Versek

Szegény Yorick

1971

Dülöngélünk

Névtábla seholnincs ajtómra^*

Kivetett a víz alól

fröcskölődő hullám,

kavicsos parton szárítom

bú-buborék hullám.

Nyíranyám és nyárapám

ágaiból lettem,

sarkam alatt ég bizsereg,

föld forog felettem.

Hónom alatt van a nap,

mint egy édes sülttök,

ükeim, a batyubálban

teknőn hegedültök?

Szaladtomban pihenek,

míg a hold nem jő fel,

s Titánia veri orrom

lapulegyezővel.

Ajtóm fák közé nyílik,

nyitja-csukja tollam,

karcolászva bűbájolom:

K. I. aki voltam.

Eltüntek az égen^*

Láttam egy nyáron Mecséren

három nyikorgó szekéren

lehetetlen szépet:

fekete násznépet.

Esküvőztek a cigányok,

megmosdottak mind a lányok,

hétszer szépek voltak,

cigányul daloltak.

Legszebb lány volt a menyasszony,

készülődő ifiasszony,

tízen körülállták,

szép bőrét csodálták.

A vőlegény szivarozott,

tiszta fehér inget húzott,

nem is hegedültek,

dobogva fütyültek.

Három nyikorgó szekéren

nagy port vertek föl Mecséren,

s lehetetlen szépen

eltűntek az égen.

Eső esik^*

Egy meztelen fenekű angyal

vízzel teli kannát rugott föl,

aztán remegő orrcimpával

esőt kiabál pironkodva.

Eső, eső, eső, eső,

lucsokban fürdik a mező,

ajtaján Szent Péter nyikorgat,

gyere csak a szobámba lányom!

Büntetné a rugdalkozót,

az küszöbére térdepel,

nézvén meztelen fenekecskét

hümmög atyásan s félre fordul.

Őszi metszet három csavargóval^*

Balázs iszákja penészes,

régen járt itt,

Boldizsár leült a földre,

nem kér sámlit,

Bálint, a féllábú gólya

menne tüstént

Úrjézussal szembeköpni

minden törvényt.

Nézésüktől hull a fáról

szilva, körte,

halálraítélt malacot

fognak körbe.

Tördelik a kukoricát,

zölden herseg,

lopott nyárson sütögetik,

három herceg.

Héderváry ezer holdja

lesz az asztal,

leterítik köpönyeggel,

nem damaszttal.

Csordakút vödre kezükben

föl-le császkál –

Semmi nincs jobb széltolásnál,

csavargásnál.

Téli metszet három csavargóval^*

Balázs jő a betlehemmel

hóba hágva,

Bálint bűvigét mond a tél

szépanyjára,

Boldizsár szerint a szentek

kara kancsal,

bokájára kutya herreg,

mert csak angyal.

Betlehemest játszanának,

itt a kastély!

Benn a zöld királyfi henceg,

arcán rostély.

Ül a grófkisasszony mellett,

kezét fogja.

Balázs erre betlehemét

hóba dobja.

Kis kisasszonyért dalolnak,

de nem kajlán:

Walther von der Vogelweide

hárfa-hangján.

Ablakon keresztül ütve

jó tűz lángol,

leskelnek be a szikrázó

hóhullásból.

Kását fújok tenyeremben^*

Jegenye nőtt a Tejúton,

holt öcsémmel kivagdalom,

elhasítunk hét hasábot,

hét felhőből varrunk zsákot.

Zsákban a fám foszlott köddé,

dérré, füstté, harmatgyönggyé,

kályhám fuvint hideg szájjal,

torkán ki-be korom szárnyal.

Öcsémnek már nem kell a fa,

jó meleg a koporsója,

s aki fát vesz angyal-pénzen,

kását fújjon tenyerében.

Búcsús metszet a mecséri Villonokról^*

Ama három széltolóval

aj, mi történt:

kizsebelték a szuszkáló

márcos Sömjént.

Balázs nyomta szekeréhez

térgyepelve,

főtt a márcos ijedtében

rákveresre.

Boldizsár ingébe nyúlkált,

nagy csikándos,

mivel látta, hogy a márcos

igen álmos.

Márcosnénak fújta Bálint

tökdudáját,

nagylábujjal zárolva be

locska száját.

Pontoise, Mecsér vagy Párizs,

testvér szentek,

három Villon, a búcsúból

elszeleltek.

Tudja meg, most micsinálnak,

akit furdal:

a pokolban pókereznek

Belzebubbal.

Dárius fia^*

Vettem gyönggyel

kivert kendőt,

nem is kendőt:

bárányfelhőt,

három fillért

adtam érte,

szalmatündér

kérincsélte.

Alkudoztam

két sugárra:

napra, holdra,

zöld hajába,

hét fillérről

írtam csekkem,

behúnyt szemmel

elverhettem.

Tíz jó fillér

a Dunában,

bátran úszhat,

ha kivágtam,

mért kéne u-

tána fussak:

fia valék

Dáriusnak.

Karcos torokkal^*

Kastélyunk a holdban van,

birtokunk az égben,

ökrünk, lovunk, birkánk legel

csillagsűrűségben.

Lepedőnkbe mord angyalok

tüzes címert vertek,

holt bakák obsitjai

a vitézi telkek.

Szekerünk a Szent Mihály-

lova, nem nyiszorgó,

köröz aluvásunk fölött

három éhes holló.

Mákos mannát Mikulásra

rejt az arany pajta,

Dózsa trónja a hegyünk,

ugorjunk át rajta.

Kiskanászunk Werbőczy,

malacok közt székel,

lovacskázik a legelőn

valahai cséppel.

Tizenkettőt üt a torony,

fiúk, föl a fejjel,

Kánaán ez, folydogál

lefölözött tejjel.

Csákót nekünk, pirosat!

Marci jő Hevesről!

Kókkadt kakas kukorékol

a forró levesből.

Máját, zuzáját megesszük,

lába lesz a kardunk,

magyaros díszlépést ver

halálig a sarkunk.

Aludnék^*

Aludnék egy évet,

hanem hol az ágyam?

Adnám egy éjjelre érte

tizenhárom házam.

Egy volt, az is elrepült,

felleg ködszélére ült.

Vele szállt a Medvetánc,

Weöres Meduzája,

anyám imalánca;

bombatölcsér vize agyagsárga,

szemem veri bugyborékolása.

Dülöngélünk^*

Megyünk fekete jövendőnk

felé sorban.

Oda is érünk: vagy élve,

vagy csak holtan.

Előttem az öregapám

lassan billeg.

Ráhúznak az útja végén

csuda-inget.

Egyik kezét öreganyám

sírva fogja.

Kicsiny hátához odanőtt

koporsója.

Anyám kontyát messze elől

bontja a szél.

Dinnyét eszik apám a kék

ég szélinél.

Mennek nénjeim, bátyáim,

húgok, öccsök.

Kockát vetett sorsuk fölött

kilenc ördög.

Magától gurul karikám

dombon által.

Lánypajtásaim futosnak

rongybubákkal.

Hajdanvolt iskolatársak

kéz-láb nélkül.

Kutyám árokparton nézdel

szeme nélkül.

Fák, tűzfalak, malacvisi-

tásos ólak.

Szívetekbe a gránátok

most csapódnak.

Hosszú út, a parázsodon

hányan mennek.

Kavarognak s csukott szájjal

énekelnek.

Dülöngélünk forgó jövőnk

felé sorban.

Oda is érünk: vagy élve,

vagy csak holtan.

Kórókatona téli dala^*

Egy barátom:

a kabátom,

nem gunyorog,

mikor fázom;

hó, hó, hó,

szél, szél, szél,

csontomig mar

tél, tél, tél.

Hasonlítván

fogyó holdhoz,

a haláltól

ő eloldoz;

otthon fűtenek,

zümmögő meleg,

fürdik a gyerek,

kézben pityereg.

A jóborivó királylány^*

Aj, Zöld Hordó, Jézusom!

Honnan jöttem, nem tudom.

Asztalon két pléhpohár,

lesz belőlük két madár.

Pléhmadarak szomjasak,

borfolyóra szállanak.

Aj, a kályha parázsa!

Húsz esztendőm darázsa!

Mert benyit egy királylány:

egy igazi tatár lány.

Egyenesen Batu kán

zavarta át a Tiszán.

Meotiszi meséken,

átlépett a sztyeppéken.

Kinn január hidege,

nem mer bejönni vele.

Aj, te mandula szemü!

Aj, te feszes fenekü!

Kezemből a pléhmadár

nevető szájára száll.

Haját huzat röpteti,

bort egy miccre lenyeli.

Ruszki baka? királylány? – –

Mennydörgés és szivárvány!

Hideg téli reggel^*

Aprítjuk a pék fáját:

Kormos, Birkás, Csőke,

kedvünk csördülő köpésben

száll az óltetőre.

Sapkánk ágon hilintáz,

üstökünk hát pőre,

képes felünk cirókálja

az ordas szél szőre.

Birkás Jézust kérdve néz,

glóriája nől-e,

Csőke nyers orémuszt kántál,

nem fogy ki belőle.

Gyertyán, bükk, nyír, topolya

pékünk tüzelője,

fut baltánktól kemencéig,

szippantsa be csőre.

Három kék, zöld, vörös orr:

Kormos, Birkás, Csőke,

de mellhez szorítva hozza

kenyerünk egy szőke.

Hárman hatvan évesek,

állunk árva kőre,

sarkunk alatt hátra hőköl,

el is reped tőle.

Kiforgatott zsebbel^*

Azért ezt-azt láttam

szerte a világban:

pl. bicegő tücsköt,

kannibál rézüstöt,

fekete szivárványt,

fürdőző cigánylányt,

pocsolyát az égen,

papot lyukas széken,

börtönőrt nevetni,

erőművészt verni,

Berdát inni tentát,

verklit húzó tantét.

De zsebemben kotorászva

egy fillért se látok.

Bakonybél, vasárnap este^*

Lány forog nyiszorgó szekéren,

bennük fölrobban három kocsma,

szűzmáriáznak, jézusoznak,

kotorásznak lyukas zsebükben.

Borjúzuhintó vörös öklök,

alvadt csillag fröccsen a hóra,

sarkuk alatt macska nyivákol,

kidől reccsenve a kerítés.

Fekete varjú vitorlázgat,

pap lesz belőle, csuhakáró,

gyors dicsértesséket lehegnek,

aztán tizenhét fele futnak.

Villámlik^*

Az előbb még

szikrázott a nap,

fején felleg:

sötét tótkalap.

Birkák gyapja

esővel teli,

nagykés a levegőt:

gyapjúszag szeli.

Gábriel főangyal

bokája dörren,

bugyborékoló pohár

kertasztalon csörren.

Emlékezés Hadurunk korára^*

Tizenhét szamár ordít,

duda szól, síp, csimpolya!

Hármas koporsóba zártan

forog Attila sírjában,

gyilkolódna a Dunában

a királyi palota.

Sándor, József, Benedek,

Pongrác, Szervác, Bonifác,

aprószentek, fagyosszentek,

ha udvari bálba mentek,

Vízkeresztig tart a tánc.

Tükrök elébe kiáll,

jár sarkantyús csürdöngölőt

kenderesi kiskirál,

nem szipákol, csak szipál,

dobrokolva dirigál.

Dörmögö^*

Napszámba hánytam a havat

késő estig,

ölelgettem volna inkább

Mészöly Erzsit,

Jáva felé úszó briggre

szálltam volna,

karcolhattam volna pálmát

ablakomra,

moziba mehettem volna,

nézni Tarzant,

de tölcsért temettem, ahol

bomba csattant,

derelyét ehettem volna

kaviárral,

míg egy sültkappan szobámban

körbe szárnyal,

műveltem volna a sakkot,

efféléket,

kócfejekre hagyva ilyen

mesterséget.

Levegőt Harpagonnak!^*

Sánta-csámpa Harpagon

ül a pénzes fazekon:

vértes lovag a lovon,

tutajos a tutajon,

ablakos az ablakon,

abrakos az abrakon,

szappanfőző szappanon;

penészes szakálla nő,

rimának rimánkodik,

cigánynak cigánykodik,

zsebből bolhát húz elő;

csöndit a lélekharang,

szíven üti az a hang,

volt-nincs gróftelekis rang:

„Hány arany a levegő?”

Irkalap Sinka füzetéből^*

Három nagynéném volt,

három szőke,

szőkeségük lesz itt

rímbe szőve.

Három nevesincs lány,

hajuk sátra

júliusi érett

árpatábla.

Három fehér lábú,

harangszoknyás,

homlokukon megtört

minden rontás.

Hárman kompra szálltak,

felhős ég volt,

nevetésük gyöngyöt

bugyborékolt.

Örvény-palotában

zölden állván

leste szőkeségük

vízi bálvány.

Kanyargott alattuk

vízi ösveny,

vállukon taszított

égi isten.

Három éjjel várta

anyám őket,

három éjjel hét szál

gyertya égett.

A harmadik éjjel

csapzott-holtan

aranyrécék szálltak

mennymagosban.

Három nagynéném szállt

holdvilágon,

szőkeségük többé

nem kiáltom.

Szeptember^*

Gyászol három hangyaboly,

cincognak a tücskök,

kék ködnek nézik az eget,

zöld ködnek a füstöt.

Szaladnak a füvekhez,

elszáll a fű délre,

kukoricazászlón lobog

üszög feketéje.

Boglyaszállás fölrepül,

a fák messze úsznak,

tücsökcirr ördögszekéren

panaszol az útnak.

Megadják mind magukat,

sárgöröngyre ülnek,

sírnak-rínak s kis öklükkel

gyöngykönnyet törülnek.

Kifosztott erdő^*

December vasboronája

irgalomtalan

tépi-zúzza-boronálja

selyemrongy hajam,

koponyám mezején paták

trappja bizsereg,

fésűm tengerbe hajítom,

s szent barát leszek.

Tíz ujj kifosztott erdőmben,

csukom-szétnyitom,

varjat lincselő egekből

hull fehér szirom,

látva jeges koronámat

szódásló röhög,

orrom hegyén csicsonkáznak

füstös ördögök.

Csillag^*

Versversversvers,

csillaghullás,

béred érte

csillaghullás,

gyermekséged

csillaghullás,

öregséged

csillaghullás,

volt-életed

csillaghullás,

lesz-halálod

csillaghullás.

Atlantisz

A nyár gyerekei^*

Kölyök felhőcske szendereg,

csak ikre lesz esőhasas,

vizen, szikrázó szőnyegen,

nyargal egy csepp törökkakas.

Le-föl sétálgat a vödör,

szélére szomjas fecske ül,

barázdában két nyúl kotyog

oroszul, németül, csehül.

Sárkány a szérűn, morrogó,

torka gyöngy rozsszemet fuvall,

Mézes Annuska játszogat

kaviccsal, halpattantyúval.

A rét zöld lábakon szalad,

fésülgeti hétujjú szél,

veremben répa aluszik,

kukoricához tök beszél.

Egy szalmasárga kiscsikó

pálcalábain fut s nyerít,

a völgyben ember bandukol,

kék por kottázza lépteit.

Álom^*

Elaludt egy fűszál hegyén

éhségiben három szegény,

szemükön rét csöndje legel,

futkorásznak álmuk egén.

Kiflit rág az egyik szegény,

perecet a kisebb legény,

a harmadik előttük áll:

cipó van a feje helyén.

Három napja^*

Három napja szivemen

hintázik a szerelem,

hintázik a szerelem

három napja szivemen.

Hintán piros szoknya ül,

piros szoknya elrepül,

fehér pendely penderül,

fehér pendely elrepül.

Száll a hinta, föl-le száll,

meztelen lány rugkapál,

keze, lába, haja száll,

nevem után kiabál.

Három napja szivemen

hintázik a szerelem,

hintázik a szerelem

három napja szivemen.

Egy lusta költőre^*

Kötéllel húz-von a világ,

érezheted minden tagodban,

kettészakít te hülye nyomban,

székről az utcára kivág.

Kacsák futkároznak a zöld

réten, a tücskös tengeren,

s lábalsz híg aszfalt-melegen,

Kolumbuszként kiáltva: „Föld!”

Mikor láttál egy jegenyét,

a menny hasát csiklandozót?

Lányfülbe morrogod a szót,

évgyöngysorod pergetve szét.

Jön idő, koporsó-komor,

emeld föl lusta fejed, kölkem,

mert a szíved már belehökken,

ha leszel lecsupált bokor.

Kereszttel hátuk szőrén^*

Az országút porában a szürke szamarak

kereszttel hátuk szőrén a szürke szamarak

patájuk alól fölszáll a por szép lepedő

szitál a por fehéren ragyog a lepedő

ragyog lebeg és fölszáll alul a szamarak

átlépnek át a kórón a szürke szamarak

letérnek le az útról eléjük áll a fű

a szájuk elé ugrik a kövérhusu fű

mosollyal a mezőben a szürke szamarak

mennek kik mindent tudnak mennek a szamarak

eléjük áll a forrás fölugrik nyelvükig

fölugrik és kínálja hűsítő gyöngyeit

fejüket lassan rázzák a szürke szamarak

ők Krisztus anyját vitték nem érzik szomjukat

mennek napon esőben a por szép lepedő

a sár sötét az ég kék a fű zöld lepedő

Úttalan út^*

Kocson kisefa, szög, kerék kihull,

Révfalun részeg a révész,

dödöllét nyeldes és dödög: „Ihul!

Kontár a kántor, a kárász kérész!”

Öttevény fölött öt tehén,

úsztukon keresztbe huppan Zámoly,

lepényük diszkosz Ladamér egén,

röptétől Lickóban fostos a zsámoly.

Napra kitárva Fütty Biri hasa,

barázdabillegető bámészol,

Petőfi II-tő, nem érsz haza,

ha málén málédon mélázol.

Gargantua a Szent Gellért utcában^*

Kelj föl a tócsa közepéből,

mutasd meg orcád, kismalac,

szívemig ér a visitásod,

mert anyácskád viszik szekéren.

Mivel Vizafogó lovagja

valék, az alkuszt fölrugom,

hülyén ha szalonnára hízlal,

vagy fülednél cibál röhögve.

Álmod kongjon mennybőlazangyalt,

s röptessen szárnyas teli vályút,

nőjj nagyra, hadd leheljek csókot

körmeid füstölt pirosára.

Katlan^*

A mélyúton fehér üszőkék

szaguk mint tejes friss kalács

a kövér lóherétől nyáluk

a napban édes csordulás

terhes asszony hűsöl a dombon

hasa szép dinnye-gömbölyű

keserű szaggal fut az árok

a mennyben villogó ölyük

a licium kiégett zöldjét

beharmatozza egy kölök

tajték a felhőn sistergéssel

kordét húzó szamár zörög

tátog a vályú tikkadozva

szomjában apróra hasad

a por kék lánggal nyalja-falja

az őrjöngő szilánkokat

kötélen húzzák a bikához

szarvas-tőgyes menyasszonyát

a templom tornya sírva kongat

kínálja unt harangszavát

sárgul a moha unalmában

fölugrana bogáncs bürök

sörényüket görcsösen rázzák

a kókkadozó csődörök

árok szélén a karcsú nyárfa

álmát feledve fölriad

a kútgém néz a száraz kútba

hánytorog és az égbe kap

törött ekén üvölt a rozsda

mint az élve eltemetett

dödög a koldus az ajtóban

izzad a menny kék gyöngyöket

tereget egy szép dézsatündér

ingektől roskad a kötél

ágaskodó lábán hasáig

keringel részegen a szél

a szénaboglya illatában

fujtatva szuszog a vidék

sármennyért sír az anyadisznó

a nap szikrázó bugyborék

béka gyantáz a zöld kövécsen

a kerék alól hol a sár

földbe nyomja a cselédházat

a kastély e balkáni vár

papsajtra dőlt a kígyóhagyma

kígyóhagymán a lódarázs

fehér az ég fehéren füstöl

az ösvény porlepett parázs

bibic-csibe zokog a sás közt

sírásában a szerelem

öreg cseléd keféli ökrét

emlék neki a szerelem

Rézkarc, 1945^*

Kötélen pendely-zászló

lobog magányosan,

alatta sáros udvar,

kosorrú tank rohan.

