Kérdésekre válaszok^*

Kérdés: A látogató című regénye írásakor foglalkozott-e már az államkultúrából való kisiklás gondolatával?

Válasz: Igazában benne sem voltam, csak éppen nagy ritkán el-el tudtam helyezni ebben a meleg fészekben egy-egy kakukktojást. Ilyen volt A látogató is. Magam is csodálkoztam, hogy megjelenhetett. Igen, tanácsi, pedagógusi állásban magam is állami ember voltam, és azt mondtam magamnak, amit mások is, hogy majd belülről másképp, jobban csinálom. Mondhatnám, hogy az udvari körfolyosóra nyíló konyhaajtókon át a gyámhatóság nevében belépve a „veszélyeztetett kiskorúak” otthonába, „a doktor úr a Tanácstól” komolyan viselt álarc volt a készülő regényírón, de a dolog felszívja a dolgozót, és én az állami gyermekvédelem szerény munkása voltam, szerényen fizetett kishivatalnok. Én a gyerekek mellett köteleztem el magamat. Funkciómnak és kollégáimnak köszönhetően döntéseinkben nem kellett ellenkezésbe jutnom a lelkiismeretemmel. Tanári diplomámmal inkább tanulni akartam, mint tanítani. Kerültem az irodalmi állásokat, és nem akartam abból élni, ami számomra a legfontosabb. Írói szabadságomat és a családom megélhetését egymástól függetlenítettem. A látogató-t 1968-ban a Szépirodalmi Könyvkiadó elutasította, a Magvető Könyvkiadó elfogadta, a Népszabadság a következő évben rossz és ártalmas könyvnek tartotta, más lapok kritikusai szokatlan fölbátorodással elismerően írtak róla. Első könyvemet tehát még felemás, reformhajlandóságú és liberálisabb terep fogadta. A hetvenes évek elejére én a gondolkodásomban tovább mentem, a közeg pedig, épp ellenkezőleg, megmerevedett. Akkor már városszociológusként dolgoztam, tágasabb áttekintést szereztem az országról, megírtam A városalapító című könyvemet, amelyet most már – 1973-ban – a Magvető Kiadó is elutasított. Szelényi Iván szociológus barátommal pedig könyvet írtunk arról a jelenségről, amelyet államkultúrának is lehetne nevezni, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz címmel. E miatt a kézirat miatt mindkettőnket egy hétre letartóztattak, ügyészi figyelmeztetésben részesítettek, és mindkettőnknek fölajánlották a kivándorlás lehetőségét. Szelényi Iván a külső emigrációt választotta, én a belső emigrációt. „Írom, amit írok, az állami kiadók közlik, amit közölnek, van időm.” Tizenöt évvel ezelőtt mondtam ezt a Die Zeit tudósítójának. Állásomat elvesztettem, 1977-ben húzásokkal megjelenhetett A városalapító című regényem, 82-ben a Valóságban egy esszé, más semmi. Állandó szereplője voltam mindenféle feketelistának. Csak üdvözölni tudnám, ha az állam kihúzódna az író és az olvasó kapcsolatából, fölösleges közéjük állnia. A politikus az író munkájával törvényesen csak két dolgot tehet: elolvassa vagy nem olvassa el. Szellemi műveket betiltania tilos. Az államkultúrát, mint a hatalmi szervek erőszakos-cenzurális beavatkozását a kulturális életbe elvetem. Úgy döntöttem, hogy az írásaimat úgy publikálom, ahogy tudom. Ha az engedélyezett színtéren be vagyok tiltva, igyekeztem önkiadóként a második nyilvánosságban eltalálni néhány olvasóhoz, és állami engedély nélkül is kiadtam a könyveimet Nyugaton. Számoltam azzal a lehetőséggel, hogy emiatt ismételten a bűnüldözés tárgya leszek, ezt a döntést a hetvenes években rajtam kívül mások is meghozták. Ezekből a személyes döntésekből és az egymással vállalt szolidaritásból született meg a demokratikus ellenzék. Tudatosan megszegve az államkultúra játékszabályait, aminek a hivatalos elnémítás a büntetése, hozzá kívántam járulni a cenzúra elgyengítéséhez és a szabadgondolkodás terjedéséhez Magyarországon. A magyar történelem számos esetet ismer, mikor éppen a törvényszegés volt a haza szolgálatának egyik célirányos módja. „Ön csak ebben az egy műfajban dolgozik?” (tudniillik megmaradva az államellenes izgatás paragrafusánál a büntető törvénykönyv étlapján) – kérdezte az egyik kihallgatóm, aki nem volt humortalan ember. Most pedig, ha minden így megy, ahogy megy, itt állok, és még ez a kis anticenzurális törvényszegés sem jöhet szóba: kiadhatom, amit írok, unalmasan törvénytisztelő figura lettem. De az államkultúra még akkor is marad, itt marad a fejünkben, a beidegződéseinkben, egymás közötti viszonyainkban, az alá-fölé rendelődés lelki éghajlatában, félig polgári, félig rendi természetű kapcsolatainkban. Ha akarnék, sem tudnék belőle egészen kisiklani, többpártrendszerben is még sokáig kereszteződése maradunk a polgárnak és az állami embernek.

