzák, szétmetszik, üstbe hányják.
Hosszú ideig főzik-e, vagy rövid ideig főzik-e,
üstjük a tűztől emelik,
húst kanalaznak a tányérba,
hogy párája magosba csap, illata mennyezetig csap,
s tányért a fejedelemfi orra elejbe helyezik.
Akkor mondja a házigazda:
„Mire vársz, vendég fejedelemfi?
Ha tányér végibe, ha csésze szélibe való
társat akarsz, eredj ki s hívd be!”
A Városi Öregfejedelem fia
kimegy a házból, futos erre-arra,
kinn a térségen így kiáltozik:
„Aj, tányér végibe, aj csésze szélibe való
társam gyere, mert mától tányérvégi,
aj csészeszéli társam te leszel!”
Megyen vissza,
odabent haját cibálják fölfelé,
s lát a szobában ím egy fogavesztett,
körmehagyott boszorkát üldögelni.
Az kezét fogja, tányérhoz vezetve,
csészéhez enni telepedve.
Tányérból esznek, csészéből is esznek,
utána ketten nagy esküvést tesznek,
hogy ők ketten csak egymáséi lesznek.
Egy éjszaka feküdtek,
egy napot ott töltöttek;
szól a kísérő férfi, szól neki,
szól a fejedelemfihez nagy fennszóval:
„No, te rokonná lett fejedelemfi,
új sógorom te! jössz-e vagy maradsz?
Kedved szerint csinálj, de én megyek.”
Amaz felel:
„Ha mész, veled megyek.”
Ipa megrakja hozománnyal,
s hárman együtt elmennek.
Megérkeznek a férfi falujába,
hívja sógorát akkor lakomára,
de az inkább haza megyen
haza a Városi Öregfejedelem fia.
Hosszú ideig mentek-e, vagy rövid ideig mentek-e,
csak hazaérnek, s eltöltenek házasan
hét zúzos telet, töltenek hét lángperzses nyarat.
Hét zúzos tél, hét lángperzses nyár eltelik,
fiú-vejéhez vendégnek ipa megérkezik,
ott van egy éjszaka meg egy nap ideig,
s szól a vejéhez:
„Fiam te, hogyha kedved telik,
gyere énvelem sógorodhoz,
Városi Öregfejedelem fiához.”
Hosszú ideig mentek-e, vagy rövid ideig mentek-e,
úttalan úton mentek,
városban megtalálták, akit ketten kerestek.
A fejedelemfi házában népség,
kecével, hálóvarsával, gyalommal,
vejszével halászgat; ül asszony-anyja,
fején feketesas-fészekkel csak ül,
öreg apja fején turujsas fészkel.
Rekeszben nőszemély:
fejedelemfi asszonya,
ülvén nyuszt- s hódbőrt varrogat;
fejedelemfi könyököl,
ott könyököltiben alszik.
Akkor asszonya kést emel,
férje hónalját megböki,
aluvót hónaljon böki,
hogy az álmában felkiált:
„Miféle késsel bökögetsz!
Talán halálom akarod?
Hohó, két vendég, étlen ül!
Miért nem költöttél hamarabb?”
Öltözik, hótalpat guzsol,
íjat-nyilat elő,
anyja száját szétfeszíti,
de az kiált:
„Ne! szétszakad!”
De feszítvén feszegeti, s eltünnek hótalp-sarkai,
hanem az asszony-anyja szája
a feszítéstől szétszakad.
Hosszú ideig járt-e, vagy rövid ideig járt-e,
mikor az öreg apja ásít:
a hótalpa bukkan elő,
szájából hótalp jő elő.
Fölkiált apja:
„Ne, fiam! Mert a szám tüstént szétszakad!”
De csak erővel feszíti, hogy apja szája széthasad.
Ahogy házpadlóra lekoppan,
padlóra dob egy jávortulkot;
nyúzzák, szétmetszik, üstbe hányják.
Hosszú ideig főzik-e, vagy rövid ideig főzik-e,
üstjük a tűzről emelik,
húst kanalaznak a tányérba,
a fejedelemfi elé helyezik azt a tányért,
s ő egy falásig megeszi a vendégek elől.
Akkor két vendég-rokon elköszön.
Fiú-vejénél tölt ipa egy éjjelt,
aztán egy napot eltölt s megy haza,
de búcsúzóul azt mondja vejének:
„Fiam, én most hazamegyek.
Múltán két napnak eredj sógorodhoz,
nézd meg, fiam, jól él, vagy rosszul-e,
tekintsed meg, mi történik vele.”
Ment is elmúltán két napnak veje:
Városi Öregfejedelem háza
tűz martaléka lett két nap alatt;
helyén csak három üszkös csonk mered,
pattogva nyargalássza be a szél.
Megyen ipához, s mondván mondja el:
„Jártam fejedelemfi sógoromnál:
tűz martaléka lett két nap alatt,
tűz martaléka lett ragyogó háza,
helyén csak három üszkös csonk mered,
pattogva nyargalássza be a szél.”
Mondja akkor az öreg:
„Míg világ lesz a világ,
tanulja meg jól az ember fia:
az én bálványos hét fogásomat,
az én ördöngős hét fogásomat
ne erőltesse utánam csinálni!
Lám, a fejedelemfi is meglakolt,
nem akart többet fényes napon élni.”
Egymást jó szívvel által ölelik,
azzal fiú-veje ím haza indul.
Él otthon, él a törvénye szerint,
az marad ő, akinek született,
Városi Öregfejedelem fia
azt próbálta, ami nem volt a dolga,
azt utánozta, amit nem lehet.
És jöhet zúzos téli nap számolatlan,
széles szemü szemes hó az útját be nem esi,
és jöhet nyári nap lángperzses számolatlan,
hajós útját vizen hullám meg nem szegi;
asszonya hajfonatán nyuszt hágdos fölfele,
másikon pedig eleven hód szálldos lefele;
örökös boldogságban él időtlen vele.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]