Valahol kakas harsog,

részegen kukorít,

a rét álmából ugrik,

de hőkölvén lapít.

Piros ballon: a nap száll

fázósan fölfele,

magát tűzre kínálja

hét nyár, hét jegenye.

Tűzfalon kivirulnak

üszkök, salétromok,

örülhet aki élő,

s csak morrogván morog.

Kútágason nyikorgás:

rossz lelkiismeret,

himbál a dongavödrön,

vályúban pisszeget.

Szél lökdösi az ólat,

de nincs egy szava itt,

ringatja az istálló

lovait, barmait.

Fülel a lucskos fűben

káposzta, répa, tök,

hűdött szekér a színben,

kereke nem zörög.

Utak indulnak messze,

hívnak valahova,

ne menj, mert minden út most

kőszentes Golgota.

Fogadott apád J. A.

meghalt valamiért,

nem mozdul keze többé,

te szegd meg a kenyért.

Álmod kóróit verd le,

rozs, árpa nő helyén;

tőgyében habos tejjel

bőg árván egy tehén.

Küszöb előtt nevetgél

egy szép fejősleány,

sajtárral a kezében,

csillaggal homlokán.

Védenek a nyárfák^*

Loptam görögdinnyét

Károlymajor

határában – hol száz

nyárfa dalol

a pattogó szélben,

és az árok

szélén faltam föl mint

a cigányok.

Megettem egy dinnyét –

semmi törvény

előtt se tagadnám,

mert a fösvény

intéző nem adott

mikor kértem;

rá gondolt az öklöm,

s csorba késem.

Rozsdás volt a penge,

csepp az öklöm,

dinnyém hasba szúrtam:

vére dőljön!

A nyárfák fölöttem

hosszan zengtek,

biztattak: „Fölállni”

s velük zengjek.

Nyárfák az útszélen,

védő dárdák,

hajdani lopásom

látva látták,

emlékem: négylábú

vadkan csörtet,

letiprat egy messzi

dinnyeföldet.

Hol a valahai

kövér fösvény?

Földbe süppedt hasán

süt a zöld fény.

Hanyatt ettem, térdem

verte csalán,

érzem lángcsípését

húsz év után.

Lopott dinnyém íze,

hova lettél?

Harmatos hűsöddel

fölemeltél.

Elveszett mögöttem

Károlymajor,

de emlékezik rám

a nyárfasor.

Kegyelem^*

Feküdtem, hemperegtem

mocsokban, feketében,

ráment komoly húsz évem,

míg ilyen tiszta lettem.

Fölálltam, lezuhantam,

loptam, de ma se bánom,

röptették szalmazsákom

bolhák, tücskök alattam.

Arannyal, Attilával,

Illyéssel, csupa szesszel,

fejben Villon Ferenccel

föl, föl, a csúcson átal!

Aki parasztoz, éljen,

higgyen a kegyelemben,

tisztuljon szerelemben,

lesse el nevetésem.

Álmodozó kamasz^*

Priccsem két lány billenti fel,

fésűjük teli szalmahajjal;

csöpp veres alatt ég az asztal:

súrolja félgömbjeivel;

rongy torontáli szőnyegen

karádykatalint verem;

az ötödik lábujja lángol –

a legszebb fecseg, vetkezik,

homéroszomra hányja ingét;

csicsísgatja két durcás mellét

anyáskodón a hetedik.

Szemükben cirmos fény lobog,

pihés hónaljuk párolog;

kihujjogatnak a szobából!

Klári, nyár, csönd^*

Lábad elé feküdt a tócsa,

gyöngye a cipődön ragyog,

madárszél röppen a kezedre:

körülcsipogja alakod.

Halott apád volt-nevetését

utánozod ügyetlenül,

öngyilkos körte hull az ágról,

fűben toccsanva elterül.

Mondj valamit, mondj valamit,

nyár és csönd gyantája csepeg,

elaludnék, kavics a tóban,

dunyhamelegben a gyerek.

Zöld lány^*

Zöld süldőlány, böcölléző-buta,

szerelmet lángol a kukorica,

édes szamár, piheg, nevet,

ragyogva susog egy nevet.

Jézusnak meg nem mondaná kibe,

csak toronybimbamot ver a szive,

ha rászólnak, fülig pirul,

vihog zizegő zöld haja alól.

Lábánál ugrál a rétek nyula,

szélbanya kérdi, mért ez a ruha,

s cibálja zöld testéről lefele,

tejkönnyet sírhat hetvenhét szeme.

Tél közeledtén^*

Kattannak ajtón, ablakon a zárak,

lecsupált fák dérgyöngy-komiszban állnak,

vakvarjú károg, fecske bujdosik,

ekék, boronák állnak tavaszig.

Boglya didereg kinn a földeken,

egy szénaszállal a csűrnek üzen,

tornyot rajzol a trágyadomb kék gőze,

zsiráfnyakú papot a levegőbe.

A sövénynek a szél a telet mondja,

mikor az ég fehér vasát kivonja,

hódunnát Szent Józseffel lerugat,

vörös fülekkel hajtjuk a nyulat.

Fehér virág^*

Fehér virág a zápor zuhogva ejti szirmát

holló a szél az ékkő tócsában mossa tollát

szép zöld haját lebontja a kukorica elszáll

e sziromzuhogásból a tündöklő ökörnyál

Fehér virág kezedben szétporló liliomszál

szétporló tenyeredből szökkent e liliomszál

szétporló zuhatagból ahogy a szirom elszáll

eltüntél aki köztünk angyali zene voltál

Atlantisz^*

Fekete lovak nyargaltak fölöttem –

hason feküdtem, két cigányhalat

szorongattam, könyékig a Dunában,

vagy a kiöntésben locskolva csak;

sárszag, fű szaga, csaláné, rohadt

nádé, a vizek teremtés előtti

örök szaga; a szél nyers pattogása

a lovak orrlyukában, az enyémben,

döreje a fülükben, az enyémben;

tajték csapódott arcomba csomóban,

keserű tajték, alvadt vér ízű,

szemembe-számba fröccsent, homlokomra,

halántékomra száradt; tenyerem

halántékomra szorítom s ma hallom

időm kútjából dobogásukat,

Istenhez szóló nyihogásukat.

Hol tiktakolsz, hajdani vekker –

római számok fehér lapodon,

csengőd sárgaréz kupolája

csókomra nem emlékezik.

Spárgán kötöttelek nyakamba,

Kisjézus, fehér ingben botladoztam,

jégeső hűvösében kék lábakkal loholtam,

volt a kiáltásom ima:

„Órát vegyenek, órát,

itt a zöld órás nem-fia!”

Első játékom, hova lettél,

ki fémhőmérőtok valál;

numizmatikai lelet: réz négykrajcáros nagymamától;

Feri bátyám faragta kisszék és Terus néném ustora,

s szelence-bokor, ahová cicerélni hítt Mézes Annus?

Gyerekkorom Atlantisza,

elsüllyedt mesebeli tájam!

Fölötted hullámzik a tenger,

csapkod az idő szárnya törten,

szemem húnyom, fejem lehajtom,

zöld hullám zúdul át fölöttem.

Óda a kukoricához^*

Ég áldjon, kukoricatábla,

felkiáltójel, zöld dárda

élő tengere vagy te,

zászlók tengere vagy te.

Mezőn aluvók álma,

nincstelenek kalácsa,

vezetsz kölyök koromba,

jobban mint ezer lámpa.

Hányszor kínáltál,

éhségemből kirántál,

tíz év, húsz, baktatsz velem,

kiáltod: „Jelen!”

Asztalunkon kenyér,

morzsád söpörte tenyér,

reggel cipósan keltél,

estig véremmé lettél.

Szegények társa te,

kés mártódott beléd,

Betlehem követe,

letérdelek eléd.

Láttam földbe vetésed,

napra növekedésed,

magasba szökésed,

halálba töretésed.

Leveleden gyors esőt,

jeget, ostorral verőt,

kutyasekívánta szelet,

göröngyre elfektetőt.

Fölálltál, büszke fiú,

ropogott derekad,

zöld fejed fölemelted,

nem hagytad el magad.

Remény zöldje, lobogtál,

mi minden voltál:

világító napunk,

vezérlő csillagunk.

Nemesi címerünk,

országunk, fegyverünk,

ha te voltál velünk,

pokol se bírt velünk.

Mert fülünkbe suhogtál,

szívünk ereje voltál,

hogy barmok ne legyünk,

hogy emberek legyünk.

Hírdetted, te kemény:

élni még van remény,

ha Isten malma őröl,

nekünk őröl.

Voltál bujócska földje,

vágtattunk tengeredben,

tücskök mezítláb

fúttuk az időt: zengjen!

Símogattuk hajad,

zöld selyme volt citeránk,

nyers húsodba haraptunk,

nincs olyan húsvéti fánk.

Tűrtél te minket,

fogunkat, kezünket,

nevettetted szemünket,

megáldottad fejünket.

Ha szóltál: „Íme, vagyok!” –

indultak a nagyok,

reccs, learattattál,

aztán zizegve fosztattál.

Holtodban körülálltunk,

gyönge testedre vártunk,

vad kannibálok,

veszett janicsárok.

A halotti beszéded

egy szó volt: élet,

miérettünk meghaltál,

mibennünk feltámadtál.

Tüzet gyújtottunk nagyot,

lángja testedbe harapott,

lángon megsütögettünk,

még füstöltél, de ettünk.

Fazékban főztünk puhára,

morzsolásztunk a tálba,

Jézus te, sóval itattunk,

egy szemig fölkanalaztunk.

Vasmozsár méhében törtünk,

mozsár harangja vert,

liszteden a szegény

dunnyogva kitelelt.

Rostán fehérre pattogattunk,

cérnára fűztünk gyöngynek,

csutkádnál melegedtünk,

tehén elé vetettünk.

Nőjj, kukoricatábla,

felkiáltójel, zöld dárda

élő tengere vagy te,

zászlók tengere vagy te.

Oltalmazónk, mióta

hozott Kolumbusz hajója,

nekünk lélegzel, testvér,

örömünkre születtél.

Életünk fölött lángolj,

útunkon messze világolj,

zölded verjen szemünkbe,

zölded csapdosson szívünkre.

Testvérek^*

Fázó fiúk, ne fázzatok,

ez új jégkorszak kezdete,

gólyalábon ugráljatok,

hó-Himalája, zsuppsz bele!

Lacika, hunyoríts oda:

hártyásodik a pocsolya.

Iszkázi Rimbaud, ha öreg leszel,

fehér fejed fölvesd s hajóra szállj.

Vagy indulj holnap, áll még Tahiti,

Ramanborannál hajóddal megállj.

Hajítsd el botodat a parton,

gázolj a tengerbe derékig,

lábujjad körül csöpp halak

villogó pikkelye fehérlik.

Sárga homokba ülj, ingedet szárogatni,

rakd melléd szerszámaidat:

toll, papír, kés, víznek egy cinpohár,

széléről kék kolibri kortyogat.

Késeddel lófejet faragj,

tolladdal írj anyádnak,

papírod legyen repülő,

vad rímeid a szárnyak;

véred dübögő dörejére

kilenc törzs lánya seregeljen,

fekete ölben halj meg,

nem halhatnál meg szebben.

Juhász, Juhász,

rímgörgető-Yukon,

ne vesszünk össze egy bitang juhon.

Feküdtem a földön veled,

H. S. pokrócával takartalak,

pálmát varázsolok, ha kell, három napot,

fázni ne lássalak!

Te kán fia vagy, nem kőmüvesé,

hát lóra, sarkad vágd belé,

Tirolon át, Normandián át,

Flandrián, Xigorián át,

kantár-eresztve menj Izland felé.

Izland völgyei zöld hullámokat

csapnak szemedbe, tengerfenék-zöldet,

ácsolj faházat, ablakába állj,

Biáig látsz, ha szél szárítja könnyed.

Fejed lehajtani a szalmára tudod,

lábad a világ végén, Ferenc, lelógatod,

hallgass ríjjogó-éhes danka sirályokat,

leskelj vízből-kelő moha-királyokat.

Engem az új jégkorszak itt talál,

soványan, szíjasan, honomban hontalan,

forgok, diszkoszvető, diszkoszom elröpítem,

de nem hagyom magam.

Megmérettél^*

Tölös, Gyürüs, Ladamér:

a világ itt végetér.

Gutaütött gyökerek görcse,

leomló löszoldal,

vicsorító lókoponyán

tamburázok tollal.

Kisökreimet

erre vezettem

pocsolyában kutyámmal

összeért a nyelvem.

Homok hajamban,

fogam közt roszog,

földön guggolok,

szél, idő, halál,

lila légy donog.

Citerázó asszonyok^*

Gulácsra, Badacsonyra hull az éjszaka,

Csobánc besüpped, elmosódik Tátika,

a víz lélegzik, ragyog fehéren maga,

fölötte száll a hold, az arany vadkacsa.

Néma hegyek sziklái közt bukdácsoló citeraszó,

hang tévedez, falnak ütődik, megpendül egy szőlőkaró,

a rétre kibukfencezik egy félrecsúszott cé s leül,

Királynészoknyája alatt árván elaluszik.

Két asszony ujjai alatt pönög a citera,

ismerem őket: kenyerem, szalonnám hozzák Tördemicről,

a nagyobbik álmos tehén, izzad s izzaszt kegyetlenül,

de a kisebbik szerecsen istennő lenne Vanquaróban.

Tíz meg tíz ujj a citerán,

citerán vagy a szívemen,

sötétség sólyma veri-vágja

téged idézgető szemem.

Ki gyereket szültél nekem, valahol messze vagy,

lehelleted a homlokom gyöngyével be nem futja többé,

szemed kútjába soha többé, hangodba nem botlok már többé,

erről a sötét hegyoldalról nem mozdulok el soha többé.

Testedből szakadt tükörképed majd valakinek neveled,

holt anyám nevét viseli, elhagyja majd valakiért,

miatta is ül valaki a sötétben, mint én miattad,

s megtudja, mi a hallgatás, a csend gömbjének túl-fala.

Most ez a tíz meg tíz ujj zaklat,

fejem fölött fekete sziklák, rücskös-palás-elefántlábak,

citerahúrok: feszes íjhúrok,

szívem közepébe találnak.

Vallomás régholt költő hangján^*

Sirály vízre csapódó

szerelmem kötő-oldó

hurcolász színed elébe

hurcolász három holló

Elmerül libeg felszáll

vízgyöngyös liliomszál

tejfehér ködök takarnak

hét kócsag körbe kószál

Álmom öblén kutatlak

a nap rád nyíló ablak

a hold az aranyszárcsa

száll keletről nyugatnak

Bukdos zöld békalencse

buzogány-tengerben fel-le

szélvetés hóaratás

árnyéka borul fejemre

Sulyom sás szittyó káka

mohafalak homálya

dobok vad buffogása

szívem harangozása

Egy kihantolt sírra^*

Aki világra szültél

szoborrá merevültél

zúzos virággá hültél

föld alá lemerültél

Két kezed összetetted

deszkák közé szögeztek

az Úrjézus kiálta

híván menny kapujába

Te lánynevedet ösveny

porába írta Isten

kicsit megállt fölötte

s lábával eltörölte

Agyagos gödröd nyitva

csöndjét ott rád borítja

elérni azt a csöndet

Szent Mihály lova röptet

Aki világra hoztál

fiadnak sose mondtál

hozzám egy pisszt se szóltál

magadhoz nem karoltál

A szemeid a voltak

rólam elvándoroltak

sírásod kútján földdel

kevert rézfillér zöldel

A körmök ezüst holdja

hova lett szád pirossa

kondor koronád bolyha

homlokod fényes boltja

Te gyöngyed nem lehettem

keserű átkod lettem

inkább voltál te árva

én kövek zuhogása

Méhed gyümölcse voltam

szíved két lábbal rugtam

testedből lettem tested

ágadból a kereszted

Elröppentem szívedről

sólyom lássalak fentről

hal úsztam élni vágyva

a véred áramában

Nem voltam reménységed

jöttem sikongva félted

töviskoszorú-éked

kifröccsentettem véred

Jövőd csillogó partját

süldőkorod nyugalmát

rontottam össze kölyked

taposván termőfölded

Nem voltam semmi másra

csak voltam kínzatásra

kés voltam vas-szorító

kínokkal elborító

Aki eleven voltál

két térdre leborultál

mindened nekem adtad

de magad földnek adtad

Aki eleven élő

voltál virágot lépő

anyámból mivé lettél

csontvázzá fehéredtél

Elhagytál napot holdat

tücsköd csak siratozhat

hull üszög feketéje

gyökerek sárga vére

A föld magába szippant

aztán kettőbe roppant

szétmorzsol száz alakra

fehérlő csontsalakra

Nem volt emléked bennem

csak a neved nevemben

azt hittem sose jössz föl

nem támadsz föl a földből

Nem láttam soha fekted

fölötted a kereszted

s halántékomhoz vágod

a második halálod

Mert nem hagytak feküdni

szoborrá merevülni

zúzos virággá hülni

örökre lemerülni

Sírodból kitakartak

ha csontjaid maradtak

széthányták vaslapáttal

födvén fekete sárral

Futhat a szél fölötted

társa vagy új göröngynek

tél nyár jön hó eső jön

lábnyom leszel a földön

Csontvázból lettél földdé

fekhetsz anyám örökké

méhed a hajdan áldott

többé nem hajt virágot

Nem lesz többé neved se

emléked se jeled se

kevesebb vagy mi voltál

egyetlen marék csontnál

Voltod csak bent nem omlik

elébem föltoronylik

az idő fala védi

minden nap számonkéri

Havas rét^*

Havas rét szélbemártott közepén körtefa

ha élne átmehetne rajt Jézus is maga

de Istenfia nem jár e földi téreken

kivált zuzmaragyöngyös ködülte réteken

Havas rét ifjúságom de rég elhagytalak

adnám a vérem érte fehéren lássalak

mezítláb visszamennék kölyökként kezdeni

keresni megtalálni s megint elveszteni

Szegény Yorick

Ház Normandiában^*

A gauguinsárga parton áll Jérôme

nem köszön vissza mert Jérôme szamár

szemben kék bálna Jersey szigete

ő fekete sziklakönyéken áll

szél-ökrök szél-ekék próbálnak ártani

falán szilánkra törnek a sirályok kiáltásai

biciklis pék dombkötéltánca kenyér kenyér kenyér

nap tenger kifröccsenő vére fehér fehér fehér

rókanyüszítés-éjszaka szegről rézserpenyő lecsattan

kaptányban vergődik szivem elsüllyed Ertot tejködhabban

rét szalad a kőkapuig ott megtorpan bemenjen-e

szobákban zöld mohahomály tengerfenék-csönddel tele

mohahomályban valaki ablakhoz nyomva homloka

kert fölött denevérszavak igen soha igen soha

Tíz évesek leszünk^*

Cécile Cécile Cécile tíz évesek leszünk

Marlotte felénk forog egy reggel elmegyünk

áll házatok fehér kecske nyalja kezed

örömtől sír a fa mikor meglát veled

Lángol a menny Cécile se köd se hó se szél

tócsába lépsz a víz gyöngye hozzád beszél

kapu fal ablakok valamit mondanak

valamit kérdenek sosemvolt madarak

Majd tíz éves leszel vessző-valahai

hallom lélegzeted számon hullámlani

majd tíz éves leszek nap süt fölébredünk

virággá változik reggelre a fejünk

Vonszolnak piros delfinek^*

vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka

partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala

álmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyek

de kapud nyitott-kés-kapu ablakon küldő fényjelek

s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak

hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak

gyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántani

vergődnek csak homlokodon kérlelő szavam szárnyai

szemed nem-lehet-fényei elmondják ami mondhatatlan

hogy nem leszel hogy nem leszek kerékbetört nevetés csattan

jövőnk a halvaszületett koromtengereken libeg

felfalják piros lovaim kik vonszoltak a delfinek

egy árva kutyaugatás nem engem szólít nevemen

fenn salétromos menny ragyog hűvösen lehajtom fejem

cella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fia

alámerül Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia

Harang^*

láttam szomorúságodat

szemedben szomorúságomat

ujjaim vágtató lovak

dobogtak márvány-gerinceden

de hozzám hajtottad fejed

hozzád hajtottam fejem

egy szárnyacsavart ablakot

a szél az utcára csapott

városmajor harangja vert

sötétség pohara betelt

tejfogad koccant mire kell

ez a szerelem mire kell

forgott ég-föld velünk

s tudtuk hogy csak elveszünk

hallgattam gyerek-sírásodat

hallgattad gyerek-sírásomat

Tél Normandiában^*

Hiába-nyár zokogja zöld halálát

Május gyerekeit szélroham veri le

klorofil tengeren kék láva bugyborékol

döndül veres harang nap torkolattüze

uszályok menekülnek egy hófehér mezőn

bukdácsoló tevék észak oázisába

pettyes benzinevő disznó röfög a kipkop

esőben kaszálógép hátán ül a kanász

Csak nyár ez bár hiába-nyár

búcsús lárma-süveg Jumièges piacán

alatta falovak forognak elefántok

tátongó trombiták céllövők versenye

Ásványrárót ide lepényevés idézi

dodgemek döreje győri halpiacot

komor kötélhúzás egy szenegáli fickó

s egy horvátkimlei földim között dühödten

fagylalt fagylalt laterna magica

szentképen Mária szamaragol fiával

ingyen pereceket hajigál be a pék

mecséri márcosom fia az ablakon

Holt katedrális hol az orgonája –

Lébény hol a te orgonád – –

Zöld nyár zöld nyár ez még veled vagyok

de valahol a tél öltözködik

lecsupálódik Cécile zöld-szerelmünk

komp hozott komp visz lánca telet csördül

A nyolc éves Don Quijote^*

A kölyök Don Quijote ül az iskolapadban

homloka mezején egy harangütés csattan

korán kelt hideg dézsa köd reggeli ima

apja keze lenyelt könny rajz matematika

Dulcinea sehol még anyja után futó

kiscsikó Rocinante csengős-bolonduló

Sancho is fogócskázik ő nem tud szélmalomról

csak nagynénjére és egy biciklire gondol

Ma petite Cécile il faut me l’envoyer

fény játszik a falon míg néz maga elé

s ha a viháncolók könyökét meglökik

szemét behúnyja de arcába vér szökik

Anne de Chartres^*

Katedrálisablakról szökött a kislány,

főkapu kerekéről, s a városban leszállt.