 

*

 

Kérdés: Hivatalnoki munkája során találkozott-e a regényben szereplőkéhez hasonló tragikus sorsokkal? Tudott-e a hivatal hatalmával segíteni? Vagy éppen azért írta meg a regényt, mert tehetetlennek érezte magát?

Válasz: Találkoztam ilyenekkel, mint minden gyámügyi tisztviselő, százával. Tragikus? Mit is jelent ez? Hogy egy életsors végzetesen kisiklott? Hogy némelyik társunk elbírhatatlannak látszó megterheléssel él? De hát tragikus-e az, amit az ember kibír és túlél? Azt tapasztaltam, hogy a szegények nem szívesen mondják szegénynek magukat. A gyámhatóság figyelőkörébe olyan gyerekek tartoznak, akik egy szegényes otthon és valamilyen intézeti háztartás között hányódnak; lehet, hogy ez vár rájuk egész életükben. Egy emberélet irányvonalát megváltoztatni nagyon nehéz. Azt a szeretetenergiát sem lehet hatóságilag pótolni, amit egy gyerek nem kapott meg az anyjától és az apjától. De azért láttam jókedvű ágyrajáró leányanyát, aki már terhes volt a következő gyerekével. És ugyanolyan sorsú testvérek közül az egyiknek felfelé vitt az útja, a másiknak lefelé. Valami keveset azért lehetett segíteni. Ha egy anya nagyon akarta intézetbe adni a gyerekét, bevettük, ha nagyon akarta kivenni, kiadtuk. Néha egy tisztán látó, együttérző beszélgetés is használ. A semminél több, az elégnél kevesebb. Még az együttélés sem elégséges támasz, kudarcot vallhat a teljes odaadás is. Erről is szól ez a regény. Akkor írtam, amikor már túl voltam a családi környezettanulmányokon, amikor már városokról írtam szociológiai kutatási jelentéseket, nemcsak a megrendelő számára, a felelős és illetékes bürokráciáknak, hanem a folyóirat-olvasóknak is, amivel szintúgy megszegtem a játékszabályokat, mert kutatási eredményeinknek egy iratszekrényben kellett volna előírásszerűen sárgulni, nem voltunk felhatalmazva nyilvános közlésükre. Ebben A látogató-ban elbúcsúztam egy életkörtől. Hogy miért éppen regényben? Miért szeret az ember egymás mellé tenni megformált mondatokat? A hivatásos regényírót, aki már kamaszkora óta erre a mesterségre készül, nem az életrajza készteti írásra. Bármi történik vele, jó-rossz, valahogy föl fogja használni egyik könyvében. A saját élete is eszköz csupán.

 

*

 

Kérdés: Milyen kapcsolat fűzte Lukács Györgyhöz?