Székre áll szobájában,

párkányra könyököl,

nézegeti a tornyot,

keresi megüresedett helyét

köd-palás kék-vörös-ezüst üvegen.

Anna Benzimra, kicsim, mire gondolsz?

Bátyja cowboy nadrágban, indián

tolldísszel a fején

rohangász mögötte, feltépi

s becsapja az ajtókat winnetouzva.

Tányérokkal csörömpöl kinn anya.

„Mindjárt vacsora” – les hátra;

aztán eszébe cikkan,

hogy két tejfoga kihullt júniusban,

amikor a Bienvenu tanyán

nyaralt Normandiában.

Volt egy különös éjszaka:

árva tehénbőgésre ébredt,

szétömölt a réten az a magányos

orgona-szomorúság.

„Aha, félelmében bőgött,

mert vastagon szállt a köd a tengerről,

s a ködben fekete-fehér kutyák futkároztak.”

Ő kétszer is elesett aznap,

de nem szólt róla senkinek, csak

sírt a fekete kőfalnak dőlve.

Sarlóval vágott zöldlángos csalánt

égettek a parasztok,

azok se látták; de a sirályok

mintha azt kiáltozták volna:

„Ne sírj! ne sírj!”

Most augusztus vége, este;

dörejlő csillagok a magasban.

Ujabb gondolat, pici villámütés:

„Hajó jön a tengeren, hajón Cécile!” –

akkor pedig muzsikát hall,

mert a hajókon lámpák gyöngysora,

sószag, halszag, kátrányszag, s muzsika!

Dörejlő csillagok,

mint a hullámok Les Pieux, Ertot,

távoli Flamanville alatt;

üres ablak a süllyedő katedrálison,

ha tudná, melyik az!

Elalszik,

anyja öléből huppan az ágyra.

„Nem kell fogat mosnom” – gondolja még,

s egy nap bekattan fölötte.

Farkasvadászat^*

mondtad farkas-vadászni elmész szibériába

északra ott a farkas falkában vándorol

közébük fegyvereddel! három is felkalimpál!

fröccsen a hóra vérük! hó-vér maszatot innál!

a farkasbőrt teríted az én ágyam elé

mert hideg kőre lépek s trüszkölvén tüsszögök

húsát indiánkéssel szétszabdalod sasoknak

lenyúzott körmeit busterkeaton kapja meg

aztán asztalhoz ültél rajzolni repülőt

két boeing két sirály lebegett zöld egedben

kisszéked felborult néztél valahova

anyád kezét szivaccsal eltoltad homlokodtól

futott álmodban csizmád havon farkas után

futó csizmád nyoma havon madár nyoma

Jékely Párizsban^*

île-de-france kőmezején császkálgattál sokat

szemedbe szippantottad a meroving királylányokat

bokájuk köré dobtad huroknak pillantásodat

térdükre terítettél somnambule ábrándokat

párnádba omlaszthattad robajló homlokodat

húnyt pilláid mögé szöktették vonulásukat

le-föl úsztatott álmod csípőket tomporokat

fölötted ficánkoló pisztrángos combokat

darazsak zsizsegése olyan nagy kínokat

se kerékbetörés olyan nagy kínokat

eh pontneuf szentjakabutca hagytad a tornyokat

tetőket terraszokat forgó lánymalmokat

capet bourbon boszorkát melldárdás merovingokat

kívánva csontjaidnak nyugalmas napokat

haza haza habosra hajszoltad rozinantodat

lesni orosziban compókat paducokat

Orpheus panasza^*

amikor muzsikába kezdtem röptében a holló megállt

csengős nyakát bolondul rázva térdreesett a kiscsikó

a vizek hozzám kezesedtek nap hold örvendve hozzám futtak

ikrás gyöngyöt sírt gyönyörében az elhagyatott fügefa

valahol dühös istenek hallgattak keresztbefont karral

lábuknál Eurydike lökdösték röhögve utánam

fülem sírással volt teli szívem vasszeggel volt teli

szemem sós könnyel volt teli öklöm rángását letagadtam

nem fordultam meg! nem igaz! szétrúgott muzsikámra mondom!

Rue Christine^*

Többé nem lát a csizmadia engem

rue Christine macskaköveid többé nem koptatom

lómészárszék ura Pierre utólszor biccent

rádverek borbélytányér és Conti te se látsz

Apollinaire itt császkált meglékelt koponyával

meglékelt szívemet kövedre lecsapom

hülye ami turisták emlékemre hugyoznak

fölötted elrepül Kiki Marie-France Anke

Voyage^*

Ulisses ablaka repül a pisztrángholdak

fánknapok zsizsegő fénykardjai között

tengerek Szaharái lenn kétpupú hajók

villámló házfalak rozsdasörényes erdők

neve rendőröké kihúzzák beskribálják

különben kapujában nem fut elébe senki

magasnyakú pullóver a zsebben cigaretta

valahol kőre ül rágyújt kénlobogás

egy szétúszó kiáltás elönti homlokáig

fölállna s csak legyint azt mondja hülyeség

Szegény Yorick^*

Halálon túl kicsit

mondjuk ötszázöt évvel

senki nem tudja rólam

hogy én valék Yorick

koponyám partra vetve

fűrésszel elfelezve

egy jó öreg sírásó

pohárnak kinevez

széléről kortyint fecske

Hajha barátaim

akkor már ti se lesztek

Valaha magyarul

éneklő nyelvemet

árva ükunokáim

a kutyának se mondják

mert nyelvem elrohad

szívem is elrohad

mivelhogy aki élt

rohad egy miccenésre

Dunnyogtam nagymamának

tarló tű-tengerén

mezítláb átszaladtam

lábam csont dobverő lett

ujjam a betűkön

motozgatott riadtan

sillabizálva ó-

s újtestamentumot

térdeltettek sarokba

nagy vödröket cipeltem

vállam kulcscsontja orsó

térdemben stroncium

Sakkoztam veletek

röhögtem veletek

ha ültem veletek

nem voltam veletek

Báthory utca 8

nyaktilóm fabrikáltam

csak elértem gyalog

Atlanti partokat

Kormos családnevem

anyámtól örököltem

keresztelésben Istvánt

mint ama vértanú

sok néven szólitottak

Pistika Piska Pista

utóbbi főleg lónév

volt amig lovak voltak

Cicelle Cormieux

végül csak Yorick voltam

azaz szegény Yorick

Leltár^*

Azt hittem, ebben-abban lesz szavam,

nem országos, csak egy embernek szóló,

de kezemre ütöttek,

tenyérrel szájon csaptak,

hátulról elbuktattak,

fejem víz alá nyomták.

Sétálni sistergő parázson

megtanultam: lehet.

Elviselem magányom:

rámégett ingemet.

Utánunk^*

Utánunk igazabbak jönnek,

Hazugság máltai lovagjai,

színlelés bohócruháiba-bújtak,

eszméktől örök nyavalyatörősek,

az ingujjból pikkászt varázsolók,

s velük a búzaföld-dézsmáló varjak,

végezetül a rókák is kivesznek.

Jöhetsz, aranykor, mi már nem leszünk.

Fényhomlokú fiúkkal s nevető-

kezü-lábú lányokkal elgyere!

Ők szavak első jelentését mondják,

és rendbe raknak mindent majd utánunk.

Tengermély^*

Sötétség tengermélyi csöndje.

Elsüllyedt tárgyak: asztal, szék, pohár,

pohárban tintavíz, földreomolt

fehér ing, és Attila gyöngybetűi

falamra felszögezve, valahol

menyét-lábú másodpercmutató,

szurokba mártott négy szobasarok,

vagytok-e – –

Álomtalan ágy imbolyog velem:

úszó sziget korallok kése közt;

az arc tenyérben; válj tenyér homokká,

fölinni ébrenlétem cseppjeit.

Ha most látnál! hiányod-kalodában!

Lehúnyt szempillád mögül madarak

suhognának a kín falaira,

s akkor sötétem csőrrel szétverik,

szárnyukkal csöndemet is szétverik.

Akkor világítana homlokod,

gyerekkorom Szent-István napjait, zöld,

sárga, fehér, piros rakéták dörgő

csillagaival idézve, szaladna

tíz fényujjad a halántékomon,

édes lehelleted az arcomon.

Felröpítenél három buborék

ezüst-nevetést, falhoz koccanót,

egyikből lenne álmos kiscsikó,

másikból széna, harmadikból jászol,

s lennének újra ezüst buborékok,

abból Három Királyok; idejön

ágyamhoz Gáspár, Menyhért, Boldizsár,

fülembe kántál, s nagy botjuk lekoppan.

Utánuk te, zöldvessző-derekú,

cipőidből kilépsz, hozzám hajolsz,

villog két térded: villamos halak,

szétúsznak a mélytengeri sötétben,

megtölteni meleggel; kibomol

hajad erdeje elborítani,

hagyod nyers tüzét szétáramlani,

szíved harangjátékát hallani.

Elsüllyedt tárgyak: asztal, szék, pohár,

pohárban tintavíz, földreomolt

fehér ing, és Attila gyöngybetűi

falamra felszögezve kölcsön-órám

menyét-lábú másodpercmutatója,

szurokba mártott négy szobasarok

egy intésedre földerengenek.

De most csak ez a tengermélyi csönd.

E tengermélyi sötétség körül.

Sós veriték, vállcsontok ropogása.

Az ablakot eső és szél sikálja.

Szélház, nincs fala^*

Szélház, nincs fala; négy

égtáj néz ide irgalomtalan,

mennyét egy bosszús angyal rúgta le,

padlóját tenger hörbölte magába;

kicsavart ablakredőny tántorog

messzi-kémények ollóiba bukva,

szilánkos ablak, ikrás fénycsomót

fullasztott hamujába; kondulás

egy talán-nincs-is-toronyban, acél-

hurok hangja szívre tekeredik.

Emlékek kőkolonca! téveteg

reflektor két lányarcot villogat:

az aranyfejü nem lehet húgom,

a fekete újjászülő anyám.

Téli rege^*

A kútkávádra nagyorrú király

havat legelni három csóka száll,

dérgyöngyös moha retteg a hidegben,

jégen kősárkány lila körme reccsen.

Beatrix csizmás csöpp ükunokája

zsebben korcsolyakulcsát keresi,

szamár megy arra és körülcsudálja,

szólna, de szája szénával teli.

Kezére cinkét, mert maga is cinke,

lábához ültet Szent Ferenc nyulat,

holdverte falon hal császkál keringve,

zöld kutya nyávog, kék macska ugat.

Holnapra hó jön, frissen zuzogó,

ötforintos pelyhekkel jön a hó,

kisujj rajzolja hóba a nevem,

de ördögöké lesz a szerelem.

A fánk-ujju asszony^*

Könyököltünk az asztalodra

nagy röhögések hallgatások

gutaütéses óriáskerék

nap és hold forgott Hunyadormon

előbb kenyered szalonnádat

borodat faltuk és nyakaltuk

nem volt elég SM soha mindent akartunk fiaid

búzatesteden aratást

ostyának daraboltunk

osztoztunk fánk-ujjaidon

rángattuk szíved harangkötelét

kézben kés-villa telhetetlen

civilizált relikvia

hörböltük édességes hangod

véred csöppenként hörpögettük

Térdeltünk életed fölött

voltunk álmod kutyakolonca

halálod fölött térdeltünk

Eső veri a csorba lépcsőt

szél citeráz csapkodva ajtód

ablakod többé nem nyitod

ablakod többé nem csukod

röpködnek első-röptű fecskék

ki-be szobádban s falad körbe futják

szárnyuk karcolja neved levegőbe

SM SM SM SM

Nakonxipánban hull a hó^*

Se házam székem asztalom

Surabajában vásált gyöngyöm

foszlott magasnyakú pullóver

fekszem könyéken puszta földön

de semmi vész gyerekeim

sajnálnotok fölösleges

világokat varázsolok

amikor akarom

szemem húnyom s belső faláról

elém nyüzsög Nakonxipán

orrom előtt datolya kókusz

zeppelinforma marcipán

ez az én úszó szigetem

forog gyöngyöző tengeren

halért csigáért osztrigáért

csak lenyúlok s kiemelem

poharamon jég harmata

hírlapot is röpítene

valami sosem volt madár

persze ha kellene

ide civilizáció

lábát be nem teszi

korallsövény a keritésem

kutyám egy szeliditett bálna

van jó orgonaszappanom

zsebembe dugta nagymama

Szent István király ünnepén

buborékait elfuvintom

buborékaim szállanak

fényüket menny kékjébe issza

egy isten töpreng valahol

pitypang eső vagy hó legyen

mondhatnám legyen meteor

lábam elé letoccsanó

azt gondolom lehetne hó

s mire kimondom hull a hó

Nakonxipánban hull a hó

csibéim nem hülyéskedek

datolyán pálmán kókuszon

zöld hópihék fehérlenek

ülök a sárga homokon

homok püspöklilába csap

ujjai közt leskel a hold

kormos üvegen át a nap

mivel igen magam vagyok

solingeni acél eszem

méltón komoly dolgokba vág

nem mifenézek ostobán

gyúrhatnám havam hókazallá

hóbiciklivé hókakassá

lehetne hómázas hószilke

hótrombita vagy hósüveg

aha tudom már micsinálok

hópelyheim jó ha fölálltok

voltatok szappanbuborékok

legyetek valahai lányok

első szerelmem Mézes Annus

amikor elköltöztetek

két napig küszöbünkön ültem

nem nyúltam lisztes gánicámhoz

honnan jössz Fekete Irénke

megmosdatott gyerekeid

a bácsinak köszönhetnének

jónapot kezitcsókolom

gyerekem anyja állj ide

senkire nem hasonlitasz

magát senki ne mérje hozzád

mert agyvérzést kapok dühömben

nem tudtam mennyi vagy nekem

bizonyítható hülye voltam

fekvén kerék alá szaladjon

meg is döccent gerincemen

rue de l’Abbé Carton 63

udvaraszfaltod fény veri

négyszögű kút Cécile nevével

kiáltozásommal teli

Bayeux Cherbourg kuglibabák

lábuk leüti az idő

egy sorsra szánkázott velük

Ertot Flamanville Les Pieux

hídon víz fölé könyököl

Marie-France törzsfőnök papával

papír propellert gyárt Kiki

száll par avion Osaka

kék Duna gyöngye Budapest

hányszor körül loholtalak

idáig érve olvasásban

ne mondjátok ez jó alak

mert csak a szívem gyalogolt

vert a kezem dobogott lábam

kerestem nem találhatót

betűztem föl nem foghatót

egyik egérke foga közt

halakat elrekeszteni

kottázni másik áit éit

pisze zsákolta hét napom

NN mandula ízeit

mentettem volna fogkefémre

Vackorral azonositott

a mesebeli medveboccsal

ki tengermélyből hangtalan

szóval halántékomra csattant

elhallgatta a mondhatót

kikotyogta a mondhatatlant

három lépésre villogott

egy aranysisakos fej mindig

megszámoltam az ujjait

tíz meg tíz volt isten bizony

hát szappanbuborék-havam

kiszámolós játékom lettél

Nakonxipánom szigetem

vertem gyomorszájon magam

poharamban a jég elolvadt

meleg megmondommi a szóda

aki nem ismer még jöhet

jelentkezzen az idióta

de gyorsan mert szemem nyitom

nincs-ajtóm pedig kulcsra zárom

hajnali félnégy csak elalszom

ha isten is akarja álmom

Rokonok

Szarvas szarván száll az idő^*

Valahol egy vizes teknő,

kék-zöld vízzel teli vályú,

szélessége úszva egy nap,

hosszúsága szembe nem fér;

vizes teknő mellett hegyek,

fabozontú bazalt hegyek,

óriási kuglipálya

időtelen idők óta;

köztük egy a vízig lejtős,

szakálla teli homokkal,

homok teli cölöpökkel,

cölöpökre akaszkodó

szőlőfürtök aranyával,

szőlő közepében apró

ház egy vadszilvafa mellett,

nem is ház: földbevert pince,

zöldcsalános tetejével,

pincében hallgatag hordók,

teli hassal alvó vének;

pinceajtó előtt férfi,

háta pincefalnak vetve,

szeme szőllején legelget,

nézdeli a vizes teknőt,

tükröt villogató vályút.

Feje fölött lomb árnyéka,

lába alatt fű, zöld zsámoly,

kalapja egy ágra röppent,

kabátja utána szökkent,

inge messzire fehérlik,

ahogy üldögel a földön.

Zöld levélen arany lángol,

kéklő sátor a magos menny,

ölelőzik szél a fákkal,

levegő az ökörnyállal.

Ül a férfi az árnyékban,

tenyerén nyugtatja állát,

aztán füvön hanyatt fekszik,

feje a homokon nyugszik,

fű illata körülfonja;

ihatnék a legfőbb gondja.

Tápászkodik fekhelyéről,

szilvafalomb hűvöséből,

torka tikkadtan tikácsol,

mint az állaté, ha szomjas;

lép a férfi a pincéhez,

pince ajtaján taszítgat,

ajtó nyiszorogva fordul,

hasas hordók a sötétben,

borral teli alvó vének.

Első hordóig botorkál,

csap alá a zöld üveggel,

zöld üvegbe nedü pössen,

nedüvel a napra indul.

Pince grádicsán, az elsőn

valaki szólítja akkor;

néz a férfi a sötétben,

mert a szólítást nem érti:

hordó soha meg nem szólal,

szava nincsen pincecsöndnek,

ő meg nem beszél magában.

Második grádicsra lépne:

megint szól egy hang rekedten;

lépne harmadik grádicsra:

vállára kéz nehezedik.