Válasz: Kamaszkoromban elolvastam Lukács György könyveit. Igyekeztem megérteni őket. Mikor az osztályban tanárom unszolására elismertem, hogy csöppet sem érzem meggyőzőnek a Lukács elleni pártbírálatokat, kizártak a Diákszövetségből. Az egyetemen regényesztétika-szemináriumra jártam Lukács Györgyhöz, akinek 1954-ben ismét megengedték, hogy betehesse a lábát a saját tanszékére. (A másik különszemináriumot Sőtér István vezette a romantikáról. Ők ketten segítettek vissza az egyetemre további kizáratásaim során.) Lukács méltányolni tudott minden gondolatot, és úgy vitatkozott velünk, mintha a filozófia klasszikusaival ülne szemben. „Ön azt mondja, amit Schelling” – mondta nekem, dagadt a keblem a büszkeségtől, majd darabokra szedte schellingi gondolatmenetemet. Csak a nagy tanárok képesek arra, hogy olyan figyelmes respektussal kövessék a diák gondolatait, ahogy Lukács professzor tette. Lukácsista egyébként nem voltam sosem, nem voltam semmilyen „ista”, nem szegődtem el tanítványként senki mellé, idegen volt tőlem minden bálványozó kizárólagosság. Nem azért vonzódtam Lukácshoz, mert egyetértettem vele, hanem mert megragadott a gondolatgazdagsága és az eleganciája. Egyetemi tanulmányaim utolsó évében módszertani bírálatot írtam Lukács irodalommegközelítéséről és egyáltalán a tudományos igényű irodalomesztétika lehetőségeiről. A Lukács-tanítványok engem nem soroltak maguk közé, azt is tudták, hogy nem vagyok marxista, mindazonáltal tudtunk egymással beszélgetni. Heller Ágnes, Fehér Ferenc és Márkus György barátaim. Tartom magam ahhoz a véleményhez, hogy a barátságnak nem feltétele a gondolkodásmód hasonlósága. Lukács az én számomra sohasem volt orákulum, csak egy markáns szellemi egyéniségű gondolkodó, akinek a talányain máig van mit gondolkozni. Irodalomtörténetünk nem hemzseg a markáns szellemi egyéniségű gondolkodóktól. Nem olvasni a munkáit nem kisebb tévedés, mint az, ha valaki minden igazságot az ő munkáiban akar föllelni. Ami pedig engem illet, kisgimnazista koromban, amikor még Will Durand könyvét a gondolat hőseiről Platóntól Nietzschéig hasonló izgalommal olvastam, mint a Bűn és bűnhődés-t, úgy döntöttem, hogy regényíró és filozófus leszek. Amolyan esszéista filozófus, aki a gondolkodást és a költészetet azonosítja. Az érzéki és a szellemi jól teszik, ha kölcsönösen megkísértik egymást. Az anyagnak szállnia kell, hogy ne legyen lomha, a szellemre pedig jobb valamilyen sulyagot kötözni, hogy el ne szálljon egészen. Fiatalkorom egyik íróeszményképe, Albert Camus is otthon volt mind a regény, mind pedig az esszé műfajában. Egyébként pedig csak irodalom van, amely különféle nyelveken beszél.

 

*

 

Kérdés: Szelényi Ivánnal közösen írott könyvük – Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz – már szamizdatban terjedt. Stílusa távol áll szépirodalmi műveinek a nyelvétől, gondolataik igazát sok magyar értelmiségi vitatta. Értesült-e a visszhangról?

Válasz: A honi visszhangról csak kevéssé értesültem, inkább a külföldiről, mert az megíródott. Ha idén megjelenik itthon is a könyvünk, tizenöt évvel a megírás után, kiderül, hogy mond-e még valamit az olvasónak. Stílusa? Környezettanulmányaimban jogászi, várostanulmányaimban urbanisztikai stíluselemek és szakkifejezések jelentek meg; egy társadalomelméleti írásnak természetszerűen más a nyelve, mint egy regénynek. Például vannak kifejezések, amelyeknek a pontosság kedvéért ismétlődniük kell. Azt azonban nem hiszem, hogy ebben a közös munkában sikerült volna felismerhetetlenné álcáznom magamat. Hogy sokan vitatták! Hál’ istennek! Gyanakszom a saját szövegemre, félő, hogy közhelyes, ha a barátok vita nélkül elfogadják. Kívülről nézni önmagunkra – kihívás. Azt kérdeztük, mennyire lehet hiteles a szocialista államban élő értelmiség legális tudása a szocialista valóságról és benne önmagáról. Értelmiség és szocializmus viszonya más, mint az értelmiség és a kapitalizmus viszonya. Ez a kelet- és közép-európai különösség megér egy elemzést. Nem ideológiát írtunk, hanem ideológiakritikát. Sorstársaink másokról szeretnek ítélni, és nem önmagukról; szívesen látják önmagukat áldozatnak és természetesen mindig, életrajzuk minden kanyarulatában a jó ügy szószólójának. Egy kissé hűvösebben, némi történelmi távlatból néztünk arra a társaságra, amelyhez hozzátartozunk. Lehet, hogy ez ünneprontásnak minősül az önigazolás és az öntetszelgés környező hangulatában.