Kondul a szíve, de fordul,

grádicson megáll a férfi

fekete-alak mögötte,

a fekete holdas halál

villogó nagy csontkaszával.

Horkan ijedten a férfi,

de a halál kérvén kéri:

nem akar ő semmi másat,

csak egy kortyot az üvegből.

Ajjhaja, csak ennyi kéne?

Nyújtja üvegét halálnak;

az lerakja csontkaszáját,

zörögteti vasbordáját,

rá a lepedőt, kerítve,

s iszik, nagyokat nyelintve.

Üres a zöld borosflaskó,

tölt a férfi másodikat,

egy huzatra húz a halál,

tölt a férfi harmadikat,

hörpent nagyot a csontgége,

tölt a férfi negyedikkel,

félelmében teli tölti

vagy a huszonhetedikkel.

Kotyog a bor hordó alján,

a csontkaszás illogatna,

huszonnyolcadik üvegnek

fenekére pillogatna.

Szól a férfi a kaszáshoz,

zörögtető vasbordáshoz,

szól a fehér lepedőshöz:

„Bujj a zöld üvegbe, hékám!

Csücsülj üveg fenekére,

csap alá a zöld üveget,

hordóm alá odatartom;

akkor ahogy a bor pössen,

egyenest gégédre fröccsen!”

Hunyorint a vasbordájú,

fehér lepedős csontkaszás,

azzal ugrik zöld üvegbe,

lecsücsül zöld üveg alján.

Fogja üvegét a férfi,

de nem a csap alá tartja:

elő egy dugóval gyorsan,

zöld üveget bedugaszol;

tátog benn a vasbordájú

csontkaszás, fehér lepedős;

grádicson fel zöld üveggel,

zöld üvegben a halállal.

Napon fenn kötelet kerít,

üvegre hurkot tekerít,

mászik a vadszilvafára,

halállal teli üveget

ím köti egy magos ágra,

csúfot téve a halálon:

bezárolva zöld üvegbe,

ott a bazaltsziklák alján,

szemben a vizes teknővel,

nézzen kék-zöld teli vályút,

szilvaágon hilintázzon.

Telik, teldegél az idő,

évre év fut számolatlan,

szaladó esztendők hágnak

egymás sarkára a földön;

ring a bölcső, ringadozgat,

kinő belőle a gyermek,

új csecsemőt raknak belé,

az is nagyra cseperedik,

fia kerül a bölcsőbe,

annak fia, unokája,

annak is ükunokája,

süvölvények nagyra nőnek,

verekednek, ölelőznek;

gyönge vesszők fává lesznek,

törzset heten érnek átal,

elhulldogál rózsa szirma,

kifeslik helyette másik,

komolyodnak csöpp ünőkék,

szarvas szarván száll az idő;

fiatalok öregednek,

öregek csak penészednek,

jő gyors tavasz, nyár lángperzses,

tocsogós ősz, zuzogó tél,

öregülnek a kövécsek,

dzsungelt zúzó elefántok,

tengerjáró teknősbékák,

cetek, bálnák, jegesmedvék;

rengetegben döntött fából

asztalos csak bölcsőt ácsol,

felejtődik a koporsó,

régen elkelt az utolsó;

emberek csak megszületnek,

de meghalni sose halnak –

A halál szilvafaágon

hilintázik zöld üvegben.

Földünk régen megtelt volna,

síró sárban sokasodnánk,

hullám hányó hűs habokban

egymás sarkán taposódnánk,

felöklelnénk nagyanyánkat,

megmarna az ükapánk is,

de végül az Öregisten

megkönyörült lelkeinken:

küldött kénes fergeteget,

villámokat, mennyköveket,

égszakadást, habos esőt,

kutyának se való időt;

szaggatta a szél a fákat,

lecsapta a koronákat,

lelkes levél forgott messze,

vihart fútt a gyökerekre,

szilvafát is kicsavarta,

zöld üveget földre csapta,

füstölgött ezer szilánkja,

szerteröppent a világba.

Tömlöcének fenekéről,

éhségiben szédelegve

a halál is előugrik,

és körülnézdel a tájon.

Áll a bazaltsziklák alatt,

forr, fröcsög a vizes teknő,

fekete a vizes vályú,

fekete a hegy taréja;

ott ül a hajdani férfi,

aki az üvegbe zárta,

fehér inge már fekete,

arca is öreg-fekete,

ül a pince oldalában,

zöldcsalános oldalában.

Ugrik hozzá a csontkaszás,

lép egyet a vasbordájú,

csontöklével odazuhint

börtönzője homlokára,

vágódik a férfi hanyatt,

föl nem kelhet soha többé.

Aztán indul a csontkaszás,

nekikezd a vasbordájú:

lép bölcsőre, lép nászágyra,

suhogat nagy csontkaszája,

hull az ember, mint a kéve,

legelőn hullnak a nyájak,

erdőn szarvasok, ünőkék,

dzsungelben vén elefántok,

tengerben a teknősbékák,

harmonikaszájú cetek,

bálnák, tengeri mozdonyok,

hollók, fecskék az egekből,

anyjuk mellett futó csikók

lába megmered futtában,

rózsák lángolnak a kertben,

hamújuk felhőben röpköd,

füstölög a vizes teknő,

kék-zöld vizes teli vályú;

fekete nap fut a mennyen,

fekete a hold udvara,

fekete szivárvány dörren,

fekete levegő csörren.

De a csontkaszás nem fárad,

jól munkál a vasbordájú,

lobog fehér lepedője,

gyászt lobog a világ fölött.

Vogul menyegző^*

Aj, öregasszony, öregember gyereke,

egy szál fia, az Ob mentén valahol.

Megnőtt férfi-dologra:

erdőn vadra vadászni,

folyón vízi halakra halászni.

Torem istenség segítette,

hadd ejtsen sok erdei vadat,

fogjon sok vízi halat;

végül az erdős vidék kamaráit megtölti,

a réti vidék kamaráit is megtölti.

Hét zúzos tél, hét lángperzses nyár mögötte,

ül otthon, összetört íjon babrál,

összetört íja fölött elmélkedik:

„Atyám-Anyám, ímé leng már férfi-szakállam,

de egy szál fiatok, asszonyt még nem találtam!

Asszony nélkül hogyan élek-halok,

ha törődött öregségre jutok?”

Akkor asszony-anyja fogja vizes vödreit,

vödrökkel forráshoz megyen

forrás vize tajtékzik, ráfröcsög.

Áll asszony-anyja:

„Aj, ez a forrás mért fröcsög,

aj, mért tajtékzik, soha nem tett még ilyet!”

Forrás megszólal ember-hangon,

asszony-anya csudálatára gyöngyös szavával,

gyöngyöző emberi szavával fölfelel:

„Mért nézel engem? Nézz az Obon fölfelé,

inkább nézz asszony, nézz az Obon lefelé.”

Nézdel az Obon fölfelé,

nézdel az Obon lefelé:

holló jő holló alakban,

holló jó holló alakjában,

csőrét evetszőr vastag dér lepi,

s leszáll a messzi nagy holló,

hogy szárnya a vizet veri.

Mire szemét fölemeli, föl az asszony-anya,

a messziről jött nagy holló

a madárbőrét leveti,

asszony-anya elébe áll,

mint fejedelem-sarjadék.

Oldalán fejsze, kézbe kapja,

egyik botosát leveti,

levetvén leveti;

lábszárcsontjából kanyarint,

kövön faragja négyszögletesre,

tegzéből tollas nyílhegyet elő,

vigyázva ütögeti helyre.

Íját emeli, lép előre,

íját fölajzza s lő a bálvány-isten-kőbe,

az a nyíl hegyét összerontja,

nyíl hegye benne fennakad.

Lábára hótalpat guzsol,

s futtában még kiált neki:

„Asszony, eredj haza! fiadnak vidd üzenetem!

Ha az én isteni hét fogásomból telik ereje,

ha az én ördögi hét fogásomból telik ereje,

jöhet az én utam hosszában asszonyért!

Ha az én isteni hét fogásomból nem telik,

ha az én ördögi hét fogásomból nem telik,

akkor ne jöjjön az én utam hosszán!”

Vizes vödreit forráson

az asszony-anya megtölti,

megyen haza, a házba lép,

vödreit földre leteszi,

forr, fröccsen fröcskölvén a víz,

földre habzik a vödrökből.

Kérdi a fia:

„Hoztál-e üzenetet, asszony-anyám?”

Fölfelel anyja:

„Fiacskám, forrástól hogyan hozhatnék?”

„No, ha nem hoztál, tedd arrébb,

tedd fröcskölő vödreidet!”

Vödrein lassan emel és odébb rakja a földön,

odébb a vizes vödröket az asszony-anya;

forr a víz ismét, szétfröcsög,

a földön fröccsenvén fröcsög.

Nézi a fiú a vizet,

és mondván mondva másodszor:

„Azt mondtad, nincs üzenet,

íme mégis van üzenet!”

„Fiacskám, ez az üzenet:

eredj, ha erődből telik,

maradj, ha hatalmadból nem telik!”

Kérdi a fia:

„Micsoda üzenet ez, asszony-anyám?”

Fölfelel anyja:

„Fiacskám, ha asszonyos vidékre vágysz,

ha indulnál férfias útra,

ez a neked szánt üzenet:

Ha az én isteni hét fogásomból telik ereje,

ha az én ördögi hét fogásomból telik ereje,

jöhet az én utam hosszában asszonyért!

Ha az én isteni hét fogásomból nem telik,

ha az én ördögi hét fogásomból nem telik,

akkor ne jöjjön az én utam hosszán!”

Ültéből fölkel a fiú,

felöltözik, íjat-nyilat elő,

a folyóhoz ereszkedik,

megyen a bálvány-isten-kőhöz,

kicsiny fejszéjét emeli,

egyik botosát leveti,

levetvén leveti;

lábszárcsontjából kanyarint,

kövön faragja négyszögletesre,

tegzéből tollas nyílhegyet elő,

vigyázva ütögeti helyre.

Íját emeli, lép előre,

íját fölajzza s lő a bálvány-isten-kőbe,

az a nyíl hegyét összerontja,

nyíl hegye benne fennakad.

Lábára hótalpat guzsol,

s a fejedelem-sarjadék útjának

végtelen hosszán elmegyen.

Hosszú ideig megyen, vagy rövid ideig megyen,

idegen népek földjein, füvellő rétségeken,

fölötte holló szálldogál,

szálldogál holló alakjában,

csőrét evetszőr vastag dér lepi,

aztán fiú mellé leszáll,

szárnya a földet döngölvén veri.

Aztán a madárbőrét leveti,

s ember-alakban a fiút kisérvén kisérgeti.

Messze idegen földeken

a fejedelem-sarjadéknak

egy lába hótalpastól leszakad,

egy lába leszakad s az úton elmarad.

A fiúnak is egyik lába az úton leszakad,

egy lába leszakad s mögötte elmarad.

Egy lábbal mennek hát tovább.

Az út hosszán a fejedelem-sarjadéknak

másik lába is leszakad,

másik lába is leszakad s az úton elmarad.

A fiúé is leszakad s mögötte elmarad.

Az út hosszán a fejedelem-sarjadéknak

egyik keze botostól leszakad,

botostól leszakad s elmarad.

Neki is egy keze íjastól elmarad.

Az út hosszán másik kezük is leszakad,

másik kezük is leszakad s mögöttük elmarad,

csak a derekuk megy előre.

A fejedelem-sarjadéknak dereka elmarad,

csak a feje gurul előre.

A fiú dereka is elmarad,

csak a feje gurul előre.

Akkor egy ház áll elibük:

a fejedelem-sarjadék feje az ajtón begörög.

Elkapják vasfogóval,

kohó-lángra vetik,

izzón nagy vastuskóra helyezik,

kalapáccsal ütögetik,

egyszercsak ugrik a feje,

ajtón kihemperedik,

s az előbb megjárt úton visszafele gurul.

A fiú feje is a házba begörög.

Őt is fölemelik,

kohó-tűzbe vetik,

izzón egy vasfogóval vastuskóra teszik,

de amikor vaskalapáccsal ütvén ütögetik,

csusszan csak egyet a feje,

ajtón kihemperedik,

s a megjárt úton gazdájához visszafele gurul.

Mentek-e hosszú ideig, vagy mentek rövid ideig,

a fejedelem-sarjadék feje

a derekához érkezett,

a derekához érkezett s helyére állt.

A fiúé is íme a helyére állt.

Mentek tovább:

a kezük is a helyére illeszkedett.

Mentek még hosszú ideig, vagy mentek rövid ideig,

végezetül a lábuk is a helyére illeszkedik;

a fejedelem-sarjadék

akkor csak eltünt hirtelen.

A bejárt út hosszán lépdel a fiú maga.

Hosszú ideig ment-e, vagy rövid ideig ment-e,

végezetül egy házhoz ért:

a hótalpait kiguzsolta,

a ház ajtaját kinyitotta,

nyitott ajtón a házba befigyelt.

A házban víz hullámzott habosan,

forgott csak egyre, süllyedett-emelkedett a víz.

A padlón varsával ember halászik,

ím kecéző ember kecézik,

ím gyalmot vető ember a szobában;

a halászó sövényt csináló ember

vejszével akar fogdosni halat:

tokhalat avagy nyelmalazacot.

Belép a fiú és leül.

Bent a vendég-rekeszben öregasszony,

ott üldögel s mellette egy öregember ül.

Az öregasszony ősz,

nyúlbőr-fehér fejü,

haja pedig feketesas-fészekkel megrakott.

Az öregember haja sárga,

feje teteje turujsas-fészekkel megrakott.

Másik rekeszben fiatal nő,

ülvén nyuszt- s hódbőrt varrogat,

mellette férfi könyököl,

ott könyököltiben alszik.

Hosszú ideig ült-e a vendég,

vagy rövid ideig ült-e,

amikor a varrogató nő oldala mellől kést emel,

s az alvót gyöngéd böködéssel

háromszor hónaljon böki.

Moccan egyet az aluvó,

fölébred s így beszél:

„Mért nem költöttél hamarabb,

ha vendégünk van s étlen ül?”

Öltözik, hótalpat guzsol,

íjat-nyilat elő,

anyja szájat tát, bemegyen anyja száján hótalpain;

anyja száján ím bemegyen s anyja szájában mint kapun

eltünnek hótalp-sarkai.

Hosszú ideig járt-e, vagy rövid ideig járt-e,

mikor az apja ásítoz:

szájából hótalpa bukkan elő,

s a férfi nagy koppanva a házpadlón terem.

Aztán dob a padlóra

egy hároméves jávorszarvast;

nyúzzák, szétmetszik, üstbe hányják.

Hosszú ideig főzik-e, vagy rövid ideig főzik-e,

üstjük a tűzről emelik,

húst kanalaznak a tányérba,

hogy párája magosba csap, illata mennyezetig csap,

s tányért a fiú elé helyezik.

Akkor mondja a házigazda:

„Mire vársz, te vendég fiú?

Ha tányér végibe, ha csésze szélibe való

társat akarsz, eredj ki s hívd be!”

Kimegyen a fiú,

sehol nem lát se tányér végibe,

se csésze szélibe való társat,

akárhogy nézeget.

Megy vissza,

odabent haját cibálják fölfelé,

s lát a szobában egy fiatal nőszemélyt:

egyik hajfonatán nyuszt hágdos fölfele,

másikon pedig eleven hód szálldos lefele.

Kezét megfogja, tányérhoz vezetve,

csészéhez enni telepedve.

Tányérból esznek, csészéből is esznek,

utána ketten nagy esküvést tesznek,

hogy ők ketten csak egymáséi lesznek.

Három nap után így szól a vándorló fiú:

„Hallod-e, gazda!

Én földet birtokló ember vagyok,

vizet birtokló ember vagyok,

s Atyám-Anyám után jött igen vágyakozásom,

őket látni kívánom, idejét érte indulásom.

Ha testvéredet hozzám adod, elviszem

ha hozománnyal adod, elviszem,

ha nem adod és hozományt se adsz, én itt hagyom,

mert megváltani nem tudom testvéred.”

Fölfelel akkor az a férfi-gazda:

„Sógorom te, nem kell hogy szót is ejts,

testvérem immár veled adtam,

testvérem immár vissza nem veszem.

De azt mondanám, még maradjatok,

maradjatok egy kicsi ideig.”

Szól megint a vándor vendég fiú:

„Én magam fölött úr-asszonnyal nem élek,

magam fölött uraló úrral én élni nem tudok.”

„Aj, hova gondolsz? szerelmed nem szolgalány,

vízhordó szolga a házamban nem leszel.

Földet birtokló ember vagy, hát menjetek,

de esküvést az én házamban tegyetek.”

Ott azon helyen lakodalmat laknak,

a házban fényes vígasságot csapnak,

egymásnak örök hűséget fogadnak.

Ültek menyegzőt fényeset,

ültek menyegzőt, kettejükhöz illőt,

s hozományt raktak össze duszka-módulag,

azzal mentek a fiú által megjárt úton haza.

Hosszú ideig mentek-e, vagy rövid ideig mentek-e,

csak hazaérnek, s eltöltenek házasan

hét zúzos telet, töltenek hét lángperzses nyarat.

Egy nap a férfi otthon íján babrál,

az összerontott nyilán babrál,

mikor nyílik a háza ajtaja,

s belép a Városi Öregfejedelem fia.

A vendéget leülteti,

jó ételekkel eteti,

jó italokkal itatja a gazda.

Szól a Városi Öregfejedelem fia:

„Héj, te már jártál asszonyos vidéken,

már kereskedtél férfias vidéken,

elvezetnél-e engemet oda?”

Felel a férfi:

„Oda nem vihetlek,

te engem ama földön bajba hoznál,

s az utat magadfajta ki se bírná!”

De addig kérte, kérincsélte őt

a Városi Öregfejedelem fia,

hogy felöltözött s elindult vele.

Mentek a falu végibe a réthez,

a férfi ott botosát levetette,

botosát levetette,

fejszéjét fölemelte:

lábszárcsontjából kanyarint,

kövön faragja négyszögletesre,

tegzéből tollas nyílhegyet elő,

vigyázva ütögeti helyre.

Íját emeli, lép előre,

íját fölajzza s lő a bálvány-isten-kőbe,

nyíl a kövön hussanva átmegyen.

Városi Öregfejedelem fia is

botosát leveti,

fejszét elő, fejszével lábát ütögeti,

faragni kezdené, de felkiált veszetten.

Rászól a férfi:

„Ugyan, ne kiáltozz,

mert bajba juttatsz; menj, ha van erőd!”

De az könyörög:

„Tégy nagy jót velem,

s akárhogyan, csak menjünk társasan.”

Azzal erővel újra nekivág:

lábszárcsontjából kanyarint,

kövön faragja négyszögletesre,

tegzéből tollas nyílhegyet elő,

vigyázva ütögeti helyre.

Íját emeli, lép előre,

íját fölajzza s lő a bálvány-isten-kőbe,

de nyíl hegye a kövön törik három darabra,

hegye a kőben megakad, s csak líg-lóg lefele.

Szól másodszor a férfi:

„Maradj veszteg,

mert bajba jutunk: menj magad tovább!”

Amaz fogadkozik, kérleli kiséretre,

végül a férfi megy vele, megy asszonyszerző útra.

Mentek-e hosszú ideig, vagy mentek rövid ideig,

egyszercsak a kísérő férfi egy lába leszakad,

egy lába leszakad s hótalppal együtt elmarad.

A Városi Öregfejedelem fiának

kezd egyik lába leszakadni,

aztán csak leszakad és hótalpastól elmarad.

Kiált jajszóval:

„Aj, a lábam leszakadt!”

Egy lábbal lépdelnek tovább,

de leszakad a másik is.

Aztán egy kezük leszakad,

ajgathat, úgy mennek tovább.

Másik kezük is leszakad,

ajgathat, úgy mennek tovább;

csak a derekuk megy előre.

Mentek-e hosszú ideig, vagy mentek rövid ideig,

a derekuk is elmarad,

csak a fejük gurul előre.

Akkor a kovácsműhely komorlik elibük:

a kísérő férfi feje az ajtón begörög.