 

*

 

Kérdés: Könnyen vagy nehezen ír-e?

Válasz: Könnyen is meg nehezen is. Egy szerencsés délelőtt sokat és könnyen írok; aztán elteszem, olvasgatom, fumigálom, faragom. Van ebben a pácolásban-füstölésben némi aggodalom is. Az ember gyanakszik magára, hátha nem érvényes. Nem szeretnék henye, üres mondatokat kiadni a kezemből. Egy elnémíthatatlan hang kérdezősködik. „Mondd, igaz ez? Van ennek a mondatnak teste? Megáll akár egymagában is? Nem lehetne kihúzni?” Egy író barátom azt mondta: „Bombázd meg a saját szövegedet, ami egy szőnyegbombázás után megmarad, az az életképes szöveg.” Nem szeretném ellopni az olvasó idejét. Apám tisztességes polgárember volt, a vevő pénzéért jó portékát adott. Butaság, ha az ember úgy akar jól járni, hogy kevesebbet ad azért a figyelemért, amit kap. Van, akinek az olvasás ünnepi lelkiállapot, ilyenkor nem illik vattacukrot kínálni a vendégnek. Meg aztán az önzés is ezt diktálja. Addig munkálom a munkadarabot, amíg tetszeni nem kezd; ha pedig még jó darab idő múlva is tetszik, akkor megérdemlem a vacsorát.

 

*

 

Kérdés: Lát-e harmadik utat az állami ember és a szellemi gettóba zárt független értelmiségi magatartása között?

Válasz: Tavaly azt mondtam volna erre, ó, látok én rengeteg utat, nem is csak hármat, de az állami cenzúra és a hozzá való igazodás így oszt ketté bennünket, tarka lényeket, tiltottak és elfogadottak két osztályára. Aki elfogadott, vigyáz, hogy az maradjon, aki meg nem az, vagy elkezdi ismét tisztelni a játékszabályokat, vagy továbbra is megszegi azokat. Ha pontosan úgy írok, ahogy gondolkodom, akkor megszegem őket. Ha nem azt gondolom, hogy az államszocializmusban is mindent el lehet mondani, csak éppen meg kell találni a módját, ha írás közben nem foglalkoztat az elfogadható mód megtalálása, akkor nehezen kerülhetem el, hogy betiltsanak. Ebben az esetben a saját országomban csak a szamizdatolvasókhoz juthat el, amit írok. Néhány ezer olvasó? De hisz ez rengeteg! Ha megpróbálok behunyt szemmel néhány ezer arcot elképzelni, lámpalázam támad. Gettó? Néhány barát az asztal körül s a kapuval szemben egy figyelő árnyék – legalább világosak a körvonalak. Idén minden elcsúszott, módosult, inkább jobbra, de talán zavarosabbra is. Sok mai radikális szónok tegnap még egyáltalán nem volt radikális. Ha nem kell félni, akkor a tegnapelőtti állami emberek megalkuvásmentes bírálók lesznek, és le fogják gorombítani a magamfajtát, amiért nem olyan engesztelhetetlen, mint ők. Ha viszont netalán megint félni kell, az más. Akkor majd ismét hallgatni fognak az ész, a realizmus és az igényesebbnek mondott erkölcs szavára. Akkor – tisztelet a kivételnek – az állami ember majd visszanyeli magába a civilt. Ezen az eshetőségen nem csodálkozom. A szellemi függetlenség minden időben kisebbségi mulatság. Kívánom minden honfitársamnak, hogy ne kelljen megint félnie, mert mindannyian megérdemeljük, hogy ne csak az egzisztenciánk kockáztatásával mondhassunk igazat. Egyébként, ha azt kérdi, hogy ki jár jobban, akkor az első válaszom az, hogy az elnyomásra mindenki ráfizet, az is, aki igazodik hozzá, az is, aki szembeszáll vele. Ennek is, annak is rászűkül az elméje, de az utóbbinak talán kevésbé. A szigor éveiben az ellenzékiek vidámabbak voltak. Nem jelent meg az a gondfelhő a homlokukon, ami az állami embernek, ha a beszélgetés tilosba téved. Ami pedig a hatást illeti, az újkori történelemben minden számottevő változást függéseiktől szabadulni próbáló értelmiségiek kezdeményeztek.