Elkapják vasfogóval,

kohó-lángra vetik,

izzón nagy vastuskóra helyezik,

kalapáccsal ütögetik,

egyszercsak ugrik a feje,

ajtón kihemperedik,

s az előbb megjárt úton visszafele gurul.

A Városi Öregfejedelem fiának

fejét ím emelvén fölemelik,

kohó-tűzbe vetik,

izzón egy vasfogóval vastuskóra teszik,

de amikor vaskalapáccsal ütvén ütögetik,

csusszan csak egyet s ajtón kívül hemperedik,

s a megjárt úton hamar gazdájához gurul.

Érkeznek a derekaikhoz:

fejük helyére kerül.

Érkeznek két kezükhöz:

két kezük helyére kerül.

Érkeznek két lábukhoz:

két lábuk helyére kerül.

Mindketten újra épek lettek.

Mentek-e hosszú ideig, vagy mentek rövid ideig,

végül egy házhoz értek:

hótalpaikat kiguzsolták,

ajtón a házba néztek és bementek.

Kiált a Városi Öregfejedelem fia:

„Héj, víz hullámlik itt! belé esünk!”

A férfi csak csitítja:

„Csöndben maradj, ha jót akarsz,

mert bajba kerülünk!”

De az kiáltoz:

„Itt valami népség

kecével, hálóvarsával, gyalommal,

vejszével halászgat; figyelj oda!”

Felel neki a férfi:

„Aj, te, hallgass!

Mert bajt szerzel a fejünkre szavaddal!”

Az végezetül elcsöndesedik,

s két vándorok, leülnek a szobában.

Szól újra a Városi Öregfejedelem fia:

„Nézz oda! öregasszony s öregember!

Az asszony feje feketesas-fészekkel megrakott,

az ember feje teteje

ím turujsas-fészekkel megrakott!”

Csak csitítja a fecsegőt a férfi.

Másik rekeszben fiatal nő,

ülvén nyuszt- s hódbőrt varrogat,

mellette férfi könyököl,

ott könyököltiben alszik.

A fiatal nő kést emel,

aluvót hónaljon böki.

A fejedelemfi kiált:

„Nézd, azt az embert megöli!”

Csak csitítja a fecsegőt a társa.

Moccan egyet az aluvó,

fölébred s így beszél:

„Mért nem költöttél hamarabb,

ha vendégeink éhesek?”

Öltözik, hótalpat guzsol,

íjat-nyilat elő,

anyja szájat tát, bemegyen anyja száján hótalpain;

anyja száján ím bemegyen s anyja szájában mint kapun

eltűnnek hótalp-sarkai.

Hosszú ideig járt-e, vagy rövid ideig járt-e,

mikor az apja ásítoz:

szájából hótalpa bukkan elő,

s a férfi nagy koppanva a házpadlón terem.

Aztán dob a padlóra

egy hároméves jávorbikát;

nyúzzák, szétmetszik, üstbe hányják.

Hosszú ideig főzik-e, vagy rövid ideig főzik-e,

üstjük a tűztől emelik,

húst kanalaznak a tányérba,

hogy párája magosba csap, illata mennyezetig csap,

s tányért a fejedelemfi orra elejbe helyezik.

Akkor mondja a házigazda:

„Mire vársz, vendég fejedelemfi?

Ha tányér végibe, ha csésze szélibe való

társat akarsz, eredj ki s hívd be!”

A Városi Öregfejedelem fia

kimegy a házból, futos erre-arra,

kinn a térségen így kiáltozik:

„Aj, tányér végibe, aj csésze szélibe való

társam gyere, mert mától tányérvégi,

aj csészeszéli társam te leszel!”

Megyen vissza,

odabent haját cibálják fölfelé,

s lát a szobában ím egy fogavesztett,

körmehagyott boszorkát üldögelni.

Az kezét fogja, tányérhoz vezetve,

csészéhez enni telepedve.

Tányérból esznek, csészéből is esznek,

utána ketten nagy esküvést tesznek,

hogy ők ketten csak egymáséi lesznek.

Egy éjszaka feküdtek,

egy napot ott töltöttek;

szól a kísérő férfi, szól neki,

szól a fejedelemfihez nagy fennszóval:

„No, te rokonná lett fejedelemfi,

új sógorom te! jössz-e vagy maradsz?

Kedved szerint csinálj, de én megyek.”

Amaz felel:

„Ha mész, veled megyek.”

Ipa megrakja hozománnyal,

s hárman együtt elmennek.

Megérkeznek a férfi falujába,

hívja sógorát akkor lakomára,

de az inkább haza megyen

haza a Városi Öregfejedelem fia.

Hosszú ideig mentek-e, vagy rövid ideig mentek-e,

csak hazaérnek, s eltöltenek házasan

hét zúzos telet, töltenek hét lángperzses nyarat.

Hét zúzos tél, hét lángperzses nyár eltelik,

fiú-vejéhez vendégnek ipa megérkezik,

ott van egy éjszaka meg egy nap ideig,

s szól a vejéhez:

„Fiam te, hogyha kedved telik,

gyere énvelem sógorodhoz,

Városi Öregfejedelem fiához.”

Hosszú ideig mentek-e, vagy rövid ideig mentek-e,

úttalan úton mentek,

városban megtalálták, akit ketten kerestek.

A fejedelemfi házában népség,

kecével, hálóvarsával, gyalommal,

vejszével halászgat; ül asszony-anyja,

fején feketesas-fészekkel csak ül,

öreg apja fején turujsas fészkel.

Rekeszben nőszemély:

fejedelemfi asszonya,

ülvén nyuszt- s hódbőrt varrogat;

fejedelemfi könyököl,

ott könyököltiben alszik.

Akkor asszonya kést emel,

férje hónalját megböki,

aluvót hónaljon böki,

hogy az álmában felkiált:

„Miféle késsel bökögetsz!

Talán halálom akarod?

Hohó, két vendég, étlen ül!

Miért nem költöttél hamarabb?”

Öltözik, hótalpat guzsol,

íjat-nyilat elő,

anyja száját szétfeszíti,

de az kiált:

„Ne! szétszakad!”

De feszítvén feszegeti, s eltünnek hótalp-sarkai,

hanem az asszony-anyja szája

a feszítéstől szétszakad.

Hosszú ideig járt-e, vagy rövid ideig járt-e,

mikor az öreg apja ásít:

a hótalpa bukkan elő,

szájából hótalp jő elő.

Fölkiált apja:

„Ne, fiam! Mert a szám tüstént szétszakad!”

De csak erővel feszíti, hogy apja szája széthasad.

Ahogy házpadlóra lekoppan,

padlóra dob egy jávortulkot;

nyúzzák, szétmetszik, üstbe hányják.

Hosszú ideig főzik-e, vagy rövid ideig főzik-e,

üstjük a tűzről emelik,

húst kanalaznak a tányérba,

a fejedelemfi elé helyezik azt a tányért,

s ő egy falásig megeszi a vendégek elől.

Akkor két vendég-rokon elköszön.

Fiú-vejénél tölt ipa egy éjjelt,

aztán egy napot eltölt s megy haza,

de búcsúzóul azt mondja vejének:

„Fiam, én most hazamegyek.

Múltán két napnak eredj sógorodhoz,

nézd meg, fiam, jól él, vagy rosszul-e,

tekintsed meg, mi történik vele.”

Ment is elmúltán két napnak veje:

Városi Öregfejedelem háza

tűz martaléka lett két nap alatt;

helyén csak három üszkös csonk mered,

pattogva nyargalássza be a szél.

Megyen ipához, s mondván mondja el:

„Jártam fejedelemfi sógoromnál:

tűz martaléka lett két nap alatt,

tűz martaléka lett ragyogó háza,

helyén csak három üszkös csonk mered,

pattogva nyargalássza be a szél.”

Mondja akkor az öreg:

„Míg világ lesz a világ,

tanulja meg jól az ember fia:

az én bálványos hét fogásomat,

az én ördöngős hét fogásomat

ne erőltesse utánam csinálni!

Lám, a fejedelemfi is meglakolt,

nem akart többet fényes napon élni.”

Egymást jó szívvel által ölelik,

azzal fiú-veje ím haza indul.

Él otthon, él a törvénye szerint,

az marad ő, akinek született,

Városi Öregfejedelem fia

azt próbálta, ami nem volt a dolga,

azt utánozta, amit nem lehet.

És jöhet zúzos téli nap számolatlan,

széles szemü szemes hó az útját be nem esi,

és jöhet nyári nap lángperzses számolatlan,

hajós útját vizen hullám meg nem szegi;

asszonya hajfonatán nyuszt hágdos fölfele,

másikon pedig eleven hód szálldos lefele;

örökös boldogságban él időtlen vele.

N. N. bolyongásai

1975

Kisborjak^*

Gyerekkor: zöld mezőm! két kisborjú kocog

hasig fűtengeren, jézusos fejlehajtva,

egyik nem látja a messzi-vágóhidat,

másik nem látja a még-messzibb-férfikort.

Tücskök testvérei, gázolnak az időben,

zizeg fejük körül fehér legendalap:

egükön nyúl szalad, hajtván vadászkutyákat,

Ráskay Lea kislány, pendelyben karikázgat,

kedvükre csuka füttyög, a hold bicegve ugrál,

és dinnyeszagot ont és szikrázik a nap.

Áldozat^*

Az első kortyot Földanyának,

ne szomjuhoztassa az ember:

pogány reflexeiből egy

mozdulata még megmaradt.

Utána körbejár a korsó,

bukdácsol szárnyatlan madár,

katlanmenny sója kivirágzik

homlokon-szájon-nagyujjkörmön.

Lekókkad Brueghel pemzlije,

pipacsok skalpja, rozshalálnap –

Szalmahajadból tíz ujjaddal

söpörd a szöcskéket, kölök!

Medve^*

Szilvafák alatt brummogó

medvét vonszolász két ökör,

elbődül éhesen a medve,

torkába kéve löketik.

Fejek körül aranygomoly:

csiklandó pelyvaglória,

törekdicsőség káromkodtat,

pléhKrisztus pirul pléhkereszten.

Ha netán idillt szimatolsz

te janicsár! kölökmezőmön,

hol kiscsizmában furulyáltam

két lábon métázó nyulak közt,

nézd nemesi levelem: rokkant

nagyapám fotografiáját.

Jóslat^*

Megháborodott kakasok, kutyák

sintértelen-örömű csaholása,

csiszár-dana, pék-dana, zsupptető

szárnypróbája a messze morrogó

tenger felé, alvadt birkakolomphang,

bamba pásztorok, nyekegő dudákkal,

városkapuban állongó poroszlók,

Betlehem bortól csukló baktere,

nagy hó a mezőn, vagy fehér homok,

kecskés-szamaras istálló szaga,

szomorkás József, fáradt Mária

fogadott napkeletnek három

mágusa: Gáspár, Menyhért, Boldizsár.

Ő akkor már megszületett,

ölben göcögve nevetett,

tapsikolt, játszott veletek,

mikor lába elé térdeltetek,

kántáltak összecsődült emberek,

trombitált-dobolt az angyalsereg,

aranydiót törtem mögöttetek,

aj, boldog percek, ti fölségesek,

utolszor volt ez a világ kerek,

bűzlött bolhás királyi ingetek.

Eljövet onnét azt kérdezte Gáspár:

„Hallod-e, öcskös! mi kéne ha vóna?”

„Nyolc mézesperec kellene, ha volna.”

Menyhért mágus nyaka közé emelt:

„Csak ne kalimpálj koszos lábaiddal.”

Nem kalimpáltam koszos lábaimmal.

Boldizsár pedig, fénylő szerecsen,

simogatta kopaszra nyírt fejem:

„Ne búsúlj, lesz valami EZUTÁN is.”

Szent György^*

Foszlott saruban Szent György, csúcsos süvegben, lisztes

kötényben, hosszú pózna kezében: péklapát,

sóhajtva földre térdel és átdöfi a sárkány-

kemence lánghasát.

Pogácsák robaja, fonott pusztakalácsé,

cipó görög utánuk, nagy szőkefejü zsemlyék,

mézes perec repül, keringel édesen,

át gyerekkoromon: messzi fényéveken.

Jászol^*

Hóval jöve Karácsony,

Károlymajort fejbúbjáig belepte;

a kimlei ács: Józsep úr

toporgott ajtónkban köhentve.

Ment istállónkba nagymama,

sajtár forró vízzel ment nagymama,

ha sajtárt nem visz, nyoma sincs a hóban.

Utána ment az ács meg a kölök.

Lámpát emelve a jászol előtt

állt nagymama, Samu szamarunk horkant,

fölágaskodtam: Zöld Erzsi fejőslány

feküdt a szalmán, gyöngyös veritékben,

csak ennyit nyögött: „Fiúnk született.”

Metszet: felhőszakadás után^*

Mikor elfüstölögtek Péter villámai,

jött, jött a birkanyáj, csapzott volt, sinkai,

keserű gyapjúszag folyta be a kaput,

vízben ökrendett a tejgyűjtő kisvasut,

bodza és farkasalma, bürök illata szállt,

rémült szamár nyekergett szívhezszóló iát,

lopott körtém az ingben, majd titokban eszem,

s képmutatón imára kulcsolva két kezem,

summáslány-dana: ÉN NEM ILYEN LOVAT AKARTAM –

Károlymajorra még egy zöld villám lecsattan.

Nagymama háza^*

Hol van nagymama háza?

Mivel nem hitte Istent,

csak Józsefet és Máriát,

s az egyszem Fiút a szamáron.

„Mekkába mennek a szerecsenek,

ha eljössz velem, Pistika,

én Betlehembe megyek.”

Utolsó kenetét a pap

ingyenbe is ráadta volna,

de nyolc eltemetett gyerek

ködlött messziről a szemébe,

lehúnyta hát: semmit ne lásson,

eleget látott a világon.

Nincs neked házad nagymama

küllőtlen forgó csillagon,

bolyogsz Seholban, talpad fürdeti

a magadvágta kapanyom,

fejeden nagy körtéskosár,

szolgalánykorod címere,

cammog utánad csillagporban

kutya, zsiráf, szamár, teve,

kontyodra szálldos kék ökörnyál,

csont-szád agyagba olvadó.

Száz éves lennél! zúzmarát

virágzik torkomon a szó.

Cinpohár^*

Ne feledd! ne feledd! ne feledd!

ittál vizet belőle,

lefölözött tejet,

szélére száradt cikóriakávé,

egy száj emléke: csontszobor anyádé,

ne feledd!

Mozsár^*

Húsvét előtt, Karácsony előtt

hányszor törtelek-zúztalak!

Dió, cukor, mák,

dió, cukor, mák,

szétzúzódott az a világ,

széttördelődött az a világ,

s te VAGY, hogy lássalak.

Folyók^*

Nemük s koruk van a folyóknak,

gondoltam nyolc évesen,

térdig állva

a Duna zöld kiöntésében;

mögöttem Ráró és Ásvány,

távoli fehér falaival,

feketén néző padlásablakaival,

mennybeszúró jegenyéivel;

a DUNA például öregasszony,

paraszt öregasszony,

mint keresztanyám,

aki aznap jött meg Amerikából,

bársonyruhát hozva nekem

hogy bolondosan Árgirus

királyfinak képzelhessem magam;

de azért térdemen felülig

gyűrtem a kék bársonynadrágot,

hadd gázolhassak kedvemre

a piszkosan,

zavarosan

harsogva ömlő vízben,

sodródó nyírlevelek,

ázott szalmaszálak,

letört ágak közé,

cigánykölykök

csiricsáré zenebonájában,

akik köptek bársonyruhámra,

az elsőre életemben,

s az utolsóra is;

lánypajtásaim

hasig emelték szoknyájukat,

s nem tudtam:

miattuk koccant-e össze a fogam,

vagy

a víz hidege borzongatott:

„Ezért még bajod lesz.”

Manapig se tudok többet a folyókról.

Bámultam pedig sokat

a hegy-

és vízrajzi térképeket,

császkáltam erre-arra,

folyók partján,

át mindenféle folyón.

Hosszúlábú futóatlétának,

fáradhatatlan magyar Nurminak

láttalak:

SEBES-KÖRÖS!

A térképen is látszik,

gyorsabb vagy,

mint a SÉD,

vagy a BODROG;

de a VÁG,

fehér hátán

az egymásra torlódó tutajokkal is

méltó versenytársad lehet.

Sulykoló SZAMOS:

villogva csattogsz

kerek köveiden.

Szikrázó-csillag

LOIRE!

Ő elérhetetlen,

szagos-ékszeres úrilány volt.

Aztán partján állottam,

s igazolódott

minden képzelgésem róla:

ékszerei a méltóságos

öreg kastélyok,

akkor azt se tudtam,

hogy a világon vannak;

ruhája,

kivált Blois és Tours közt,

szorosan testére tapadó

két partján:

hárfán-szitált sárga homok;

szaga más folyókéhoz,

még világibb nénje:

a SZAJNA szagához se hasonlítható.

Mivel minden folyónak

saját szaga van.

Márcos RÁBA:

törökmézet árultál a győri piacon;

nem kellett édességed,

csak kontyod bámultam:

fűzfáidat.

RÁBCA:

kosztbaadott, csepühajú lelenc,

kisebbségi érzésekkel,

s oktalan öntudattal teli;

szeretetre vágyó gyereklány.

ZAGYVA:

hazudós,

kockacukrot és szilvát lopó siheder;

ha felnő, talán gyilkol is majd.

Méltó társa lesz

a két skót iker:

AYR

és AFTON.

De ítélkezik fölöttük

egy igazságosztó bíró:

JANGCE-KIANG.

Irgalmatlan DON:

Batu kán apja!

Pajzsos YINGU!

Csaták trombitása:

ORINOCO!

Vértes-lovag RAJNA:

fényes szőrű fekete lovon,

harsogva özönölsz,

dárdák: keményfejű bambuszok

szúródtak lovad lába elé.

MOLDVA:

idegen földön,

öreg könyvek fölé görnyedő

vándordiák.

TEMZE:

lélekvesztőben álló révész,

köd-sípot fújsz,

időtlen idők óta,

világ végezetéig,

azon is túl két nappal.

És a JENISZEJ!

Fehér kucsmájú,

medve-köpönyeges,

farkascsizmás Mikulás;

testvére, az OB,

északi erdők favágója:

zuzmarás fenyőket döntöget

messzi erdőkben,

ködbe és hófelhőkbe bújó

hegycsúcsok közt,

a fenyőből karácsonyfa lesz

s hozza két kicsi angyal:

aranyszőke KÜKÜLLŐ,

s a TISZA kölyke:

kócos TÚR.

Komor pap jött messzi útról:

GANGESZ;

kántálva követte egy kolduló barát:

EUFRÁTESZ;

velük szakállas öreg remete:

töprengő NILUS!

Bocsáss meg FUDZSIJAMA,

Szent Hegy,

amért nyolc évesen

ugrándozó folyónak hittelek –

nem is folyónak:

búcsús táncnak!

LATORCA:

pajtásom lenne, ha tudná,

hogy semmim nincsen,

s hívná játszani

a körtemuzsikás MISSISSIPPIT,

esetleg a nyilazó AMAZONASSAL,

és feketefenekű KONGÓVAL.

Hűtlen fiúk:

OLT!

POPRÁD!

DUNAJEC!

Hová csatangoltok?

Kengyelfutó ADIGE!

nem bánt senki Veronában,

mért szaladsz-menekülsz?

Pogány TUNDZSA!

Fehér tömjénfelleggel gomolygó

szenteltvíz JORDÁN!

GUADALQUIVIR:

elvarázsolt tündér, ne búsúlj,

bizonyosan kivált börtönödből

nekedszánt vőlegényed,

az a sarkantyús TAJO.

„IRTIS-APÁNK”

énekelték

vadludas rekettyések közt

a fene kozákok;

„VOLGA-ANYÁCSKA”

könyörögtek

leszegett-fejű hajóvontatók.

Sokgyerekes anya a NÉVA is,

nemrégen

hatszázezer gyerekét temette;

most mézesperec hull a vízbe,

zöld uborka,

tündöklő aranyranét –

úsznak forogva,

lassan a tenger felé.

Ott álltál te is a tengerben,

kőből emelt világítótornyodban:

ZAMBÉZI,

magasan mint Déva vára,

a korallok fölött;

szemed előtt törte össze magát

a legszebb szirén:

INDRAVATI.

S ti ketten,

akiket kitaláltalak,

mert semmilyen térképen nem voltatok,

s már nem is lesztek;

ketten voltatok ábrándjaim

ledöncölt szénaboglyájában

titkos-féltett feleségeim,

akikről később, hulló

hajam nézve is álmodoztam,

palatáblámra írva,

letörölve,

újra írva,

afrikai bantu szeretőm:

CSUNGA,

s indián törzsfőnök lánya:

XATANDE!

Ha látták palatáblámon

neveteket a nyavalyások,

csak ennyit mondtam:

„Folyók ezek a világban.”

Sárga eső^*

Darusírás szabdalja szürke menny

háló-bogait, üszög és rohadt

pisztráng szava ömöl a nagyistvános

parasztház küszöbén bámészkodó

szemekbe, szél s ördögszekér teker

béklyót bokára; rekedt duda szól;

hasas felhő csapdossa földre sárga

cseppű vizét: konya kukorica,

gutaütötten szétrepedt tökök,

vakondtúrásba döfött pipaszár,

kék gyereksapka szalag-maradéka,

sarokkal barázdába taposott

amerikai rákkonzervdoboz

tűri, ahogy pofont a nazarénus;

Frankföld ez, gondolom, Ronsard ablaka szemben,

egy nyirkos sárga csepp hüssel tarkómra csetten;

füvek halála s más ostobaság

ökrendeztet; göröngyöt rugdosok

folyóba, Indre vagy Cher, nem is tudom,

mert álom ez MOST, ébren soha többé

Lábam Cher s Indre partjára nem teszem;

sötétben vizespoharat vezet

számhoz tíz ujjam és a lyukas álmon

kirepül Éva, kirepül Cécile.

Majd tél jön^*

Egy rét valahol most csupa tücsök-

cirip, ráhömpölyög az éjszaka,

füvét fölverik csillagok,

más néven lucsokfagyott zúzmara;

ha ott járnál, hullnék térded elé,

de fogaim közt szóbilincslánc csörren,

mintha volgai hajóvontatók

húznák hullámmal szembe fölfelé;

nem pendül hetvenhét varázsige,

és ha pendülne, mire, mondd, mire?

Majd tél jön, hó boronálja szerelmem,

beharapott szám hangtalan telel,

mert rühes róka lett a beceszó,

annyi lányfülbe mormolásztam el;

az udvaron jégbealvad a csap,

fölöttem nem leszel se hold, se nap.

Legenda^*

Hűdött harang makog toronybójára kötve,

hoppsz! köd medvéskedik, fagykörmös-égövi,

zöld vadcitromfa roppan s lesz mesebeli böllér,

síró kismalacom: mai napom öli.

Pattog fényes hajad, ragyog naphomlokod

kemence-szagu-szél szikráival tele,

kéz-láb dereng, úszik pisztránghasad fölöttem,

s elnyel szemem elől Meotisz mezeje.

Emlék nádkorodból^*

Szélfútta nádkorod: első öt éved szörnye

nem kilencfejü sárkány, csak egy gügye dalocska;

se torokgyík, se gyors tejfog-hulladozásod,

se a ribizli közt elhagyott rongybubád,

se nagymama halála, se idegen kapuk

csengője nem ijesztett; kín hieroglifáit

az sütötte szivedre, csöpp-négykézláb-buta,

ha füledbe nevették, zümmögték, énekelték:

kákatövénhajajhajköltköltköltaruca.

Könny sója torkodon, nap verte a vizet,

kék mennyre óriás fehér kört sirály rajzolt,

fehér kör közepén dörmögő madarak:

útra sereglő gyöngy Liberátorok

Ilyen csudás mese! hüppögtél még kicsit,

megríkató rucád bukott a Balatonba,

s térdelvén a homokban, majszoltál mákosrétest –

Félálom^*

eső huppog a földre kásás körtéket esvén

velocipéd gurul kerék a hold s a nap

szöcskés rét szaladozgat kánonban kornyikáló

szél görget valahonnan válladra fecskefelhőt

orrán tízfrankosommal éhes hómedve táncol

harangtalan harangláb szamár szivemre csöndül

Tivadar pemzlijéből kihoppáz árva cédrus

követként a nevemben eléd sután letérdel

fakürt szólója dunnyog vesd le a szoknyád vesd le

leszel vagy nem leszel nagyszombati kalácsom

mák omlik szét a számban hajad hajad hajad

torkomon bugyborékol neved neved neved

álmom kettévihogja

Anakreon tatácska

EGY FEHÉR KANCA TRAPPOL

GERINCEDEN FIACSKÁM

Áfonya^*

Azay-le-Rideau s Körmöcbánya közt

jó darab földön a térképíró,

egy szalmahajú-hegyesorrú fickó

csálé cipőben, kockás flanelingben,

kezében Reynolds, vastag-zöld-fogó,

ment apostolok lován, hegyre föl-

völgybe le, hókuszpókuszt rajzolászva.

Ohó, mit rajzolt zölddel: fekete

áfonyaerdőt, végetseholérőt,

rőzseszedőknek és kölyökrókáknak,

metrókalauzoknak, éjszaka

sütő pékeknek; a vízek alól

szökő pisztráng is áfonyát eszik,

s Cassius Clay és Pál, a pápabácsi.

De Jézusra, csak egyszál neked írt

fütty-billogos-térképet, csak neked,

csak téged lát e vasmozsár-világban,

érted köröz igéivel anyátlan,

csak veled akar élni, csak veled!

Hát szereti, ha homlokod hava

elcsattant áfonyától maszatos,

ha áfonyaemlékes nevetésed,

kisujjad körme, pötty a térdeden,

ha nap-szitán-dőlő lehelleted

mézes áfonyaillatot fuvint.

Hármat se alszol, Húsvét-szigetek

s Alaszka közt, Malmőtől Kiotóig,

fekete lánggal fut az áfonya,

Traxith, Lulang, Szentannató bevetve,

áfonyaerdők szállnak az egekre.

Profán mágia^*

Hajdanvolt fű-fickó időmben

elém állt Sövényházi Márta,

keményitett apácaingét

farkasalma bokorra hányta.

Cicerélésre szólitott,

fénydézsából ömölt a nap,

de hideg lelt, hogy nagyfülü

kutyája lábikrán harap.

Palatáblám a fűre raktam,

mivel rendszerető valék,

bőröm kibökő bordáimra

fehér füsttel borult az ég.

Szeme két zöld üveggolyó,

vadvíz-fényével beterit,

sivatag-szám szomjún legelte

pihés hónalja gyöngyeit.

Anyajegyét anyja se látta,

csak én, meztéllábas kisisten,

lágy pusztakalács-tomporán

ha szél mordulna, félrecsisszen.

Arany iniciálék zengtek

kódexes feneke alatt,

fölöttünk barátrécék úsztak,

szálltak szivárványos halak.

Siratott szegény nagymama,

vele tóthtihamér atya –

Balzsammal pólyálta be testem

ölének ánizsillata.

Hanyatt a tengervízben^*

Szobámban fekve hanyatt,

hol sötétség pezseg,

hallom: a falon bezúgva

jönnek a tengerek.

Nem északi partok vize,

jégtáblát csicsíjgató,

fagyott madarat nem játszik

kristályosan a hó.

Sáfrányszagokkal tódul

hullám hullámra fehéren,

padlóra lecsüngő kezem

cirókál vízfenéken.

Mert dél szele sodorja

elárasztván nyakig,

nem fúlhat bele álmom,

régóta ott lakik.

Kinyílik mint az ernyő

fölöttem a mennyezet,

tündököltet szemembe

a nap kökörcsin-hegyet.

Kökörcsin-hegyről lányok

gurulva visonganak,

kedvükre gyöngyöt tátognak

gyönyörbe révült halak.

Pattog cirmoló homok,

csöpp csöcsüktől parázslik,

csengőkkel ráncigálnak

nyavalyatörős vágyig.

Felhőfalkában lilék

sírván siratnak engem,

hiába: megvásálta

valaki már a lelkem.

Persze, a testem is vele,

test-lélek nincsen külön,

bármilyen isten figyel:

hűségben csíphet fülön.

Víz tombol át a falon,

hullám fut hullámra fehéren,

akire én gondolok,

egy sóhajjal elérem.

Polinéziai szüzek,

vagy nem-szüzek, kár a visongás,

öregszik Orpheus,

nem fogja semmilyen rontás.

Fölöttem száll magasan,

sirályok, lilék fölött,

akiért valaha szívem

hűségbe költözött.

Gyöngyfoga koccanása

lágy xilofonzene,

jó volna, ha belőlem

valamit megsejtene.

Álmom vizében csapkod,

két combja fejemnél kering,

nyújtózik hatalmasan,

elúszik szoknya, el ing!

Erdeje háromszögére

körömmel karcolgatom

szerelmem morze jelét:

dúlt N. N. monogramom.

Ömlik a víz fehéren,

hullám hullámra fröccsen,

valaki nevem kiáltja,

de elforog velem földem.

Kannibál szerenád^*

Szivem kitört minden karámból,

elhagyott minden füves legelőt,

szétrúgva a szerelem-hombár,

morzsát a mézbe! zúzmara

pöttyözte végig fekhelyem.

Tűz falta föl a falakat,

utak hátába kés csapódott,

volt pestisforma nyavalyám,

kár érted, zengte a mátyásmadár.

De mégis mióta veled!

nem-tudod-reggelben veled,

a lelenc-nappalban veled,

éjszaka kormában veled.

Mert olyan sokat voltam éhes,

lettem európai kannibál,

a kézzel tördelt kődarab

gyanutlan álmaidra száll.

Szomjúságomat oltani

tejfehér álmod föliszom,

tested is derengő fehér,

fogam közt morzsálló kenyér.

Egy hullám ébrenlétre felvet,

sikolt homlokom alatt melled,

sugár-gerinced tündököl,

tíz köröm szántja, tíz tüzes ökör.

Sirályok szárnya: karjaid,

de két lábad földre szorítva,

dörmöghetem fölötted, árva:

ne félj, ne félj, ne félj, ne félj.

Keresztem lángol térdeden,

erdőd a számtól harmatos,

nem segít semmi ima rajtad,

nem segít semmi ima rajtam.

Teérted törtem ki minden karámból,

minek hersegő füves legelők?

nem vagyok mézbe keringő darázs,

de élek: nem-tudod-reggel veled,

a lelenc-nappalban veled,

éjszaka kormában veled.

N. N. bolyongásai^*

Ülvén vagy állván egy viking-

csónakban, szál magamban általában,

repülő halak, fókák, delfinek

seregeltek a tengeren utánam.

Szél kénye szerint pattogott

ingből feszített vitorlám; a só

elvált a vízcseppektől s csillagom lett,

anyajegyes mellemen viritó.

Mondom, repülő halak, fókák,

delfinek jöttek, de képletesen,

minthogy a viking-csónak is

sosemvolt-vizen imbolygott velem.

Még hogy imbolygott! eresztékei

sírása kitett-csecsemő-sírás,

bokáig vízben, persze csak mezítláb,

míg jég-farkas, köd-kutya tiriráz.

Esküvőzene cincogott

egy kék szigetről valahonnan,

gondoltam, lesznek arra lányok,

akikkel olthatom a szomjam.

Lehúnyt szempilláim alatt

combok erdeje verdesett,

kívántam nyakra, halántékra

comberdőből kereszteket.

Ölük kútjából ihatok,

s más ilyen hülyeséget hittem –

Mért volt e veszett szomjúság,

uram Isten!

Nem volt ott esküvőzene,

pap nélkül nagymamát temették:

valahai Ujj Máriát,

koporsóján száradó festék.

Luca napra egy korty ital^*

Mert mákosgubában kanyargott

számig a húsvéti ige,

fázva csipognak rímeim,

mint nyájban hétnapos csibe.

Kétlábú ló: szekeret húztam,

csikart az éhség eleget,

hajamba részeg szöcske fészkelt,

kövéccsel vertem az eget.

Lányokat szemmel csöcsörésztem,

ahogy az ünneplő baka,

mit bántam, ha nyakamba hullt

a tél szikrázó csillaga.

Táncoltatott úr s janicsár,

azaz csak táncoltatott volna:

hazám Normandia s Bretagne,

s főképp Moson, Baranya, Tolna.

Csináltam Anna gyereket,

ne mondják, hogy fajom kihal,

Luca napra is gőzölög

orrom előtt egy korty ital.

Hasig tengerbe gázolok,

vagy más vizekbe lazacért,

értem keresztet hányjatok,

ha kópélelkem hazatért.

Vízöntő^*

Nagy tüzet rakott Makk Ász Apó

fene tél ez aszongya fene tél

Celsius mester havaz jegez

vagy az a Kaporszakállas izél

te se ficánkolj Körmös úr

sapkát föl! sálat! veres a zórod!

kukák birtoka múlt jelen jövő

lequáros kenyered hiába sózod

aki elmegy majd visszajön

s megjuházik a hideg

aki meg nem vásált polyák szenet

NOTA BENE: a guta üti meg

Ágborisrét^*

Háromszék, Csík fölött, szivárvány havasáról

egy álmos rét repül: gyöngytollú zöld madár,

fák ködkucsmái közt szárnyával telleget,

karéjosan bukik s az Olt mellé leszáll.

Ha rétnek születik az ember lánya, rét lesz,

Ágborisrét marad világvégezetig,

eső, szél sorsosa, gólyahír, kikerics

édes szülője, ki virágot vétkezik.

Egy talicska halálára^*

Imé egy kubikostalicska –

élő nemzetségből kiáll,

holtan az anyaföldre fekszik,

nincs aki fölkeltse király.

Testében elgörbült szögek,

a Názáreti szögei,

a valahai fényesek

rozsdában úsznak, rozsdavérben.

Kereke többé nem forog,

pallón le-föl nem nyiszorog,

jégkutya, hófarkas jöhet,

ő már örökre mozdulatlan.

Hordatták magukat hegyek:

hetvenhét bamba mandarin,

de hulltában búcsút fölötte

ördög öreganyja se mond.

Két tenyér ujjlenyomata,

az maradt meg neki,

tíz göcsörtös ujj, tíz gyökér,

emlékeit lüktetteti.

Hol van a nyiszorogtató?

Sehol vagy valahol.

Itéletnapig őrizője

agyaggal kibélelt akol.

Ismerte gyönge fű korától,

szélén csücsült, szomjas kisfecske,

bigézett mellette a porban,

madzagostorral durrogatva.

Isten nagyritka napjain

kalimpált apja nyaka közt,

trombitált édes tökdudáján,

krikszkrakszot karcolt palatáblán.

Esőben felborigatott

hasa lett játszó temploma,

dörömbölt mennydörömbölésre,

kedvére lett hát nagyharang.

Vásárba vívő szekere,

csengős-, szárnyas-négylovas hintó;

költözéskor batyuk fölött

lebegett, álmos csöpp Nizsinszkij.

Vessző-ideje elszaladt,

sudárba bomlott a fiú,

lányfülbe bolondot beszélt,

bolondság meghallgattatott.

Térdelvén Mária elé,

fehér ing, karzat éneke,

papkornyikálás, vőfénybasszus,

első és utolsó szivar.

Egy alvás, egy nyújtózkodás,

s jöttek a behemót hegyek,

homok, kavics, homok, kavics,

tántorgott pallón föl-le-föl.

Süketet, vakot, némát játszott,

álma se röppent messzire:

rikogató sültkakas sétált

egy aranyülőn csúfolódva.

De csak az örökös kenyér,

szalonna, hagyma, paprika,

szombaton egy pohár csiger,

istenkáromlás, nem ima.

Apja feküdt a hegy alatt,

bölcsőben feküdt a gyerek,

keserű ecetfák tövéből

látszottak vörös fellegek.

Frontról jött ákombákoma

lett hóval s vérrel maszatos:

„Kedvesem, ez a Golgota,

isten gyereke, meghalok.”

Hol a verejték gyöngyei? –

Csak orosz mezők hidege.

Szaladt: nyúl, havon körbe fogva,

halált csöndített Sztarij-Oszkol.

Gyalázatot hozott fejedre

Vas Lacid, Benedek apó:

sírt, barmok tomporára dőlve,

csillagokat sírt rá a hó.

Kavicshegyek, homokhegyek

megvárták s hordatták maguk;

gyerekét lámpásig dobálta,

asszonya mellé lefeküdt.

A görcsös ujjlenyomatot

nem őrzik semmi rendőrkönyvek,

az íratlan becsületet

nem őrzik semmi rendőrkönyvek.

Szívéig beitta a fa,

a hajdan lüktető tenyér

agyaggal kibélelt akolban

nem mozdul ítéletnapig.

Neve ha volt: iksz-ipszilon,

lemossa január hava,

spongya lesz április esője,

itatós augusztusi nap.

Verejtékének tanúja

most holtan anyaföldre fekszik,

testében elgörbült szögek,

rozsdában úsznak, rozsdavérben.

Többé nem fordul a kerék,

élő nemzetségből kiáll

imé egy kubikostalicska –

más kubikos jön, más kerék.

Katalánok^*

Alávaló? alávalóbb?

Ki? kinél? Ki döntheti el?

Muhi pusztáján az eltemetett

Mohács kőporondjába temetett

Don sárga iszapjába temetett

Döbling falába élve temetett

Szárszó Abda gödrébe temetett

a Seholsírba el-nem-temetett

senkinek nem felel

mert a csont hallgat nem felel.

Aluvók^*

Kenyér alszik a földben,

mellette kifli, perec, zsemlye,

só, aranygyűrű, rozsdás karika,

és hány lámpatöltés petróleum,

rongybubát ringat földalatti

fekete víz, rozs, búza, árpa,

növő kukoricaszem gőgicsél,

gyökér nyujtózik, répa arcra huppan,

virágzó réz: zöld kétfilléres szusszan,

fejjel lefelé káposzta reszeg –

Egy napon mind nagy fényre ébred,

időtlen csak a holtak fekszenek.

Samu király^*

Grundok Margitja nyiszálta kemény-

papírból csálékoszladt koronád,

ikonról lenyalt aranyat köpött rá;

jogarodra lófejet faragott

és nyerítteti az Iszkázi Mester;

aj, még nyakadban a palotabér,

Pemzli-apó majd összeguberálja.

Udvari bandád: kilenc tökdudás,

szoprán malacok, basszus ökrök rínak,

káromkodásod várva, mint a törvényt.

Repülőid leltár porát nyelik,

nem masíroznak ceruzabakáid,

hullatja vörösét a flaneling,

bepingálatlan vászon szaladoz,

találóskérdést játszik a macskákkal,

árvaságában Szahara ernyője.

A gólyalábú lányok fintorognak,

karcolja torkuk a menzaspenót,

telizsongják a bálványköveket:

ez február tizenhetedike,

ez Samu király születése napja,

de hol iszik, hogy nem támít ide?

„Kinyalhatjátok” szólsz ministráns-mollban,

s közéjük vágod országod almáját:

egy féltéglát, mi a mésztől fehér.

Rajz a nap-köszörűsről^*

Valami velocipédforma

biciglit nyaggat: kettős kereket,

kiskerék: hold,

nagykerék: nap,

a köszörűs zöldmanó-fején,

a búbján avagy a tetején

csillagszalmából sombrero,

prérire illő kalap.

Bámészoltat is sok gyereket,

hajtván a nap-hold kereket.

Csíz-csőrrel köszörül

fene villogó fényeket,

adj neki likas tálat,

latolgat: ez még jó lehet,

megél kilencven nyarat,

huszonhárom és 1/2 telet.

Pöttyög a füvekre puszit,

postás szalutál neki:

eláztak uram, hélas

a csöngei levelei,

minek kért húsvétra nyuszit?

mér nem egy akó gugyit?

Csücsülhet gyihos panyigán,

fődig ér venyige-lába,

szentgyörgytőlszentmihálynaptyáigmehet,

hijába,

minden hijába.