 

*

 

Kérdés: Mennyiben életrajzi A cinkos?

Válasz: A cinkos című regényem története túlnyomórészt nem életrajzi. Hőse idősebb nálam, felnőtt volt már a háború idején, én még gyerek voltam. A történetek nagyobb részét néhány korosabb baráttól hallottam, többszörösen börtönviselt, nyugdíjas reformkommunistáktól, Nagy Imre híveitől, akik ötvenhat után éveket töltöttek börtönben. Ha én is egy lettem volna közülük, ha énmögöttem is reformkommunista pálya kanyarogna, akkor nem tudtam volna ezt a regényt megírni. Kellett hozzá együttérző empátia és szellemi távolság egyaránt. A látogató, A városalapító és A cinkos című regényeimet trilógiának fogom fel, mindhármójuk első személyben beszélő narrátor hőse – egy bizonyos T. – énnálam jó évtizeddel idősebb. Most, hogy már magam is benne járok a korban, egy másik trilógiába fogtam (közös címe: Agenda, első kötete: Kerti mulatság), amely már a saját nemzedékemről szól. Ezt-azt már mi is megtapasztaltunk. Ha minden jól megy, mind A cinkos, mind pedig a Kerti mulatság még az idén napvilágot lát egykori kiadóm, a Magvető gondozásában.

 

*

 

Kérdés: Bűntársa-e az értelmiségi az önkényuralomnak? A pereknek vagy például annak, hogy megszálltuk Csehszlovákiát. Maradhat-e tiszta az értelmiségi? Érdemes-e tisztának maradnia? Nem a regény megalkuvó kórházigazgatójának van-e igaza, aki több száz embernek tud viszonylagos jólétet nyújtani?

Válasz: A regényíró igazán nem tévesztendő össze az erkölcsbíróval. Van-e olyan jól megírt regényfigura, akinek maga a szerző ne lenne cinkosa? Hiszen ha nem lenne az, akkor meg sem tudta volna írni. Nem ajánlgatom másoknak a magam viselkedési szokásait. Tény azonban, hogy van, amikor nehéz itt is, ott is – mind a sikeresség, mind pedig a lelkiismeret színpadán – jól járni. Megy egy ember az utcán a barátjával, egy szembejövő leüti a barátját, emberünk megy tovább. A félelme érthető, ha a szembejövő szemmel láthatóan erősebb volt nála, de az már meglepő volna, ha utóbb a helytállásával dicsekednék. A becsületfajták közül a betyárbecsület közel áll hozzám, és hogy a regényem címének kettős jelentésére utaljak, a betyárok cinkossága is. A svédek máig nem tudnak kigyógyulni abból az izmosodó szégyenből, hogy reálpolitikusan, semlegesen átengedték területükön a német csapatokat a baráti Norvégiába. Minél igényesebb egy közösség erkölcse, annál kínosabb utólag az egykori erkölcsi hanyagság emléke. Hogy melyikünk mennyire tiszta vagy piszkos, erről döntsön az örökkévaló, felebarátaink illetékessége kétséges. Hogy érdemes-e tisztának maradni? Kiterítenek úgyis. Érdemes-e bepiszkolódni? Kiterítenek úgyis. Mindenkinek megvan a maga vétke, mulasztása és igazsága. Ki miben engedékeny, ki mire kényes. Ráadásul a politikai erkölcs csak az egyik cikkelye az emberi személy erkölcsének. Gyors társadalmi változások idején jönnek az ujjal mutogatók, ég óvjon tőlük. Egyébként pedig abban, aki gyilkolt, ott marad a gyilkos, abban, aki besúgott, ott marad a besúgó, abban, aki a bajba jutottnak segített, ott marad a segítő – élethossziglan.