De zeng a nap-köszörűs,

flintája tizenegy csöves:

Mister, ön összetéveszt,

az én billogom Weöres,

nem csöndül semmi vers énrám,

bár hulljon mint a köles;

a rám ütő rím: sörös,

ám elhírelni fölös,

mert egy miccre lesz alpeöres.

Fáklyások jönnek-mennek^*

Két fáklyás ember jön-megy az úton,

sercegve lángol s hull a fény szemembe,

az egyik maga Pistoli,

a másik maga Csempe-Pempe.

Pistoli földre fekszik álmosan,

négy kis kisasszony fülébe motyog:

nézzétek, szüzek! lábam Podolinban,

fejem alatt meg nyírségi homok.

Dől a temetőfalnak Csempe-Pempe,

krétával karcol: költő volt apám,

hazája Darling! és Teleki-tér!

mivel ezt értette ő a hazán.

Testvérek jönnek-mennek az úton,

kéz kézben Pistoli és Csempe-Pempe,

magasra tartják a fáklyájukat,

sercegve lángol s hull a fény szemembe.

És velük megy a harmadik,

nehogy belepje a nevét a hó,

ő köztük az útrajzoló,

ő is költőnek mondható,

mert ő Kogutowicz Manó.

Harlekin búsul^*

Volt egy beszélő kakasom,

kötélen sétált peckesen,

ha tyúkfalkába botlott, villogott

mint torpedó a tengeren.

Mivel a cirkuszból kicsaptak,

s nem volt egy árva garasom,

ő meg vesztére lábamnál karattyolt:

tudtam, orémuszt döngicsélve fölfalom.

Egy miccenésre odalett,

méltatlankodhatott a nyárson,

sültében is még kiabált:

„Ez csak lidércnyomásos álom!”

Utána sakkban ronggyá vertem

Nimzovicsot, valamint Euwét,

és mit ittam kakas-zúzára?

karcos csigert, vizezett lőrét.

A lányok se jártak különbül,

sorsukra keresztet vetettem.

Hagyjuk talán a neveket,

mert rázza öklét Jehova felettem.

Turkáltam csepű-koronájuk,

veritékgyöngy hason, derékon –

Elvásott fogaim rovása?

a gerincükre harapdált keréknyom?

Lutéciás barátom, Fifre úr,

ki zsebből kínált góloázzal,

vízbe köpködve Honfleur kőmólóján

szidhat, míg Pierrette a földre tálal.

Mert levelére nem válaszolok,

címét álmomban mormolom pedig,

gyerekkoromtól ez komisz szokásom:

szívem titokban hűségeskedik.

Sejdíthetik ezt az emlegetett

lányok közül is némelyek,

de rák módján császkálni mire jó?

hiszen száz éve nem vagyok gyerek.

Mióta anyámat megöltem,

s bölcsőm oázva fölborult,

nem zsong fülembe édesen

szivárvány-hurkatöltőn át a múlt.

A legfőbb baj, hogy meghalok,

hogy nem lehetek halhatatlan,

korom Nap vigyorog majd rátok,

ha koporsóm födele kattan.

Október^*

Gyors madár-Niagara zúdul

ötven évemre fröcskölődve, csurdig

a vérző-füvü-rét zöld füttyögéssel:

rigók, csízek hullámlanak, pirók

csirreg egy galagonya-kottaágon,

havat futtatnak északi egekre

a barázdabillegető-bakák,

szelet szurkál szarvára hajahéjjal

két Ázsiát-vonszoló kisökör;

nem tél ez, mondják, év októbere,

valamint életem októbere;

baktattam a királydinnyés homok

kéksárga lepedőjén fölsziszegve,

támasztva vállam Szent Lajos-sziget

öreg falának, szekérutakat

hömpölygetett időm Miasszonyunk

Katedrálisa fölött, déli tengert

Mecsér és Miklós és Lébény között,

ahová visszamenni volna jó;

szoknyák úszkálnak a fellegtelen

mennynek feszűlve: tejszagot lobognak,

pendely-sirályhad keringet, cipő-

erdő suttogja fülembe: Fiú,

lemesterkedtél minket lánybokákról.

Orromba csap az égő fű szaga,

október ez, az év októbere,

valamint életem októbere;

nem fájna, ha egy-nagy csontkalapács

a halántékomra csördítene,

de utánam, uraim, mi marad?

mert tenyerem csak semmivel tele,

árkok szikráznak benne karcosan,

és kihűlt szerelmek lehellete;

látsz régóta, szegények Istene,

pecsétednek szívemen a helye,

tudtam s tudom, milyen lámpa ragyog

utamra, bár a nap is fekete,

serceg és pattog kanócélete;

már nem birizgál semmilyen titok,

én kezdettől magamra számitok.

Rigó kiált fölöttem^*

Villám ragyog teli pohár

vizet csukott szemembe tündököltet

szélhömpölygés arcon cirókál

de tudom elföd majd a sár

ha magamra húzom a földet

rigó kiált fölöttem VOLTÁL!

Ködmosta messzi majorok

Pest Lutetia kövei felednek

végsőt bukfencezvén a hinta

vérem lányokban zsiborog

megőriznek valamely versek

míg fénybe nem fullad a tinta

Egy keresztlevél hátára

1972–1977

Egész évben Lucázás^*

Süvölvénységem hajnalán, urak,

cingárság s kéz-láb, e négy piszkafa

se bakugrándra, se cigánykerékre,

se kazalbukfencre nem uszított,

hát betűt faltam: Sobri Jóska jött,

Fatia Negra Krisztyán Tódorral,

Keraban, Huckleberry Finn és a szegény Don

Quijote volt kenyeremen a só.

Mondhatom: olyan lettem amilyen,

ebből a kosztból éppen elegem.

Meghalt december, hótalan s jegetlen,

a Széna térig szemtelenkedének

Nagykovácsiból náthásan a varjak,

csókafostos Üllői-uti fák

siratják Kosztolányi lombjait.

Jászolában Jézus már gőgicsél,

elvástak Szilveszter rongy trombitái,

ködölhet ez az újév reggele,

lecsusszant torkomon az első fekete.

Az egész év majd játékkal telik,

mert nem megy le a nap, szétfröcskölő

hullámai cirmolják a szemünket,

hogy zöld örömcsákósan éljenek

a fényéből hörpenő emberek,

ikrázzon aranyhalakat az ég,

szülessen csíz, rigó, kisnyúl elég,

lány, fiú, egy se ágyutöltelék

Időtlen béke, az kellene még.

Ha igazat mond ez a mai reggel,

a komoly dolog messzi elkerül,

csak játszok, egész évem átLucázom,

egy nevetés 365 nap,

s mert robban a nap álmaim falán,

nem is lehet egy évig éjszakám,

ha pedig magam elhorkantanám,

orron pöccint egy csöpp, butuska lány.

1975. január 1.

Nagy László feje^*

70 éves parasztasszony hangja

Édes fijam. Sokat fáradoztam életemben, mostmár csak mindig a kisszéken ülök, de a szemem látni lát. Mért fehér a te fejed, Jézusom? Nem kéne még az. Hiszen a szemed cirmosan nevet, mint a kiscsikóé, hiába ezeréves a homlokod. Ilyen homlokot láttam egyet lánykoromban, jövet a Somlóról, László-napon, amikor a legények messziről integetve hívtak engem, bolond lányt az iszkázi búcsúra. Ölég régen volt ez, nevettek, ahogy a pántlikás botot égre emelték, de a te egyetlen nevetésed gyöngyebb. Mindig szélben a fejed, fijam. Vigyázz magadra, mert én elmegyek, örökre a földbe, neked maradás a sorsod. Úgy élj.

9 éves árvagyerek hangja

Mivelhogy nincsen apám, kellene nekem László úr apának. Ilyet kérni lehet-e? Nem illő kérés, pedig László úr kéretlen is az apám, meg a fiamé is lesz, az ő fiáé is – ezt tudni kell. Érzem az erejét a fejemen, ha nem is az ökleiben van az ereje. Erő az öklökben: az a hadonászóknak való, én más erőre gondolok. Tessék nekem mondani éneket, fénylőt, csinálni fából kicsi lovat meg szekeret, szíjból gyöplűt és kicsi ostort, én akkor fölülök a szekérre, hadd szaladjon. Látom onnét mindig fölemelt fejű apámat: László urat. Fogja az én szemem a pillantása.

16 éves lány hangja

Nézem a fejed, de a tenyered simálását érzem, nevethetsz rajtam ezért. Nem találsz meg a fontos urak közt, akik szentképnek látnak téged, faragják is buzgón a rámát hozzá, én ugyan másért tisztellek, te cimbalom-hangú. Fütyülj nekem valami különös táncot, például farandolt, de ne csak lassút fütyülj. Nem álmodom veled, ébren látlak mindig, s józanul is hiszem, hogy járni tudnál a vizen az én kedvemért. Ütné le a derekam anyám, ha olvasná ezt, feleséged is ütné, s vele a titkos szeretők, ha vannak; tudom bizonyosan, hogy vannak. Kócolom hajam a tiédhez, nem is haj ez, de sörény. Én se lány vagyok, ember lánya, inkább gyihos kanca, vagy az lennék, ha akarnád. De akkor: törj be!

Hommage a kendertilolófának^*

megszállván omrákiában

vártak a hajadérok

pendelyük lángot vetett

no szivem mondám hórukk

akkor utamba állt

hét gzsidás markukban bicsak

láthattad szent kleofás

hogy mind csurkányiak

egyik kezemben cipőm

másikban egy szál katáng

mifene főgzsidás uram

az ön szemöldöke ráng?

hajadér-koszorú cicézget

hát kutyák vakogjatok

tengeri uborkák lettek

a montenegrói bicsakok

ritkás fogaim közé

aranyszőr tekeredett

elnéztem atyaian

ellenségeim felett

mert kendertilolófáról

lógattam lábamat

gyöngyöző omrák vizekben

lenn hal-népség szaladt

hetvenhét hetvennyolc hetven-

kilenc ez elég nekem

különben is a kagylót

meg a rákot szeretem

Egy veszendő lélekért^*

Mondják, poklokra száll ez,

mert csak rosszon csiszonkodik,

kutyába se veszi az időt,

bár az amazonasmód folyik,

mit folyik! zuhog, hömpölyög,

s hulláma nem falevelet,

whiskysüveget, kenut dobál,

de évezredeket.

Mikor komolyodik meg?

Nem az Amazonas, hanem ő:

legelész s csupa lányfejet,

didikét terem az a legelő.

Nem gyónt vagy 40 éve,

nagy baj lesz, átok meg minden,

pironkodhat miatta

zabi-atyja, az Isten.

Egy rákvadászat emlékére^*

Szárcsák libegtek torz rikácsolással

alá a tus-menny bolyhaiból, égett

a lábuk szára, valamint a csőrük,

világvégi Nap lángoltatta kék

tollukat is; csiki-csekk, csiki-csékk

moraja fúlt a tűhegyű kövek

alagutjába, s jött cidris hideg

normandiai legelők felől,

nem Óceánum túlpartja felől,

mivel ott a mulatók édeni

fenekén érdemes még fényleni,

ikrásan önteni a fényesőt,

míg hasalnak a hullámok előtt,

s homok csiklándja didikéjüket;

a szárcsanép a szépségre süket,

vak és süket, azért evezte át

a tengert; hülye kölykök csuzliját

itt kapja csak, e kavics-abrakot,

csároghat, fele hipphoppra halott,

és nem zokog gyászt Flamanville miattuk,

csak engem ehet a fene miattuk.

Nem szárcsasiratás, szárcsahalál

elégiája ez, csak a való

rajzához kellenek e madarak,

mert Flamanville sirályfelhőket küldött

különben mindig biciklim elé,

ha Ertot útra eresztett, gumi-

csizmásan, kézben kosár, piszkavas;

ott gázoltam a vízbe éhesen,

s az Óceánum vize nem selyem,

pofonjaitól kapkodtam fejem;

szikláira rákot vadászni másztam,

a homlokomon sógyöngykoszorú,

borostáimat kaszálta a só,

hogy lángolt a pofám, ahogy a szárcsák

lába s csőre bukseggelő napon.

Aj, rákvadászat! Atlanti özön!

Sercegve tört ágyából a köröm,

a vízalatti tűerdő közé

lenyúlva, vérem a sziklákat öntözé;

piszkavasam aluvó rákokat

lőtt agyon a homályló víz alatt,

előbillegtek az alagutakból,

s nem iszkolhattak el a kosaramból.

Biciklim partra omolva feküdt,

egy idegen lány nyaggatta a csöngetyüt,

túlhidrogénezett haját a szél

szemembe fújta, bánta a fene!

Azt kotyogta, hogy amerikai,

térdelve is hosszúak voltak lábai,

fektében is eveztek mint a szárcsák

a homok fölött kitárt karjai;

utolsó erőm is magába itta,

utolsó rákom is a víz elvitte.

Most puszta fehér falam bámulom,

az aa-bb rímelést unom,

emlékem a papíron epikus,

Homér s Juhász közben aszongya Kuss!

Tehát: a fal! és lenn az udvaron

püspöki autók áznak az esőben,

és Luther Márton szobra nézeget

az Üllői út rokkant kapujára;

hányszor eshetett a dagály előtt

térdre azóta Flamanville homokja,

hányszor fúlhattak sziklatű közé

utódaim: gyanútlan rákvadászok,

sógyöngyöt ivó csuzlis kölykeim

cirkuszba hordják kisbabáikat,

isszák a ledugaszolt almabort,

s benyelte mind a közeli Atomgyár;

amerikai szeretőm alatt

hányszor vetett az ágy mohó tüzet,

fű-ágy, homok-ágy, vagy rugóra ringó –

Szemem lehúnyom, elmozdul a fal,

fejem körül rikoltoznak a szárcsák,

és hánytorog a roppant Óceánum.

Vád^*

Nem látjátok a mosónő fiát.

Nem halljátok, milyen igét kiált.

A feje elgurult miattatok.

Csörömpöl szátok sarkán a neve.

Monogramja: feketén fekete.

Sorsa a Kisded szalmáján vacog.

Utolsó inge is a tietek.

Holtában nőtt körme is tietek.

Szégyelhetem, hogy törvényes rokon,

a vérén tiveletek osztozom.

Divinyi Mehmed irigye károg^*

Se élhetem, se halhatom,

Se ülhetem, se járhatom,

Se ehetem, se ihatom:

Szeretlek én, tes megszeress.

harminc2 recéjű csontfürész

4száz éve a fogsorod

nem nevet félhold-anyácskádra

mert sárga mázzal keni a homok

töröksípot fuvintó szádat

egy kaszás fickó verte be

s nem vétózta meg mohamed

sőt! kezetrázni sietett vele

mivel te hitetlennek álltál

nyüszítve egy lány miatt gyáván

(ezért vagyok az irigyed

meg csudálód is török árvám)

szultánod véreset vicsorgott

„dévénybe futt a nyomorult

gyaur szüzért esenkedik

tűzön perzselt disznót eszik”

remélem megkaptad a lányt

s kerek fara csillagot hányt

s döfött narancs-csecse a menny iránt

s fűtörő talpad állt mekka iránt

aztán húzhatták a harangot

irgalmas keresztény kezek

ki húzgálta kötelén a harangot?

nincsenek már akik feleljenek

sípos szád szétomlott a földben

szemed elszállt a rézgaras alól

koponyádba kúszott szived

de hozzám még a cincogása szól

nyelved lappantyú-suhogással

fülem csontdobját szétveri

vérét pokloknak adta billéd

lakmározzák belzebúb férgei!

csak madzsar türki imádságod

úszik az elkurvult időben

utánad úszni lesz erőm?

vagy bukdácsolok mögötted erőtlen?

Ezért az irigy varjúkárogás

üköm üke divinybeli gyerek

engem fekete félszbe rántasz

hogy nevemre kórságos csönd pereg

Álomi metszet három csavargóval^*

Álmomban áll ötven éve

három cédrus,

árnyékukban gugyit nyakal

három jézus:

Boldizsár az egyik neve,

másik Bálint,

Balázs vihog: „Rugd fenéken

ezt a Káint!”

Káinnak én neveztetek,

elhagyójuk,

Mecsér fölött nélkülem száll

szent hajójuk.

Szállnak vele az időben

pozsgás ifjan,

s gyönge vagyok, hogy emlékük

gyámolítsam.

Aj, te jézusi csavargó

három fickó,

alattatok szalad Ásvány,

Ráró, Lickó,

nyárerdőnk májusi havat

hullat körben –

De az én álmomba duda

hangja röffen.

Zeppelinező vándorok^*

Tündöklő égen Zeppelin úszkál,

fenn csücsül három vándor:

Lógófül Kutya, Ficánkos Potyka,

s egy Iszosgigáju Kántor.

Lógófül mancsa közt csörögefánk,

ki-be jár rózsaszín nyelve,

Ficánkos orránál zöld tégla lófrál,

hahaj! már el is van nyelve!

Kiállt a Iszosgigáju:

„Nofene! jégeső esik!

Ha én egy jégfelhőt torkomba öntök,

nagy kedvem kikerekedik!”

Úszkál a Zeppelin, égi hajó,

viháncos három vándor:

Lógófül Kutya, Ficánkos Potyka,

s az Iszosgigáju Kántor!

Pásztorok^*

Korniss Dezső festményére

Imádtuk az Istenfiát.

Bujtattuk csürhés Heródes elől.

Komisz beszédünk becét gyöngyözött.

Térdeltünk szalmás jászola köré.

Kétezer év se kellett elfeledni,

hogy Máriának hordtunk paszitát:

ürücombot, úrtól lopott narancsot,

hadd legyen elég teje szoptatásra,

különben nem lesz Kisdede király.

Mégsincs atyjában semmi irgalom.

Fölöttünk bekönyökli az eget.

Szegény hazánk fölperzselt Betlehem.

Küld ellenünk új Heródeseket.

Szegény hazánk nagy rühes legelő.

Bárányunkat eszik a farkasok.

A királydinnyés homok vérnyelő.

Utat mutatni csillag nem ragyog.

Szólunk, mert gazdánk nem panaszkodik.

Lehajtott fejjel fekete kövön

fehéren ül s nem tudja, hogy megőszült,

nem méri az idő tiktakolását.

Kifosztatását tűri hangtalan.

Nyakán kötél, ő tűri hangtalan.

Hazája, háza, minden veszve van.

Helyette köpünk urak keserűt –

kornissi pásztorok.

Egy hajdanán elrepült ház^*

Fekete-görbe tűzfal, háttal az utcának;

a kettős-szárnyú deszka-kapu örökké nyitva,

mint a szegénység tárnája:

ember s ló kapuja volt egyaránt;

a hepehupás udvaron

valahonnan lopott futball döngött,

nekivágódva egy-egy ablaknak:

csörömpölés, szitok

– „anyádistenit, rohadt!” –,

vasárnap reggel

az Üdvhadsereg katonáinak cintányérja csengett,

reménytelen perselyzörgetés,

röhögés rá,

de ujra csak jöttek,

miért?

konyhaajtókon dőlő hagyma- s krumpliszag,

a krumpliszagban tetovált karú

szemeteskocsisok az asztal mellett,

zöld üvegből kortyolt csempészbor,

árva ecetfa alatt kártyások,

trágár tréfák danája,

mezítlábas kölykök:

vadak, éhesek,

szomoruak nevettükben is,

mint a szüleitől elmaradó Kisjézus;

terhes anyák s lányok,

öregek a konyha elé rakott sámlin;

pék biciklizett az udvarra,

kenyér, kenyér, kenyér –

elúszott mindez valahova,

el ez a gorkiji világ,

nem is úszott, repült!

összeláncolt bombák kemény ökle alól.

1944 volt, nyár,

sütött a nap, ahogy szokása régóta;

a fehérhasú bombatojó madarak

visszazümmögtek Itáliába;

álltam az összeomlott ház fölött,

egy napig? egy pillanatig? –

kimesterkedtem a halott

téglák tömegéből egy vasmozsarat,

fűvel sikáltam portól-piszoktól;

ki az udvarból!

az utcából!

a városból vele!

odahagyva kamasz-éveimet;

semmi nem maradt, csak ez a vasmozsár,

meg fekete gyomrában a töretlen,

felejthetetlen emlék.

Egy keresztlevél hátára^*

Pontoise volt az a falu

ahol születnem kellett volna

mama hasából odaláttam

egy kecskés-szamaras akolra

de szép lett volna istenem

ott hepehupás földre lépni

első léptemre tudom tapsol

a tizenéves bábanéni

Messziről Párizs tornyai

könyökölnek a fatetőnkre

apácaderekú folyó

szalad elénk a kontya szőke

ábrándozásom semmi lett

ahogy minden ábrándozás

csak pötty maradt csak légypiszok

a térképemen Pontoise

küldött egy lócsiszárt papa

hogy faluját kerüljem el

ne szánkázzon rajtam a püspök

mert ő komiszul énekel

El is kerültem 40 évig

akkor meghívtak Roziék

Françoise salátahegyétől

hélas! zsávolyzöld volt az ég

(Pierrett osztrigáival

azonmód jártam de Antonyban

csuklásomra röhögött Fifre

no Cormieux mi van mi van?)

hát isten veled Pontoise

számon már ki nem ejtelek

Mosonszentmiklós nem vagy hires

születni tehozzád megyek

. . . . . . . . . . . . . . . . . .

Mert közel volt a temető

mama ült Szent Mihály lovára

ó az a Szent Mihály lova

négy falábának trappolása

. . . . . . . . . . . . . . . . . .

hát Mosonszentmiklósra mentem

No isten veled nem-falum

. . . . . . . . . . . . . . . . . .

egy árva szamár legyezett

. . . . . . . . . . . . . . . . . .

ha jövőmet ott bölcsőm rengi

hát Mosonszentmiklósra mentem

közel a temető

anyám

(Befejezetlen)

Néhány korai vers

1944–1948

Csillagom…

Szárnyas cseléd az anyám

Elment a Tejútra,

Kócos angyalok ingét

Kék teknőben mossa.

Szőke kontya kibomlik,

Haja száll a szélben,

Teregeti a ruhát

Napsugár-kötélen…

Mosásért az angyalok

Csillagokat adnak,

Ezüstöst és ragyogót

Kötényibe raknak.

Boldogan viszi szegény,

Bandukol a porban,

S megáll gyönyörködni a

Kapott csillagokban…

Kiveszi a legszebbet

Csöndben a kötényből,

Mutatja a fiának:

Énnekem az égből.

Azt a fényes csillagot

Lesem minden este,

Így láthatok a sárból

Szegényen is mennybe…

(1944)

Alunnák egy évet^*

Alunnák egy évet,

Ha lenne jó ágyam,

Bizony elcserélném érte

Tizenhárom házam.

Takaróznék hideg

Farkasölő széllel,

Elkékülő bokám verném

Karikás nyelével.

Tenyerembe fujnék

Napon sütött kását,

Hunyott szemmel bámulnám a

Rút világ folyását.

Se paplan, se dunyha

Nem kellene én rám,

Befagyhatna lusta vérem

Szivem csatornáján.

Szobám küszöbére

ilyen táblát vernék:

„Adósságom ne zsebemben,

A holdban keressék.”

Kussolt szájal, vigan

Alunnák egy évet.

Holt fülembe dünnyöghetne

Rossz dudán az élet…

(Magyar Élet, 1944. október)

Éhenkórász-dúdoló

Lakodalmat járnak az angyalok

kilenc banda húzza szakadásig

szél-vonójával ezüstholdsugáron

a mennyei násznép örömére

Itt ül Péter elborozgat Pállal

szakállukat térdük alá gyűrték

Csillagporban száll a menyasszonytánc

a menyasszony meg a vőfély járja

Érzem a jó sültkappan illatát

kést vágok a pörkölt levegőbe

lecsüccsenek egy felhő sarkára

ott nyelek a potya lakomából

De jó volna most a nadrágzsebben

átmenteni a földre belőle

kár hogy lyukas pőre markomban még

észrevennék az angyal-fináncok

(1947)

Kukorica^*

Mint süldőlány, olyan buta

szerelmes a kukorica,

édes szamár, piheg, nevet,

ragyogva susog egy nevet.

Szerelmes, no de hát kibe,

csövében dobog a szíve,

ha rászólnak, fülig pirul,

mosolyog levele alól.

Izeg, mozog, a kis buta

süldőke, a kukorica,

csodálkozik tejes szeme,

tapsikol, zizeg tenyere.

(Megj.: Diárium, 1947. őszi szám. Zöld lány címmel átdolgozta, a Szegény Yorickban így szerepel.)

Komolyabban

Komolyabban egyszerűbben

örülsz már mosolyogsz

Mint cseléd huzatos csűrben

remeg a mosolyod

Kölyök kit lopáson értek

s kínjában mosolyog

apja tenyerétől félve

s arcán szégyen lobog

Szólsz de mintha távolodnál

leejted szavaid

nem tudod hogy milyen ötlet

formál és alakít

ilyen komoly mosolygóvá

Talán a szerelem

az vacog sír nyugtalanul

lány nélkül szíveden

(Megj.: Diárium 1948. karácsonyi szám. 5–6.)

Rögtönzések; tréfás versek

1951–1977

Szonett^*

Szent Gellért lánya, te, borongó, tünde Thermál,

téged kíván a test, híjján egyéb vigasznak,

medencéd öblibe lehull a lélek, elmáll,

kamrád ködében agg hímek magukban asznak.

Ha ifjú áll beléd, sűrül a vére máris,

míg hámlik hallgatag, belül lealjasul;

szemét legelteti a homoszexuális,

sóhajt és üllepét gyuratja pimaszul.

Fogadjon kő-öled magába, ládd, esengünk,

hiszen teáltalad tűnik Dunába szennyünk,

a rüh, a kosz, a rev.

Ó, el ne hidegülj! Légy hozzánk szénsavas!

Áhít Juhász, a Réz, a Kormos és a Vas,

sőt Iván Kozirev.

(1951)

Két dal^*

Két teli dobozt fölzabáltam,

egy dobozra valót emitt-amott találtam,

a negyedik csak fájdalom díja

(csak még egy félóráig ne legyen híja)

fonyódi udvarlásra bevetendő,

ha nem is túlsok, éppen elegendő.

Köszönet érted Szállás!

Jólesett itt a hálás,

vagyok is érte hálás,

nem volt a falban mállás,

se szerető-mászkálás,

most jő a továbbállás.

(1970. VIII. 20.)

Ódai szavak év végén^*

Túl sok szerkesztő lebzsel itt,

s magát mind krémnek hinné,

de kapálózna éktelen,

hogyha az ördög vinné!

Barátaim! ne ugráljatok,

szerkesztőt bárki pótol,

ne sírjatok, ha kimaradtok,

mint kutyaszar a hóból.

Tirátok (s énrám) nem nagyon

van szükség eme házban,

munkát ne is mímeljetek

olyan fenenagy lázban.

Egy évkönyvet tíz hónapig

gyártotok, ti szegények,

három évig készül egy Gyöngyszem

meg a Delfin-regények.

Alusztok mesekönyveken,

alusznak a Bölcs Baglyok,

Galaktikák, KISZ-brossurák

bár mindig csak agyaltok!

A Titkárságon semmi zaj,

mert itt folyik a munka,

nekünk meg alkudhat az ördög

fennen hordott nyakunkra.

Nincs is reátok több szavam,

lássuk inkább a nőket,

akik nem játszanak soha

úri előkelőket,

főleg nem fizetésnapon,

akkor lektor a császár,

mert borítékunk teli tömve

a guba-osztozásnál.

Máskor a nők a fontosak,

hogy a szekerünk menjen,

s a nők között legjobban én

a Titkárságot zengem!

Mivelhogy nélkülük e ház

egykettő összedőlne,

s a tisztelt szerkesztők ülnének

puszta seggel a földre.

Közülük Magdusé a szó,

legalábbis az első,

az én szívemben az övé,

övé a polc, a felső!

Mert lakáskulcsát átadó,

mikor nyaralni ment el,

és frizsiderjét megpakolta

három hétre friss tejjel.

S húzott nekünk friss huzatot,

mert nem egyedül mentem,

csak ő tudja, ki volt velem;

inkább lenyelem nyelvem,

de nem mondom ki a nevét,

csak azt: mindent megettünk –

ám ez a régenvolt idő

már elmaradt megettünk.

És itt van még Irénke is,

a Térdkirálynő itt van,

egész nap csak pénzt énekel

e svábgyűjtő kalitban,

szerkesztőnők közt senkinek

nincsen ilyen szép térde,

engem régóta remény nélkül

mardos a fene érte.

K. Erzsi itt töltötte be

a negyvenedik évet,

gépzengés közt magolja mind

a fránya Kresz-igéket,

maholnap még belőle lesz

a magyar Nuvolári,

s százhússzal vesz hajtűkanyart,

ha lesz időnk kivárni.

Füstfellegekben Marica,

egészen beleveszvén,

mert nem szív soha filterest,

aki igaz keresztény.

Ottó Judit hangoskodik,

előtte Illés reszket,

és Rákai se dobja be

a nagyapai testet.

S kiről még szólni kellene,

ha szólani szabanna,

elmondanám, hogy földerít

a legkisebb Nagy Anna,

de neki ádáz Logodi

a fő-fő cerberussa,

s káprázatos rímfaragónknak

igencsak nagy a kussa.

Mivel mindig kell egy Kati,

most sincs hiány belőle,

utolsók közt írom, pedig

ő megyen legelőre.

Szendén lehunyja a szemét,

ha félkilenckor írván

nevem a jelenléti ívre,

elpiszmogva az irkán.

Szemben vele ül Klárika,

ki nem Kóczián többé,

de gondolom, nem lesz Boros,

nem lesz Boros örökké.

Ültében is vígan riszál,

formás rajta a szoknya,

s egy szoknyája sincsen elszabva,

van is, aki rászokna.

Akik pedig csak léhűtők,

az a szerkesztő-népség,

nem hiányoznak senkinek,

ehhez nem is fér kétség.

Csak sétálnak a nagymenők,

nyugdíjhatárra várva,

egész esztendős termelésük

egyetlen könyv, egy árva.

Év végén halljátok szavam,

ha van fületek, társim!

Békén ne andalogjatok

az élet szép virányin.

Húzzátok meg magatokat,

amíg jó dolgotok van –

Szerencsétek, hogy kiapadt

ez a nyavalyás tollam.

1973. dec. 31.

Tíz év^*

Tíz éve annak Magdám éppen,

hogy itt csücsülök eme széken,

tíz éve vérzek ezer sebből,

mert kitúrtalak a helyedről,

tíz éve tart e szánom-bánom

azóta is hajam cibálom

fejem a falba kéne vernem,

vagy kukoricán térdepelnem,

ruhám megtépni siratozva,

a könnyeim nyelni szipogva,

seggem naponta földhöz verni,

gyalog Mekkába is elmenni,

e kitúrásért, kifúrásért,

e teneked okozott kárért.

De hadd térek most rá a szóra:

tíz éve lett apám a Móra,

törvénytelen leánya lettem,

megkaptam hát, amit kerestem.

Azóta lóg a nyelvem hosszan,

nagy pénzért, igaz, hogy úgy mondjam,

s ne kámpicsorodj el e szótól:

sok munkatársam mindent pótol,

mondom Kemenest, mondom Kunnét,

honnan is jöttek, azaz hunnét?

S főnökül megnyerém Kovátsot,

kihez te adtál sok tanácsot,

pl. hogy ne szívjak mellre semmit,

ne bosszankodjak egy szemernyit,

azóta naponta izélhet,

azt dünnyögöm csak: „Ez az élet”

Tudnám folytatni még sokáig,

de jön tíz év még, jön másik,

akkor Húsz év leszen címemben,

s te is továbbra a szívemben!

(1975?)

1975 március 25^* ^**

– Makai Gábornak –

Ez a nap majd álomi lesz,

nem varázsolja vissza semmi szesz.

Álom, akár az az első labda,

mit fölhajigáltam magasra,

első maci és kishajó,

az első ágy, elringató,

kezemből rég kihullt sok játék,

és rég elfelejtett ajándék;

belepi mind emlék-moha,

s nem láthatom többé soha.

Áll a gyerek a férfikor határán,

zúg az idő, a szárnyas bálvány,

akármi lesz, én fölvetem

szél ellenében is fejem.

Mit rejthet a jövő előlem?

Mennyi vért csapolhat le tőlem?

Anyám helyett, apám helyett

ki előtt hajtok majd fejet?

Hányszor csavar meg az idő,

ha a szakállam sercegve kinő?

Mi rimel e tizenhat évre?

Széthull a gyerekkor, e kéve –

Innen a férfikorba érve,

maradjon hitem a reményre.

(Új Írás, 1983. 10.)

Két fiatal lányra^*

Kollárik Ágnes, tizenhat éves

Hol van a gyerekkor zöld mezeje?

az első rét? szálló pitypanggal,

tücsök-danával, nyúl-szaladozással,

kakukkfő, zsálya mézillatával,

ugráló bocik édes tejszagával,

sok bolondos álommal tele –

Utánad néz az úton

s lehajlik apád feje,

lehajlik anyád feje.

Messzi a gyerekkor zöld mezeje,

messzi minden tündérmese,

más fénybe mártod arcodat,

jön más álmok ideje:

felnőttség köd-lehellete,

komorabb világ szele,

de fújjad tündöklő szájjal

fénymuzsikával tele –

Elveszett meséd és gyerekréted

ha akarod, az égre csap,

s kedvedért bukfencez a Hold,

s négykézláb fut eléd a Nap!

Logodi Edit, tizennyolc éves

Lengőn szállt a gyerekkor,

olyan volt mint a madár,

gondoltam: mindig velem marad –

Ott száll már! ott! hova száll?

de szép volt! s most odalett,

intenék neki, de szárnyal.

Egem, te felhőtlen, be ne borulj,

döntsd rám a sugarad tűzlobogással!

Időm, te gyorslábú, meg ne előzz,

titkaid súgd meg nekem!

Sajnálom anyám, sajnálom apám,

zöld réten jöttek velem.

Életem gyorsan más útra fordul,

parazsas út lesz talán,

látásra adjon erőt Valaki,

átlátni időm falán.

Nem tudom, ki vezet sorsom elé:

Ypszilon, Iksz vagy Zé?

(Népszava, 1975. V. 24.)

Szakad az istenvert eső

Szakad az istenvert eső,

s tátog cipőm szégyentelen,

pedig egy esztendeje sincs,

hogy Bécsben nyertem pókeren.

A tribünön fülembe kántál

két dunántúli rossz rokon,

Bella és Lázár kornyikálja:

„Videoton! Videoton!”

(1976? 1977?)

(Új Írás, 1978. 1.)

Ilia Mihály királyi főpincemesternek^*

Bp. 1976. XI. 1.

Édes öregem, Miháj!

Ez rímel nevedre: kiráj.

De én most potsékul rímelek,

mivelhogy verset csak mímelek,

célom, hogy zsömexkűzt zengjek,

és pinczéd előtt kerengjek,

mert valék igen badar,

s rizlinged lett kotsis kadar!

Mér ittam viszkit én, kanadait?

Ha kedves italom földre hajít!

Süllyedek poklokra, mert a

szavaim jegyezé Bertha.

Szájamat Lucifer tépdesi,

kancsóban asztalán im Pusztamérgesi,

és az a pokolban is rizling –

Mi vagyok? Cenkforma quisling!

Szegeden, Tápén és Sepsiben

sülhetek egy szaros tepsiben,

és közös Farkasunk seggbe rugand.

mit mondjak? Árpád ugyan d-

e mér van ez? És te, Mihájom?

Maj eztán csördítesz szájon?

Leszen-e bűnömért körmös?

Ezt kérdi a szegény Kormos.

Versek

Szegény Yorick

1971

Dülöngélünk

Névtábla seholnincs ajtómra*

Eltüntek az égen*

Eső esik*

Őszi metszet három csavargóval*

Téli metszet három csavargóval*

Kását fújok tenyeremben*

Búcsús metszet a mecséri Villonokról*

Dárius fia*

Karcos torokkal*

Aludnék*

Dülöngélünk*

Kórókatona téli dala*

A jóborivó királylány*

Hideg téli reggel*

Kiforgatott zsebbel*

Bakonybél, vasárnap este*

Villámlik*

Emlékezés Hadurunk korára*

Dörmögö*

Levegőt Harpagonnak!*

Irkalap Sinka füzetéből*

Szeptember*

Kifosztott erdő*

Csillag*

Atlantisz

A nyár gyerekei*

Álom*

Három napja*

Egy lusta költőre*

Kereszttel hátuk szőrén*

Úttalan út*

Gargantua a Szent Gellért utcában*

Katlan*

Rézkarc, 1945*

Védenek a nyárfák*

Kegyelem*

Álmodozó kamasz*

Klári, nyár, csönd*

Zöld lány*

Tél közeledtén*

Fehér virág*

Atlantisz*

Óda a kukoricához*

Testvérek*

Megmérettél*

Citerázó asszonyok*

Vallomás régholt költő hangján*

Egy kihantolt sírra*

Havas rét*

Szegény Yorick

Ház Normandiában*

Tíz évesek leszünk*

Vonszolnak piros delfinek*

Harang*

Tél Normandiában*

A nyolc éves Don Quijote*

Anne de Chartres*

Farkasvadászat*

Jékely Párizsban*

Orpheus panasza*

Rue Christine*

Voyage*

Szegény Yorick*

Leltár*

Utánunk*

Tengermély*

Szélház, nincs fala*

Téli rege*

A fánk-ujju asszony*

Nakonxipánban hull a hó*

Rokonok

Szarvas szarván száll az idő*

Vogul menyegző*

N. N. bolyongásai

1975

Kisborjak*

Névtábla seholnincs ajtómra^*

Eltüntek az égen^*

Eső esik^*

Őszi metszet három csavargóval^*

Téli metszet három csavargóval^*

Kását fújok tenyeremben^*

Búcsús metszet a mecséri Villonokról^*

Dárius fia^*

Karcos torokkal^*

Aludnék^*

Dülöngélünk^*

Kórókatona téli dala^*

A jóborivó királylány^*

Hideg téli reggel^*

Kiforgatott zsebbel^*

Bakonybél, vasárnap este^*

Villámlik^*

Emlékezés Hadurunk korára^*

Dörmögö^*

Levegőt Harpagonnak!^*

Irkalap Sinka füzetéből^*

Szeptember^*

Kifosztott erdő^*

Csillag^*

A nyár gyerekei^*

Álom^*

Három napja^*

Egy lusta költőre^*

Kereszttel hátuk szőrén^*

Úttalan út^*

Gargantua a Szent Gellért utcában^*

Katlan^*

Rézkarc, 1945^*

Védenek a nyárfák^*

Kegyelem^*

Álmodozó kamasz^*

Klári, nyár, csönd^*

Zöld lány^*

Tél közeledtén^*

Fehér virág^*

Atlantisz^*

Óda a kukoricához^*

Testvérek^*

Megmérettél^*

Citerázó asszonyok^*

Vallomás régholt költő hangján^*

Egy kihantolt sírra^*

Havas rét^*

Ház Normandiában^*

Tíz évesek leszünk^*

Vonszolnak piros delfinek^*

Harang^*

Tél Normandiában^*

A nyolc éves Don Quijote^*

Anne de Chartres^*

Farkasvadászat^*

Jékely Párizsban^*

Orpheus panasza^*

Rue Christine^*

Voyage^*

Szegény Yorick^*

Leltár^*

Utánunk^*

Tengermély^*

Szélház, nincs fala^*

Téli rege^*

A fánk-ujju asszony^*

Nakonxipánban hull a hó^*

Szarvas szarván száll az idő^*

Vogul menyegző^*

Kisborjak^*

Áldozat^*

Medve^*

Jóslat^*

Szent György^*

Jászol^*

Metszet: felhőszakadás után^*

Nagymama háza^*

Cinpohár^*

Mozsár^*