 

*

 

Kérdés: Közszükséglet-e a szabadság? Nem értelmiségi fényűzés?

Válasz: Izlandban például közszükséglet a szabadság, Albániában nem. Izlandban egy parasztnak is ugyanolyan szükséglete, mint a fürdőszoba vagy a villanyáram, lehet, hogy Albániában csak néhány értelmiséginek. Szabad helyről nézve a szabadsághiány szomorú tünet, mint a fehérjehiány. Az elnyomás hókuszpókusza meg olyan, mint a bennszülöttek sokféle néprajzi furcsasága. Való igaz, hogy Petőfinek jobban kellett a sajtószabadság, mint a jobbágyoknak, de az sem kétes, hogy a jobbágyból csak akkor lesz szabad paraszt vagy polgár, ha a költő elhárítja a vers útjából a cenzort.

 

*

 

Kérdés: Ha a szólásszabadságot nem követik politikai és gazdasági változások, akkor is van értelme?

Válasz: Az ember nevű élőlény szabadságra van ítélve: ez a sorsa, a keresztje és az üdvössége. Azért van ez így, mert az ember nemcsak a sejtjeiben meghatározott ösztönlény, hanem tanuló fajta is, akinek választania kell a fölmerülő megoldások között. Ha bizonyos megoldások tiltva vannak számára, akkor nem tud a tanulásban előrehaladni, akkor csökött lény marad, nem egészen ember. A szabadság öncélú, önmagában jó, megbizonyosodás az ember lelkierejéről. Ahogy az izomzat is elpetyhüdhet, ha nem mozgatjuk tagjainkat, lelki szervünk, a szabadság is elsorvadhat, vagy esetleg ki sem fejlődik. Az egészséges, jómódú közösségek történelmük során többször is fellázadtak a méltatlan körülmények ellen. Aki hagyja magát, azzal elbánnak. Aki nem szól, arról megfeledkeznek. Aki nem védi önmagát és a többieket, az rászolgál az elnyomatásra. Mellesleg a szabadságnak a jómód nem igazolása. Aki azért akar szabad lenni, hogy meggazdagodhasson, az nem lesz szabad. Gazdag sem. Önkényuralom és szegénység többnyire együtt jár. Amíg egy társadalom meg nem szabadul a jogszabályokba foglalt értelmetlen tilalmaktól, addig marad a szegényesség és mindenütt a szürke piszok.

 

*

 

Kérdés: Hogy van, kedves Konrád György, 1989 tavaszán? Lát-e kiutat a hatalom és a szellem, az elvtelen cselekvés és a jellemes cselekvésképtelenség, a kényelmetlen hatalom és a kényelmes autonómia dilemmáiból?

Válasz: Köszönöm az érdeklődését, a körülményekhez képest, szokásomnak megfelelően – jól. Ötvenhat éves, egészséges ember vagyok. Ha elalszom vagy ha felébredek, a hozzám közel állókra gondolok. Kávé után leülök dolgozni, munka után van kivel beszélni. Ha más nem maradna utánam, csak a négy szép gyerekem, már akkor sem hiába voltam itt. A szellem pedig majd csak elbajlódik a hatalommal; írófélétől elég cselekvés az írás. Úgy gondolja, hogy egy határozat megírása inkább cselekvés, mint egy történeté vagy egy gondolaté? Az író cselekvése a könyve, ahogy a miniszteré a rendelet, a boltosé az eladás. Egyik sem inkább, egyik sem kevésbé cselekvés. Ami pedig az autonómia kényelmét illeti, miért nem választja mindenki ezt a kényelmet? Merő áldozatkészségből? Ha a hatalmasnak kényelmetlen a hatalom, miért nem hagyja ott? És miért lenne erkölcsös a lelki kényelmetlenség? Egy jó mesterember, ha rendesen elvégzi a munkáját, semmi rendkívüli kényelmetlenséget nem érez. Legfeljebb elfárad. És akkor már nem is olyan rossz arra gondolni, hogy a derű és a mámor ünnepein kívül az igazi kiút az emberi dilemmákból a végleges távozás. És addig? A holnapi nap. Hagyjunk valamit holnapra is.